Mentorok könyve - Mérei Ferenc Fővárosi Pedagógiai és ...

106
A csoportos foglalkozások ötletét a diákok körében és a vezetôség számára is felvetettem,
ami azzal a tanulsággal szolgált, hogy ilyen alkalmakat szervezni több ok miatt is kockázatos
vállalkozás lehet. A foglalkozások mindenképpen délutáni idôpontban lennének, amikor
már az ingázók – számuk nem elhanyagolható egyik intézményben sem – már nem szívesen
maradnak az iskolában. A tanulóktól kaptam olyan visszajelzéseket, amelyek arra figyelmeztettek,
az, amit egyéni foglalkozáson megosztanak egy titoktartásra kötelezett, objektív
és szinte idegen szakemberrel, arról nem szeretnének társak jelenlétében beszélni. Sokan
éppen beilleszkedési zavarokkal, peremhelyzetû diákként érkeztek, esetlegesen átélték
azt, hogy visszaéltek a bizalmukkal, megszégyenítették és kiközösítették ôket. Ennek ellenére
vagy pont ezért mégiscsak szükségük lenne olyan csoportélményekre, amelyek abban
erôsítik ezeket a diákokat, hogy meg tudjanak nyílni mások elôtt, hogy érzelmeik kifejezésében
és kommunikációjukban sikeresebbek legyenek, és megbízzanak a többiekben.
Egy ilyen csoport kialakításánál alapvetés, hogy a részvétel önkéntes, ám megkívánja az
elkötelezôdést és a szabályok betartását is: nem mûködik a csoport, ha tagjai ad hoc módon
jelennek meg, csoporttitkokat szivárogtatnak ki, vagy a csoportnormáknak nem megfelelôen
viselkednek a foglalkozásokon. Egy serdülôcsoport vezetése azonban nagy összpontosítást
követel a pszichológustól, és erôsen ajánlott a kettôs vezetés- egy pedagógus, másik pszichológus
vagy szociális munkás segítségével.
Annak ellenére, hogy önismereti csoport indítására nem vállalkoztam, arra azért akadt példa,
amikor kis csoporttal dolgoztam fel egy-egy témát (identitás, társas identitás). Egyszer
történt megkeresés a diákok és tanáruk részérôl, hogy legyek vendég egy olyan kommunikáció
órán, ahol a pszichológiai ismeretterjesztés volt a fô cél.
Az volt az eredeti elképzelésem, hogy a mentortanárok tevékenységét támogatva,
esetmegbeszélô csoportot szervezünk, amely egy kiváló szupervíziós lehetôség és egyben alkalmas
a készségfejlesztésre is, azonban csak olyan csoportban mûködik, amelyben a kölcsönös
bizalom, tisztelet és elfogadás jelen van. Olyan tantestületben, ahol a bizonytalanság
vagy tanácstalanság kifejezése nem talál segítô szándékra, nehezen nyílnak meg a pedagógusok,
és nem vállalják, hogy kitegyék magukat egy esetleges negatív minôsítésnek.
A pszichológus indirekt módszerekkel dolgozik, viszont gyakran találhatja magát szemben
türelmetlenséggel, egy-egy probléma megoldásának sürgetésével. Az iskola is tipikusan
olyan környezet, ami nehezen viseli az indirektivitást, hiszen határozottsághoz és irányításhoz
szokott, ezzel szemben azonban létjogosultsága van a kevésbé direkt módszereknek is.
Benjamin Franklin szállóigévé vált mondását idézve, mely szerint „a bölcs embernek nincs
szüksége tanácsra, a bolond meg úgysem fogadja meg” – leszögezhetjük, hogy nem feltétlenül
bolond az, akinek tanácsra, útmutatásra van szüksége, mindenki életében adódik ilyen
helyzet. A pszichológiában szakkifejezésként használjuk a tanácsadás (angolul counselling)
szót, amely nem éppen szerencsés, hiszen, ha azt hallja a laikus, hogy a pszichológus tanácsadást,
sôt, még fennköltebben életvezetési tanácsadást tart, azt gondolhatja, a pszichológus
megmondja, hogyan kell dönteni, olyan tudást, természetfölötti képességet tulajdonítanak
neki, ami alapján ráhagyatkozhat bárki, aki tanácstalan valamilyen kérdésben.
Egy pszichológus azonban nem hoz döntéseket kliensei helyett, mert nem vállalhatja a