Mentorok könyve - Mérei Ferenc Fővárosi Pedagógiai és ...

problémáinak alaposabb ismerete megerôsített abban, hogy szükség van minden iskolában
fôállású, egész héten jelen levô pszichológusra, aki azonnal segít egy-egy válsághelyzetben,
s ne csak személyes ismeretségünk útján, többnapi-heti telefonálgatás után jusson szakember
segítségéhez a rászoruló.
Jogtanácsos igénybevétele. Amikor iskolán belül nem tudunk megoldani valamilyen problémát,
külsô segítséget vennénk igénybe. Az iskolai gyermek- és ifjúságvédelmi felelôsöknek
csak jelzési lehetôségük van, viszont azt tapasztaltam, hogy ezek a segítô szervezetek nem
állnak a helyzet magaslatán, sokszor inkább csak az adminisztrációban merül ki a tevékenységük.
Ettôl a tanulótól függetlenül pl. a pedagógiai intézetnél öt hónap kellett egy
eset kapcsán a „megmozduláshoz” mégis csak félmegoldás született, egy másik esetnél
rendôrség, ügyészség stb. bevonásával is csak három év múlva született eredmény, akkor is
csak azért, mert a tanulót veszélyeztetô családtag elhunyt.
A családi pótlékot akkor is csak a szülô veheti fel, ha látjuk, hogy nem a tanulóra költi. Még
akkor sem juthat hozzá a tanuló, ha kollégiumi díjra kellene, mert ott esetleg jobban tudna
tanulni, mint egy dohos, komfort nélküli, élettárstól zaklatott lakásban.
Jó lenne olyan ösztöndíj, amibôl a kollégiumi díjat és az étkezést lehetne finanszírozni, mert
egy kialvatlan, fáradt, éhes embernek hiába beszélek a kilábalás lehetôségeirôl, jövôrôl,
távlati célok kitûzésérôl, ha neki mindehhez ma kellene ennie, aludnia, hogy legyen energiája
a biztonságosabb jövôje alapozásához. (Ismerek olyan alulfizetett pedagógust, aki hónapokon
keresztül hordta az uzsonnát pártfogoltjának, mire sikerült ingyenes elhelyezést
nyerni egy kollégiumban, de az alkoholista apa továbbra is felvehette a családi pótlékot.)”
93
„A mentorálás során számomra a legnagyobb nehézséget a család anyagi vonatkozásában
történô ellehetetlenülése okozta. Az utóbbi idôben mindkét szülô munkanélküli. A törvény
értelmében egy gyermekes család – még akkor is, ha az anya hivatalosan egyedül neveli –
csak alkalmanként juthat segélyhez. Sikerült ugyan az iskolai alapítvány segítségével megoldani,
hogy néhány hónapra fizessük az ebédjét, de egész tanévre nem. Innentôl kezdve maximum
én fizethettem volna az ebédjét, ha ez módomban állt volna. És itt éreztem elôször,
hogy tehetetlenül állok a probléma elôtt, és hogy nincs megoldás. Ekkor elégelte meg a tanítványom
ezt az anyagi csôdbe jutást, és szerzett több hónapi próbálkozás után munkát,
heti egy alkalomra, nyolc órában. Ahogy ô fogalmazott: „Nem akarok éhen halni”. Mindezek
nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy egyre kiábrándultabb, elkeseredettebb legyen, és
hogy a sikeres elsô év után sikertelen második év elé néz. Ekkor úgy éreztem, hogy nincs erkölcsi
alapom arra, hogy fûtetlen lakásba hazatérve, elégtelen étkezés mellett még arra buzdítsam,
hogy mindezek ellenére „Gondolj a jövôdre!” A megbeszélésen egy kolléganô említette,
hogy ezeknek a gyerekeknek állandó anyagi segítségre is szükségük lenne. Mélységesen
egyetértek vele, bár ott akkor nem fejeztem ki egyetértésemet.”