Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– De mi lesz, ha nem találunk biztos helyet a templomban?
– Honnan a pokolból tudjam? Visszajövünk ide!
Sugárzott belőle a felgyülemlő félelem. Tétován nézte az ablakon át a halványuló csillagokat.
Átszakította az örökkévalóság ígéretének fátyolát, és most bajban volt megint.
Gyorsan kivettem kezéből a smaragdokat, megcsókoltam, majd a kabátja zsebébe csúsztattam
a rózsafüzért.
– A smaragd örök életet jelent, anyám.
Ismét olyan volt, mint egy suhanc. Arcát és ajkát körülrajzolta az utolsó üszkök fénye.
– Ahogy mondtam – suttogta. – Maga nem fél semmitől, ugye? – Mit számít, félek-e? –
rándítottam meg a vállam. Karon fogtam, és odavezettem az átjáróhoz. – Mi vagyunk azok,
akiktől mások félnek. Ezt ne feledje el.
Az istállóban láttam, hogy a fiút ocsmány kegyetlenséggel gyilkolták meg. Törött teste
kifacsarodva hevert a szénában, mintha egy titán hajította volna oda. Tarkóját szétverték, és hogy
megcsúfolják, vagy hogy engem csúfoljanak meg, úrhoz illő, elegáns bársonykabátba öltöztették.
Vörös bársonyba. Ezt motyogta Gabrielle, mikor azok elkövették a bűnt. Én csak a halált láttam.
Undorodva fordultam el. A lovak eltűntek.
– Ezért megfizetnek! – mondtam.
Kézen fogtam Gabrielle-t, aki úgy bámulta a szerencsétlen fiú tetemét, ntha akarva se tudná
levenni róla a szemét, aztán rám pillantott. Fázom – súgta. – Erőm fogyatkozik. Oda kell
mennem, ahol sötét van. Érzem.
Gyorsan fölvezettem a közeli dombra, majd azon át az út felé.
Persze a falusi templom udvarán nem bujkáltak huhogó kis szörnyetegek Nem is számítottam
rájuk. Hosszú ideje nem bolygatta senki a régisírokat.
Gabrielle-nek már nem volt ereje, hogy erről értekezzék velem. Félig-meddig ölben vittem az
oldalajtóhoz, és csendesen feltörtem a zárat.
– Mindenem fázik. Ég a szemem – lehelte újra. – Sötétbe.
De ahogy toltam volna be, megtorpant.
– És ha igazuk van? És nekünk nem lehet dolgunk Isten házában?
– Tökkelütött szamárság. Isten nem lakozik Isten házában.
– Ne!… – nyöszörögte.
Odavonszoltam a sekrestyén át az oltár elé. Ő eltakarta az arcát, és mikor felnézett, pontosan a
feszületet látta a szentségház fölött. Fojtottan felhördült. De a színes ablakok elől takargatta a
szemét, miattuk fordult felém. A kelő nap, amelyet én még nem is éreztem, őt már égette!
Ölbe kaptam, mint tegnap éjszaka. Találnom kell egy régi kriptát, olyat, amelyet évek óta nem
használtak. Rohantam a Boldogságos Szűz oltárához, ahol már majdnem elmosódtak a feliratok.
Letérdeltem, begörbített ujjakkal alányúltam egy kőtáblának, és gyorsan fölemeltem. Mély gödör
tátongott alatta, benne egyetlen korhatag koporsó.
Gabrielle-t magammal húzva leereszkedtem a sírgödörbe, és helyre tettem a követ.
Vaksötét volt, a koporsó ripityára tört alattam, jobbom porladozó koponyára tapintott. Éles
csontok szúrták mellkasomat. – Igen, csak el a fénytől – motyogta mintegy önkívületben
Gabrielle.
– Biztonságban vagyunk – súgtam.
Félrelöktem a csontokat, fészket készítettem magunknak a korhadakban és a porban, amely
oly vén volt, hogy rég elpárolgott belőle az emberi bomlás szaga.
Még legalább egy óráig nem bírtam elaludni.
Mindegyre az összeroncsolt istállófiú járt az eszemben, ahogy odadobva hever az elegáns,
vörös bársonykabátban. Én láttam már ezt a kabátot de nem jutott eszembe, hol. Az enyém lett