Anne Rice Lestat a vámpír - Első

De már megfertőzött a vakrémülete. Térdem alatt csontok roppantak, éreztem a rohadó kelme
szagát. Mintha a kripta falát is átitatta volna a halál miazmája. Nem bírom ki idezárva ebbe a
büdösségbe!
– Nem lehet! – lihegte Gabrielle. – Nem maradhatunk itt! Ki kell jutnom! – Majdnem
pityergett. – Nem bírom, Lestat! – A falhoz, a kőtáblához kapkodott, és hangtalanul hörgött
rémületében.
Odafent véget ért a himnusz. A pap most hág föl az oltár lépcsőin És tartja a magasba a
szentségtartót, aztán odafordul a gyülekezethez, és áldásra emeli a szentelt ostyát. Gabrielle
persze mindezt tudta. Hirtelen tombolni kezdett, vadul vonaglott alattam, majdnem ledobott
magáról.
Jól van, akkor most figyeljen rám! – sziszegtem. Ez így nem megy tovább. Kimegyünk. De
úgy kell csinálnunk, ahogy tisztességes vámpírokhoz illik, hallja? Ezer ember van most a
templomban, és mi halálra fogjuk rémiszteni őket. Én fölemelem a követ, és egyszerre pattanunk
elő. Eközben kapja fel a kezét, vágjon rémséges arcot és rikoltozzék, ha bír. Ettől, ahelyett, hogy
nekünk esnének és elvonszolnának a dutyiba, hátra fognak hőkölni, mi pedig odarohanunk az
ajtóhoz. Válaszolni se tudott, máris kapálózott, sarkával rugdosva a korhadt deszkát.
Kiegyenesedtem, két kézzel hatalmasat löktem a márványtáblán, és úgy, ahogy mondtam,
előszökkentem a gödörből, hatalmas ívben körbelobogtatva köpenyemet.
A gyertyafényben úszó kórus padlójára érkeztem, és közben úgy süvöltöttem, ahogy a
torkomon kifért.
Százak ugrottak talpra, szájak százai nyíltak sikolyra.
Ordítottam még egyet, elkaptam Gabrielle kezét, és a szentély rácsát átugorva belerontottunk a
gyülekezetbe. Végigszáguldottunk a padok között, Gabrielle magasba emelte begörbített ujjú bal
kezét, és aranyos fejhangon vijjogott. Az emberek halálra rémülten kaptak a gyerekeikhez, és
visítva hőköltek előlünk.
A súlyos ajtó nyomban engedett, és ott álltunk a fekete ég alatt a fúvó szélben. Magam elé
lódítottam Gabrielle-t, megfordultam, és akkorát rikoltottam, amekkorát bírtam. Rávicsorítottam
szemfogaimat a hívőkre, és mivel néhányan közeledtek – nem tudom, üldözésünkre eredtek-e
vagy csak a félelem taszította őket felém –, aranyesőt zúdítottam a márványpadlóra.
– Az ördög pénzt osztogat! – rikácsolta valaki. Kicsörtettünk a temetőn át a mezőre.
Pillanatok alatt beértünk az erdőbe; elöl, a fák közül egy nagy ház istállójának szaga csapta
meg orromat.
Megálltam, szinte kétrét görnyedtem az összpontosítástól, és hívtam a lovakat. Patkók
dübörögtek tompán az állások deszkáján, és mi futásnak eredtünk az istálló felé.
Átugrottuk az alacsony sövényt. Épp akkor téptem le pántjairól az ajtót, amikor szétrúgott
állásából előgaloppozott egy szép heréit. Fölpattantunk rá, Gabrielle elfészkelődött előttem, és én
magamhoz öleltem.
Belevágtam sarkamat az állat oldalába, és nyargalni kezdtünk dél felé: ki az erdőből,
Párizsnak.
8
Míg vágtattunk Párizs felé, megpróbáltam kifundálni valamit, ám őszintén szólva fogalmam se
volt róla, mihez kezdjek.
Nincs hová bújnunk a büdös kis rémek elől. Csatába nyargaltunk, ami egy kicsit más volt,
mint az a reggel, amikor dühömben és akaratomban bízva indultam a farkasok ellen.
Még csak a Montmartre ritkás tanyái között jártunk, amikor már hallottuk egy villanásnyi
időre halk dünnyögésüket. Olyan volt, mint a mérges pára.