Tovább - Intarzia Fabula

18 a fa kultúrája
Tankó Albert – csak pár név az onnan indult és ma mindenfelé ismert
udvarhelyszéki mesterek közül. Minden év végén a díszteremben kiállításunk
volt, nekem egy munkámat még Belgrádba is elküldték egy
nemzetközi kiállításra. Mi Varga Karcsival és Jakab Jóskával hárman
megfaragtuk a végzõsök tablójának keretét 2,60-szor 2,20 méteres
méretben, itt a fényképe. A negyvenes évek végi szellemben kellett
hogy dolgozzunk, politikai íze kellett hogy legyen, másképp nem engedték:
fent középen a Román Népköztársaság címere, körben füstölgõ
gyárból kiguruló traktor, felvonuló zászlós tömeg, belefaragtuk a
békét galamb képében, de beleloptuk a régi székely népi motívumokat
is – ilyen világot éltünk akkor, csak így lehetett a népmûvészetet
továbbéltetni.
Faragó iskolaigazgató
Aztán Homoródszentmártonba, majd Derzsbe kerültem tanítónak, ez
utóbbiban iskolaigazgató is voltam, nem sok idõm maradt a faragásra,
de egy két faliújság-keret, éltanulók táblájának meg a tanáriban levõ
órarendnek a kerete csak tartotta bennem – ha pislákolva is – a
lángot. Az órarendben sem szerepelt a famunka, de azért a gyerekekkel
az osztályokba fásládát, fogasokat készítettünk, egy pár még mindig
megvan belõlük. Lehet ezen mosolyogni, de az ötvenes-hatvanas
években többet nem lehetett.
Végül Farkaslakára kerültem kultúrigazgatónak, házat építettem,
jöttek a gyerekek. Amíg tanítottam, itt is csak apróbb dolgokra futotta,
de azokból sokat készítettem: tükörkeret, kistálca, pipa, falilámpa.
Hazafias munka is volt, pionírfaliújság ráma, meg egy nagyobb munka:
dr. Jakab Zsigmond állatorvossal (híres farkaslaki faragóember, de
nem rokonom, itt is sok a Jakab nevû család) megfaragtatták velünk
a községi faliújság keretét: Zsiga egy székely kaput tervezett, annak
Jakab Ferenc faragta székely kapu
rendje-módja szerint (a hetvenes években már ilyent is lehetett), és
ráfaragtunk minden mesterséget, amiket a farkaslakiak évszázadok
óta ûznek: földmûvelés, állattartás, fakitermelés meg szénégetés,
gyümölcstermesztés. Ez is létezik még, ott van a polgármesteri hivatal
raktárában, jó lenne restaurálni, mert most is jó szolgálatot tenne.
Érdekes, hogy mások a pihenés végett várják a nyugdíjba vonulást,
én meg azért vártam, hogy végre legyen idõm kedvemre faragni.
Boldog ember vagyok, 1988-ban ez álmom valóra vált, most már
húsz éve annyit bíbelõdöm a fával, amennyit bírok. Kezdtem nagyobb
darabokkal, függönytartókkal, bútorokkal is foglalkozni. Nem mondom,
kicsit izgultam, mert nem ugyanaz véletlenül elrontani egy pár centis
sulykot, vagy egy nagy szekrényt, amin az asztalos is rengeteget dolgozott!
De nem lett baj, ebbe is „belehajszoltam” és beledolgoztam
magam. Az udvarban a fatartóban ott a gyalupad, amit nagyapámtól
örököltem, a nyárikonykában a faragópadom, vésõim, ezeket Tulceáról
a hajógyárból rendeltem, kiváló acélból kovácsolták õket. Nem is tudom
hány van, apámnak is volt 40–50 „mokány” vésõje, kupás, sima,
félgömbölyû, mikor milyen kellett egy munkához, meg sok gyalu – falcgyalu,
eresztõgyalu –, aztán sokféle fûrész meg egyéb. Jó mesternek
– a jó keze mellett – mindenre kell legyen kiváló szerszáma. A baj
csak az, hogy télidõben itt, a hidegben nem lehet dolgozni, és a napok
ilyenkor nagyon nehezen telnek.
Népmûvészettõl az iparmûvészetig
1990 után megindult a külföldi turisták áradata, az én munkáimnak is
híre ment, kezdtek jönni a megrendelések, fõleg Magyarországról.
Egy volt tanítványommal, aki asztalos lett, összedolgozunk: õ megadott
méretre elkészíti a bútorokat, asztalt, széket, ágyat, falitékát,
saroktékát, én meg ráteszem a díszítõfaragást. De helyi megrendeléseket
is kaptam. 1992-ben felépítették az új siklódi templomot, engem
kértek meg, hogy készítsek oda faragott tárgyakat: nagy, többkarú
csillár az úrasztala fölé, 22 falilámpa, kopjafamotívumokkal, a hátlap
a Kossuth-pajzs az én motívumaimmal, és végül az orgonakarzat
homlokzatára Erdély címere, a székely címer, meg Udvarhelyszék címere.
Az udvarhelyi múzeumba mentem hiteles adatokért, mert ezek
akkor még nem nagyon voltak ismertek.
Ez már inkább az iparmûvészet felé mutat, de ma már nem lehet
csak régi hagyományos darabokat készíteni, viszont jó ízléssel, kellõ
tudással itt fel lehet használni a régi népi mintakincset. Azt kell csinálni,
amit kérnek (mondjam úgy divatos szólással, hogy amit a piac diktál?).
Például a polgármester megrendelésére megfaragtam a Tamási
Áron szülõházának képét: hol 20-at, hol 30-at, máskor 50-et rendel-