Mentorok könyve - Mérei Ferenc Fővárosi Pedagógiai és ...

7.2. Bencsik Mária: Az iskolapszichológus lehetôségei
a mentorálásban
A 2009/2010-es tanévben, három szakközépiskolában láttam el iskolapszichológusi feladatokat,
iskolánként heti két órában. Októberben kezdôdött el a munka. Az iskolák közül
kettôben az egész tantestület elôtt megtörtént a bemutatás, és a feladat rövid ismertetése,
egyben csak a koordinátorral és az ifjúságvédelmi felelôssel vettem fel a kapcsolatot. Megállapodtunk
a feladat elvégzésének helyében és idejében. Két iskolában az orvosi szobában
végezhettem a munkát, a harmadikban az ifjúságvédelmi szobában.
A tanulók az orvosi szobára kifüggesztett névbôl és rendelési idôbôl, valamint az
osztályfônököktôl értesültek az iskolapszichológus mûködésérôl. A tárgyi feltételek nem
adottak a munka elvégzéséhez. Az idôbeosztásról sem én döntöttem.
108
A heti két órás rendelési idô nagyon kevés, az egyéni foglalkozásokra, és lehetetlenné teszi
a rendszeres foglalkozást is, mivel a segítés iránti igény egyénileg is sokkal nagyobb, mint
ami a két órába belefér. A csoportfoglalkozás iránti igény nem merült fel. A humán szakközépiskolában
a tantervben szerepel a társ-és önismeret, valamint a kommunikáció ezért
nem merült fel ez a lehetôség.
Délután a tanítási idô után kerestem fel az iskolákat. Ez abból a szempontból volt jó, hogy a
tanulók nem hiányoztak a tanítási órákról, és azért volt rossz, mert így nem tudtam a tanárokkal
kapcsolatot tartani, mivel nem tartózkodtak az iskolában, amikor én ott voltam. Fontos
lett volna a pedagógusokkal való szakmai kapcsolat, fôként az osztályfônökökkel.
Az iskolák mindegyike nyitott volt az együttmûködésre, egyik iskolában kész elvárásokat
kaptam, amik nem voltak teljesen összhangban a vállalt feladatommal. Megpróbáltam a
munka kereteit tisztázni több-kevesebb sikerrel. Mindhárom iskolában mûködött már az
elôzôekben iskolapszichológus, egyikben jelenleg is mûködik, aki az iskola tanulóit az iskolai
rendelési idôn kívül is fogadja egy másik helyszínen. Ô délelôtti rendelési idôben dolgozik,
így valószínûleg a tanulóknak ez kényelmesebb, mint a délutáni. Ez azért fontos, mert
itt fordult elô, hogy az egyik pedagógus megkért, ha lehet, akkor a tanulóit máshol fogadjam,
ne az iskolában. Ezt a kívánságot nem tudtam teljesíteni. Nagyon örültek az intézmények
a plusz pszichológusi rendelési lehetôségnek, de mégis felkészületlenek voltak az
együttmûködés részleteit illetôen. Legfôbb segítôim az ifjúságvédelmi felelôsök voltak, akik
végig segítették munkámat, köszönettel tartozom nekik ezért. Konzultációt is többnyire velük
folytattam olyan tanulókról is, akikkel nem volt személyes kapcsolatom.
Mindegyik iskolára az volt a jellemzô, hogy az iskolapszichológusi munkát nem úgy képzelték
el, hogy a mentortanárokkal foglalkozik, hanem a diákokkal, azok közül is azokkal, akit
az osztályfônök, illetve az ifjúságvédelmi felelôs rászorultnak ítél. Ezek a tanulók részben a
mentorált diákokból kerültek ki, de nagy számban akadtak olyanok, akik nem kerültek be
a mentoráltak körébe.
Felmerült annak az igénye is, hogy a sajátos nevelési igényû tanulókkal is foglalkozzam, de
egy iskola kivételével erre csak szórványosan került sor. Ezeket a tanulókat az iskola befogadja,
együtt neveli, fejleszti a többi tanulóval, speciális segítséget azonban csak nagyon kis
mértékben nyújt vagy egyáltalán nem. Az iskola a meglévô struktúrájába helyezi be a gye-