Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Feltápászkodtam, és harsányan nevettem őket, de nem hallgatóztam tovább az ajtó közelében.
Gabrielle maga után cibált, együtt rohantunk végig az árnyas főhajón, sorra maradtak el
mellettünk a fenséges csúcsívek, míg végül odaértünk a szentély sápadt gyertyáihoz, és
fölfedezve az egyik mellékoltárnál egy sötét és üres zugot, együtt roskadtunk térdre.
– Akárcsak azok a bestye farkasok! Micsoda rohadt csapda!
– Cssss, hallgasson már egy pillanatig! – simult hozzám Gabrielle. – Vagy ez a halhatatlan
szívem megszakad!
9
Hosszú idő elteltével Gabrielle egyszer csak megmerevedett, é a tér felé pillantott.
– Ne gondoljon Nicolas-ra! – figyelmeztetett. – Várnak fülelnek. Hallanak mindent, ami
eszünkbe jut.
– De mire gondolnak ők} – suttogtam. – Mi jár az ő fejükben?
Éreztem, hogyan összpontosít.
Szorosabban magamhoz vontam, úgy néztem a távoli nyitott ajtón beszüremlő ezüstsugárba.
Most őket is hallottam, de csak halkan zsongtak gyülekezőben.
És ahogy bámultam ott az esőt, egyszer csak megszállt valami hihetetlen nyugalom. Szinte
érzéki volt. Úgy éreztem, nyugodtan engedhetünk nekik, bolondság lenne tovább védekezni
ellenük. Minden szépen rendbe fog jönni, csak menjünk ki, és adjuk át magunknak nekik. Nem
fogják megkínozni, ízekre szaggatni Nicolas-t, aki a kezükben van.
Láttam Nicolas-t köztük, csipkés ingben, térdnadrágban, mert a kabátját elvették, és hallottam,
hogyan sikolt, amikor kitépik a karjait. Én is sikoltottam. Nem, befogtam a számat, hogy ne
riasszam fel a halandókat a templomban.
Gabrielle kinyújtotta a kezét, és megérintette ajkamat.
– Nem teszik! – mondta halkan. – Csak fenyegetőznek. Ne gondoljon rá!
– Akkor még él – suttogtam.
– Ezt akarják elhitetni velünk. Figyeljen!
Ismét eltöltött az a béke, megint hallottam a hívó szót, hogy menjünk hozzájuk. Gyertek ki a
templomból, hívogatott a hang, adjátok meg magatokat nekünk, jó szívvel fogadunk benneteket,
egyikőtöket se fogjuk bántani, csak gyertek ki!
Az ajtó felé fordultam és fölemelkedtem. A nyugtalankodó Gabrielle is fölállt kezével intve
hallgatásra ismét. Szólni se mert hozzám, úgy néztük ezüstösen fénylő, hatalmas kaput.
Hazudtok, mondtam. Nincs hatalmatok fölöttünk! Kihívó dac hullámzott át a távoli kapun. Még
hogy adjuk meg magunkat? És ha megtesszük, mi garancia, hogy nem ejtetek foglyul
mindhármunkat? Miért jönnénk ki? E templomban biztonságban vagyunk; elrejtőzhetünk
legmélyebb kriptáiban,
Portyázhatunk a hívők között, vérüket vehetjük fülkékben és kápolnákban, oly ügyesen, hogy
sohasem bukkannak nyomunkra, ha elküldjük bódult áldozatainkat, essenek össze. De mit tudtok
ti? Még a küszöböt se bírjátok átlépni. Úgyse hisszük el, hogy Nicolas nálatok van. Mutassátok
meg! Jöjjön ide az ajtóhoz, és szóljon!
Gabrielle dúltan jártatta rajtam a szemét, kétségbeesetten próbálta kifülelni, mit mondok. Őket
tisztán hallotta: erre én képtelen voltam, amikor kibocsátottam ezeket az impulzusokat.
Most talán gyengült a lüktetés, de nem szűnt meg; ugyanúgy folytatódott, mintha nem feleltem
volna. Békességről zsongott, majd meg valami kéjről; hogy az egyesülés mámorában minden
búbánat elszáll. Ismét olyan érzéki volt és delejező.
– Gyáva cenkek vagytok valamennyien! – sóhajtottam. Ezúttal hangosan mondtam, hogy
Gabrielle is hallja. – Küldjétek be Nicolas-t a templomba!