2009/9. - Országos Mezőgazdasági Könyvtár

NÖVÉNYVÉDELEM 45 (9), 2009 509
Vannak nappalilepke-fajok, amelyeknek
nagy a vagilitási hajlamuk. Az év egyes szakaszaiban
egymástól eltérô élôhelyeken találkozhatunk
velük. Ilyen például a kis rókalepke
(Vanessa urticae), amely a nyár legmelegebb részében
felköltözik a hegyek magasabb részeibe,
ôsztôl azonban ismét az alacsonyabb vidékeken,
a völgyekben található, ahol a faj tápnövényei, a
csalánfajok (Urtica) tenyésznek. Egy nemzedék
ôsszel kifejlôdik, majd az imágók áttelelnek.
A mikromigrációnak napi ritmusa is lehet,
ez gyakori jelenség. A viráglátogató rovarok
nagy része a nappalokat virágzó réteken, legelôkön,
lucernaföldeken és más hasonló virágos területeken
tölti. Egy részük imágói éjszakákra
behúzódnak egy közeli erdôbe, erdôszegélyekbe,
táblaszegélyekbe, cserjés területekre. Így viselkedik
a nappali lepkék és más rovarrendek fajainak,
pl. a zengôlegyeknek (Syrphidae) egy része
is. Hasonló tapasztalatok vannak néhány
molylepke fajjal, pl. az almamoly (Cydia
pomonella) imágóival kapcsolatban is.
Makromigráció
Makromigrációnak nevezzük azt a jelenséget,
amikor egy rovarpopuláció (egy generáció)
elhagyja eredeti élôhelyét, és a következô generáció
már más élôhelyen fog kifejlôdni és élni
egy ideig.
A legismertebb jelenség a levéltetûfajok
(Aphididae) egy részének rendszeres éves migrációja.
Az év elsô részét fás növények lombkoronaszintjében
töltik (ott is telelnek át) s több
nemzedékük a fás szárú növény levelein fejlôdik.
Nyár elején, többnyire júniusban, a nyár
eleji populáció megszárnyasodik és lágyszárúakra
migrál. Ennek valószínû oka, hogy a
fásszárúak hajtásnövekedése júniusban leáll, és
ebben az idôben a levéltetûfajok egy része befejezi
fejlôdését, a fajok másik része pedig a lágyszárúakon
keres a további nemzedékek számára
fejlôdési lehetôséget. Ez utóbbiak a migráló fajok.
Ismert migráló faj pl. a szürke alma-levéltetû
(Dysaphis plantaginea).
A legrégebben ismert migráló rovarok a vándorsáskák.
Amikor a tömegesen elszaporodott
populáció teljesen lerág egy területet, elfogyott a
táplálék, kénytelen keresni magának egy újabbat,
ahol a következô nemzedék felnôhet. A vándorsáskák
Közép-Európában (ma már) ritkán fordulnak
elô, Észak-Afrikában és Kis-Ázsiában
azonban ma is nagy területeket tudnak letarolni.
A vándorsáska (Locusta migratoria) szórványos
példányai hazánkban is megjelennek.
Jelentôs csoport az igazi vándorlepkék csoportja.
Ezeknek a fajoknak – a lepkefajok többségével
ellentétben – nincsen diapauzájuk, így
ha jön a tél, egyet tudnak csak tenni: elvándorolnak
a tél elôl. E fajok Észak- vagy Közép-
Afrika és Közép- (vagy Észak-) Európa között
vándorolnak. A populáció mindig ott tartózkodik,
ahol a helyi vegetáció fôvirágzásban van,
mert az imágók ott tudnak táplálkozni.
A vándorló fajoknak az imágói érési táplálkozást
folytatnak. Az ivarszervek és a tojások
kifejlôdéséhez különféle vitaminok (pl. E-vitamin)
szükségesek. Ezek megszerzésére és az elhasznált
energia pótlásához (hiszen sokat repülnek)
szükségük van virágzó növények látogatására.
Ezeknek fejlett szájszervük, jól használható
pödörnyelvük van. (Ezzel szemben a
lepkéknek egy nagy része a bábból fejlett ivarszervvel
kel ki, ezeknek táplálkozásra nincs
szükségük, így pödörnyelvük sincsen. Ilyen a
szövôlepkék nagy része és az araszolólepkék
egy része is). A következô nemzedék azután ott
nô fel, (vagyis a hernyók ott károsítanak), ahol a
bevándorolt szülôk ivarszervei kifejlôdtek, tojásaik
beértek, a lepkék párosodtak és a nôstények
lerakták a petéiket.
A vándorlepkék három csoportja:
1. Igazi vándorlepkék
Ezek a fajok több-kevesebb rendszerességgel
megjelennek a „szokásos útvonalakon”. A Kárpát-medencében
és körülötte két jellegzetes útvonalat
ismerünk. Az egyik a „pannóniai” útvonal,
amely országunk területén húzódik át. Az itt
vándorló fajok, ill. populációk a Duna–Tisza közén
át érkeznek, valahol Budapest vonalával egy
vonalban északnyugat felé fordulnak és Magyarországról
az Alpok és a Kárpátok között repülnek
tovább. Ezeknek a populációknak a mozgá-