Mentorok könyve - Mérei Ferenc Fővárosi Pedagógiai és ...

meg szüleit ezzel a kérdéssel, mintegy megbélyegezve ôket a közösség elôtt. Megállapodtunk,
hogy szükség esetén a mentortanár a szülôvel telefonon/személyesen is közli, hogy
gyermeke az iskolában pszichológushoz jár.
Rákérdeztem a mentortanárok és a mentoráltak általános viszonyára, konkrétan arra, hogyan
kommunikálják a diákok felé, hogy kitüntetett figyelemben, mentorálásban részesülnek.
A mentortanárok abban egyeztek meg, hogy nem hívják fel rá a tanulók figyelmét, nehogy
a fiatalok a pedagógusok közeledését, segítségnyújtását formalizáltnak tekintsék, mint
egy kiszabott feladatot, ezáltal kevésbé fogadják a tanár együttmûködési kezdeményezéseit.
Egyik iskolában egyéb szempontként felmerült a felelôsség kérdése is: a pedagógusok tartottak
attól, hogy a tanulók mentoraként a diákok vagy akár a szülôk túlzott elvárásokat támasztanak
majd feléjük, és ôket hibáztatják, ha a fiatal tanulmányi teljesítménye nem javul,
esetleg bukik, hiányzásai nem csökkennek vagy továbbra is fennállnak magatartási-beilleszkedési
problémáik. Emellett anyagi-szociális támogatás számonkérésétôl és hasonló kínos
kérdések özönétôl féltek a megkérdezett mentortanárok. Felvetôdik a kérdés, hogy akkor
hogyan is tudják végezni a mentorálási feladatokat. Olyasféle válaszok érkeztek, miszerint
osztályfônökként nem feltûnô, hogy különös figyelmet szentel a pedagógus egy-egy tanítványára,
és a mentorált diákokon kívül is igyekszik követni az osztályába járó tanulók tanulmányi
elômenetelét, személyiségfejlôdését.
103
Részben az iskolavezetés kívánságára, részben a pedagógusok érdeklôdésének hiányában a
csoportos és az egyéni konzultációk lehetôségét elvetették, helyette a diákokkal való egyéni
foglalkozást tekintették a legrelevánsabb iskolapszichológusi tevékenységnek. Hogyan alakult
a pszichológushoz járó tanulók köre? Nem az volt a legfontosabb szempont, hogy az illetô tanuló
mentorált vagy sem. Jó néhány mentortanár szájából hallottam, hogy a mentorált diákkal
jól elboldogulnak, ellenben más nehéz helyzetû diákkal több problémájuk is akad. Kezdetben
az ún. delegálás gyakorlata mûködött: egy-egy tanár vagy az ifjúságvédelmi felelôs küldte
a diákokat, akiket úgy ítélt meg, pszichológusi segítségre lehet szükségük.
Ezzel kapcsolatosan több probléma is felmerült: egyrészrôl az önkéntesség kérdése,
másrészrôl az egyéb kezelésben, pártfogolásban való részvétel. Azt a megállapodást kötöttem
a tanárokkal és a diákokkal egyaránt, hogy nem lehet kötelezni a tanulókat arra, hogy
pszichológushoz járjanak az iskolában, még akkor sem, ha ez szakértôi vélemény alapján
történik is. Az elsô alkalom után szabadon dönthet a fiatal arról, szeretne-e a továbbiakban
együttmûködni vagy sem. Az iskolában, a „házhoz” érkezô pszichológus jelenlétének van
elônye, de ugyanúgy van hátránya is. Mindenképpen pozitívumként könyvelhetjük el, hogy
most már nem lehet kifogás az, hogy ismeretlen és távoli nevelési tanácsadóba kell járnia a
diáknak a tanítási nap után, hiszen a tanítási idô alatt, helyben fel tudja keresni a pszichológust.
Ugyanakkor az iskolai közeg nem kedvez a terápiának: a fiatal egyik órájáról jön, a
másikra megy, figyelmét elterelhetik az iskolával kapcsolatos szorongások, egy rosszul sikerült
felelet, a még nem teljesen kész házi feladat, a társakkal való feszültségek vagy egy dolgozat
elôtt érzett izgalom.