Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Gondolataimat inkább az ösztön, mint az ész kristályosította haditervvé. Kész voltam a harcra,
mint mindig. De még ki kellett derítenünk, hogy állunk. Hányan vannak? És tulajdonképpen mit
akarnak? Foglyul ejteni elpusztítani, vagy megrémíteni és elkergetni? Fékeznem kellett dühömet'
emlékeztetnem kellett magamat, hogy ezek éretlen, babonás fajzatok, kiket alighanem könnyű
lesz megosztani vagy elijeszteni.
A Notre-Dame mellett, azoknál az ódon, magas házaknál jártunk, amikor meghallottam őket a
közelben. Ezüstvillámként cikkant a rezgés s ugyanolyan gyorsan elenyészett.
Gabrielle kihúzta magát. Bal kezével a csuklómat fogta meg, jobbját kardja markolatára
csúsztatta.
Befordultunk egy girbegurba sikátorba, amely összevissza kanyargón a sötétben. Lópatkók
fémes kopogása hasogatta szét a csöndet, úgy kellett fegyelmeznem magamat, hogy ne
idegesítsen a hang.
Azt hiszem, egyszerre láttuk meg őket.
Gabrielle hátrahőkölt, hozzám simult, én lenyeltem hördülésemet, nehogy azt higgyék,
megijedtem.
Magasan a keskeny köz két oldalán fehérlett a házak ereszcsatornái fölött halványan derengő
arcuk az alacsony ég alatt, a némán suhogó ezüst esőben.
Vágtára sarkalltam a lovat. Azok odafönt úgy futkostak a tetőn, mint a patkányok, és
emberfülnek hallhatatlanul, tompán vonítottak.
Fehér tagok cigánykerekeztek le előttünk a tetőkről, mögöttünk talpak puffantak puhán a
kövön. Gabrielle elfojtott egy halk sikolyt.
– Rajta! – ordítottam, és kardot rántva nekivágtattam az elénk pottyant két toprongyosnak. –
Félre az utamból, átkozottak! – A letaposottak sivalkodtak.
Riadt arcok villantak föl a szemem előtt. Az elülsők eltűntek, a hátsóknak mintha inukba szállt
volna a bátorságuk. Elvágtattunk, üldözőink messzire elmaradtak mögöttünk, mire kifordultunk a
néptelen Grève térre.
Ámde a szélen máris gyülekeztek, és ezúttal hallottam gondolataikat: az egyik azt firtatta, hol
lehet a mi hatalmunk, és miért kellene nekik ijedezniük, egy másik azon erősködött, hogy
menjenek ránk.
Abban a pillanatban Gabrielle bizonyosan sugározhatott magából valamilyen erőt, mert a
tulajdon szememmel láttam, hogyan tántorodtak vissza, mikor rájuk nézett és keményebben
szorította kardja markolatát.
– Most rázza le őket! – sziszegte a foga között. – Félnek. – Aztán mondott egy cifrát, mert a
Hotel Dieu ispotály árnyékából máris röpült felénk lobogó hajjal, rémes nyüszítésre nyílt szájjal
legalább hat újabb kis fehér toprongyos démon. Egyesültek a többiekkel, kezdett erőre kapni a
körülöttünk fortyogó rosszindulat.
A ló felágaskodott, és majdnem levetett bennünket. Ők ugyanolyan hathatósan parancsoltak
neki álljt, mint én indulást.
Derékon kaptam Gabrielle-t, lerántottam a lóról és inunk szakadtából nyargaltunk a Notre-
Dame kapuja felé.
Szörnyű és nevetséges néma vartyogás kélt fülemben, sipítás, visítás, fenyegetőzés:
– Ne merészeld, ne merészeld! – Utánunk dobrokoltak, körülhabzottak bennünket,
kemenceszájtüzes leheleteként csapott meg rosszindulatuk. Kardom és kabátom után kapkodtak.
Ám én bizonyosan tudtam, mi fog történni, ha ott leszünk a templomnál Gabrielle-t magam elé
lódítva nekiiramodtam, egyszerre repültünk át a székesegyház küszöbén, és elterültünk a kövön.
Visítás. Rémes rikoltozás hasogatta az eget, aztán valami tülekedés támadt, mintha ágyúval
oszlatták volna szét a gyülevész hadat.