Anne Rice Lestat a vámpír - Első

A zsongás elhalkult. Amikor folytattam, kongó csönd válaszolt. Úgy tűnt, egy-két kivétellel
mindannyian elhallgattak. Majd valami zűrzavaros veszekedés és tiltakozás ütötte meg a fülemet.
Gabrielle összehúzta a szemét.
Csönd. Kint csak a halandókat lehetett hallani, amint a széllel küzdve botorkálnak át a Grève
téren. Nem hittem, hogy visszavonulót fújnának. Most hogy mentsük meg Nickit?
Hunyorogtam, hirtelen nagyon elfáradtam, csaknem kétségbeestem. Nevetséges, én sose
szoktam elveszíteni a reményt! Mások igen, én nem. Én verekedtem, bármi történt is. Mindig.
Kimerültségemben, haragomban Magnust láttam magam előtt, ahogy szökdécsel a tűzben, láttam
fintorgó arcát, mielőtt elporladt és elenyészett volna a lángokban. Az kétségbeesés volt?
Bénító gondolat, ugyanolyan iszonytató, mint annak idején a jelenet. Az a hajmeresztő
érzésem támadt, hogy Magnusról beszél valaki. Hát ezért jutott az eszembe!
– Nagyon ravasz… – suttogta Gabrielle.
– Ne hallgasson rá! Az ön tulajdon gondolataival űzi fondorlatait.
Ahogy bámultam a nyitott ajtó felé, egyszer csak megjelent egy alak. Zömök volt, mégsem
férfi, hanem egy fiatal fiú.
Fájó szívvel kívántam, hogy Nicolas legyen az, de rögtön tudtam, hogy nem ő. Alacsonyabb
volt Nicolas-nál, noha keményebb kötésű, és nem ember.
Gabrielle valami halk, csodálkozó hangot hallatott. Majdnem olyan volt mint egy fohász.
A fiú nem úgy volt öltözve, ahogy mostanság szokás. Igen választékos hoszszan lecsüngő ujjú
tunikát viselt, derékban övvel átfogva, és harisnyát húzott formás lábaira. Ruházata egészen olyan
volt, mint Magnusé. Egy pillanatra az az eszelős gondolatom támadt, hogy Magnus tért vissza
valamely csoda folytán.
Ostobaság volt. Ez itt egy fiú, fürtös, hosszú hajú fiú, aki nagyon egyenesen, nagyon
nyugodtan átkelt az ezüstfényen, és belépett a templomba. Ott egy pillanatra megtorpant. Feje
tartásából ítélve, mintha oda-fönt nézett volna valamit, aztán nesztelen léptekkel elindult a
hajóban felénk.
Odaért a mellékoltár gyertyafényébe. Sártól kérges ruhájának hajdani szép fekete bársonyát
elkoptatta az idő, arca azonban fénylő fehér volt és istenien tökéletes. Caravaggio teremtett ily
éteri és kísértő Erószokat, amilyen ez volt, gesztenyeszín hajával, sötétbarna szemével.
Közelebb húztam magamhoz Gabrielle-t, úgy néztem ezt az embertelen jelenést, kiben semmi
sem volt oly meghökkentő, mint nézése, mellyel bennünket mustrált. Felleltározta összes
részletünket, aztán puhán kinyújtotta kezét, és megérintette az oltárkövet. Megbámulta az oltárt, a
feszületet, a szenteket, majd visszanézett ránk.
Alig néhány lábnyira állt tőlünk, és most valósággal átszellemült szelíden kíváncsi arca. Ismét
azt az egyszer már hallott hangot hallatta, hívott, hogy engedjünk, kimondhatatlan kedvességgel
intett, hogy szeretnünk kell egymást, neki, Gabrielle-nek (akit nem szólított nevén) és nekem.
Valahogy olyan naiv volt, amint ott állt és minket szólongatott. Keményen, ösztönösen
ellenálltam neki. Szemem elsötétült, akárha fal zárta volna el lelkem ablakait. És mégis, úgy
vágytam rá, annyira vágytam odaomlani elébe, és követni őt, és hagyni, hadd vezessen, hogy
amellett eltörpült minden valaha volt vágyam. Akárcsak Magnus, maga volt a titok, ámde ő
gyönyörű volt, leírhatatlanul gyönyörű, és lappangott benne valami döbbenetes ellentmondás és
mélység, ami hiányzott Magnusból.
Körülvettek halhatatlan életem kínjai. Jer hozzám, mondta ő. Jer hozzám, mert én, egyedül én
oldhatlak fel magányod alól. Forrásánál találta meg kimondhatatlan bánatot, visszhangzott rá a
mélységes mély kút, torkom kiszáradt, görcsös szorítás maradt ott, hol hangom volt valaha,
mégse engedtem.