A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX ... - Déri Múzeum

ÁSVÁNYI EREDETŰ ALAPANYAGOK
Víz. E témakörön belül első helyen kell szólni a vízről. A XIX. század végéig legtöbb
helyen „élő vízből" táplálkoztak. Élő víznek számítottak elsősorban a folyók. A
hegyek felől érkező Körösök, Berettyó, s a különböző kisebb erek vizét mindenütt itták.
De még az ezekből táplálkozó lápok, az itt vágott lápikutak vizét is jónak tartották.
A múlt századi folyószabályozások után a vizek természetes folyása sok helyen
megrekedt, a különböző holtágakban a víz megposhadt, az egyetlen mederbe terelt
folyók vize egyre több fertőzésnek volt kitéve, így a század végétől mind több helyen
a 3-10 méter mélyen található talajvizet igyekeztek ásott kutak segítségével feltárni.
Sajnos, az ásott kutak vize már ebben az időben is sok helyen ihatatlan volt, különösen
a lakóterületeken belül. Ekkor kezdték fúrni az artézi kutakat, melyek 100-
300 méter mélységből adtak iható vizet. Tájunkon azonban legtöbb artézi kút vize
langyos és meglehetősen gázos volt. (sok kutat meg is lehetett gyújtani.) A mezőn
dolgozók azonban a legújabb időkig az ásott kutak vizét itták. Amelyik kútból többet
ittak, azt minden tavasszal kitisztították, vizét kimerték, hogy az friss vízzel töltődjön
fel. így is voltak „rossz kutak", amelyekből nem ittak.
A „jó vizet" régebben cserép korsóban vagy faedényben vitték magukkal a mezőre.
Az 1930-as években elterjedt zománcozott „bádog kannában" a víz hamar melegedett,
ezért sokan még ekkor is ragaszkodtak a cserépkorsóhoz.
Só. Legfontosabb ásványi alapanyag a só, melyet régebben a nagyváradi sóraktárban
vettek meg, többnyire darabos „kősó" formában, melyet odahaza a sóderálón
őröltek porrá. Később mindenki a boltban vásárolta a sót.
Borkő. A kristályos borkősavat, melyet különféle ételek savanyítására használtak,
a boltokban árulták.