Anne Rice Lestat a vámpír - Első

volna? Bejutottak a toronyba? Nem, az lehetetlen, nem juthattak be. Megcsinálták volna egyik
kabátorn pontos mását? Idáig mentek a gúnyolódásban? A, dehogy! Ilyen fajzatok nem képesek
ilyesmire. Hanem az a kabát… Volt vele valami…
A legédesebb, legszelídebb dallamokra ébredtem. E drága töredék, a hangok gyakori szokása
szerint visszavitt gyermekkorom valamely téli éjszakájába, mikor családostul lementünk a falusi
templomba, órákig álltunk égő gyertyák között, szívtuk a tömjén dús, érzéki illatát, s a
processziót vezető plébános a magasba emelte a szentségtartót.
Láttam a kerek fehér szent ostyát a vastag üveg mögött, arany és drágakövek csillagfényében,
meg a csipkés karinges ministránsokat, ahogy iparkodnak egyenesen tartani a veszélyesen
imbolygó baldachint.
Ezer-egynéhány Benedictus 2 mélyen belevéste az agyamba az ősi himnuszt:
O Salutaris Hostia
Quae caeli pandis ostium
Bella premunt hostilia,
Da robur, jer auxilium…
És ahogy feküdtem a bénult álomban hozzám simuló Gabrielle-lel a törött koporsó roncsai
között, a tekintélyes vidéki templom oldalkápolnája előtti fehér márványtábla alatt, nagyon lassan
kezdett derengeni, hogy fölöttem ugyanezt a himnuszt zengi sok száz halandó.
A templom tele volt emberekkel! Nem jöhetünk ki ebből a nyomorult csontgödörből, amíg el
nem mentek mind egy szálig!
Mellettem mozgott valami a sötétben. Földszag és az alattam széttúrt porladozó csontváz
szaga csapta meg orromat. A nyers levegő metsző hidegséggel mart belém.
Gabrielle halottmerev kézzel kapaszkodott belém. Arca kemény volt akár a csont.
Próbáltam tökéletesen mozdulatlanul feküdni, s nem ezen morfondírozni.
Sok száz ember szuszogott-sóhajtozott odafent. Talán ezren is voltak Belekezdtek a másik
himnuszba.
Azon tépelődtem komoran, mi jön ezután? A litánia, az áldás? Ma éjszaka végképp nincs időm
mélázva heverészni. Ki kell jutnom. Érthetetlen sürgetéssel és ugyanolyan érthetetlen
fájdalommal lobbant föl megint előttem annak a bársonykabátnak a vöröse.
Gabrielle egyszer csak kinyitotta a szemét. Persze nem láttam, mert koromsötét volt.
Megéreztem. Ereztem, amint életre kelnek tagjai.
De ahogy megmozdult, legott mozdulatlanná is dermedt ijedtében. Szájára tettem a kezem.
– Nyugalom! – súgtam, de éreztem, hogy rettenetesen fél.
Nyilván most jutottak eszébe a tegnapi éjszaka rémségei, most ébredt tudatára, hogy sírban
fekszik, egy korhadó váz mellett, olyan kő alatt, melyet aligha bír majd fölemelni.
– A templomban vagyunk! – súgtam. – Biztonságban vagyunk. Felzendült az ének. – Tantum
ergo Sacmmentum, Veneremur cernui.
– Ez a Benedictus! – lehelte Gabrielle. Megpróbált mozdulatlanul feküdni, de hirtelen nem
bírta tovább. Erősen magamhoz kellett szorítanom.
– Ki kell jutnunk! – súgta. – Lestat, az Isten szerelmére, az Úr Teste van az oltáron!
Recsegtek-ropogtak a kövön a deszkakoporsó maradványai. Kénytelen voltam ráhengeredni,
úgy préselni le a súlyommal.
– Hallgasson rám, és maradjon nyugton! Nincs más választásunk, várnunk kell!
2 A katolikus liturgiában két egyházi ének címe; a szó jelentése áldott.