Mentorok könyve - Mérei Ferenc Fővárosi Pedagógiai és ...

Bár mind a tanárokkal, mind a tanulókkal beszéltem a pszichológus titoktartási kötelezettségérôl,
az már nehezebben leplezhetô, hogy kik is azok a diákok, akik az iskolapszichológushoz járnak
egyéni foglalkozásra. A diákokkal való találkozások idôpontját az elsô ülés után már személyesen
egyeztettem, a munkámat szervezô ifjúságvédelmi felelôsök viszont mindig tisztában
voltak a munkarendemmel és a beosztással. A tanulók elkérték magukat az osztályfônöküktôl
és a szaktanártól, akinek az órájáról hiányoztak. Ha valaki rendszeresen járt, egy idô után biztosan
szembetalálta magát az osztálytársak kérdésével: „Hová tûnsz el minden csütörtökön a
második órában?”. Az iskolai közegben a diszkréció ilyen módon némiképp sérül, ugyanakkor
elmondható, hogy a pszichológushoz járó diákok megítélése szerencsére nem egyértelmûen
negatív. Egyre népszerûbb a megközelítés, miszerint pszichológushoz járni trendi. Ezt a felfogást
is természetesen vissza kell fogni egy bizonyos pont után, hiszen a pszichológusnál töltött
idô nem lehet kibeszélô show, laza „bájcsevej” vagy ahogy az egyik iskolában fogalmaztak,
puszta „lélekfrissítô beszélgetés”.
104
Az önkéntesség alapfeltétele annak, hogy az egyén részt vegyen a „munkában”, ugyanis az
ülések alkalmával, az életvezetési tanácsadás folyamatában neki is „dolgoznia” kell magával.
Elképzelhetô olyan eset, amikor valakit köteleznek arra, hogy pszichológushoz járjon, ám az
ellenállások leépítése és a teherbíró kapcsolat felépítése csak hosszabb folyamat eredménye
lehet, amelyre ilyen idôkeretben nincs kapacitás. Az önként jelentkezô diák motivációja sokkal
nagyobb a részvételre, mint, aki nem érzi sajátjának a problémát, tegyük fel, egy tanára küldte,
mert folyamatosan zavarja az ô óráit.
Érezhetôek voltak a pedagógusok részérôl idônként irreális elvárások is: olyan tanítványokat
küldtek volna, akik már számos zûrt okoztak maguk körül, kezelhetetlennek minôsítették ôket
tanáraik és a szüleik egyaránt, vagy olyan komoly pszichiátriai tüneteket produkáltak, ami túlmutat
az iskolapszichológus kompetenciáján és feladatkörén. Némelyeknek csak „papírjuk volt
róla”, hogy pszichológushoz kell járniuk, mások valóban kisebb-nagyobb rendszerességgel látogatták
a helyi gyermekjóléti szolgálatot, nevelési tanácsadót vagy egy ellátásban dolgozó
pszichiátert. Az efféle eseteket egy beszélgetés alkalmával tisztáztam: nem ajánlott egy terápiás
kapcsolatból kiengedni a dinamikát, ezért ha mûködôképes, rendszeres és fôleg már régebben
fennálló bizalmi kapcsolatról hallottam, a velem való találkozásokat a továbbiakban ellenjavasoltnak
minôsítettem. Nem helyes ugyanis az elképzelés, hogy minél többen „kezelik” a diákot,
annál gyorsabb és hatékonyabb folyamatnak lehetünk tanúi: ellenkezôleg, hátráltathatja a javulást
az a kényszer, hogy mindenhol ugyanazt mondja el az egyén, és azt sem tudja, kinek mit
mondott már, egyszerûen összezavarodik, vagy idô elôtt megunja a dolgot.
Honnan tudtak a diákok annak lehetôségérôl, hogy fordulhatnak iskolapszichológushoz is a
gondjaikkal? Két iskolában az ellenôrzôbe ragasztott cetlik, ezen kívül az egyikben az iskola
több pontján, a faliújságokra kihelyezett hirdetés adta tudtul, az iskolában iskolapszichológus
mûködik, bejelentkezés az igazgatóhelyettesnél, illetve „rendelési idôben” személyesen a pszichológusnál,
a tanítási órák szüneteiben. A harmadik iskolában számoltak azzal, milyen korlátozott
az idô, amiben jelen tudok lenni, és nem hirdették a lehetôséget semmilyen formában.
A diákok között – szájhagyomány útján – történtek további megkeresések – elsôsorban a kliensek
osztálytársainak részérôl.