Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Azonnal innunk kellett, hogy ne találjanak készületlenül.
Megálltunk az egyik kis tanyánál, odaosontunk a gyümölcsösön át a hátsó ajtóhoz. Bent a
gazda és felesége a hideg tűzhely mellett szundikált.
Amikor végeztünk, együtt jöttünk ki a házból. Lecövekeltünk egy percre a kis
veteményeskertben, és néztük a gyöngyszürke eget. Azok hallgattak. Csend volt és nyugalom,
csak a friss vér világított bennünk. Felhők gyülekeztek a fejünk fölött, eső lába lógott a
levegőben.
Megfordultam, némán utasítottam a heréket, hogy jöjjön oda hozzám, és megmarkoltam a
kantárt.
– Mindenképpen be kell mennünk Párizsba, és szembe kell néznünk ezekkel a kis
szörnyetegekkel. És amíg elő nem dugják megint az orrukat, hogy csatába szálljanak ellenünk, el
kell intéznem néhány dolgot. Gondolnom kell Nickire. Beszélnem kell Roget-val.
– Most nincs idő halandó badarságokra! – fakadt ki Gabrielle. Kabátján, szőke haján még
mindig ott tapadt a templomi kripta szennye. Olyan volt, mint egy piszokban meghempergetett
angyal.
– Nem tűröm, hogy akadályozzanak abban, amit tenni akarok! – szögeztem le.
Mélyen beszívta a levegőt.
Rá akarja szabadítani e fajzatokat a kedves Roget úrra? – kérdezte. Ezt még elgondolni is
iszonyú volt. Szemerkélni kezdett az eső. Még a vér bővében is fáztam. Hamarosan zuhogni fog.
– No jó – adtam meg magam. – semmit sem tehetünk, míg ezzel nem végeztünk! Felpattantam
a lóra, és Gabrielle felé nyújtottam a kezem.
– A bántalom csak tovább sarkantyúzta önt, nemdebár? – kérdezte ő. Merőn nézett rám. –
Akármit tesznek, bármivel próbálkoznak, ön csak erősebb lesz tőle.
– Hát én meg ezt nevezem halandó badarságnak! Jöjjön már!
– Lestat – szólt komolyan –, úrias kabátba öltöztették lovászát, miután megölték. Megnézte
azt a kabátot? Nem látta már valahol?
Az az átkozott vörös bársonykabát…
– Mert én igen – folytatta. – Méghozzá számos órán át párizsi ágyam mellett. Nicolas de
Lenfent kabátja volt.
Hosszan bámultam rá, de azt hiszem, egyáltalán nem láttam. Dühömnek nem volt hangja.
Addig dühöngök, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy gyászolnom kell. Aztán már nem
gondoltam semmire.
Homályosan felrémlett bennem, hogy Gabrielle még nem sejti, mily forró szenvedélyek
tombolhatnak bennünk, mennyire megbéníthatnak bennünket. Mintha mozgattam volna a számat,
de nem jött ki rajta hang.
– Én nem gondolom, hogy megölték volna, Lestat.
Megint próbálkoztam, azt akartam kérdezni, ezt most miért mondja, de nem bírtam, csak
meredtem bambán a gyümölcsösre.
– Szerintem él, és a foglyuk. Különben az ő testét hagyták volna ott, és dehogy bajlódtak
volna az istállófiúval.
– Talán igen, talán nem. – Rá kellett erőltetnem a számat e szavakra.
– A kabát üzenet volt. Nem bírtam tovább.
– Utánuk megyek – mondtam. – Vissza akar térni a toronyba? Ha kudarcot vallók…
– Nem szándékozom elhagyni önt.
Zuhogó esőben érkeztünk a Templom bulvárra, vizes macskakövek verték vissza fölnagyítva
ezer lámpa fényét.