A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX ... - Déri Múzeum

TŰZHELYEK, TÜZELŐANYAGOK,
A SÜTÉS-FŐZÉS ESZKÖZEI
Az ételek íze összefüggésbe hozható a készítés technológiájával, ez pedig a rendelkezésre
álló tüzelőanyagokkal. Tájunk tüzelőanyagai elsősorban a vegetációra alapozódtak,
tehát csak a természetben újratermelődő anyagokat tüzelték el. Falun
régebben nem ismerték a szenet, s az első világháború előtt a szénhidrogén-gázokat
0
sem.
Az egész megyére kiterjedő általános tüzelőanyag a fa, mely azonban a XX.
században már nem egyenlő mértékben állt rendelkezésre. A Debrecentől keletre húzódó
erdőségek környékén a lakosság végeredményben korlátlan mennyiségben hozzájuthatott
tűzifához. Ha szálfát nem is, de elhullott gallyat, tuskót mindenki
gyűjthetett. Ebből némelyeknek még eladásra is jutott. Az eladó tűzifát a debreceni
piacon, vagy a fában szegényebb faluk utcáin árulták. Régebben a Berettyó és a Körösök
mellékén is dús erdők díszlettek. Ezek nagyrésze azonban a XX. század elejétől
elpusztult. 1920 előtt sok fát hoztak a vidékre a bihari megyékből is. Később
azonban itt is - mint a Hajdúság nagyobb részén -, az Alföldre általában jellemző
faszegénység állt elő.
Falusi udvarokon valahol a ház közelében volt az ún. favágitó, ahol az egész évre
elegendő tűzifát felaprították, s ezt kerítések mellett, eresz alatt szépen sorba rakták.
A Sárrét fontos tüzelője volt a nád, amely a XTX. század végéig szinte korlátlan
mennyiségben állt rendelkezésre. A XX. században már mindenütt előtérbe kerültek
a szántóföldi növények szárai, kórói, csutkái. A kemencéket már legtöbb helyen
szalmával, vagy kukoricaszárral fűtötték. Kitűnő fűtő-, tüzelőszer volt a naprafor -
gókóró, a magkender szára, az eltört kender „pozdorjája" és a kukorica csutka (Biharban
„tucska"). Az egész tájnak, de különösen a pusztáknak jellegzetes tüzelője
volt a marhatrágya, mégpedig a legelőről összeszedett ún. árvagané éppen úgy, mint
a parasztudvarokon négyzetes formákba taposott tőzek. Az udvarokon, pásztorszállásokon
mindkettőből egész boglyára valót összehalmoztak.
Természetesen, a fentieken kívül minden éghető anyagot eltüzeltek. Kitűnő tüzelő
volt pl. a szőlő venyigéje, s a felszántott kukoricaföldekről összegyűjtött kórótü,
vagy csutkatü, a faragás során nyert faforgács, s mindenféle konyhahulladék.
A tüzelőberendezések közül tájunkon is legfontosabb a kemence, melyet a nyíri
részeken és a pusztákon a szabadba építettek, kis tető alá, a hajdúsági, bihari faluk-