Mentorok könyve - Mérei Ferenc Fővárosi Pedagógiai és ...

mélyülhetne. Igyekeztem a helyzetet nem személyes kudarcként megélni, legfôképpen pedig
igyekszem azóta is nem beteljesíteni az édesanya implicit feltételezését, tehát nem „leverni”
Katán a visszautasítást, hanem egyszerûen elfogadni, hogy ô mint mentorált, most
nem elérhetô a számomra.
Alkotás
A mûvészetterápiás irányzatok fejlôdése és növekvô népszerûsége mutatja azt az akár evidenciának
is tekinthetô belátást, miszerint az alkotó önkifejezés jótékony hatással van az
ember pszichéjére. A mûvészi tevékenység képes mozgósítani a személyiség olyan rejtett
erôit, amelyek a hétköznapi élet (túl)racionalizált világában kevéssé vagy egyáltalán nem
tudnak érvényesülni, azaz kifejezôdni. Az adott mûvészeti ág kellôen tág formái közé terelt
kreativitás egyszersmind sokat elárul a személyiségben zajló – gyakran tudattalan – folyamatokról.
Legkésôbb ezen a ponton természetesen világossá válik, hogy a mûvészetterápiás
iskolák a megszületô mûre inkább mint alkotásra, semmint mûalkotásra tekintenek. A hangsúly
tehát nem az esztétikai értékre – amelyben a mûvész élete egyébként is vajmi kevéssé
játszik szerepet –, hanem az alkotótevékenység önértékére, pontosabban az abban rejlô
gyógyító hatásra helyezôdik.
100
Nincs ez másként a mentori munkában sem. Az alapvetôen tudományközpontú tananyag
és oktatási rendszer kis teret biztosít a mûvészi tevékenység gyakorlására egy átlagos középiskolás
számára. Ezzel párhuzamosan a legtöbb gyerekben kialakul egy professzionalista
mûvészetfelfogás, amely szerint csak az rajzol-fest-énekel-költ-táncol-agyagozik-hímez-stb.,
aki tud, mégpedig nagyon jól tud. Másnak – ez a rejtett üzenet – nem is nagyon szabad.
Mindez értelemszerûen nem csak a tehetségek kibontakozását gátolja, hanem görcsös teljesítménykényszerré
válva a személyiség természetes teremtési vágyat is korlátozza.
Érdekes módon azonban a versírás megmaradt különös hírmondónak, testidegen zárványnak
ebben a „mûvészetmentesített” világban, és a mai napig meglepôen sok kamasz farag
ilyen-olyan verseket szabadidejében. Ha eltekintünk a megformálás nyilvánvaló hiányosságaitól
és modorosságaitól – ez magyartanárként talán egy fokkal nehezebb, de azért
teljesíthetô feladat –, mentorként óriási lehetôséget láthatunk ezekben a szövegekben, illetve
magában az alkotás tényében. Adva van egy diák, aki érzéseinek szavakba öntve ad formát,
és még ezt meg is osztja velünk – itt viszont egyértelmûen elôny a szaktanári szerep –,
mi, mentorok pedig mindezt egy mély beszélgetés és hosszú távon egy bizalmi kapcsolat
táptalajának használhatjuk.
A tizennyolc éves Brigit egy harsány, gyakran durvának tûnô, ugyanakkor fel-felvillanó megnyilvánulásai
alapján intelligens és jóindulatú lánynak ismertem meg, aki osztályában periférikus
helyzetben van, azonban iskolai szinten, a periférián lévôk között vezérszerepet tölt be.
Már a mentori munka elején világossá vált, hogy – amúgy is szétesôben lévô – családja komoly
szociális problémákkal küzd, stabil identitásának kialakítását pedig megnehezíti roma
származásához fûzôdô ambivalens viszonya (büszkén vállalt versus tagadott), és részben párkapcsolatából
fakadó vallási bizonytalansága (keresztény kisegyház versus iszlám). Több beszélgetés
után Brigi elôállt az ötlettel, hogy megmutatná nekem a verseit azzal a céllal, hogy