Dr. Benedek László

pár napon belül határoz: próbáltam vele telefonon beszélni -de nem volt
fellelhető- állítólag kocsiján ment a határig és vonaton tovább-. Vájjon írt-e
valaki necrologot és milyet. -Akik szívében emléke él- az nagyon mulandó
valami, dehát ez a sors rendeltetése.- Neurológus Congressus lesz New
Yorkban azt hiszem nemzetközi, 1969 szeptemberben - nem volna kedved
meghallgatni! Páran jönnek honunkból is, oly gyakran látom utódait.
Isten veled Zoltán, Szeretteidnek sok szívélyes üdvözlet és a közeli
viszontlátásra
Feri "
A professzor halotti bizonyítványából, amelynek másolatát a helyi
anyakönyvi hivatal készítette 1978 január 27-én, megtudható az eredeti
dátuma: 1945 április 3. A jó osztrák „Beamter" nem tudhatta, hogy pont
Zilahy Irén halálának évfordulóján. Akinek eredeti neve is akkurátusan
feltüntetett: Gajdzinszky, vagyis valóban lengyel volt.
A professzor öngyilkossága a Hornweg 9. szám alatti Hohenbalken
Szanatóriumban történt 1945 március 31-én 8 óra 45 perckor. Nem derül ki,
hogy a szanatóriumban orvosként vagy már depressziós betegként lakott.
Jeltelen sírban nyugszik, de helye van a magyar orvostörténelem panteonjában.
Emlékével sokáig nem tudtak mit kezdeni, tehát hallgattak róla. Igaz,
Nyíró Gyula professzor az 196l-es kiadású Psvchiatria egyetemi tankönyve
történeti részében ugyanakkora terjedelemben méltatta, mint Schaffer
Károlyt, Pándy Kálmánt, vagy Sántha Kálmánt. Nyíró szerint "általában a
neuropsychiatria határterületei érdekelték elsősorban^ e tekintetben alkotott
maradandót" (88).
A csendet mégis Pap Zoltán törte meg először. Az Orvosi Hetilap 1977.
118. évfolyamában nem "rehabilitálta", hanem a méltó helyére tette. Nem
hallgatta el, hogy a fővárosba való távozása után egykori intézetében,
amelyet ő teremtett, értékes diagnosztikai készülékeit még szakmatörténeti
emléktárgyként sem kezelték. A világháború alatt ismeretlen személyek pedig
egyszerűen összetörték (91).
A Sántha-tanítványoknak a Benedek iránti előítéletét Pisztora idézte egy
Juhász Pál-kéziratból. Indokolatlan volt ez, mert kiváló emberek nem
zárhatják ki egymást az utókor emlékezetéből.
Szép példa rá Angyal Lajosnak a Benedek László (1936-1945) és kora
című cikke, amely előadásként a klinika alapításának centenáriumán, 1982
december 17-én hangzott el. Személyi hitelén túl azért is érdekes, mert a
szerző Schaffer után Benedek tanítványának is tudhatta magát, így volt
módjában összehasonlítani a kétféle mentalitást. Nem egymás rovására.
Érdemes szó szerint idézni Benedek jellemzését: "a professzor beszéde és
mozgása gyors volt: a lépcsőket mindig kettesével vette, de gyors volt a
gondolkodása is. Minden iránt érdeklődött, minden új iránt fogékony volt, -
emellett hallatlanul színes, ötletes, szinte sziporkázó, ítéleteiben gyakran
megdöbbentően előrelátó-, ugyanakkor állandóan szerepelni vágyó volt, aki
szerette a társaságot, a nagyvilági életet, szerette és kívánta a rivaldafényt;
munkatársaitól pontos és gyors munkát követelt, de azt meg is becsülte" (5).
40