Dr. Benedek László

29
A fővárosi
évek
A
vitathatatlanul legnagyobb tekintélyű hazai neurológus Schaffer
Károly, miután 1934-ben betöltötte 70. életévét, nyugalomba vonult
(86). Az 1935. évi Orvosok Évkönyve szerint még ő az igazgató, az
1936-os szerint már „állása betöltetlen". A klinikát átmenetileg Somogyi
István I. tanársegéd vezette, aki 1936 őszén „helyet cserélt" Benedek
Lászlóval. Debrecenbe tartott Somogyival a Schaffer-tanítványok közül a
rendkívül tehetséges Sántha Kálmán, a fővárosban maradtak: a tanársegédi
ranglistán második helyet betöltő Lehoczky Tibor, a díjtalan tanársegédek
közül Angyal Lajos, Horányi Béla, Büchler Pál, Rakonitz Jenő. Az
agyszövettani osztályról pedig Juba Adolf.
A direktor-váltás légkörét az igazán illetékes Angyal Lajos a következőképpen
érzékeltette: „Nehéz lenne két ember között nagyobb ellentétet
elképzelni, mint ami Schaffer és Benedek között fennállott. Schaffer - klinikai
igazgatóként - maga a megtestesült, merev konzervativizmus: megjelenésében,
magatartásában polgári szolidság, megbízhatóság - halk beszéd;
a klinika régi személyzetével közvetlen kapcsolata nincs, velük kizárólag
adjunktusán Somogyin keresztül érintkezik; betegviziteken a banális
neurológiai tünetek legaprólékosabb részleteit is megköveteli, sőt nemegyszer
utána-vizsgálj a, de minden újat, így pl. az aphasia irodalmában közölt újabb
formákat, eleve gyanakvással fogad és lehetőség szerint elutasít. Vitathatatlanul
nagy és komoly értékű tudományos teljesítmény áll mögötte,
azonban ezt a teljesítményt éppúgy véglegesen lezártnak tekinti, mint
ahogyan változhatatlannak és csalhatatlannak tekinti az általa alkotott
hármas szelektivitás elvét, amely szerinte az örökletes idegbetegségekre
jellemző, sőt azokat meghatározza. Betegvizsgálatkor csak az érdekli, ami
valamilyen organikus tünet által megfogható, és az is leginkább akkor, ha
azt az agyboncoláskor és végül mikroszkóp alatt sikerült is megfognia.
Mindezt el kell mondanom, hogy megértsem, mit jelentett mindannyiunk
számára Benedek professzor berobbanása a klinikára. Még szerencsénk volt,
hogy érkezését pár hónapos interregnum előzte meg Somogyi vezetésével,
mert ezalatt a Hansa városok szellemére emlékeztető hűvös klinikai légkör
lényegesen felengedett, a betegforgalom megélénkült, sőt már egyes klinikai
esetek megbeszélése is lehetővé vált, - és közben vártuk szorongva az új
professzort, akiről Debrecenből a legvadabb hírek érkeztek. És megérkezett,
majd elérkezett az első vizit ideje is. Én a férfi osztályt vezettem, mintegy 70-
75 beteggel. Vizit alatt csakhamar rájöttem arra, hogy Benedek a gyors,
pattogó referátumokat kívánja: lényeges, hogy néhány tőmondatban
odavetett tünet alapján a diagnózist már ő tudja helyesen felállítani, ő
mondja ki. A vizit vége felé egyik, az ambuláns tanársegéd referátuma
alapján már általa felvett beteg kórisméje felett nézeteltérés támadt köztünk.
Diagnózisom nem egyezett az ambulanciáéval és kitartottam a saját
kórismém, Benedek az ambulanciáé mellett anélkül, hogy a beteget
megvizsgálta volna. A vizit végén meglehetősen hűvösen váltunk el. A
következő vizit alkalmával Benedek a kérdéses beteg ágya mellett úgy ment
el, mintha az ágy helyén légüres tér lenne, de az ezt követő viziten a
kórterembe lépve egyenesen a szóba forgó beteg ágyához sietett, a beteget