Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Tágra nyitotta, majd megint összehúzta szemét, ahogy hallgatózott. Már halott volt a
szerencsétlen nyomorult.
Ugyanúgy éreztem a halált, mintha váratlanul sötét kismadarat láttam volna felröppenni az
istállóból. Gabrielle előredőlt, mintha ő is látná, aztán ájulásformán hanyatlott hátra, holott nem
veszítette el eszméletét. Valami olyasfélét dünnyögött, hogy „vörös bársony”, de olyan halkan,
hogy nem értettem tisztán.
– Ezért még számolok veletek, haramiák! – küldtem utánuk a szavakat – Háborgattátok
házamat, és esküszöm, hogy megfizettek érte!
Mind jobban elnehezedtek tagjaim. A tűz heve olyan volt, mint a kábítószer. Most vettek erőt
rajtam az éjszaka különös történései.
A kimerültség és a ragyogó fény miatt nem tudtam megbecsülni, hány óra. Azt hiszem, el is
aludtam egy pillanatra. Borzongva ébredtem, nem tudván, mennyi idő telt el.
Fölnéztem, és egy éterien gyönyörű, fiatal fiút pillantottam meg, aki fel-alá járkált a
kamrában. Persze csak Gabrielle volt az.
6
Szinte zabolázhatatlan erő, kifinomult eleganciájú láncon: ilyen hatást keltett, ahogy ott
járkált, rugdosta a hasábokat, és figyelte, amint a fekete üszőkből még egyszer a magasba nyúlik,
majd visszaomlik önmagába a tűz. Láttam az eget. Talán egy óránk van még.
– De hát kik ezek? – állt meg előttem szétvetett lábakkal, harmonikusan sürgető mozdulattal
emelve föl két kezét. – Miért neveznek bennünket törvényen kívülieknek és káromlóknak?
– Én elmondtam mindent, amit tudok. Mostanáig azt se gondoltam, hogy egyáltalán van
arcuk-kezük és hangjuk.
Feltápászkodtam, leporoltam ruhámat.
– Átkoztak bennünket, mert beléptünk a templomokba! – mondta ő. – Felfogta a képeket,
amelyeket küldtek? Nem tudják, nekünk miért sikerül. Ők nem mernék megtenni.
Először láttam reszketni, de észrevettem rajta más apró jeleit is a nyugtalanságnak: szeme
körül meg-megrángott a hús, folyton előrehulló tincseit igazgatta.
– Gabrielle! – mondtam. Próbáltam parancsolóra, megnyugtatóra venni a hangomat. – Most az
a fontos, hogy innen kijussunk. Nem tudjuk, milyen korán kelnek ezek a fajzatok, vagy milyen
gyorsan térnek vissza naplemente után. Más búvóhelyet kell találnunk.
– A pincebeli sírbolt – javasolta.
– Az még ennél is komiszabb csapda lenne, ha betörnék a kaput. – Megint az égre
pillantottam, és kihúztam az alagút zárókövét. – Jöjjön!
– De hova megyünk? – faggatott. Sebezhetőnek látszott, először ma éjszaka.
– Keletnek, egy faluba. Teljesen nyilvánvaló, hogy a legbiztonságosabb hely a falusi templom.
– Képes lenne rá? A templomban?
– De mennyire! Ön is mondta, oda soha be nem mernék tenni a lábukat a kis bestiák! Az oltár
alatti kripták vannak olyan mélyek és sötétek, mint bármelyik sírbolt.
– De Lestat, épp az oltár alá!
– Ön ámulatba ejt engem, anyám! Én a Notre-Dame fedele alatt szedtem áldozatokat. –
Támadt egy ötletem. Odamentem Magnus ládájához és kotorászni kezdtem a kincsben.
Előhúztam két olvasót: az egyik gyöngyből volt, a másik smaragdokból, és mindkettőn ott
csüngött a szokásos apró kereszt.
Ő fehér, nyúzott arccal figyelt.
– Fogja ezt – nyújtottam oda neki a smaragdosat. – Tartsa magán. Ha találkozunk velük,
mutassa oda nekik a keresztet. Ha jól kalkulálok, megfutnak előle.