A Vámpír inasa - Első

NNCL1514-527v1.1
Darren Shan
A VÁMPÍR
INASA
Darren Shan regényes története
MÁSODIK KÖNYV
Móra Könyvkiadó

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Darren Shan: The Vampire's Assistant
HarperCollinsPublishers Ltd.
77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith
London W6 8JB
© Darren Shan, 2000
A szerző erkölcsi jogot formál rá, hogy azonosnak
tekintsék a mű szerzőjével
Madame Octa históriája olvasható a világhálón.
akárcsak Darren Shané!
Az összes rémséget megtalálod Darren Shan
hivatalos honlapján:
www.darrenshan.com
Fordította
F. Nagy Piroska
A sorozatterv és a borító
Papp Beatrix munkája,
MÁSODIK KIADÁS
Hungarian translation © F. Nagy Piroska, 2001, 2003
Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2001, 2003

Nagyinak és Nagypapának – a belevaló vén csontoknak
a VZSR (Véres Zsigerek Rend) tagjainak:
Caroline "nyomozó" Paulnak
Paul Literlandnek, "a rablónak"
Le a kalappal:
Biddy "Jekyll" és Liam "Hyde"
"sírrabló" Gillie Russell
a rémesen hátborzongató HarperCollins banda
és
Emma és Chris ("A vámpírok mi vagyunk"-ból)
előtt

BEVEZETÉS
A nevem Darren Shan. Félvámpír vagyok. Nem így születtem.
Normális gyerek voltam. Otthon éltem a szüleimmel és Annie-val, a
húgommal. Szerettem iskolába járni, és rengeteg barátom volt.
Kifejezetten szerettem rémtörténeteket olvasni és horrorfilmeket
nézni. Amikor egy torzszülötteket mutogató cirkusz érkezett a
városunkba, a legjobb barátom, Steve Leopard, szerzett rá jegyet, és
elmentünk. Óriási volt, de tényleg kísérteties és hátborzongató. Az az este
egyszerűen szuper volt.
De a legdurvább dolgok a műsor után következtek. Steve felismerte
az egyik szereplőt... látott róla egy rajzot valami régi könyvben, és ebből
megtudta, hogy az illető – vámpír. A műsor után ott maradt, és megkérte
a vámpírt, hogy őt is változtassa azzá! Mr. Crepsley – a vámpír – meg is
tette volna, de rájött, hogy Steve-nek gonosz a vére, és így a dolog
ennyiben maradt.
Ennyiben maradt volna, csakhogy én is ott maradtam, elbújva, hogy
lássam, miben mesterkedik Steve.
Én semmit sem akartam a vámpíroktól, ezzel szemben odavoltam a
pókokért – ha lehetett, mindig tartottam otthon –, és Mr. Crepsleynek volt
egy idomított mérgespókja, Madame Octa, amely mindenféle szédületes
mutatványokat csinált. Elloptam ezt a pókot, és egy levélben megírtam a
vámpírnak, hogy ha üldözőbe vesz, akkor mindenkinek elmondom, hogy
ő micsoda.
Nem akarom szaporítani a szót, a lényeg az, hogy Madame Octa
megcsípte Steve-et, aki így kórházba került. A halálán volt, ezért
elmentem Mr. Crepsleyhez, és megkértem, hogy mentse meg a barátomat.
Ő hajlott rá, de cserébe félvámpírrá kellett válnom, és mint az inasa
útitársául kellett szegődnöm!
Miután félvámpírrá változtatott (azzal, hogy a maga rettenetes véréből
átpumpált valamennyit az én testembe), és megmentette Steve életét,
megszöktem tőle. De aztán rá kellett jönnöm, hogy vérre szomjazom, és
féltem, hogy ha otthon maradok, a végén elkövetek valami szörnyűséget
(például megharapom a húgomat).
Így aztán Mr. Crepsley segítségével megjátszottam, hogy meghaltam.
Elevenen eltemettek, majd az éj csendjében, amikor senki sem járt arra,
kiásott, és útnak indultunk, ő meg én. Ezzel véget értek emberként megélt

napjaim, és kezdetét vették vámpírinasi éjszakáim.

Száraz, meleg éjszaka volt, ezért Stanley Collins úgy döntött, gyalog
megy haza a cserkészgyűlésről. Nem volt túlságosan hosszú út – egy
mérföldnél is kevesebb –, és bár az éjszaka sötét volt, úgy ismerte az
ösvény minden zugát, ahogy az ember vaktában is csomóra tud kötni egy
kötelet.
Stanley cserkészparancsnok volt. Élt-halt a cserkészetért. Kisfiúként
kezdte, és felnőttkorában sem hagyta abba. Három fiát kiváló cserkésznek
nevelte, és most, hogy már felnőttek és kirepültek, a helybéli gyerekeket
istápolta.
Fürgén lépkedett, mert bár az éjszaka levegője kellemes volt, rövid
sortjában és egy szál pólójában csakhamar libabőrössé vált csupasz karja
és lába. De nem bánta. A felesége egy csésze finom, forró csokoládéval és
ribizlis lepénnyel várja odahaza. Egy jó, frissítő séta után csak annál
jobban fog esni.
A fáktól olyan sötét volt, hogy aki nem ismerte az utat, bizony
veszélynek tette ki magát. De Stanley nem félt. Sőt egyenesen szerette az
éjszaka sötétjét. Elvezettel hallgatta saját léptei recsegését-ropogását a
tüskebokrokkal szegélyezett füves ösvényen.
Reccs. Reccs. Reccs.
Elmosolyodott. Amikor a fiai még kicsik voltak, gyakran csinált úgy,
mintha az út menti fákon szörnyek rejtőzködnének. Ijesztő zajokat keltett,
és amikor a fiúk nem néztek oda, meg-megrázta az alacsonyra nyúló ágak
leveleit. Volt, hogy sikítozva futottak hazáig, s ő nevetve ballagott
utánuk.
Reccs. Reccs. Reccs.
Néha, amikor nehezebben alszik el, képzeletben felidézi a saját léptei
zaját, amint hazafelé tart ezen az úton, és ettől mindig sikerül álomba
szenderülnie.
Reccs. Reccs. Reccs.
Stanley el sem tudott képzelni ennél kellemesebb hangot. Nagyszerű
és végtelen biztonságot adó érzést nyújtott az a tudat, hogy az ember
egyedül van, és minden a legnagyobb rendben van körülötte.
Reccs. Reccs. Reccs.
Ropp.
Stanley a homlokát ráncolva megállt. Ez úgy hangzott, mintha egy
botot törtek volna ketté. Hogy lehet ez? Érezte volna, ha rálép egy gallyra.
És a közeli mezőn sem járt se tehén, se birka.

Mozdulatlanul állt, és kíváncsian fülelt. Semmit sem hallott, így aztán
mosolyogva megcsóválta a fejét. Semmi, csak a képzelete űz tréfát vele.
Hazaérve elmeséli a feleségének, és jót fognak nevetni rajta.
Tovább folytatta az útját.
Reccs. Reccs. Reccs.
Tessék. Újra a jól ismert hangok. Nincs itt senki. Különben mást is
kellett volna hallania azon az egy roppanáson kívül. Ugyan ki tudná
észrevétlenül megközelíteni Stanley J. Collinst, a képzett
cserkészparancsnokot. Mint a rókáé, olyan éles a hallása.
Reccs. Reccs. Reccs. Reccs. Re...
Ropp.
Stanley ekkor megint megállt, és a félelem most először jeges
markába szorította a szívét.
Ez nem a képzelete műve volt. Tisztán hallotta. Megreccsent egy ág
valahol a feje fölött. És a roppanás előtt – mintha valami suhogást is
észlelt volna.
Stanley fölnézett a fára, de az ágak között sötétség honolt. Akár egy
autóméretű szörny is lapulhatott volna odafönt, azt sem látná. Tíz szörny.
Száz! Ez...
Jaj, micsoda ostobaság! Nincsenek szörnyek a fákon. Szörnyek nem
léteznek. Mindenki tudja. Szörnyek a valóságban nem léteznek. Egy
mókus vagy egy bagoly lehet odafönt, vagy valami más közönséges lény.
Stanley már emelte is a lábát.
Ropp.
A lába ott maradt lebegve a levegőben, a szíve pedig meglódult. Ez
nem mókus! Ez túl éles hang. Valami nagy rejtőzik fent a fán. Valami,
aminek nem kellene ott lennie. Valami, ami eddig sohasem volt ott.
Valami ami...
Ropp!
A roppanás olyan közel, olyan alacsonyan hangzott fel, hogy Stanley
nem bírta tovább.
Futásnak eredt.
Jól megtermett férfi volt, de korához képest remekül bírta magát. Az
is igaz viszont, hogy régóta nem futott már ilyen iramban, úgyhogy száz
méter után kifulladt, és nyilallás állt be az oldalába.
Lassított, majd megállt, és zihálva hajolt előre.
Reccs.
Fölkapta a fejét.
Reccs. Reccs. Reccs.

Léptek közeledtek felé! Lassú, nehéz léptek. Stanley elszörnyedve
hallgatta, amint egyre közelebb és közelebb érnek. A fán lopódzó szörny
megelőzte volna, és leugrott az útra? Vagy lemászott? És most jön, hogy
végezzen vele? Vagy...
Reccs. Reccs.
A léptek zaja abbamaradt, és Stanley megpillantott egy alakot a
sötétben. Kisebb volt, mint várta, nem nagyobb egy fiúnál. Vett egy nagy
levegőt, kiegyenesedett, felvértezte magát maradék bátorságával, és
előbbre lépett, hogy jobban lássa.
Csakugyan egy fiú volt! Apró, ijedt tekintetű, elpiszkolódott ruhájú
kisfiú.
Stanley elmosolyodott, és megrázta a fejét. Milyen bolond volt! Jó
napot fog szerezni a feleségének, ha ezt elmeséli neki!
– Jól vagy, fiam? – kérdezte barátságosan.
A fiú nem válaszolt.
Stanley nem találta ismerősnek, de mostanában sok új család költözött
a környékre. Már nem ismert minden egyes gyereket.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte. – Eltévedtél?
A fiú lassan ingatta a fejét. Volt valami különös a gyerekben, Stanleyt
hirtelen valami rossz érzés fogta el. Talán a sötétség hatott így rá vagy az
árnyak... De a fiú nagyon sápadt volt, nagyon vézna, nagyon... éhes.
– Jól vagy? – kérdezte ismét, és még közelebb lépet a gyerekhez. –
Tehetek...
Ropp!
A hang közvetlenül a feje fölül jött, hangosan és fenyegetően.
A fiú gyorsan hátraugrott, el az útból. Stanleynek csak annyi ideje
maradt, hogy fölpillantva meglásson egy hatalmas vörös alakot, amolyan
denevér-félét, amely olyan villámgyorsan csapott le az ágak közül, hogy
alig bírta szemmel követni a mozgását.
És ez a vörösség egyenesen ráugrott! Stanley sikoltani akart, de a
szörny kezei – karmai? – a szájára csapódtak. Rövid viaskodás után
Stanley lassan, eszméletét vesztve, nem látva semmit, nem tudva
semmiről, lerogyott a földre.
És az éjszaka két teremtménye fölébe telepedve evéshez látott.
– Nahát! Hogy egy férfi az ő korában cserkészegyenruhában járjon! –

horkant fel Mr. Crepsley, amikor megfordította áldozatunkat.
– Maga volt cserkész? – kérdeztem.
– Az én időmben még nem létezett ilyesmi – válaszolta. – Az
ilyenben jó sok vér van – paskolta meg a férfi vaskos lábát.
Figyeltem, hogyan tapogatja végig a lábat, hogy egy vénás eret
találjon, s aztán hogyan hasítja fel a körmével apró vágást ejtve rajta.
Mihelyt szivárogni kezdett a vér, száját a vágásra tapasztva szívni kezdte.
Egy cseppjét sem akarta elpazarolni "az értékes vörös higanynak", ahogy
néha nevezte.
Miközben ivott, tétován álldogáltam mellette. Harmadszor vettem
részt támadásban, de még most sem szoktam hozzá a vámpír látványához,
amint egy magatehetetlen ember vérét szívja. "Halálom" óta csaknem két
hónap telt már el, de még mindig nehezemre esett a változáshoz való
alkalmazkodás. Nem akaródzott elhinnem, hogy a régi életemnek vége,
hogy félvámpír vagyok, és soha többé nem térhetek vissza. Tudtam, hogy
végül búcsút kell vennem ember voltomtól – de mondani könnyebb volt,
mint megtenni.
Mr. Crepsley fölemelte a fejét, és megnyalta a száját.
– Jó évjárat – tréfálkozott, és arrébb húzódott a testtől. – Te jössz.
Léptem egyet előre, majd megtorpantam, és megráztam a fejem.
– Nem tudok – mondtam.
– Ne légy ostoba – mordult rám. – Már kétszer visszarettentél tőle.
Épp ideje, hogy igyál.
– Nem tudok! – kiáltottam.
– Állatvért tudtál inni.
– Az más. De ez ember.
– Na és? – csattant fel Mr. Crepsley. – Mi nem vagyunk azok. Ideje
úgy tekintened az emberekre, mint az állatokra, Darren. A vámpírok nem
élhetnek pusztán csak állati véren. Ha nem kezdesz embervért inni, le
fogsz gyengülni, és ha továbbra sem vagy hajlandó rá, akkor meghalsz.
– Tudom – mondtam gyászosan. – Már elmondta. És azt is tudom,
hogy nem ártunk azoknak, akiknek a véréből iszunk, csak ha túl sokat
iszunk belőle. De... – Szerencsétlen képpel felvontam a vállam. Tudtam,
hogy igaza van, de képtelen voltam megtenni.
– Jól van – felelte nagyot sóhajtva. – Nehéz dolog, főleg mert csak
félvámpír vagy, és még nem kínoz úgy az éhség. Most még megengedem,
hogy tartózkodj tőle, de hamarosan enned kell. A saját érdekedben.
Visszafordult Stanleyhez, és eltüntette a vért – amely tovább
szivárgott, mialatt beszélgettünk – a férfi lábán. Aztán összegyűjtötte a

nyálát, és lassan rácsorgatta a vágásra. Egy ujjával bedörzsölte a sebet,
majd visszaült, és várt.
A seb gyorsan bezárult és begyógyult. Egy perc sem telt belé,
mindössze egy aprócska heg maradt a helyén, amelyet talán észre sem fog
venni, ha majd magához tér.
Így védik magukat a vámpírok. Nem ölik meg az embert, amikor a
vérét isszák, mint a filmekben, hacsak nincsenek kiéhezve, vagy nem
ragadtatják túl messzire magukat. Kis mennyiségeket isznak, egy harapás
itt, egy harapás ott. Van, hogy a szabad ég alatt támadnak emberekre,
ahogy mi is tettük az imént. Máskor késő éjszaka belopóznak
hálószobákba, vagy kórtermekbe, vagy rendőrségi fogdákba.
Áldozataik nem is igen tudják, hogy vámpír lakmározott belőlük. Ha
például ez a férfi magához tér, csak egy leereszkedő vörös alakra fog
emlékezni. Azt sem fogja tudni megmagyarázni, miért veszítette el az
öntudatát, vagy hogy mi történt vele, mialatt eszméletlen volt. Ha
észreveszi magán a heget, sokkal inkább gondolja majd idegen lények,
mintsem egy vámpír jelének.
Ó! Az idegen lények! Nem sokan tudják, hogy az ufó történeteket
kezdetben a vámpírok terjesztették.
Ezekkel tökéletesen leplezni tudták magukat. Ha bárhol a világon úgy
ébredt föl valaki, hogy különös sebhelyeket talált a testén, mindjárt
rákenhette a dolgot a képzeletbeli idegenekre.
Mr. Crepsley a leheletével kábította el a cserkészparancsnokot. A
vámpírok egyfajta különleges gázt tudnak kibocsátani, amitől az emberek
elájulnak. Ha Mr. Crepsley el akart valakit altatni, akkor csészét formált a
tenyeréből, rálehelt, és az illető ettől pillanatok alatt kifeküdt, majd húszharminc
percig nem is tért magához.
Mr. Crepsley megvizsgálta a sebhelyet, tényleg begyógyult-e szépen.
Nagyon vigyázott az áldozataira. Végeredményben rendes fickó
benyomását keltette – leszámítva azt a tényt, hogy vámpír volt!
– Gyere – mondta, és felállt. – Fiatal még az idő. Keresünk neked egy
nyulat vagy rókát.
– Nem haragszik, amiért nem iszom belőle? – kérdeztem.
Mr. Crepsley megrázta a fejét.
– A végén mindenképpen innod kell – mondta. – Majd ha elég éhes
leszel.
– Nem – mondtam némán, miután hátat fordított, és elindult. – Nem
fogok! Emberből nem! Soha nem fogok embervért inni. Soha!

Kora délután ébredtem, mint rendesen. Nem sokkal hajnal előtt
feküdtem le, egy időben Mr. Crepsleyvel. De amíg neki másnap éjjelig
aludnia kellett, én fölkelhettem, és szabadon járhattam-kelhettem a
nappali világban. Ez volt a félvámpírság egyik előnye.
Villásreggelire lekváros pirítóst készítettem – még a vámpíroknak is
kell normális ennivalót enniük, a vér egymaga nem adja meg a kellő
tápértéket –, és letelepedtem a szállodai tévé elé.
Mr. Crepsley nem kedvelte a szállodákat. Rendszerint a szabadban
aludt, valami régi pajtában, romos épületben vagy nagyobbfajta kriptában,
de én hallani sem akartam ezekről. Egy heti szabad ég alatt hálás után
kerek perec közöltem vele, hogy ebből elegem van. Morgott kicsit, de a
végén beadta a derekát.
Ez a két hónap hamar eltelt a sok tanulnivaló miatt, ami a
vámpírinaskodáshoz kellett. Mr. Crepsley nem volt valami jó tanár, nem
szerette elismételni a dolgokat, ezért nagyon oda kellett figyelnem, és
gyorsan kellett tanulnom a fortélyokat.
Ekkor már nagyon erős voltam. Óriási súlyokat tudtam fölemelni, és
az ujjaim között szétmorzsoltam a márványt. Ha kezet fogtam egy
emberrel, vigyáznom kellett, össze ne roppantsam az ujjait. Egész éjszaka
képes voltam egyfolytában felhúzódzkodni karizomból állmagasságig, és
messzebb dobtam a vasgolyót, mint bármelyik felnőtt. (Egyszer
lemértem, és amikor utánanéztem, kiderült, hogy súlydobásban új
világrekordot értem el! Először teljesen lázba jöttem tőle, de aztán
ráeszméltem, hogy nem beszélhetek róla senkinek. Ezzel együtt jó érzés
volt tudni, hogy világbajnok vagyok.)
Nagyon megvastagodtak a körmeim, és ha azt akartam, hogy
rövidebbek legyenek, le kellett rágnom őket, ugyanis semmiféle olló nem
fogott rajtuk. Kellemetlen volt, mert öltözés és vetkőzés közben mindig
felhasítottam a ruhámat, ha pedig zsebre vágtam a kezem, biztos, hogy
kilyukasztottam valahol.
Ama bizonyos temetői éjszaka óta nagy utat tettünk meg. Először
teljes vámpírsebességgel utaztunk, én természetesen Mr. Crepsley hátán,
emberi szem számára láthatatlanul, a föld felett suhanva, mint két
gyorsjáratú szellem. Úgy is hívták ezt, hogy suhanás. De ez a fajta röpülés
kimerítő volt, így aztán néhány éjszaka után kezdtünk vonatra és buszra
szállni.

Nem tudom, hogy Mr. Crepsley honnan vette a pénzt az utazásainkra,
a szállodákra meg az ennivalóra. Pénztárcát nem láttam nála, se
bankkártyákat, de valahányszor ki kellett fizetnünk valamit, mindig volt
nála pénz.
Nem nőttek tépőfogaim. Vártam, hogy majd előbújlak, ezért minden
este belenéztem a tükörbe. Mr. Crepsley három hét múlva rajtakapott.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Keresem a tépőfogakat – mondtam.
Pár pillanatig csak bámult rám, aztán kirobbant belőle a nevetés.
– Mi nem növesztünk tépőfogakat, te tökfej! – harsogta.
– De akkor... hogyan harapjuk meg az embereket?
– Nem harapjuk meg őket – válaszolta nevetve. – A körmünkkel
ejtünk rajtuk sebet, és úgy szívjuk ki a vérüket. Csak sürgős esetben
használjuk a fogunkat.
– Akkor hát nem lesznek vámpírfogaim?
– Nem. A fogad erősebb lesz, mint az embereké, tehát ha akarnád,
átharaphatnád a bőrt és a csontot is, de az piszkos munka lenne. Csak
idióta vámpírok használják a fogukat. És idióta vámpírok rendszerint nem
érnek meg nagy kort. Elejtik és megölik őket.
Ettől kissé csalódottnak éreztem magam. Ez is azok közé tartozott,
amiket a legjobban szerettem azokban a régi vámpírfilmekben: tök jól
néztek ki, amikor kivicsorították a vámpírfogukat!
De amikor utánagondoltam, úgy döntöttem, jobb is, hogy nincsenek
tépőfogaim. Már az is elég kínos volt, hogy a körmeimmel állandóan
elszaggattam a ruhámat. Még csak az kellett volna, hogy a fogam is
megnőjön, és lyukakat vágjon a saját képemen!
A jól ismert vámpírtörténetek nagy része hazugság.
Egy vámpírt nem lehet lefényképezni vagy videokamerával
lefilmezni. Van valami különös a vámpírtest atomjaiban, amitől a filmen
csak egy sötét folt látszik belőle. Engem azonban le lehet fényképezni,
bár az is igaz, hogy a rólam készült kép sohasem lesz éles, akármilyen jó
is a megvilágítás.
A vámpírok jó viszonyban vannak a patkányokkal és a denevérekkel.
Az alakjukat ugyan nem tudjuk fölvenni, mint egyes könyvek és filmek
állítják, de kedvelnek minket – a vérünk szagából tudják, hogy mások
vagyunk, mint az emberek –, és míg alszunk, sokszor odabújnak hozzánk,
vagy csak odajönnek ételmaradékért. A kutyák és macskák viszont
gyűlölnek bennünket. A napfény igenis megöli a vámpírt, ha nem is
azonnal. Ha vastagon bebugyolálja magát mindenféle ruhákba, akár

nappal is kijárhat. Gyorsan lebarnul, és egy negyedóra múlva kivörösödik
a bőre. Négy-öt órányi napfény halálos lehet a vámpírnak!
Ha szíven szúrnának bennünket egy nyárssal, természetesen
meghalnánk, de ugyanúgy megtenné a golyó, a kés vagy az áram is.
Vízbe fojthatnak, agyonnyomhatnak, és elkaphatunk bizonyos
betegségeket is. Minket ugyan nehezebb megölni, mint a normális
embereket, de nem vagyunk sebezhetetlenek.
Még több mindent kellett megtanulnom. Sokkal több mindent. Mr.
Crepsley azt mondta, évekbe telik, mire mindent megtanulok, és
egymagam is elboldogulok.
Azt mondta, hogy annak a félvámpírnak, aki nem tudja, mit csinál,
legföljebb hónapokban mérhető az élete, ezért akár tetszett, akár nem,
követnem kellett mindenhová.
Amikor elfogyott a lekváros pirítós, elüldögéltem még pár órát, és
rágtam a körmöm. A tévében nem volt semmi érdekes, de Mr. Crepsley
nélkül nem akartam elmenni otthonról. Egy kisvárosban tanyáztunk, és
féltem az emberektől. Szüntelenül azt vártam, hogy keresztüllátnak
rajtam, tudják, mi vagyok, és nyársakkal fognak rám támadni.
Amikor eljött az este, Mr. Crepsley előbújt, és megpaskolta a hasát.
– Éhes vagyok – jelentette be. – Tudom, hogy még korán van, de
azért csak induljunk el. Többet kellett volna innom annak az ütődött
cserkész pasinak a véréből. Azt hiszem, keresek egy másik embert. –
Felvont szemöldökkel pillantott rám. – Most talán te is követed a
példámat.
– Talán – mondtam, bár tudtam, hogy nem fogom. Megesküdtem rá,
hogy sohasem teszem meg. Lehet, hogy kénytelen leszek állatvért szívni,
hogy életben maradjak, de a saját fajtámból nem fogok lakmározni,
bármit mondjon is Mr. Crepsley, és bármennyire korogjon is a gyomrom.
Félig vámpír voltam, igen, de ugyanakkor félig ember is, és ezért
rémülettel és irtózattal töltött el az a gondolat, hogy rátámadjak egy
eleven emberre.
Vér...
Mr. Crepsley ideje javát azzal töltötte, hogy a vérrel kapcsolatos
tudnivalókra tanított. A vér létfontosságú a vámpírok számára. Nélküle
elgyengülünk, megöregszünk és meghalunk. A vér tart meg minket

fiatalnak. A vámpírok tízszer olyan lassan öregszenek, mint az emberek (a
vámpírok tízévenként csak egy évvel lesznek öregebbek), de ha nem
iszunk embervért, még náluk is gyorsabban vénülünk: egy vagy két év
helyett akár húsz vagy harminc évet is. Nekem mint félvámpírnak, aki
ötször olyan lassan öregedtem, mint az emberek, nem kellett annyi
embervért innom, mint Mr. Crepsleynek, de valamennyit mégiscsak
muszáj volt, hogy életben maradjak.
Az állatok – kutyák, tehenek, birkák – vére arra elég egy vámpírnak,
hogy valahogy elvegetáljon, de van néhány állat, amelynek a vére
számukra – számunkra – nem ehető. Ilyen például a macska. Ha egy
vámpír macskavért inna, az olyan lenne, mintha mérget öntene le a
torkán. Ugyanígy nem ihatjuk majmok, békák, a legtöbb hal és a kígyók
vérét. Mr. Crepsley nem sorolta fel az összes veszedelmes állatot.
Rengeteg ilyen van, időbe telik, mire megtanulom, melyik
biztonságos, és melyik nem. Azt tanácsolta, hogy mindig kérdezzem meg
előre, mielőtt valami újat ki akarok próbálni.
A vámpíroknak nagyjából havonta egyszer kell embervért inniuk. A
többség egyszer egy héten csap ilyen lakomát. Így nem kell sokat
szívniuk. Ha valaki havonta csak egyszer csillapítja éhét, akkor ez
alkalommal sok vért fog inni.
Mr. Crepsley azt mondta, veszélyes dolog túl sokáig halogatni a
vérivást. A szomjúság mohóvá teszi az embert, és előfordulhat, hogy
végül valaki megöli azt, akinek a vérét szívja.
– Az a vámpír, aki gyakran és kis kortyokban iszik, képes uralkodni
magán – mondta. – Aki viszont csak akkor iszik, amikor már muszáj, a
végén elvadul. A bennünk lévő éhséget csillapítani kell, csak így tudjuk
kordában tartani.
A friss vér a legjobb. Ha élő emberből származik, a vér tele van
értékes anyagokkal, és ezért nem kell belőle sok. De amikor valaki
meghal, a vére megsavanyodik. Halott ember véréből sokkal nagyobb
mennyiségre van szükség.
– Az általános szabály úgy szól, hogy nem szabad olyan ember vérét
inni, aki már több mint egy napja halott – magyarázta Mr. Crepsley.
– Honnan tudom, hogy valaki mennyi ideje halott? – kérdeztem.
– A vére ízéből – hangzott a válasz. – Meg kell tanulnod különbséget
tenni jó és rossz vér között. A rossz vér olyan, mint a savanyú tej, csak
rosszabb.
– Veszélyes dolog rossz vért inni? – tudakoltam.
– Igen. Beteg leszel, vagy megőrülsz, vagy akár meg is halhatsz tőle.

Brrrr!
Üvegekben is tárolhattunk friss vért, és szükség esetére korlátlan ideig
eltarthattuk így. Mr. Crepsley több palackkal is hordott magával a
köpenyében. Volt, hogy étkezéshez felbontott egyet, és úgy itta, mint egy
kis üveg bort.
– Élhet valaki palackozott véren is? – kérdeztem egy éjjel.
– Egy ideig – válaszolta. – De hosszú távon nem.
– Hogy tudja bepalackozni? – tettem föl kíváncsian a kérdést,
miközben egy ilyen üveget nézegettem. Kémcsőre emlékeztetett, de az
üvege kicsit sötétebb és vastagabb volt.
– Az ravasz mutatvány – mondta mosolyogva. – A legközelebbi
tankolásnál majd megmutatom.
Vér...
Erre volt a legnagyobb szükségem, de ettől féltem a legjobban. Ha
embervért iszom, többé nincs visszaút. Örök életemre vámpír maradok.
Ha ki tudom védeni, akkor talán egyszer újra ember lehetek. Lehet, hogy
az ereimben folyó vámpírvér lassan elveszd az erejét. Lehet, hogy
mégsem kell meghalnom. Talán csak a bennem élő vámpír halna meg, és
akkor visszatérhetnék a családomhoz és a barátaimhoz.
Nem volt rá sok remény – Mr. Crepsley megmondta, hogy
lehetetlenség újra emberré válnom, és én hittem neki –, de ez volt az
egyetlen álom, amelybe belekapaszkodhattam.
Múltak az éjszakák és a nappalok, mi pedig vándoroltunk tovább,
városról falura, faluról nagyvárosba. Nem voltam valami jó viszonyban
Mr. Crepsleyvel. Akármilyen kedves volt is, nem tudtam elfelejteni, hogy
ő pumpált vámpírvért az ereimbe... amivel lehetetlenné tette, hogy
megmaradjak a családomban.
Gyűlöltem őt. Nappal néha eszembe jutott, mi lenne, ha mialatt alszik,
nyársat szúrnék a szívébe, és magam venném kézbe a dolgokat.
Megtehettem volna, de tudtam, hogy nélküle nem maradnék életben. Ez
idő szerint szükségem volt Larten Crepsleyre. De ha majd eljön a nap,
hogy egyedül is boldogulok...
Nekem kellett gondját viselnem Madame Octának: élelmet kerestem
számára, gyakoroltam vele, és takarítottam a kalitkáját.
Nem volt ínyemre a dolog – majdnem annyira gyűlöltem a pókot,

mint a vámpírt –, de Mr. Crepsley közölte velem, hogy én loptam el, tehát
tudok róla gondoskodni.
Hébe-hóba gyakoroltam vele néhány mutatványt, de csak ímmelámmal.
Már nem érdekelt, és ahogy múltak a hetek, egyre kevesebbet
játszottam vele.
A vándorlásban egyedül az tűnt jónak, hogy rengeteg helyen
megfordultunk, és mindenféle nevezetességet láttunk. Nagyon szerettem
utazni. De sajnos, mivel éjszaka utaztunk, a vidékből nem sokat láttam!
Egy napon, mialatt Mr. Crepsley aludt, nekem pedig már elegem lett a
szobában kuksolásból – a tévén hagytam egy cédulát arra az esetre, ha
nem érnék vissza, mire fölébred –, elmentem. Nagyon kevés pénzem volt,
és azt sem tudtam, merre indulok, de nem számított. Már az is boldoggá
tett, hogy kiszabadultam a szállodából, és valamennyi időre egyedül
maradhatok.
A város meglehetősen nagy volt, de békés hangulatú. Benéztem
néhány játékáruházba, és eljátszottam az ingyenes számítógépes
játékokkal. Azelőtt egyáltalán nem tudtam ügyesen bánni a
számítógépekkel, de a mostani reflexeimmel és újfajta készségeimmel
jóformán mindent meg tudtam csinálni.
Végigvágtattam a gyorsasági játékok különböző szintjein, kiütöttem
az összes ellenfelemet a harcművészeti tornákon, a sci-fi
kalandjátékokban pedig az összes idegent egytől egyig leszedtem az
égből.
Ezután barangolni kezdtem a városban. Rengeteg szökőkút, szobor,
park és múzeum volt benne; érdekeltek, úgyhogy megnéztem őket. De a
múzeumokban őgyelgésről anya jutott az eszembe – előszeretettel hurcolt
bennünket kiállításokra –, és ez felzaklatott. Valahányszor a mamámra, a
papámra és Annie-ra gondoltam, mindig magányosnak és
szerencsétlennek éreztem magam.
Megláttam egy csapat velem egykorú fiút; egy aszfaltos pályán
hokiztak. Nyolcan voltak mindkét csapatban. A többség műanyag
botokkal játszott, de voltak páran, akiknek rendes faütőjük volt. A korong
egy ócska fehér teniszlabda volt.
Megálltam, és figyeltem őket. Néhány perc múlva odajött hozzám az
egyik fiú.
– Honnan jöttél? – kérdezte.
– Nem vagyok idevalósi – feleltem. – Egy szállodában lakom az
apámmal. – Utáltam így hívni Mr. Crepsleyt, de ez volt a
legbiztonságosabb.

– Nem idevalósi – szólt vissza a fiú a társainak, akik addigra szintén
leálltak a játékkal.
– Ő is az Addams családból való? – kiáltotta egyikük, mire a többiek
nevetni kezdtek.
– Ez mit jelent? – kérdeztem sértődötten.
– Nem néztél mostanában tükörbe? – érdeklődött a fiú.
Végignéztem poros ruhámon, és megértettem, min nevetnek: úgy
néztem ki, mintha a Twist Oliver lapjairól léptem volna ki.
– Elvesztettem a csomagomat, amiben a ruháim voltak – hazudtam. –
Ez mindenem, ami rajtam van. Nemsokára kapok új cuccokat.
– Rád fér – mosolygott a fiú, aztán megkérdezte, tudok-e hokizni. Azt
feleltem, tudok, erre meghívott, hogy álljak be.
– Jöhetsz a mi csapatunkba – mondta, és adott egy botot. – 6:2-re
égünk. Engem Michaelnek hívnak.
– Darren – feleltem, megtapogatva az ütőt. Feltűrtem a nadrágom
szárát, és ellenőriztem, rendesen meg van-e kötve a cipőfűzőm. Ezalatt az
ellenfél beütött egy újabb gólt. Michael hangosan káromkodott, és
visszavitte a labdát a középre.
– Akarsz indítani? – kérdezte.
– Persze.
– Akkor gyere – mondta, átpasszolva a labdát, és már szaladt is előre,
hogy majd visszapasszolom neki.
Én már nagyon régen nem hokiztam – az iskolai tesiórákon
rendszerint választanunk kellett a hoki és a futball között, és én egy
alkalmat se hagytam ki, amikor focizni lehetett –, de most, hogy ütő volt a
kezemben, és labda a lábam előtt, úgy tűnt, mintha csak tegnap hagytam
volna abba.
Párszor balról jobbra ütöttem a labdát, hogy biztos legyek benne, nem
felejtettem el, hogyan kell irányítani, majd fölnéztem, és a kapura
összpontosítottam.
Hét játékos volt köztem és a kapus között. Egy sem indult el, hogy
leszereljen – nyílván úgy gondolták, ötgólos előnynél nincs rá szükség.
Elindultam. Egy megtermett srác – a másik csapat kapitánya –
megpróbálta elállni az utamat, de könnyedén elhúztam mellette. Mire
felocsúdtak, két másikat is magam mögött hagytam, a negyediket pedig
lazán kicseleztem. Akkor térdmagasságig emelt bottal becsúszott az
ötödik, akit simán átugrottam, majd egy csellel megetettem a hatodikat, és
mielőtt a hetedik és egyben utolsó védő megakadályozhatott volna,
lőttem.

Egészen gyengén ütöttem meg a labdát, az mégis sokkal keményebb
volt, mint amire a kapus számított: egyenesen a jobb felső sarokba
vágódott, majd lepattant a falról, és a levegőben kaptam el.
Mosolyogva megfordultam, és visszanéztem a csapattársaimra. Ők
még mindig a saját térfelükön voltak, onnan néztek döbbenten rám.
Visszavezettem a labdát a felezővonalra, és egyetlen szó nélkül letettem.
Aztán Michaelhoz fordultam, és azt mondtam:
– Hét:három.
Lassan pislantott, majd elmosolyodott.
– Ó, igen! – Halkan felnevetett, és a társaira kacsintott. – Azt hiszem,
ez jó meccs lesz!
Egy darabig nagyon élveztem, hogy uralom az egész pályát:
visszarohantam védekezni, és hátulról hajszálpontos lövéseket adogattam
a társaimnak. Lőttem két gólt, és elindítottam négy másikat. Kilenc-hétre
vezettünk, és húztuk az időt. A másik csapatnak ez persze nem tetszett, és
rávettek, hogy adjuk át a két legjobb játékosunkat, de ez sem számított. A
kapusunkon kívül mindenkit odaadhattam volna nekik, és még úgy is
elpáholtam volna őket.
Ezután kezdődtek a kellemetlenségek. A másik csapat kapitánya –
Danny – újra meg újra megpróbált megakasztani, de túl gyors voltam, és
mindig eltáncoltam a felemelt ütője és a kirakott lába mellett. De akkor
ütni kezdte az oldalamat, vagy rálépett a lábamra, vagy a könyökével
rávágott a karomra. Egyik se fájt, de bosszantott. Nem bírom azokat, akik
képtelenek veszíteni.
A válságos pillanat akkor következett el, amikor Danny egy nagyon
érzékeny helyen csípett belém. Még a vámpírok sem bírnak elviselni
mindent! Felordítottam, és a fájdalomtól összegörnyedve lekuporodtam a
földre.
Danny nevetve robogott el a labdával.
Pár másodperc múlva a dühtől vörösen pattantam fel. Danny a
félpálya magasságában járhatott. Utánaeredtem. Félretaszigáltam a
közöttünk lévő játékosokat – nem néztem, hogy melyik csapat tagjai –,
majd becsúsztam mögé, és a botommal teljes erőmmel rávágtam mindkét
lábára. Embertől is veszedelmesen nagy ütés lett volna, hát még egy
félvámpírtól...
Éles reccsenés hallatszott. Danny felüvöltött, és lerogyott a földre. A
játék abban a pillanatban leállt. A pályán mindenki tisztában volt azzal,
hogy mi a különbség egy fájdalmas ordítás és az igazi kín gyötrelmes
sikolya között.

Már bántam, amit tettem, és azt kívántam, bárcsak
visszacsinálhatnám. Ránéztem az ütőmre, reménykedve, hogy az tört
ketté, annak a csattanását hallottam. De nem.
Eltörtem Danny mindkét sípcsontját.
Alsó lábszárai esetlenül behajlottak, és a sípcsontja körüli bőr
szétszakadt. A vörös húsból kifehérlett a fehér csont.
Michael lehajolt, hogy szemügyre vegye Danny lábát. Amikor felállt,
elszörnyedve nézett rám.
– Teljesen széttörted a lábát! – mondta elakadó lélegzettel.
– Nem akartam – kiáltottam. – Megszorította a... – és mutattam a
derekam alatt, hogy hol.
– Eltörted a lábát! – kiáltotta Michael, és hátrálni kezdett tőlem. A
körülötte lévők követték a példáját.
Féltek tőlem.
Nagy sóhajjal ledobtam a hokibotot, és lementem a pályáról; tudtam,
még nagyobb baj lesz, ha maradok, és megvárom, míg a felnőttek
odaérnek. Egyik fiú sem próbált megállítani. Túlságosan meg voltak
rémülve. Nagyon megijedtek tőlem... Darren Shan... a szörny.
Besötétedett, mire hazaértem. Mr. Crepsley már ébren várt. Mondtam,
hogy azonnal el kell tűnnünk a városból, de nem árultam el neki, hogy
miért. Egy pillantást vetett az arcomra, bólintott, és már szedte is össze a
holminkat.
Aznap éjjel keveset szóltunk egymáshoz. Én azon gondolkodtam,
hogy milyen pocsék dolog félvámpírnak lenni. Mr. Crepsley érezte, hogy
valami baj van, de nem zaklatott kérdésekkel. Nem először voltam ilyen
mogorva. Lassan hozzászokott a hangulatváltozásaimhoz.
Egy elhagyatott templomba tértünk be aludni. Mr. Crepsley
végignyúlt egy hosszú padon, én pedig a földön csináltam magamnak
fekvőhelyet egy gyommal benőtt, mohos buckán.
Korán fölébredtem, s fölfedező útra indultam a templomban és az azt
körülvevő kis temetőben. A sírkövek régiek voltak, sok közülük
repedezett vagy felverte a gaz. Órákig tisztogattam, gyomláltam a sírokat,
mostam a köveket a közeli patakból hordott vízzel. Közben nem kellett a
hokimeccsre gondolnom.
Egy közeli föld alatti vacokban egy nyúlcsalád lakott. Ahogy a nap

mind előbbre haladt, közelebb merészkedtek, hogy lássák, mit csinálok.
Kíváncsi népség volt, főleg a fiatalok. Egyszer úgy csináltam, mintha
elnyomott volna az álom. Két nyuszi egyre közelebb és közelebb
merészkedett, mígnem alig fél méterre voltak tőlem. Akkor hirtelen
felugrottam, és elkiáltottam magam:
– Búú! – Hanyatt-homlok rohantak el, annyira, hogy egyikük
bukfencezve tűnt el a vacok nyílásában.
Ettől teljesen felvidultam.
Délután találtam egy boltot, ahol vettem húst és valami zöldséget. A
templomba visszatérve tüzet gyújtottam, és elővettem Mr. Crepsley padja
alól azt a táskát, amelyben az edényeket tartotta. Addig kotorásztam
benne, míg megtaláltam, amit kerestem: egy konzervdoboz alakú kis
fazekat. Óvatosan, fejjel lefelé letettem a földre, majd rányomtam a
tetejére a fémrészt.
Kinyíltak a behajtott lemezek, és a bádogedény kiöblösödött. Öt
másodperc elteltével egy rendes méretű fazékká változott; megtöltöttem
vízzel, és föltettem a tűzre.
A csomagban minden konyhaedény ilyen volt. Mr. Crepsky egy
Evanna nevű nőtől vette réges-régen. Súlyra ugyanannyit nyomtak, mint a
rendes edények, de mivel kicsire össze lehetett hajtogatni, könnyebb volt
szállítani őket.
Főztem zöldséges ragut, úgy ahogy Mr. Crepsley tanította. Szerinte
főzni mindenkinek kellene tudni. Kivittem a maradék répát és káposztát,
és ledobtam a nyulak vacka mellé.
Mr. Crepsleyt meglepte, hogy amikor fölébredt, meleg vacsora várta –
illetve neki inkább reggelinek számított. A fortyogó edény felé szimatolt,
és megnyalta a száját.
– Nem utasítom vissza – mondta mosolyogva, aztán ásított,
nyújtózkodott, ujjaival végigszántott narancsvörös kefehaján, végezetül
megvakarta a bal arcán végighúzódó sebhelyet. Gyakori szokása volt ez.
Sokszor meg akartam már kérdezni, honnan származik ez a ronda
forradás, de egyszer sem tettem meg. Egy éjjel, majd ha már elég
bátornak érzem magam, megkérdezem.
Asztal nem volt, úgyhogy az ölünkből ettünk. Elővettem a csomagból
két összehajtott tányért, kipattintottam, és evőeszközt is raktam mellé.
Kitálaltam az ételt, amit egykettőre be is faltunk.
Az evés végeztével Mr. Crepsley megtörölte a száját egy selyem
asztalkendővel, majd zavartan köhintett.
– Nagyon finom volt – mondta dicséretképpen.

– Köszönöm – feleltem.
– Én... nos... szóval... – Sóhajtott. – Sohasem értettem a
ravaszkodáshoz, ezért egyenesen rákérdezek: mi történt tegnap? Miért
voltál olyan zaklatott?
Belebámultam a majdnem teljesen kiürült tányéromba; nem tudtam,
akarok-e válaszolni, vagy sem. Aztán hirtelen belekezdtem, és jóformán
egy szuszra elejétől a végéig elmondtam mindent.
Mr. Crepsley figyelmesen végighallgatott. Amikor befejeztem, némi
gondolkodás után azt mondta:
– Ez olyasmi, amihez hozzá kell szoknod. Tény és való, hogy
erősebbek, gyorsabbak és keményebbek vagyunk, mint az emberek. Ha
leállsz velük játszani, meg fognak sebesülni.
– Nem gondoltam, hogy kárt teszek benne – panaszoltam. – Véletlen
baleset volt.
Mr. Crepsley megvonta a vállát.
– Figyelj, Darren, ha emberek közé mész, nem tudod
megakadályozni, hogy ilyesmi újra előforduljon. Akármennyire is
igyekszel normális lenni, nem vagy az. Véletlen balesetekre mindig
számítani kell.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy többé nem lehet barátom, ugye? –
néztem rá szomorúan. – Magamtól is rájöttem. Ezért voltam olyan
elkeseredett. Ahhoz a gondolathoz már hozzászoktam, hogy soha többé
nem mehetek haza, és nem találkozhatom a barátaimmal, de arra csak
tegnap jöttem rá, hogy új barátaim sem lehetnek többé. Magához vagyok
láncolva. Egyetlen más barátom sem lehet, ugye?
Mr. Crepsley megdörzsölte a forradását, és lebiggyesztette a száját.
– Ez nem igaz – mondta. – Lehetnek barátaid. Csak óvatosnak kell
lenned. Te...
– Ez így nem jó! – kiáltottam. – Maga mondta, hogy mindig
számítanom kell véletlen balesetekre. Minden kézfogásom veszélyes
lehet: elvághatom a csuklójukat a körmömmel! Nem – ráztam meg a
fejem határozottan. – Nem akarok senkit veszélybe sodorni. Túl veszélyes
vagyok ahhoz, hogy valaha is barátokat szerezhessek. Különben sem
lehetnék igazi barát.
– Miért nem? – kérdezte.
– Az igazi barátoknak nincsenek titkaik egymás előtt. De én sohasem
mondhatom el egy embernek, hogy vámpír vagyok. Mindig hazudnom
kellene, és tettetni, hogy olyasvalaki vagyok, aki valójában nem vagyok.
Mindig rettegnék, hogy a másik rájön, mi vagyok, és akkor megutál.

– Ezzel a problémával minden vámpírnak számolnia kell – mondta
Mr. Crepsley.
– De nem minden vámpír gyerek! – vágtam vissza dühösen. – Magát
milyen idős korában változtatták át? Felnőttkorában?
Bólintott.
– A felnőtteknek már nem olyan fontosak a barátok – folytattam. – A
papám mondta, hogy a felnőttek megszokták, hogy nincs sok barátjuk.
Van munkájuk, meg hobbijaik, és mindenfélével el tudják foglalni
magukat. De nekem a barátaim voltak a legfontosabbak az életemben,
leszámítva a családomat. Maga elvette a családomat, amikor
átszivattyúzta belém a büdös vérét, és most még az esélyemet is elveszi,
hogy még egyszer az életben legyen egy igazi barátom. Nagyon
köszönöm! – kiabáltam mérgesen. – Köszönöm, hogy szörnyeteget csinált
belőlem, és hogy tönkretette az életemet!
Közel voltam ahhoz, hogy elsírjam magam, de nem akartam, előtte
semmiképpen sem. A villámra szúrtam az utolsó darab húst a
tányéromról, bekaptam, és elszántan rágni kezdtem.
Mr. Crepsley hallgatott. Nem tudtam, haragszik-e, vagy sajnál. Már
kezdtem azt hinni, hogy túl sokat mondtam. Mi lesz, ha azt mondja: "Ha
így érzel irántam, akkor sorsodra hagylak"? Mihez kezdek akkor?
Arra gondoltam, bocsánatot kérek tőle, de akkor halkan beszélni
kezdett. Meglepő dolgokat mondott.
– Ne haragudj. Nem kellett volna vért adnom neked. Rossz döntés
volt. Túl fiatal vagy. Elfelejtettem, milyen volt kisfiúnak lenni. Nem
gondoltam a barátaidra, és hogy mennyire fognak hiányozni neked.
Rosszul tettem, hogy vért adtam neked. Rettenetes hibát követtem el.
Én...
Elhalkult a hangja, és teljesen elhallgatott. Olyan szerencsétlen képet
vágott, hogy majdnem megsajnáltam. Aztán eszembe jutott, hogy mit tett
velem, és akkor megint gyűlöltem. Aztán nedvességet láttam a szeme
sarkában, ami akár könny is lehetett, és akkor megint megsajnáltam.
Teljesen össze voltam zavarodva.
– Ezen már nincs értelme siránkozni – mondtam nagy sokára. –
Vissza már úgysem mehetünk. Ami történt, megtörtént, nem igaz?
– De – sóhajtotta. – Ha tehetném, visszavenném a szörnyű képességet,
amivel felruháztalak. De nem lehet. A vámpírság örökre szól. Ha egyszer
valaki átváltozott, már nem változhat vissza. De azért – folytatta
elgondolkodva – a helyzet nem olyan rettenetes, mint gondolod. Talán... –
Összehúzott szemmel töprengett.

– Talán mi? – kérdeztem.
– Találhatunk neked barátokat – mondta. – Nem kell örökösen
hozzám láncolva élned.
– Nem értem – néztem rá összeráncolt homlokkal. – Hát nem most
egyeztünk meg abban, hogy számomra nem biztonságos emberek közé
menni?
– Én nem emberekről beszélek – felelte, és elvigyorodott. –
Olyanokra gondolok, akiknek valami különleges képességük van. A
hozzánk hasonlókra. Akiknek elmondhatod a titkaidat...
Előrehajolt, és a két kezébe vette a kezemet.
– Darren, mit gondolsz, visszamenjünk a Cirque du Freakbe? Mi
lenne, ha te is a tagja lennél?
Minél tovább beszélgettünk róla, annál jobban megtetszett az ötlet.
Mr. Crepsley elmondta, hogy a cirkusz tagjai tudni fogják, mi vagyok,
és akkor elfogadnak. A műsor felépítése gyakran változott, és szinte
mindig akadt valaki, aki hasonló korú volt, mint én. Így majd nekem is
lehet barátom.
– És ha rosszul érzem magam a cirkuszban? – kérdeztem.
– Akkor elmegyünk – felelte. – Én nagyon szerettem a cirkusszal
utazni, de nem esem kétségbe, ha ott kell hagynom. Ha tetszik neked,
akkor maradunk. Ha nem, akkor megint útra kelünk.
– És nem tartanak majd koloncnak a nyakukon? – kérdeztem.
– Ki kell majd venned a részed a munkából – világosított fel Mr.
Crepsley. – Mr. Tall megköveteli, hogy mindenki csináljon valamit.
Segíteni fogsz a székek felállításában, a világításban, az emléktárgyak
árusításában.
– És mi a helyzet a mennyországgal? – kérdezősködtem tovább.
– Hiszünk egy csillagokon túli Paradicsomban. Ha jó életet éltünk,
halálunk után a lelkünk a testünkből kiszabadulva elhagyja a földet, s a
csillagok és galaxisok terét átszelve végül eljut a világegyetem túloldalán
lévő csodálatos világba – a Paradicsomba.
– És akik nem éltek jó életet?
– Azok itt maradnak – felelte. – Szellemekként élnek tovább a
földhöz láncolva, és a világ végezetéig itt kell kóborolniuk.
Elgondolkodtam ezen.

– Mit jelent a jó élet egy vámpír számára? – kérdeztem végül. –
Hogyan lehet eljutni a Paradicsomba?
– Rendesen kell élni – hangzott a felelet. – Nem szabad ölni, ha nem
szükséges. Nem szabad bántani az embereket. Nem szabad tönkretenni a
világot.
– A vérivás nem gonosz dolog? – kérdeztem.
– Nem, ha nem ölöd meg azt, akinek a vérét iszod – válaszolta Mr.
Crepsley. – És olykor még az is lehet jó dolog.
– Megölni valakit lehet jó dolog? – hökkentem meg.
Mr. Crepsley komolyan bólintott.
– Az embereknek van lelkük, Darren. Amikor meghalnak, a lelkük
fölmegy a mennybe vagy Paradicsomba. De lehetséges, hogy egy részt
belőlük itt marasztaljunk a földön. Amikor kis mennyiségeket iszunk a
vérükből, semmit sem veszünk el abból, ami lényeges egy személyben.
De ha sokat iszunk, akkor lényük egy részét életben tartjuk
önmagunkban.
– Hogyan? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel.
– A vérrel együtt magunkba szívjuk az illető személy emlékeinek és
érzéseinek egy részét is – magyarázta. – Ezek a mi személyiségünk
részévé válnak, amitől olyannak láthatjuk a világot, ahogyan ő látta, és
olyan dolgokra emlékezünk, melyek másképpen feledésbe merültek
volna.
– Mint például?
Egy pillanatra elgondolkodott.
– Az egyik legkedvesebb barátomat Paris Skyle-nak hívják – mondta.
– Már nagyon öreg. Sok évszázaddal ezelőtt barátok voltak William
Shakespeare-rel.
– Azzal a William Shakespeare-rel? Azzal, aki a színdarabokat írta?
– A színdarabokat és szonetteket – bólogatott Mr. Crepsley. – De nem
minden Shakespeare-költeményt jegyeztek fel; a leghíresebbek közül
néhány elveszett. Amikor Shakespeare haldoklott, Paris ivott a véréből –
Shakespeare kérte meg rá –, és így átömlesztette magába az elveszett
költeményeket, később pedig leírták őket. Nélkülük szegényebb volna a
világ.
– De... – elakadtam, majd újrakezdtem. – De csak olyanokkal teszik
ezt meg, akik kérik, és akik a halálukon vannak?
– Igen – felelte Mr. Crepsley. – Gonosz dolog volna egy egészséges
embert megölni. Olyan barátaink vérét inni azonban, akik már közel
járnak a halálhoz, és így életben tartani az emlékeiket és az élményeiket...

– Elmosolyodott. – Ez valóban dicséretes cselekedet. No, de ezen
útközben is eltöprenghetsz – mondta aztán. – Most indulnunk kell.
Amikor készen álltunk az indulásra, felpattantam Mr. Crepsley hátára,
és már suhantunk is. Azóta sem magyarázta el, hogy tud ilyen gyorsan
mozogni. Nem mintha sebesen futott volna; inkább a világ látszott
tovasiklani futó lába alatt. Azt mondta, minden igazi vámpír tud suhanni.
Jó volt látni, hogyan sodródik tova mögöttünk a vidék. Hegyekre
iramodtunk föl, és a szélnél is gyorsabban keltünk át hatalmas
síkságokon. Míg suhantunk, tökéletes volt körülöttünk a csend, és soha
senki sem látott meg bennünket. Olyan volt, mintha valami bűvös
gömbben utaznánk.
Suhanás közben elgondolkodtam azon, amit Mr. Crepsley mondott: az
emberek emlékeit életben lehet tartani azáltal, hogy vért szívunk belőlük.
Nem nagyon értettem, hogyan működik ez a dolog... majd ezt is
megkérdezem tőle.
A suhanás kimerítő dolog volt; a vámpírról ömlött az izzadság, és
láttam rajta, hogy egyre jobban kínlódik. Hogy segítsek rajta, elővettem
egy palack embervért, kinyitottam, és odatartottam a szája elé.
Egy bólintással némán megköszönte, majd letörölte az izzadságot a
homlokáról, és folytatta az utat.
Nagysokára világosodni kezdett az ég alja, s akkor megállt.
Leugrottam a hátáról, és körülnéztem. Egy országút közepén voltunk,
körülöttünk, amerre a szem ellátott, sehol egy ház, csak mezők, rétek és
erdők.
– Hol van a Cirque du Freak? – kérdeztem.
– Pár kilométerre innen – mutatta az irányt. Letérdelt a földre, és
zihálva kapkodta a levegőt.
– Kifogyott magából a szusz? – kérdeztem, és nem tudtam megállni,
hogy ne vigyorogjak.
– Nem – vigyorgott vissza. – Meg tudtam volna csinálni, csak nem
akartam kimelegedve megérkezni.
– Jó lesz, ha nem húzza sokáig a pihenést – figyelmeztettem. –
Nemsokára hajnalodik.
– Nagyon jól tudom, hogy mennyi az idő! – csattant fel. – Többet
tudok a reggelekről és hajnalokról, mint bárki élő emberfia. Még rengeteg
időnk van. Teljes negyvenhárom perc.
– Ha maga mondja.
– Én mondom. – Bosszúsan felállt, és elindult gyalog. Vártam, míg
egy kicsit távolabb ér, aztán utánaszaladtam.

– Nyomás, öreg – szóltam rá csúfolódva. – Még a végén lemarad.
– Fogd be – morgott vissza. – Különben könnyen kijárhat egy füles
meg egy farba rúgás.
Pár perc múlva megszaporázta a lépteit, és így ügettünk egymás
mellett. Jó kedvem volt, hónapok óta először éreztem jól magam.
Örültem, hogy végre van valami, amit várhatok.
Elhaladtunk egy szakadt külsejű táborozó társaság mellett. Épp akkor
ébredeztek. Egy pár integetett is nekünk. Furán néztek ki: hosszú volt a
hajuk, különös ruhákat viseltek, és tele voltak fülbevalókkal meg
karkötőkkel.
A sátrak között zászlókat meg táblákat lehetett látni. Megpróbáltam
elolvasni, mi áll rajtuk, de futás közben nem tudtam kibetűzni, megállni
meg nem akartam. Amennyire ki tudtam venni, a táborozók egy új
elterelő út megépítése ellen tiltakoztak.
Az út tele volt kanyarokkal. Az ötödik kanyar után végre egy
folyóparti tisztáson megpillantottuk a Cirque du Freaket. A tábor körül
csend honolt – gondoltam, alszanak –, és ha autóval haladtunk volna el
mellette, és nem figyeljük, hol bukkannak fel a kocsik és a sátrak,
könnyen elsiklott volna felettük a tekintetünk.
Szinte érthetetlen volt, hogy egy cirkusz ezen a helyen üsse fel a
sátrát. Nem volt itt semmiféle előadóterem vagy nagysátor, ahol a
rémségek felléphettek volna. Gondoltam, bizonyára itt pihennek meg két
város között félúton.
Mr. Crepsley magabiztosan kanyarodott hol ide, hol oda a
személyautók és furgonok között. Pontosan tudta, hová tart. Én követtem,
igaz, sokkal kevesebb önbizalommal: emlékeztem arra az éjszakára,
amikor a szörnyek mellett elosonva elloptam Madame Octát.
Mr. Crepsley megállt egy hosszú, ezüstszínű lakókocsi mellett, és
bekopogott. Szinte azon nyomban kinyílt, és megjelent Mr. Tall
hórihorgas alakja. Szeme a hajnali szürkületben még feketébbnek tűnt,
mint valaha. Ha nem tudom, akár megesküdtem volna, hogy nincs is
szemgolyója, csak két fekete üreg tátong a helyén.
– Ó, ti vagytok – mondta halk, mély hangján, alig mozduló szájjal. –
Úgy éreztem, mintha keresnél – hajolt Mr. Crepsley felé, majd lepillantott
oda, ahol én álltam remegve. – Látom, magaddal hoztad a fiút is.
– Bejöhetünk? – kérdezte Mr. Crepsley.
– Persze. Mit felelhet erre az ember nektek, vámpíroknak? – tette
hozzá mosolyogva. – Lépjetek be saját szabad akaratotokból?
– Valami ilyesmit – hagyta rá Mr. Crepsley, és az arcára terülő

mosolyból megértettem, hogy ez valami régi tréfa lehet közöttük.
Beléptünk a lakókocsiba, és leültünk. Elég gyér volt a berendezés:
néhány polc, rajtuk a cirkuszt reklámozó plakátok és szórólapok, a vörös
cilinder és a kesztyűk, amelyeket már láttam rajta, néhány csecsebecse és
egy felcsapható ágy.
– Nem reméltem, hogy ilyen hamar visszajössz, Larten – szólt Mr.
Tall. Még így ülve is hatalmasnak látszott.
– Nem volt napirenden a gyors visszatérés, Hibernius.
Hibernius? Milyen különös név. Mindazonáltal illett rá. Hibernius
Tall. Volt valami furcsa csengése.
– Bajba kerültél? – érdeklődött Mr. Tall.
– Nem – felelte Mr. Crepsley. – Darren volt boldogtalan. Úgy
határoztam, jobb lesz neki itt, ahol a maga fajtája között lehet.
– Értem. – Mr. Tall kíváncsian szemügyre vett. – Hosszú utat tettél
meg, amióta utoljára láttalak, Darren Shan – mondta.
– Jobban szerettem ott, ahol voltam – morogtam.
– Akkor miért mentél el onnan? – kérdezte.
Rábámultam.
– Tudja, hogy miért – feleltem hidegen.
Lassan bólintott.
– Akkor hát maradhatunk? – kérdezte Mr. Crepsley.
– Természetesen – vágta rá rögtön Mr. Tall. – Örömmel látunk
viszont benneteket. Pillanatnyilag megcsappant kicsit a létszámunk.
Bordás Alexander, Sive és Seersa, valamint Vasfogú Gertha szabadságon
vagy üzleti úton vannak. Végtag Cormac úton van hozzánk, de csak
később fog megérkezni. Larten Crepsley és idomított pókja nagyban fogja
emelni előadásunk fényét.
– Köszönöm – mondta Mr. Crepsley.
– És velem mi lesz? – kérdeztem vakmerően.
– Te nem vagy olyan értékes – mosolyodott el Mr. Tall –, de azért
téged is szívesen látunk.
Felhorkantam, de nem szóltam semmit.
– Hol fogunk fellépni? – hangzott Mr. Crepsley következő kérdése.
– Itt – felelte Mr.Tall.
– Itt? – csipogtam bele meglepetten.
– Miért, zavar téged? – érdeklődött Mr. Tall.
– Itt semmi sincs, csak a nagy pusztaság – mondtam. – Azt hittem,
csak városokban lépnek fel, nagy nézőközönség előtt.
– Nekünk mindig nagy nézőközönségünk van – jelentette ki Mr. Tall.

– Mindegy, hol játszunk, az emberek eljönnek, hogy megnézzék.
Rendszerint sűrűn lakott helyeken ütünk tábort, de az évnek ebben a
szakában lassúbbra szoktuk venni az iramot. Mint említettem, néhány
kiválóságunk távol van, akárcsak... társulatunk bizonyos más tagjai.
Lopva különös pillantást váltottak egymással, és én éreztem, hogy
most valamiből kimaradtam.
– Egyszóval most pihenünk – folytatta Mr. Tall. – Pár napig nem
tartunk előadást. Kifújjuk magunkat.
– Útközben elhaladtunk egy sátorozó csapat mellett – jegyezte meg
Mr. Crepsley. – Nem okoznak semmi gondot?
– A THV gyalogosai? – nevetett Mr. Tall. – Túlságosan lefoglalja
őket a fák és kövek védelmezése, nem érnek rá velünk törődni.
– Mi az a THV? – kérdeztem.
– A Természet Harcos Védelmezői – válaszolta Mr. Tall. –
Ökoharcosok. Körberohangálják az országot, s próbálják leállítani az új
utak és hidak építését. Itt vannak már pár hónapja, de hamarosan tovább
kell menniük.
– Igazi katonák? – kérdeztem. – Vannak puskáik, kézigránátjaik meg
tankjaik?
Mindketten a hasukat fogták nevettükben.
– Néha tényleg nagyon hülye tud lenni szegénykém – nyögte ki Mr.
Crepsley két nevetőroham között –, de azért nem olyan buta, mint
amilyennek látszik.
Éreztem, hogy az arcom elvörösödik, de nem szóltam semmit.
Tapasztalatból tudtam, hogy nincs értelme, ha az ember dühös lesz a
felnőttekre, amikor azok kinevetik; ettől csak még jobban nevetnek rajtad.
– Katonáknak nevezik magukat – magyarázta Mr. Tall –, de valójában
nem azok. Fákhoz láncolják magukat, homokot szórnak a munkagépek
motorjába, rajzszögeket a kocsik kereke elé meg ilyesmiket.
– Miért... – kezdtem, de Mr. Crepsley közbevágott:
– Kérdésekre most nincs időnk. Pár perc, és fölkel a nap. – Fölállt, és
kezet fogott Mr. Tall-lal. – Köszönöm, hogy visszafogadsz minket,
Hibernius.
– Örömmel – válaszolta Mr. Tall.
– Bízom benne, hogy vigyáztál a koporsómra...
– Természetesen.
Mr. Crepsley boldogan elmosolyodott, és összedörzsölte a két kezét.
– Ez hiányzik a legjobban, ha távol vagyok. De jó lesz megint
kényelmesen aludni!

– Mi legyen a fiúval? – kérdezte Mr. Tall. – Akarod, hogy neki is
összeüssünk egy koporsót?
– Eszébe ne jusson! – kiáltottam. – Még egyszer be nem fekszem egy
ilyenbe! – Visszaemlékeztem, milyen volt koporsóban feküdni mint élő
halott, és összerázkódtam.
– Költöztessétek össze Darrent valamelyik előadóművésszel. Ha
lehet, egy vele egykorú gyerekkel – mondta mosolyogva Mr. Crepsley.
Mr. Tall rövid ideig gondolkodott.
– Mit szólnál Evrához?
A mosoly szétterült Mr. Crepsley arcán.
– Igen. Szerintem remek megoldás volna összeköltöztetni őt Evrával.
– Ki az az Evra? – kérdeztem idegesen.
– Rá fogsz jönni – ígérte Mr. Crepsley, és kinyitotta a kocsi ajtaját.
Most itthagylak. Mr. Tall majd gondodat viseli. Nekem mennem kell.
Azzal eltűnt, hogy megkeresse kedvenc koporsóját. Hátrapillantottam.
Ott találtam Mr. Tallt, közvetlenül a hátam mögött állt. Nem is tudom,
hogy termett ott ilyen hirtelen a helyiség másik végéből. Még azt sem
hallottam, hogy felállt volna.
– Menjünk? – kérdezte.
Nyeltem egyet, és bólintottam.
Mutatta az utat a táboron át. Most, hogy hajnalodott, egy-két
cirkuszkocsiban és sátorban felkapcsolták a villanyt. Mr. Tall egy öreg,
szürke sátorhoz vezetett, amely akkora volt, hogy öten-hatan is elférhettek
benne.
– Itt van néhány takaró – mondta, és átnyújtott egy halom
gyapjútakarót. – És egy párna. – Nem tudom, honnan szedte őket – semmi
ilyesmi nem volt nála, amikor kiléptünk a lakókocsiból –, de túl fáradt
voltam ahhoz, hogy megkérdezzem. – Addig alhatsz, ameddig csak
akarsz. Érted jövök, ha már felébredtél, és elmondom, mi lesz a dolgod.
Addig Evra fog vigyázni rád.
Felemeltem a sátorlapot, és benéztem. Sötét volt odabent, nem láttam
semmit.
– Ki az az Evra? – kérdeztem, visszafordulva Mr, Tallhoz. De ő
addigra már eltűnt, a maga megszokott, hangtalan és villámgyors módján.
Felsóhajtottam, és az ágyneműt a mellemhez szorítva beléptem a
sátorba. Visszaengedtem a sátorlapot, aztán csak álltam ott, és vártam,
hogy a szemem hozzászokjon a sötétséghez. Hallottam, hogy valaki
könnyedén szuszog, és a sátor túlsó végében megláttam egy hálózsákos
alak körvonalait. Körülnéztem, hogy hová vessem meg a magam

fekhelyét. Nem szerettem volna, ha a hálótársam felébredve elbotolna
bennem.
Vaktában előbbre mentem pár lépést. Hirtelen valami felém siklott a
sötétben. Megálltam, és kétségbeesetten meredtem a sötétbe (a csillagok
vagy a hold fénye nélkül még egy vámpír sem látja a körülötte lévő
tárgyakat).
– Helló! – mondtam halkan. – Te vagy Evra? Én Darren Shan vagyok.
Én vagyok az új...
Elhallgattam. A csusszanás nesze odaért a lábamhoz. Ahogy ott
álltam földbe gyökerezett lábbal, valami puha és síkos dolog csavarodott
a lábamra. Rögtön tudtam, hogy mi az, de nem mertem lenézni, míg félig
föl nem kúszott a testemre. Végre, amikor már a mellem köré kezdte
csavarni magát, összeszedtem a bátorságomat, és odafordítottam a
tekintetemet. Pillantásom találkozott egy hosszú, vastag, sziszegő...
kígyóéval!
A félelemtől mozdulatlanná dermedve álltam ott több mint egy óráig,
szememet a kígyó jéghideg, hullamerev szemére szegezve, s várva, hogy
mikor csap le rám. Végre, amikor a reggeli nap fényes sugarai áthatoltak a
sátor vastag vásznán, megmozdult a hálózsákban alvó ásított, felült, és
körülnézett.
A kígyótestű fiú volt. Nagyon megijedt, amikor meglátott. Nyomban
visszabújt a hálózsákba, s mintha védekezne, még a cipzárt is behúzta
rajta. Aztán meglátta a körém tekeredett kígyót, és láthatóan
megkönnyebbült.
– Ki vagy te? – kiáltotta éles hangon. – Mit keresel itt?
Lassan ingattam a fejem. Nem mertem megszólalni, hátha a
levegővételtől megmozduló mellkasom támadásra ingerli a kígyót.
– Jó lesz, ha válaszolsz – figyelmeztetett –, különben szólok neki,
hogy vájja ki a szemedet.
– Én... é-én... Da-Darren Sh-Sh-Shan va-vagyok – dadogtam. – Mr.
Ta-Tall mondta, hogy jö-jö-jöjjek be... Azt mondta, én le-le-leszek az új
lala-la-lakótársad.
– Darren Shan? – ráncolta a kígyófiú a homlokát, majd rám mutatott,
mint aki már érti. – Te vagy Mr. Crepsley inasa, ugye?
– Igen – mondtam halkan.

A kígyófiú elvigyorodott.
– És tudta, hogy Mr. Tall velem fog összeköltöztetni? – Bólintásomra
elnevette magát. – Ahány vámpírt ismertem életemben, mindnek ilyen
rémítő humorérzéke volt.
Kiugrott a hálózsákból, odasietett hozzám, s a kígyót a fejénél
megragadva kezdte letekerni rólam.
– Biztonságban vagy – mondta megnyugtatóan. – Az az igazság, hogy
eddig sem voltál veszélyben. A kígyó egész idő alatt aludt. Arra sem
ébredt volna föl, ha lecibálod magadról. Nagyon mélyen szokott aludni.
– Alszik? – kérdeztem elvékonyodott hangon. – De hát... akkor hogy
tudott rám csavarodni?
– Alvamászó – mondta a fiú mosolyogva.
– Alvamászó! – Döbbenten meresztettem a szemem Evrára, majd a
kígyóra. Meg sem mozdult, mialatt a fiú letekerte rólam. Végre az utolsó
gyűrű is lekerült rólam, és én egy lépéssel arrébb tudtam lépni. A lábam
megmerevedett, és milliónyi tűszúrás helye zsiborgott benne. –
Alvamászó kígyó! – nevettem el magam kényszeredetten. – Még jó, hogy
nem alvaevő kígyó!
A kígyófiú bedugta egy sarokba kedvencét, és gyengéden
végigsimított a fején.
– Akkor sem evett volna meg, ha történetesen fölébred – adta
tudtomra. – Tegnap evett meg egy kecskét. A hozzá hasonló méretű
kígyókat nem kell sűrűn etetni.
A kígyót magára hagyva Evra felhajtotta a sátor lapját, és kilépett. Én
gyorsan követtem, nehogy egyedül kelljen maradnom a csúszómászóval.
Odakint alaposabban megnéztem. Pontosan olyan volt, ahogy az
emlékezetemben élt: pár évvel idősebb nálam, nagyon vékony, hosszú
haja sárgászöld, a szeme keskeny vágású, kéz- és lábujjai között különös
hártya feszült, testét pedig zöld, arany, sárga és kék pikkelyek borították.
Csak egy sort volt rajta, semmi más.
– Engem különben Evra Vonnak hívnak. – Nyújtotta a kezét, én pedig
megráztam. A tenyere síkos volt, de száraz. Néhány pikkelye leesett, és a
kezemre ragadt. Színes, száraz bőrlemezkére hasonlított.
– Tudom – bólintottam.
– Nem vagy éhes?
– De – feleltem, és elindultam Evrával, hogy együnk valamit.
A tábor nyüzsgött az élettől.
Mivel előző este nem volt előadás, a szörnyek és idomáraik korán
nyugovóra tértek, így a rendesnél korábban is ébredtek.

Elbűvölt a zsivaj és a sürgés-forgás. Nem is tudtam, hogy ilyen sok
ember dolgozik a cirkuszban. Azt hittem, csak a fellépők és azok a
kiszolgáló alkalmazottak élnek itt, akiket azon az éjszakán láttam, amikor
Steve-vel eljöttem megnézni az előadást. De most, ahogy körülnéztem,
rájöttem, hogy az csak a jéghegy csúcsa volt. Legalább két tucat olyan
ember jött-ment, társalgott, mosott vagy főzött, akiket még sohasem
láttam.
– Kik ezek az emberek? – kérdeztem.
–A Cirque du Freak motorja – felelte Evra. – Ők azok, akik az autókat
vezetik, a sátrakat felverik, ők mosnak, főznek, javítják a fellépőruhákat,
ők takarítanak az előadások után. Ez egy nagyüzem.
– Normális emberek?
– Legtöbbjük.
– Hogy jöttek ide dolgozni?
– Néhányan az előadóművészek rokonai, néhányan pedig Mr. Tall
barátai. Van olyan is, aki csak betévedt, megtetszett neki, amit látott, és itt
maradt.
– Ilyet is lehet? – álmélkodtam.
– Ha Mr. Tall rokonszenvesnek találja az illetőt – válaszolta Evra. – A
Cirque du Freakben mindig van üresedés.
Evra megállt egy nagy tábortűz mellett, így aztán én is megálltam.
Kezes Hans (az a férfi, aki a kezén is tud járni, sőt gyorsabban fut rajta,
mint a világ leggyorsabb sprintere) egy fatönkön ült, miközben Truska (a
szakállas asszony, aki akkor növesztette ki a szakállát, amikor csak
akarta) nyárson kolbászt sütött. Körülöttük emberek ültek vagy hevertek a
földön.
– Jó reggelt, Evra Von – mondta Kezes Hans.
– Neked is, Hans – viszonozta a köszöntést Evra.
– Kit tiszteljünk ifjú barátodban? – kérdezte Hans, és gyanakodva
méregetett.
– Ő Darren Shan – válaszolta Evra.
– Az a Darren Shan? – húzta föl Hans a szemöldökét.
– Senki más – vigyorgott Evra.
– Hogy érted azt, hogy... "Az a Darren Shan"? – kérdeztem.
– Híres ember vagy ebben a társaságban – felelte Hans.
– Miért? Mert én... – lehalkítottam a hangom – félvámpír vagyok?
Hans jóízűen elnevette magát.
– A félvámpírok a mi számunkra nem jelentenek újdonságot. Ha
annyi aranypénzem lenne, ahány félvámpírt láttam életemben, akkor

lássuk csak... – összeráncolt homlokkal gondolkozott. – Huszonkilenc
aranyam lenne. De hogy valaki fiatalon legyen félvámpír... Sohasem
láttam, még csak nem is hallottam arról, hogy egy olyan idős fiú, mint te,
bebocsáttatást nyerjen a két lábon járó holtak közé. Mondd csak: eljöttek
már a vámpírtábornokok, hogy megnézzenek maguknak?
– Kik azok a vámpírtábornokok? – kérdeztem.
– Ők azok...
– Hans! – mordult fel egy asszony, aki valami ruhát mosott éppen.
Hans elhallgatott, és bűntudatosan nézett körül. – Gondolod, hogy Larten
örülni fog, ha meghallja, miket fecsegsz? – hangzott a szigorú kérdés.
– Bocsánat – mondta Hans megnyúlt képpel. – A friss reggeli levegő
teszi. Nem vagyok hozzászokva, ezért beszélek olyasmiket, amiket nem
kellene.
Szerettem volna, ha mesél a vámpírtábornokokról, de udvariatlanság
lett volna megkérni rá.
Truska megszemlélte a kolbászokat, majd kettőt lehúzott a nyársról,
és átnyújtotta nekem. Mosolyogva kérdezett valamit a maga különös,
idegen nyelvén.
Evra elnevette magát.
– Azt kérdezi, szereted-e a kolbászt, vagy vegetáriánus vagy.
– Ez jó! – kuncogott Hans. – Egy vegetáriánus vámpír!
– Te beszélsz az ő nyelvén? – fordultam Evrához.
– Igen – válaszolta büszkén. – Még tanulom... a legnehezebb nyelv,
amit valaha próbáltam megtanulni, de a táborban én vagyok az egyetlen,
aki érd, amit mond. Kiváló nyelvérzékem van – tette hozzá hencegőn.
– És hogy hívják ezt a nyelvet? – tudakoltam.
– Azt nem tudom – felelte a homlokát ráncolva. – Nem akarja
elárulni.
Ez különösnek tűnt, de nem akartam semmi olyat mondani, amivel
megbánthatnám. Inkább elvettem az egyik kolbászt, és mosolyogva
megköszöntem. Beleharaptam, de azon nyomban el is kaptam a számat:
tűzforró volt! Evra hahotázva nyújtott oda egy bögre vizet. El se vettem a
számtól, míg le nem hűtötte teljesen, s utána is sokáig fújtam a kolbászt.
Egy darabig ott ültünk Hansszal és Tmskával: ettünk, beszélgettünk,
és élveztük a reggeli napsütést.

A fű még nedves volt a harmattól, de egyikünk sem bánta. Evra sorra
mindenkinek bemutatott a társaságban. A sok nevet nem tudtam egyszerre
mind megjegyezni, ezért csak mosolyogva kezet ráztam mindenkivel, és
igyekeztem elraktározni az arcokat.
Nemsokára megjelent Mr. Tall is. Egyik pillanatban még sehol nem
volt, a következőben már ott állt Evra mögött, s melengette a kezét a tűz
fölött.
– Korán fölkelt, Shan úrfi – jegyezte meg.
– Nem tudtam aludni – mondtam. – Túlságosan... – Evrára
pillantottam, és elmosolyodtam – fel voltam csigázva.
– Remélem, ettől még fogsz tudni dolgozni – mondta Mr. Tall.
– Jól vagyok – feleltem. – Készen állok bármiféle munkára.
– Biztos?
– Biztos.
– Ezt már szeretem. – Előteremtett valahonnan egy nagy
jegyzetfüzetet. – Lássuk – mondta végigpergetve a lapokat –, milyen
munkát találhatnánk neked mára. Mondd csak: jól tudsz főzni?
– Tudok ragut készíteni. Mr. Crepsley tanított meg rá.
– Főztél valaha harminc vagy negyven fő számára?
– Nem.
– Kár. Talán majd megtanulod. – Ismét lapozgatott.
– Hát varrni tudsz-e?
– Nem.
– Mostál valaha?
– Kézzel?
– Igen.
– Nem.
– Hm. – Lapozgatott még egy kicsit, aztán becsapta a jegyzetfüzetet.
– Rendben – mondta. – Amíg nem találunk valami állandóbb
elfoglaltságot a számodra, maradj Evra mellett, és segíts neki a napi
munkájában. Jó lesz így?
– Nekem jó – feleltem.
– Nincs ellenedre, Evra? – fordult Mr. Tall a kígyófiúhoz.
– Egyáltalán nincs – válaszolta ő.
– Nagyszerű. Akkor ezt elrendeztük. További intézkedésig Evra
gondjaira bízlak. Tedd azt, amit ő mond. Ha majd fölébred vérbeli
kollégád – Mr. Crepsleyre célzott –, és úgy kívánja, akkor az éjszakát vele
töltheted. Meglátjuk, miként boldogulsz, és annak alapján eldöntjük,
hogyan tudnánk a legjobban kamatoztatni a képességeidet.

– Köszönöm – mondtam.
Azt vártam, hogy egy szempillantás alatt eltűnik, ehelyett azonban
megfordult, és lassan, fütyörészve, élvezve a napsütés melegét,
elballagott.
– Nos, Darren – mondta Evra, és pikkelyes karjával átfogta a vállam –
, úgy látszik, mostantól kezdve partnerek leszünk. Milyen érzés?
– Jó érzés... partnernek lenni.
– Remek! – Rácsapott a vállamra, és lenyelte az utolsó falat kolbászt.
– Akkor lássunk is munkához!
– Mivel kezdjük? – kérdeztem.
– Amivel minden reggel kezdeni fogunk – mondta Evra, és fölállt. –
Lefejjük a mérget a kígyóm méregfogairól.
– Ó – mondtam, és megtorpantam. – Veszélyes?
– Csak ha előbb harap, mielőtt befejeznénk – válaszolta Evra, majd
arckifejezésemet látva elnevette magát, és maga előtt tolva beléptünk a
sátorba.
Evra maga fejte le a mérget – óriási megkönnyebbülésemre –, majd
kivonszoltuk a kígyót a sátorból, és lefektettük a fűbe. Aztán több vödör
vízzel és nagyon puha szivaccsal lecsutakoltuk.
Ezután meg kellett etetnünk a farkasembert. Az ő ketrece a táborhely
hátsó végében volt. Amikor meglátta, hogy közeledünk, üvölteni kezdett.
Olyan dühösnek és veszedelmesnek látszott, mint azon az éjjelen, amikor
Steve-vel elmentem a cirkuszba. Rázta a rácsokat, és ránk is csapott
volna, ha túl közel merészkedünk – amit persze nem tettünk!
– Miért ilyen dühös? – kérdeztem, miközben behajítottam neki egy
darab nyers húst, amit röptében elkapott, és már bele is harapott.
– Azért, mert igazi farkasember – felelte Evra. – Nem egy
rettenetesen szőrös valaki, hanem félig ember, félig pedig igazi farkas.
– Nem kegyetlenség így megláncolva tartani? – tudakoltam, egy
újabb darab húst dobva be neki.
– Ha nem tennénk, megvadulna, és gyilkolná az embereket. Az
embervér és farkasvér keveréke őrjítette meg ennyire. Nem csak akkor
ölne, amikor éhes. Ha szabadon kószálhatna, szünet nélkül gyilkolna.
– Nem lehet kigyógyítani belőle? – kérdeztem sajnálkozva.
– Nem, mert ez nem betegség – magyarázta Evra. – Nem olyasmi,

amit elkapott; egyszerűen ilyennek született. Ilyen, és kész.
– Hogy történt? – faggattam tovább.
– Tényleg tudni akarod? – nézett rám Evra komoly arccal.
Tágra meresztett szemmel bámultam a ketrecbe zárt szőrös vadállatot,
amint úgy tépdesi a húst, mintha vattacukor lenne, aztán nagyot nyelve
feleltem:
– Nem, azt hiszem, nem akarom.
A legkülönbözőbb munkákat végeztük el ezután. Krumplit hámoztunk
az aznapi vacsorához, segítettük megjavítani az egyik autó tönkrement
gumiabroncsát, egy órát töltöttünk el azzal, hogy festettük az egyik
lakókocsi tetejét, és kutyát sétáltattunk. Evra szerint a legtöbb nap így
telik el: az ember jön-megy a táborban, látja, hol kell valamiben segíteni,
és megteszi, amit tud.
Este fogtunk egy halom konzervdobozt és törött üvegcserepet, és
elvittük Kétgyomrú Rhamus sátrához. Ő az a rettentően kövér ember, aki
mindent meg tud enni. Szerettem volna ott maradni és végignézni, ahogy
eszik, de Evra elráncigált onnan. Rhamus nem szereti, ha a színpadon
kívül nézik, ahogy eszik.
Rengeteg időnk maradt, amivel szabadon rendelkeztünk, és
nyugodtabb pillanatainkban az életünkről meséltünk egymásnak – honnan
jöttünk, és hogyan neveltek bennünket.
Evra normális szülők gyermekeként született. Ők elszörnyedtek,
amikor meglátták. Otthagyták egy árvaházban; ott élt négyéves koráig,
amikor egy gonosz cirkusztulajdonos megvásárolta.
– Nagyon komisz idők voltak – mondta csendesen. – Sokszor
megvert, és úgy bánt velem, mintha tényleg kígyó volnék. Üvegezett
ketrecben tartott, és pénzt szedett az emberektől, akik megbámultak, és
nevettek rajtam.
Hét hosszú, nyomorúságos évet töltött abban a cirkuszban; járták a
kisvárosokat, s ő mindvégig csúfnak, szörnyszülöttnek és haszontalannak
érezte magát.
Végül Mr. Tall sietett a megmentésére.
– Egy éjszaka eljött – mesélte Evra. – Hirtelen jelent meg, mint aki a
sötétségből lépett elő, és hosszú ideig állt a ketrecem előtt. Csak nézett, és
nem szólt egy szót sem. Én sem szóltam. Jött a cirkusz tulajdonosa. Nem
tudta, kicsoda Mr. Tall, de arra gondolt, valami gazdag ember lehet, aki
talán meg akar vásárolni. Mondott egy árat, és hátrébb lépve várta a
választ.
Mr. Tall erre sem szólt, de pár perc múlva a nyakánál fogva

megragadta a cirkuszigazgatót. Egyet szorított rajta, azzal a fickónak vége
volt. Holtan rogyott le a földre. Mr. Tall kinyitotta a ketrecem ajtaját, és
azt mondta:
"Menjünk, Evra." Azt hiszem, Mr. Tall gondolatolvasó, ezért tudta a
nevemet.
Evra ezután sokáig ült csendben, valahová a messzeségbe néző
tekintettel.
– Akarsz látni valami különlegeset? – kérdezte nagy sokára, kilépve
borongós hangulatából.
– Persze – mondtam.
Akkor szembefordult velem, kidugta a nyelvét, fel a szája fölé, majd
fel az orrára!
– Hű! Ez durva! – kiáltottam elragadtatva.
Visszahúzta a nyelvét, és boldogan vigyorgott.
– Nekem van a világon a leghosszabb nyelvem – jelentette ki. – Ha
elég nagy lenne az orrom, végig tudnám dugni rajta a nyelvem, aztán le a
torkomra, és onnan megint vissza, és ki a számon.
– Ezt már nem hiszem! – nevettem.
– Lehet, hogy nem tudnám – kuncogott –, de így is hatásos!
Újra kiöltötte a nyelvét, és ezúttal körbenyalta az orrlyukait, egyiket a
másik után. Undorító volt, de jókedvre derültem tőle.
– Ennél ocsmányabb dolgot még sohasem láttam – dülöngéltem a
nevetéstől.
– Fogadok, hogy szeretnéd utánam csinálni – mondta Evra.
– Ha tudnám, se tenném meg – hazudtam. – Nem lett taknyos a
nyelved?
– Az én orromban nincsen takony – közölte Evra.
– Micsoda? Nincs benne takony?
– Nincs – mondta a barátom. – Az én orrom más, mint a tietek. Nincs
benne se takony, se piszok, se szőrszál. Az orrlyukam a legtisztább hely
az egész testemen.
– És milyen ízű? – kérdeztem.
– Nyald meg a kígyóm hasát, és megtudod – felelte. – Egyforma ízük
van.
Megint elnevettem magam, és közöltem, hogy annyira azért nem
érdekel.
Később, amikor Mr. Crepsley megkérdezte, mit csináltam egész nap,
egyszerűen azt feleltem:
– Szereztem egy barátot.

Két nap, két éjszaka voltunk már a cirkuszban. A nappalaimat Evrával
töltöttem, segítve őt a munkájában, az éjszakáimat pedig Mr. Crepsleyvel,
a vámpírokról szóló ismereteimet gyarapítva.
Eleinte úgy tűnt, hogy korábban fekszem le, mint régebben szoktam,
mégis ritkán mentem hajnali egy vagy két óránál előbb aludni.
Szoros barátságot kötöttem Evrával. Idősebb volt nálam, de – talán
zaklatott múltja miatt – félénk, visszahúzódó, úgyhogy nagyon jól
összeillettünk.
A harmadik nap vége felé azon kaptam magam, hogy úgy tekintek a
lakókocsik, autók és sátrak kis csoportjára, mintha évek óta közéjük
tartoznék.
Kezdtem megsínyleni, hogy oly régóta élek embervér nélkül. Már
nem voltam olyan erős, sem olyan gyors, mint korábban. A látásom
elhomályosult, és gyengült a hallásom, valamint a szaglásom is. Még
mindig sokkal erősebb és gyorsabb voltam, mint emberkoromban, de
éreztem, hogy mindennap kevesebb és kevesebb lesz az erőm. Nem
bántam. Inkább legyek gyengébb, mint hogy ember vérét szívjam.
Aznap délután a táborhely szélén üldögéltünk Evrával, amikor
észrevettünk egy alakot a bokrok között.
– Ki az? – kérdeztem.
– Egy gyerek a közeli faluból – felelte Evra. – Már korábban is láttam
itt ólálkodni.
Figyeltem a bokrok között megbújó fiút. Nagyon igyekezett
észrevétlen maradni, de a hozzám hasonló képességű lény számára – még
ha ereje gyengülőben volt is – olyan feltűnő volt, mintha egy elefánt
lapulna a bokrokban. Kíváncsi lettem, mit akar, ezért azt mondtam
Evrának:
– Tréfáljuk meg.
– Mire gondolsz? – kérdezte.
– Hajolj ide, elmondom.
Belesuttogtam a tervemet a fülébe. Széles mosollyal bólintott, majd
felállt, és úgy tett, mintha ásítana.
– Megyek, Darren – mondta. – Majd később találkozunk.
– Viszlát, Evra – feleltem hangosan. Megvártam, míg elmegy, aztán
felálltam, és visszamentem a táborba.

Amikor a bokrok között lapuló fiú már nem láthatott, a lakókocsik és
sátrak fedezékében visszaszaladtam. Száz métert mehettem balra, majd
kúszva folytattam az utat tovább, amíg egy vonalba nem kerültem a
fiúval. A földhöz lapulva kúsztam feléje.
Tíz méterre tőle megálltam. Kicsit mögéje kerültem, úgyhogy nem
láthatott. A szeme még mindig a táborra szegeződött. A feje fölött, a
távolban megláttam Evrát, aki még közelebb volt hozzá, mint én.
Hüvelyk- és mutatóujjával "okét" intett nekem.
Lelapultam a földre, és nyöszörögni kezdtem.
– Óóóó – nyögtem. – Jjjaaajjjj.
A fiú megmerevedett, és idegesen hátrapillantott. Nem láthatott meg.
– Ki van ott? – kérdezte.
– Hrrrrr – mordult fel a másik oldalon Evra.
A fiú odakapta a fejét.
– Ki van ott? – kiáltotta hangosan.
– Óóó-óóó-óóó – morogtam, mint egy gorilla.
– Nem félek – mondta a fiú, és hátrálni kezdett. – Ez csak valami
ócska trükk.
– Híjj-híjj-híjj-híjj – rikoltozott Evra.
Megráztam egy ágat, Evra megzörgetett egy bokrot, majd közvetlenül
a fiú orra elé dobtam egy követ. Úgy kapkodta a fejét ide-oda, mint
valami bábu, s látszott rajta, hogy nem tudja, mi lenne a jobb: elfutni vagy
itt maradni.
– Nézzétek, én nem tudom, kik vagytok – kezdte –, de...
Evra odakúszott mögé, és miközben a fiú beszélt, kiöltötte
hihetedenül hosszú nyelvét, és sziszegő hangot hallatva végigsimított vele
a fiú nyakán. Ez már sok volt neki. Felüvöltött, és elrohant. Evra és én a
nevetéstől visítozva, óriási ricsajt csapva a nyomába eredtünk. Ő meg
tüskebokrokon, csalánon át rohant lélekszakadva, segítségért kiáltozva.
Pár perc múlva belefáradtunk a játékba, és már hagytuk volna, hadd
menjen, de akkor a fiú megbotlott, és elterült a magas fűben.
Megálltunk, és próbáltuk kitalálni, hol lehet a nagyra nőtt gazban, de
nem láttuk sehol.
– Hol van? – kérdeztem.
– Nem látom – felelte Evra.
– Gondolod, hogy nincs semmi baja?
– Nem tudom – válaszolta aggodalmas arccal Evra. – Beleeshetett
valami mély gödörbe.
– Hé, kölyök! – kiáltottam. – Nem esett bajod? – Semmi válasz. – Ne

félj, nem bántunk! Csak bolondoztunk. Nem akartunk...
Suhogó nesz hallatszott a hátunk mögött, aztán egy kezet éreztem a
hátamon, s valaki előrelökött, be a fűbe. Evra is elesett velem együtt, és
amikor döbbenten, köpködve feltápászkodtunk, hallottuk, hogy valaki
harsányan nevet mögöttünk.
Lassan megfordultunk, és a kölyköt láttuk ott, amint az oldalát fogva
hahotázik.
– Úgy kellett! Úgy kellett! – énekelte, és szökdécselt hozzá. –
Kezdettől fogva láttalak benneteket! Csak tettettem, hogy félek. Tőrbe
csaltalak benneteket! Ha-ha-ha! Ho-ho-ho! Hi-hi-hi!
Így csúfolódott rajtunk, és bár elég hülyén éreztük magunkat, mégis,
ahogy így egymásra néztünk, belőlünk is kirobbant a nevetés. Egy olyan
területre csalt minket, amely tele volt valami ragadós zöld terméssel, és
tetőtől talpig csupa zöldek lettünk tőle.
– Úgy nézel ki, mint egy két lábon járó zöldség – viccelődtem.
– Te meg mint a nyári Mikulás – vágott vissza Evra.
– Mindketten hülyén néztek ki – jelentette ki a fiú. Rámeredtünk,
amitől kicsit lehervadt az arcáról a mosoly. – Ez az igazság – dünnyögte.
– Gondolom, te ezt mulatságosnak tartod – fortyantam fel. Ő némán
bólintott. – Van egy hírem a számodra, gyerek! – mondtam, és ádáz képet
vágva közelebb léptem hozzá. Fenyegetően megálltam, majd széles
vigyorral kiböktem: – Tényleg az!
Boldogan, megkönnyebbülve felnevetett, majd egyik kezét kinyújtotta
felénk.
– Sziasztok – mondta, miközben kezet fogtunk. – nevem Sam Grest.
Örülök, hogy megismerkedtünk.
– Szervusz, Sam Grest – mondtam, és magamban hozzátettem: "Úgy
látom, ő lesz a másik barátom."
És tényleg a barátom lett. Mire a Cirque du Freak továbbindult, teljes
szívemből azt kívántam, bárcsak a nevét se hallottam volna soha.
Sam onnan körülbelül egy kilométerre lakott a mamájával, a
papájával, két öccsével, kisbaba húgával, három kutyájukkal, öt
macskájukkal, két törpepapagájjal, egy teknőssel és egy akváriumra való
déltengeri hallal.
– Tisztára mintha Noé bárkájában élnénk – mesélte nevetve. –

Amennyi időt csak lehet, megpróbálok házon kívül eltölteni. Anya és apa
nem bánják. Szerintük a gyerekeknek szabadon kell kibontakoztatniuk az
egyéniségüket. Amíg az esti lefekvés idejére megjelenek otthon, addig
boldogok. Azt sem bánják, ha időnként iskolát kerülök. Az a véleményük,
hogy az iskola a tanításnak azzal a céllal kiépített zsarnoki rendszere,
hogy elpusztítsa a szellemiséget, és megölje a kreativitást.
Sam mindig így beszélt. Fiatalabb volt, mint én, de a beszédét
hallgatva nem gondoltad volna.
– Szóval ti ketten a társulathoz tartoztok? – kérdezte, ecetes
hagymával a szájában (nagyon szerette az ecetes hagymát, mindig volt
nála egy kis műanyag dobozra való). Visszamentünk a tisztás szélére.
Evra a fűben heverészett, én egy alacsonyra lenyúló faágon ültem, Sam
pedig fölmászott a fejem fölé, a fára.
– És miből áll a műsorotok? - kérdezősködött tovább, még mielőtt az
első kérdésre válaszolhattunk volna. – Nincsenek reklámfeliratok az
autókon. Először azt hittem, utazó ügynökök vagytok. De aztán
figyeltelek benneteket, és arra gondoltam, hogy csak valami
előadóművészek lehettek.
– Gyászszertartásmesterek vagyunk – közölte Evra. – Mutáns
ügynökök. A valóság fölötti valóság urai. – Azért beszélt így, hogy
megmutassa, ő is tud olyan különlegesen bánni a nyelvvel, mint Sam.
Szerettem volna, ha én is így tudom ontani magamból a fellengzős
kifejezéseket, de a beszéd sohasem volt az erősségem.
– Bűvészmutatványokat adtok elő? - kérdezte izgatottan Sam.
– Szörnyszülötteket mutogatunk – válaszoltam.
– Szörnyszülötteket? – Úgy eltátotta a száját, hogy kiesett belőle a
hagyma. Gyorsan el kellett hajolnom, nehogy a fejemre essen. – Kétfejű
embereket és hasonló abnormális lényeket?
– Így valahogy – feleltem –, azzal a különbséggel, hogy a mi
művészeink nem egyszerűen a normálistól eltérő külsejű emberek, hanem
különleges varázserejük is van.
– Szuper! – kiáltotta Sam, és Evrára nézett. – Természetesen kezdettől
fogva láttam, hogy te egy különleges dermatológiai eset vagy – Evra
bőréről beszélt (utóbb kikerestem a szót egy szótárból) –, de azt nem
sejtettem, hogy vannak a társulatotokban más, hozzád hasonló tagok is.
Elnézett a tábor felé, s a szemében izgatott kíváncsiság gyúlt.
– Hű, milyen izgalmas! – sóhajtotta. – És miféle bizarr
emberpéldányok vannak még a csapatban?
– Ha arra célzol, hogy milyen művészek lépnek még föl a

műsorainkban, akkor a válasz úgy szól, hogy nagyon sokféle – feleltem. –
Szakállas nő is van köztük, természetesen.
– És farkasember – tette hozzá Evra.
– És kétgyomrú férfi – folytattam én.
Végigmentünk az egész társulaton; Evra még olyanokat is említett,
akiket sohasem láttam. A Cirque du Freak tagjai gyakran cserélődtek.
Művészek jöttek és mentek, attól függően, hogy hol mutatták be a műsort.
Samre mély benyomást gyakoroltak a hallottak, annyira, hogy
ismeretségünk kezdete óta most először szólni sem tudott. Némán, tágra
nyílt szemmel, ecetes hagymáját szopogatva hallgatott, s csak a fejét
rázta, valahányszor olyat hallott, ami hihetetlennek tűnt számára.
– Hihetetlen – szólalt meg halkan, amikor a végére értünk. – Ti
vagytok a földgolyó legszerencsésebb fickói. Együtt élni eleven,
valóságos cirkuszi szörnyekkel, súlyos és nagyszerű titkok birtokában
beutazni velük a világot... Mit nem adnék, ha helyet cserélhetnék
veletek...
Magamban mosolyogtam. Nem hinném, hogy akkor is szívesen helyet
cserélt volna velem, ha mindent tud rólam.
– Hé! – kiáltott fel hirtelen, mint akinek eszébe jutott valami. – Nem
tudnátok valahogy elintézni, hogy én is beállhassak közétek? Keményen
és szépen tudok dolgozni, és megszoktam, hogy vannak kötelezettségeim.
Nyereség lennék a csapat számára. Csatlakozhatnék hozzátok? Mint
kisegítő? Kérlek...
Evra és én egymásra mosolyogtunk.
– Nem hinném, Sam – válaszolta Evra. – Nem veszünk fel
gyerekeket. Más lenne, ha idősebb volnál, vagy ha a szüleid is
szeretnének csatlakozni.
– De ők nem bánnák – erősködött Sam. – Örülnének neki. Mindig azt
mondogatják, hogy az utazás tágítja az ember látókörét. Tetszene nekik az
ötlet, hogy bejárjam a világot, kalandokat éljek át, és csodálatos,
titokzatos látványokban legyen részem.
– Ne haragudj – rázta meg Evra a fejét. – Talán majd később, ha
idősebb leszel.
Sam elfintorodott, és dühösen belerúgott egy közeli ágba. Levelek
hullottak le róla, és kettő megakadt a hajamban.
– Ez nem igazság! – morogta. – Mindig azt mondják: "majd ha
idősebb leszel". Hol tartana a világ, ha Nagy Sándor is megvárta volna,
míg idősebb lesz? És Szent Johanna? Ha ő is arra várt volna, hogy "majd
idősebb lesz", könnyen lehet, hogy az angolok legyőzték és

gyarmatosították volna Franciaországot. Ki dönti el, hogy mikor válik az
ember elég időssé ahhoz, hogy maga dönthessen a dolgairól? Rá kellene
bízni az egyénre.
Így szónokolt tovább még egy darabig: szidta a felnőtteket meg a
"nyavalyás, korrupt rendszert", és arról papolt, hogy előbb-utóbb megérik
az idő a gyerekek forradalmára. Tisztára olyan volt, mintha egy hülye
politikust hallgatnánk a tévében.
– Ha egy gyerek csokoládégyárat akar nyitni, hagyjátok, hadd nyisson
– szavalta Sam. – Ha zsoké akar lenni, ám legyen. Ha felfedezőként
távoli, kannibálok lakta szigetekre vágyik, hadd menjen! Mi vagyunk a
modern generáció rabszolgái. Mi vagyunk a...
– Sam – szakította félbe Evra. – Szeretnéd megnézni a kígyómat?
– Még hogy szeretném-e? – szaladt fülig Sam szája. – Azt hittem,
soha az életben nem fogod megkérdezni. Gyerünk! – Leugrott a fáról, s
minden szónoklatot feledve vágtázni kezdett a táborhely felé. Mi ketten
lassan, egymás közt halkan nevetgélve ballagtunk utána, és sokkalta
öregebbnek és okosabbnak éreztük magunkat, mint amilyenek voltunk.
Sam szerint a kígyó a legcsodálatosabb állat volt, amit valaha látott.
Egy cseppet sem ijedt meg tőle, s minden további nélkül a nyaka köré
csavarta, mint valami sálat. Mindenféléket kérdezett: milyen hosszú, mit
eszik, milyen gyakran vedli le a bőrét, honnan való, milyen fajtájú,
milyen gyorsan tud kúszni?
Evra rendre megválaszolta Sam kérdéseit. Mint egy kígyószakértő.
Nem létezett olyan dolog, amit ne tudott volna a kígyók világáról. Még
azt is meg tudta mondani Samnek, hogy körülbelül hány pikkelye van a
kígyójának!
Ezután körbevezettük Samet a táborban. Megmutattuk neki a
farkasembert (nagyon csöndesen viselkedett a bozontos farkasember
lakókocsija közelében; láthatóan megrettent a rács mögött fogvicsorgatva
morgó fenevadtól). Bemutattuk Kezes Hansnak. Aztán belebotlottunk a
számát gyakorló Kétgyomrú Rhamusba. Evra megkérdezte, nem
nézhetjük-e, miközben gyakorol, és Rhamus megengedte. Sam szeme
majd kiugrott a helyéből, amikor látta, hogy Rhamus apró darabokra rág
egy serleget, lenyeli, a gyomrában ismét összerakja, majd újra kiköpi
egészben.

Ki akartam hozni Madame Octát, hogy megmutassak vele pár trükköt
Samnek, de nem éreztem magamban elég erőt hozzá.
Az étrendemből hiányzott az embervér, s ennek kezdtek
megmutatkozni a jelei: gyakran kordult meg éhesen a gyomrom,
akármennyit ettem is, néha meg elfogott a rosszullét, vagy hirtelen le
kellett ülnöm. Nem akartam elájulni vagy hányni, mialatt a pók kint van a
ketrecéből; tapasztalatból tudtam, milyen halálos veszedelmet jelent, ha
csak pár másodpercre is elveszítem fölötte az uralmamat.
Sam maradt volna még, ki tudja, meddig, de már sötétedett, és
tudtam, hogy Mr. Crepsley hamarosan föl fog ébredni. Evrának és nekem
volt még dolgunk, úgyhogy közöltük vele: ideje volna hazamennie.
– Nem maradhatnék még? – könyörgött.
– Vár otthon a vacsora – figyelmeztette Evra.
– Ehetek veletek is – felelte Sam.
– Nincs elég ennivalónk – füllentettem.
– Igazság szerint nem is vagyok nagyon éhes – erősködött Sam. –
Elképesztő, hogy milyen laktató tud lenni az ecetes hagyma.
– Talán maradhatna – töprengett hangosan Evra.
Meglepődve néztem rá, de a kacsintásából megértettem, hogy csak
úgy tesz, mintha.
– Maradhatok? – derült fel Sam arca.
– Persze – felelte Evra. – De segítened kell a munkánkban.
– Bármit megteszek – bizonygatta Sam. – Nem számít, mi az. Miben
segítsek?
– A farkasembert kell megetetni, lemosdatni és megkefélni – mondta
Evra.
Sam arcáról lehervadt a mosoly.
– A fa-farkas-e-embert? – kérdezte idegesen.
– Nem jelent gondot – mondta Evra. – Ha kapott enni, akkor
többnyire megnyugszik. Nagyon ritkán harapja meg a gondozóit. Ha
mégis megtámadna, tartsd távol a fejedet a szájától, és dugd le a torkán az
egyik karodat. Mégis jobb, ha azt harapja le, mint ha...
– Tudod – vágott a szavába Sam –, azt hiszem, tényleg haza kell
mennem. A mamám említette, hogy valami vendégek jönnek hozzánk ma
este.
– Ó, de kár – vigyorgott Evra.
Sam a farkasember ketrece felé sandítva, hátrálni kezdett.
Szomorúnak látszott, amiért mennie kell, hát utánaszóltam:
– Mit csinálsz holnap?

– Semmit – felelte.
– Átjössz délután?
– De még mennyire! – kurjantotta Sam, majd kis szünet után azt
kérdezte: – Nem kell segítenem megetetni és lecsutakolni a...? – Akkorát
nyelt, hogy hallani lehetett.
– Nem – kiáltotta mosolyogva Evra.
– Akkor jövök! Viszlát, fiúk, holnap!
– Viszlát, Sam – feleltük egyszerre.
Integetett, aztán megfordult, és elment.
– Rendes srác ez a Sam, ugye? – fordultam Evrához.
– Jó fej – bólogatott Evra. – Kár, hogy mindig ezt a beképzelt
szöveget nyomja, meg hogy olyan könnyen begyullad, de különben nincs
vele semmi baj.
– Szerinted be tudna illeszkedni közénk? – kérdeztem.
– Mint egy egér egy macskáktól hemzsegő házba! – hördült fel Evra.
– Hogy érted ezt?
– Ez az élet nem való mindenkinek – magyarázta. – Legyen csak pár
hétig távol a családjától, s közben pucoljon vécét, és főzzön harmincnegyven
fő számára... jajgatva, ész nélkül futna világgá.
– Mi egész jól bírjuk – jegyeztem meg.
– Mások vagyunk – mondta Evra. – Nem hasonlítunk a többi emberre.
Erre lettünk teremtve. Mindenki számára van egy hely, ahová tartozik. Mi
idetartozunk. Az a dolgunk, hogy...
Elhallgatott, és a szemét összehúzva elnézett a fejem fölött, valahová
a távolba. Megfordultam, hogy lássam, mi vette el a szavát. Néhány
pillanatig semmit sem láttam, de aztán a fák között égő fáklya pislákoló
fényét véltem fölfedezni.
– Ki lehet az? – kérdeztem.
– Nem vagyok benne biztos – felelte Evra.
Pár percig figyeltük. A fáklya egyre közelebbről világított. Láttam,
hogy a fák védőernyője alatt alakok mozognak. Nem tudtam volna
megmondani, hányan vannak, de legalább hatan-heten lehettek. Aztán,
ahogy kiértek a fák takarásából, azt is megláttam, kicsodák, és a tarkómon
meg a karomon felállt a szőr.
Azok az apró, kék csuklyás alakok közeledtek, akiket Steve és én
azon az éjszakán láttunk a cirkuszban – ők voltak, akik segítettek
cukorkát meg ajándéktárgyakat árulni a közönségnek, és akik a
műsorszámoknál segédkeztek. Már meg is feledkeztem e különös
népségről. Hónapok teltek el ama bizonyos éjszaka óta, és más dolgokkal

voltam elfoglalva.
Egymás után, kettesével jöttek elő az erdőből. Összesen tizenkettőt
számoltam össze, de volt egy tizenharmadik is: magasabb, mint a többi,
és leghátul jött. Nála volt a fáklya.
– Honnan jönnek? – kérdeztem halkan Evrától.
– Nem tudom – felelte. – Néhány hete elhagyták a társulatot.
Fogalmam sincs, hová mentek. Többnyire senkivel sem érintkeznek.
– Kik ezek? – kérdeztem.
– Ezek a... – Evra a mondat közepén elhallgatott. Szeme kerekre
tágult a rémülettől.
A sort utolsóként záró tizenharmadik, a többinél magasabb és immár
jól látható alak rémítette meg Evrát.
A kék csuklyások néma csendben vonultak el előttünk. Ahogy a
titokzatos tizenharmadik közelebb ért, észrevettem, hogy másképpen van
öltözve, mint a többi. Nem volt nagyon magas, csak a kék csuklyásokhoz
képest tűnt annak. Rövidre nyírt, fehér haja volt, vastag kesztyűje,
vakítóan sárga öltözéke, és magas szárú, zöld csizmája. Kifejezetten
kövér volt, és furcsán, kicsit kacsázó léptekkel járt.
Elhaladtában szívélyesen ránk mosolygott. Én visszamosolyogtam, de
Evra csak állt ott földbe gyökerezett lábbal, és még a száját sem tudta
mosolyra rándítani.
A kék csuklyások és a fáklyát vivő ember bementek a táborba, annak
is a túlsó végébe, ahol találtak egy jókora üres térséget. A csuklyások
nyomban neki is láttak sátrat állítani – a hozzávalókat nyilván a köpenyük
alatt hozták –, a fáklyás pedig elindult Mr. Tall lakókocsija felé.
Figyeltem Evrát. Egész testében remegett, és bár az arca a természetes
bőrszíne miatt nem tudott elfehéredni, fakóbb volt, mint amilyennek
valaha is láttam.
– Mi a baj? – kérdeztem.
Némán rázta a fejét. Nem jött ki hang a torkán.
– Mi van? Miért vagy úgy megijedve? Ki volt ez az ember?
– Ő... Ez... – Evra megköszörülte a torkát, és vett egy nagy levegőt.
Amikor megszólalt, halk, remegő hangjából dermesztő rémület érződött.
– Ez Mr. Tiny – mondta, és ezután nagyon sokáig egy szót se tudtam
kihúzni belőle.

Az est előrehaladtával Evra félelme valamelyest enyhült, de nagyon
lassan nyerte vissza a normális kedélyét, és egész este szokatlanul
idegesnek tűnt. Ki kellett vennem a kezéből a kést, és az összes krumplit
nekem kellett meghámoznom a vacsorához – féltem ugyanis, hogy a
végén még levágja valamelyik ujját.
Miután ettünk, és segítettem elmosogatni, megkérdeztem Evrát, ki ez
a titokzatos Mr. Tiny. Bent voltunk a sátorban, és Evra a kígyójával
játszott.
Nem válaszolt azonnal, és már azt hittem, nem is fog, de a végén
sóhajtott egyet, és beszélni kezdett.
– Mr. Tiny a törpe népség vezére – mondta.
– A kék csuklyás kicsikre gondolsz? – kérdeztem.
– Igen. Ő hívja őket törpe népségnek. Ő a főnökük. Nem jön gyakran
– két éve láttam utoljára –, de elég, ha látom, már libabőrös leszek. Nála
kísértetiesebb emberrel még soha életemben nem találkoztam.
– Én nem találtam benne semmi kivetnivalót – jegyeztem meg.
– Első látásra én se – bólogatott Evra. – De várj, még nem beszéltél
vele. Nehéz ezt elmagyarázni, de mindig úgy néz rám, mintha az járna a
fejében, hogy megöl, lenyúzza a bőrömet, és parázson megsüt.
– Emberevő? – kérdeztem elborzadva.
– Nem tudom – felelte Evra. – Lehet, hogy az, lehet, hogy nem.
Mindenesetre úgy érzed, hogy meg akar enni. És ne hidd, hogy csak én
hülyültem meg; beszéltem másokkal is a cirkuszban, és ők is ugyanezt
érzik. Senki sem szereti őt. Még Mr. Tall is nyugtalan lesz, ha itt van.
– De a törpe népség bizonyára szereti, nem? – kérdeztem. – Követik
és engedelmeskednek neki, igaz?
– Lehet, hogy félnek tőle – vélekedett Evra. – Talán kényszeríti őket
az engedelmességre. Még az is lehet, hogy a rabszolgái.
– Megkérdezted már tőlük?
– Nem beszélnek – mondta Evra. – Nem tudom, azért-e, mert nem
tudnak, vagy mert nem akarnak, de itt a cirkuszban soha senki sem tudott
kihúzni belőlük egyetlen szót sem. Nagyon segítőkészek, mindent
megcsinálnak, amit csak kérsz tőlük, de olyan némák, mintha fából
lennének faragva.
– Láttad már az arcukat? – tudakoltam.
– Egyszer – válaszolta Evra. – Nagyon vigyáznak, nehogy a
csuklyájuk hátracsússzon, de egyszer segítettem néhányuknak egy súlyos
gépet megmozdítani. Az rázuhant az egyik törpére, és a földhöz szögezte.
Egy árva hangot nem szólt, pedig nagy fájdalmai lehettek. A csuklyája

félrecsúszott, és egy pillanatra megláttam az arcát. Szörnyű volt – mesélte
Evra halkan, miközben gyengéden simogatta a kígyóját. – Telis-tele
sebhelyekkel és hegekkel, de amúgy is olyan torz volt, mintha egy óriás
összenyomta volna. Hiányzott a füle és az orra, a száján meg valami
maszkot viselt. A bőre szürke volt, és élettelen, a szeme pedig legfölül az
arcán, mint két zöld csésze. Haja nem volt.
Evra megborzongott az emléktől. Ahogy magam előtt láttam a képet,
magam is szinte fázni kezdtem.
– Mi történt vele? – kérdeztem. – Meghalt?
– Nem tudom – válaszolta Evra. – A fivérei közül páran – mindig úgy
gondolok rájuk, mint testvérekre, pedig lehet, hogy nem azok – odajöttek,
s egy talicskán elszállították.
– Nem is láttad többé?
– Mindnyájan egyformák – mondta Evra. – Néhányan kicsit kisebbek
vagy nagyobbak, mint a többi, de igazából nem lehet megkülönböztetni
őket. Higgyél nekem: megpróbáltam.
Egyre különösebbnek tűnt számomra az egész. Most már igazán
érdekelni kezdett Mr. Tiny és a törpéi. Mindig is szerettem a rejtélyeket.
Talán ezt meg tudom fejteni. A vámpírhatalmam segítségével
megtalálhatnám a módját, hogy beszédbe elegyedjek az egyik csuklyás
lénnyel.
– Honnan jönnek? – folytattam a kérdezősködést.
– Senki sem tudja – felelte Evra. – Rendszerint négyen vagy hatan
vannak a társulatnál. Néha többen. Előfordul, hogy Mr. Tiny újakkal állít
be. Furcsa, hogy egy sem tartózkodott itt, amikor megérkeztél.
– Gondolod, hogy van valami köze ahhoz, hogy én és Mr. Crepsley
megjöttünk? – kérdeztem.
– Kétlem – válaszolta Evra. – Talán csak véletlen. Vagy a végzet
műve. – Kis szünetet tartott. – És ez a másik dolog: Mr. Tiny keresztneve
Desmond.
– Na és?
– Mindenkit felszólít, hogy hívják Desnek.
– Na és?
– Kösd össze a vezetéknevével – mondta Evra.
Megtettem. Mr. Des Tiny. Mr. Des-Tiny. Mr. ...
– Mr. Destiny – suttogtam. Mr. Végzet. Evra komoly arccal bólintott.
Majd szétvetett a kíváncsiság. Egyre-másra tettem föl az újabb és
újabb kérdéseket Evrának, melyekre ő csak hellyel-közzel válaszolt.
Jóformán semmit sem tudott Mr. Tinyről, és csak alig valamivel többet a

törpe népségről. Húsevők voltak. Fura szaguk volt. Többnyire lassan
mozogtak. Vagy nem éreztek fájdalmat, vagy nem mutatták. És nem volt
humorérzékük.
– Hát ezt meg honnan tudod? – csodálkoztam.
– Nyújtó Bradley – válaszolta komoran Evra. – Régebben ő is
fellépett a cirkuszban. Gumiból voltak a csontjai, és meg tudta nyújtani a
karját meg a lábát. Nem volt valami kedves fickó. Otrombán viccelődött
velünk, és kárörvendőn nevetett rajtunk. Nem elég, hogy bolondot csinált
belőlünk, de bolondnak is éreztük magunkat.
Egy arab palotában léptünk fel egy sejk vendégeiként. A sejknek
minden szám nagyon tetszett, de különösen Bradley bűvölte el. Beszédbe
is elegyedtek, és Bradley elpanaszolta a sejknek, hogy nem tud ékszert
viselni, mert mindig lecsúszik, vagy szétpattan, attól függően, hogy
hogyan változik a teste.
A sejk akkor elsietett, és egy kis arany karpereccel tért vissza.
Odaadta Bradleynek azzal, hogy húzza fel a csuklójára. Bradley
engedelmeskedett. Akkor a sejk felszólította, hogy próbálja lerázni a
csuklójáról.
Bradley megnyújtotta és összezsugorította, megnövesztette és
megkurtította a karját, de sehogy sem tudta lecsúsztatni a karperecet. A
sejk elárulta, hogy ez egy bűvös karperec, csak akkor lehet levenni, ha a
viselője is úgy akarja. Nagyon, sőt felbecsülhetetlenül értékes, és hogy
kifejezze tiszteletét, odaajándékozta Bradleynek.
Visszatérve a törpe népségre – folytatta Evra –, Bradley különös
élvezettel ingerelte, bosszantotta őket. Mindig kitalált valamit, csak hogy
rászedje őket. Csapdát állított nekik, amitől fejjel lefelé lógva találták
magukat a levegőben. Meggyújtotta a köpenyüket. Folyékony mosószert
fröcskölt a kötelekre, amelyeket használtak, hogy elcsússzon rajta a
kezük, máskor meg ragasztót, hogy odaragadjon a tenyerükhöz.
Rajzszöget szórt az ételükbe, összedöntötte a sátrukat, bezárta őket egy
szállítókocsiba.
– Miért viselkedett ilyen aljasul? – kérdeztem.
– Azt hiszem, azért, mert sohasem reagáltak rá – felelte Evra. –
Szerette látni, amint mások kiborulnak, de a törpék sohasem kiabáltak,
sohasem jajveszékeltek, és sohasem vágtak vissza. Mintha észre sem
vették volna a csínyeit. Legalábbis mindenki azt gondolta, hogy nem
vették észre...
Evra valami fura, félig nevető, félig síró hangot hallatott.
– Egy reggel aztán arra ébredtünk, hogy Bradley eltűnt. Sehol nem

találtuk. Kerestük, kutattuk, de hogy nem került elő, továbbálltunk. Nem
aggódtunk miatta; a művészek tetszésük szerint csatlakoznak hozzánk,
vagy hagynak el bennünket. Nem ez volt az első eset, hogy valaki az éj
leple alatt odébbáll.
Eleinte nem is gondoltam rá, körülbelül egy hét múlva azonban
történt valami.
Előző napon beállított Mr. Tiny, és két csuklyás kivételével magával
vitte az összes törpét. Mr. Tall meghagyta nekem, hogy segítsek be az itt
maradt kettő munkájába. Kitakarítottam a sátrukat, és felgöngyöltem a
függőágyaikat – tudni kell, hogy mindegyikük függőágyban alszik. Innen
van az enyém is. Ezt már mondtam neked?
Nem mondta, de nem akartam másfelé terelni a beszélgetést, ezért
nem szóltam semmit.
– Ezután – folytatta – nekiálltam, hogy kimossam a főzőedényüket.
Nagy, fekete fazekat használtak, és a sátor közepén égő tűzön főztek
benne. Valahányszor főztek, a helyiség megtelhetett füsttel, és a fazék is
csupa korom és mocsok lett.
Kivittem a szabadba, és kiürítettem belőle az utolsó néhány étel
maradványait – hús- és csontdarabokat – a fűre. Alaposan kisúroltam,
majd újra bevittem a sátorba. Azután arra gondoltam, összeszedem a
fűből a húsdarabokat, és bedobom a farkasembernek. Több nap, mint
kolbász, ahogy Mr. Tall szokta mondani. És ahogy szedegettem a hús- és
csontdarabkákat, valami csillogóra lettem figyelmes...
Evra elfordult, és benyúlt a függőágya alá. Amikor újra szembenézett
velem, egy kis arany karperecet tartott a kezében. Hagyta, hogy egy
darabig elidőzzön rajta a tekintetem, aztán felhúzta a bal kezére. Rázni
kezdte a kezét, amilyen hevesen csak tudta, de a karperec meg se
moccant.
Amikor abbahagyta, levette és átnyújtotta nekem. Elvettem és
alaposan megnéztem, de nem húztam föl.
– Ez az a karperec, amelyet a sejk Nyújtó Bradleynek adott? –
kérdeztem.
– Az – felelte Evra.
Visszaadtam neki.
– Nem tudom, azért történt-e, mert valami különlegesen gonosz
dolgot művelt – mondta, az ujjai között forgatva a karperecet –, vagy csak
mert elegük lett az örökös bosszantásaiból. De én azóta nagyon
igyekszem udvariasan viselkedni a csuklyásokkal.
– Mit csináltál a... szóval a húsdarabokkal? – kérdeztem. –

Eltemetted?
– A fenét! – kiáltotta. – Megetettem a farkasemberrel, ahogy
terveztem. – Aztán, látva elszörnyedt ábrázatomat, hozzátette: – Több
nap, mint kolbász, nem emlékszel?
Csak bámultam rá némán, aztán kirobbant belőlem a nevetés. Evra is
kuncogott. Egy percen belül a hasunkat fogva dőltünk a nevetéstől.
– Nem volna szabad nevetnünk – kapkodtam levegő után. – Szegény
Nyújtó Bradley. Meg kellene siratnunk.
– A nevetéstől nem tudok sírni – kuncogott Evra.
– Vajon milyen volt az íze?
– Nem tudom – mondta Evra. – De fogadok, hogy a gumihoz
hasonló...
Úgy nevettünk, hogy a könnyünk végigfolyt az arcunkon. Szörnyű,
hogy ilyesmin nevetünk, de képtelenek voltunk uralkodni magunkon.
Nevetőrohamunk tetőfokán félrecsapódott a sátor ajtója, és Kezes
Hans kíváncsi arca jelent meg.
– Mitől van ilyen jó kedvetek? – lépett be, de nem tudtuk elmondani
neki. Én megpróbáltam, de valahányszor nekikezdtem, újra elfogott a
nevetés.
Látva, milyen ostobák vagyunk, mosolyogva megrázta a fejét. Aztán,
amikor valamelyest lecsillapodtunk, elmondta, miért jött.
– Üzenetem van számotokra – mondta. – Mr. Tall kéri, hogy amint
lehet, jelentkezzetek a lakókocsijában.
– Mi történt, Hans? – kérdezte még mindig nevetős hangon Evra. –
Miért akar látni bennünket?
– Nem ő akar – válaszolta Hans. – Mr. Tiny van nála. Ő akar látni
benneteket.
Abban a pillanatban mintha elfújták volna a nevetésünket. Hans egy
szót sem szólt többet, csak elment.
– Mr. Ti-ti-ti-Tiny látni akar minket – kapkodott levegő után Evra.
– Hallottam – mondtam. – Szerinted mit akarhat?
– Nem tu-tu-tu-tudom – dadogta Evra, de én láttam, mi villan át az
agyán. Ugyanaz, ami az enyémen. Eszünkbe jutott a törpe népség, Nyújtó
Bradley és a nagy fekete fazék, tele hús- és csontdarabokkal.
Mr. Tall, Mr. Crepsley és Mr. Tiny már együtt voltak a kocsiban,

amikor beléptünk. Evra úgy reszketett, mint egy nyárfalevél, én viszont
nem voltam különösebben ideges. Jelzem, amikor észrevettem az aggódó
pillantásokat Mr. Tall és Mr. Crepsley szemében, kicsit nyugtalanná
váltam.
– Kerüljetek beljebb, fiúk – üdvözölt bennünket Mr. Tiny, mintha ez
az ő kocsija lenne, és nem Mr. Tallé. – Foglaljatok helyet, érezzétek
magatokat otthon.
– Ha lehet, én inkább állnék – mondta Evra, és nagyon igyekezett,
hogy ne halljuk meg fogai vacogását.
– Én is állva maradok – csatlakoztam Evrához.
– Ahogy tetszik – hagyta ránk Mr. Tiny. A társaságból egyedül ő ült.
– Sokat hallottam rólad, ifjú Darren Shan – kezdte.
Valamit forgatott a két keze között: egy szív alakú órát. Valahányszor
szünetet tartott a beszédben, mindig hallottam a ketyegését.
– Legény vagy a talpadon, akárhogy vesszük is – folytatta Mr. Tiny. –
Igen kiváló fiatalember, aki mindent feláldozott, hogy megmentse a
barátját. Nem sokan tennék meg ezt. Az emberek oly önzőek manapság.
Nagyszerű látni, hogy a világ még ma is tud hősöket teremni.
– Én nem vagyok hős – mondtam fülig vörösödve a bóktól.
– De az vagy – erősködött. – Ki a hős, ha nem az, aki lemond
mindenről egy másik ember javára?
Büszkén elmosolyodtam. Nem értettem, miért fél annyira Evra ettől a
kedves és különös embertől. Semmi ijesztőt nem találtam Mr. Tinyben.
Egészen megkedveltem.
– Larten azt mondja, nem akarsz embervért inni – mondta Mr. Tiny. –
Nem hibáztatlak érte. Kellemetlen, undorító dolog. Ki nem állom. Kivéve
persze a kisgyerekekét. Az ő vérük igazi nyalánkság, valóságos csemege.
– Tőlük nem szabad vért inni – mondtam rosszalló arccal. – Ők még
túl kicsik. Ha kisgyerek vérét szívja, azzal megölheti őt.
A szeme tágra nyílt, a mosolya szélesebbé vált.
– Na és? – kérdezte halkan.
Hideg futott végig a hátamon. Ha tréfának szánta, nagyon rossz tréfa
volt, de erre sem szólhattam volna semmit (nem az imént nevettem
magam is a szegény Nyújtó Bradleyn?). Az arckifejezéséből ítélve
azonban tökéletesen komolyan gondolta.
Egyszerre megértettem, miért volt ez az ember annyira félelmetes.
Gonosz volt. Nem egyszerűen rosszindulatú vagy hitvány, hanem
ördögien gonosz. Olyan ember, akiről el tudtam volna képzelni, hogy
ezerszám gyilkolja az embereket, csak hogy hallja a sikoltozásukat.

– Tudod – mondta Mr. Tiny –, az arcod ismerősnek tűnik.
Találkoztunk már valahol, Darren Shan?
Megráztam a fejem.
– Biztos vagy benne? – kérdezte. – Nagyon ismerősnek tűnsz.
– Én... én emlékeznék... rá – feleltem, nehezen kapkodva a levegőt.
– Az emlékezet nem mindig megbízható – mosolygott Mr. Tiny. –
Tud álnok szörnyeteg is lenni. Na de mindegy. Lehet, hogy
összetévesztelek valakivel.
Abból, ahogy a szája csúf vigyorra rándult (hogy is láthattam ezt a
vigyort kedves mosolynak?), tudhattam, hogy magában nem ezt gondolja.
De én biztosan tudtam: téved. Semmiképpen sem felejtettem volna el, ha
valaha is találkoztam volna egy ilyen alakkal.
– Most pedig térjünk a tárgyra – mondta Mr. Tiny.
Két kezével szorosabbra fogta a szív alakú órát, és ujjai egy pillanatra
mintha felizzottak és ráolvadtak volna az óra számlapjára. Pislantottam,
és megdörzsöltem a szemem. Amikor ismét odanéztem, a káprázat – mert
csak az lehetett – már elmúlt.
– Ti, fiúk, láttatok, amikor megérkeztem a törpe népségemmel –
kezdte Mr. Tiny. – Ők újonnan váltak híveimmé, ügyem pártfogóivá, és
még nincsenek teljesen tisztában a dolgokkal. Általában itt szoktam
maradni, hogy megtanítsam őket, miként boldoguljanak, de most másutt
van dolgom. De okosak, és biztos vagyok benne, hogy megtanulják, amit
kell.
Mialatt azonban a tanulmányaikat végzik, szeretném, ha ti ketten,
akik rendes, jóravaló fiúk vagytok, segítenétek nekik, hogy könnyebben
belezökkenjenek a rendes kerékvágásba. Nem lesz sok dolgotok velük.
Elsősorban azt kérem tőletek, hogy szerezzetek élelmet számukra.
Rettentő nagy étvágyúak. Mit szóltok hozzá, fiúk? Már megkaptam az
engedélyt a pártfogóitoktól. – Fejével intett Mr. Tall és Mr. Crepsley felé,
akik nem látszottak túl boldognak a rendelkezéstől, de úgy tűnt, hogy
beletörődtek. – Akartok segíteni szegény öreg Mr. Tinynek és az ő
törpéinek?
Evrára pillantottam. Láttam rajta, hogy nem szívesen tesz eleget a
kérésnek, mégis rábólint. Magam is így tettem.
– Nagyszerű! – kiáltotta sugárzó arccal Mr. Tiny. – Az ifjú Evra Von
tudni fogja, mit szeretnek az én kicsikéim. Ha bármi problémátok adódik,
jelentsétek Hiberniusnak, majd ő segít megoldani őket.
Mr. Tiny intett, hogy elmehetünk. Evra nyomban hátrálni is kezdett,
én azonban ott maradtam a helyemen.

– Bocsánat – mondtam, összeszedve minden bátorságomat –, de miért
nevezi őket törpe népségnek?
Mr. Tiny lassan körülhordozta a tekintetét. Ha meglepte is a
kérdésem, nem mutatta, jóllehet láttam, hogy Mr. Tall és Mr. Crepsley
álla leesett.
– Mert kicsik – felelte nyájasan.
– Azt tudom – mondtam erre én. – De nincs más nevük? Rendes
nevük? Ha valaki törpe népséget emleget nekem, én arra gondolok, hogy
manókról vagy koboldokról beszél.
– Azok is: manók és koboldok – mosolygott Mr. Tiny. – Az egész
világ tele van az apró termetű, varázserejű népről szóló mesékkel és
legendákkal. A legendáknak valahol meg kell születniük. Ezek a legendák
az én kis barátaimmal indultak útjukra.
– Azt mondja, hogy ezek a kék köpönyeges kis gnómok igazából
tündérek? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Nem – válaszolta. – Tündérek nincsenek. Ezeket a kis gnómokat –
ahogy tapintatlanul nevezted őket – valaha régen a tudatlan nép hol
manóknak, hol tündéreknek, hol meg koboldoknak nevezte. Mindenféle
meséket költött arról, hogy kik ők és mi mindenre képesek.
– És mire képesek? – tudakoltam kíváncsian.
Mr. Tiny arcáról eltűnt a mosoly.
– Hallottam róla, hogy szeretsz sokat kérdezősködni – morogta –, de
azt nem mondták, hogy ennyire kotnyeles vagy. Ne felejtsd el, Darren
Shan, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik.
– Az még odébb van – jegyeztem meg hetykén.
Mr. Tiny előrehajolt, és az arca elsötétült.
– Még egy kérdés, és az "odébb" idébb kerül – sziszegte. – Az életben
semmi sem örökkévaló, még az ifjúság sem.
Újra felizzott az óra a kezében, vörösen, mint egy hús-vér szív, és
beláttam, hogy jobb lesz távoznom.
– Most menj, feküdj le, és aludd ki magad – szólt Mr. Crepsky. – Ma
éjszaka nem tanulunk.
– És keljetek föl korán, fiúk – intett búcsút Mr. Tiny. – A törpéim
reggel mindig nagyon éhesek. Nem okos dolog éhesen hagyni őket. Az
ember sohasem tudhatja, mi juthat eszükbe – és a fogukra –, ha túl sokáig
nem adnak enni nekik.
Kisiettünk az ajtón, és rohantunk egyenesen vissza a sátrunkba, ahol
végigdőltünk a földön, és percekig némán hallgattuk a szívünk vad
dobogását.

– Megőrültél? – támadt rám Evra, amikor végre meg tudott szólalni. –
Csak egy őrült beszélhet így Mr. Tinyvel! És te még kérdezgetted is!
– Igen – feleltem, visszagondolva a jelenetre, mert magam sem
értettem, honnan vettem a bátorságot. – Biztos, hogy megőrültem.
Evra felháborodottan csóválta meg a fejét. Korán volt még, ennek
ellenére bemásztunk az ágyunkba. Aztán csak feküdtünk ébren, a sátor
mennyezetét bámulva, ki tudja, meddig. Amikor nagy sokára elnyomott
az álom, Mr. Tinyvel álmodtam, és a szív alakú órájával. De álmomban
nem óra volt. Valódi emberi szív. Az enyém.
És amikor megszorította...
Gyötrelmes volt.
Korán keltünk, és elindultunk, hogy élelmet vadásszunk a törpéknek.
Fáradtak voltunk, és mogorvák, és időbe telt, mire magunkhoz tértünk.
Egy idő múlva megkérdeztem Evrától, hogy mit szeretnek enni a
törpék.
– Húst – felelte. – Bármilyen állatot, nem számít, milyet.
– Mennyit kell fognunk belőle?
– Hát, tizenketten vannak, de nem esznek sokat. Gondolom, egy nyúl
vagy egy sündisznó elég kettőjüknek. Egy nagyobb állattal – rókával vagy
kutyával – hárman-négyen is jóllaknak.
– A sündisznót meg lehet enni? – hüledeztem.
– A törpék megeszik – felelte Evra. – Nem válogatósak. Megeszik a
patkányt és az egeret is, de abból rengeteget kéne vinnünk, hogy jusson
elég mindnyájuknak, ezért nem érdemes vesződnünk velük.
Fogtunk egy-egy zsákot, és elindultunk, ki erre, ki arra. Evra
felvilágosított, hogy a húsnak nem szükséges frissnek lennie, úgyhogy ha
ráakadok egy döglött borzra vagy mókusra, azt is bedughatom a zsákba,
azzal is időt spórolok meg.
Pár percnyi vadászat után megpillantottam egy rókát. Egy csirkét vitt
a szájában, és hazafelé tartott. Elindultam a nyomában, és a kellő
pillanatban egy bokor mögül rávetettem magam.
Kiejtette a döglött csirkét a szájából, és a fogát vicsorítva kapott
felém, hogy megharapjon. De én gyorsabb voltam: megragadtam a
nyakát, és villámgyorsan balra csavartam. Hangos reccsenés hallatszott,
és ezzel a rókának vége volt.

A csirkét bedobtam a zsákba – nem várt jutalom -, de a rókát pár
percig még magamnál tartottam. Szükségem volt vérre, ezért kerestem
rajta egy eret, s egy kis vágást ejtve rajta szívni kezdtem.
Énem egy része utálta, amit csinálok – olyan embertelen volt –, de
emlékeztettem magam, hogy már nem vagyok ember. Félvámpír vagyok.
Az én fajtám így viselkedik. Az első néhány alkalommal rosszul éreztem
magam, amikor rókát, nyulat, disznót vagy birkát öltem, de aztán
hozzászoktam. Muszáj volt.
Meg tudnám szokni azt is, hogy embervért igyak? Ez volt a kérdés.
Reménykedtem benne, hogy el tudom kerülni, de abból ítélve, hogy
milyen rohamosan csökkent az erőm, tudtam, végül kénytelen leszek rá...
vagy meghalok!
Behajítottam a róka tetemét a zsákba, és folytattam a vadászatot.
Rátaláltam egy nyúlcsaládra; épp fület mostak egy közeli tavacska
vizében. Amilyen közel csak tudtam, odalopóztam, majd váratlanul
lecsaptam. Rémülten ugrottak szét, de éles körmeimmel így is elkaptam
három kisnyulat.
Ők is bekerültek a zsákba, és úgy döntöttem, ennyi mára elég is lesz.
A róka, a csirke és a három nyuszi akár hat vagy hét kék csuklyásnak is
elég lesz reggelire.
A táborhoz visszaérve összefutottam Evrával. Ő talált egy döglött
kutyát meg egy borzot, és nagyon elégedett volt magával.
– Nappal még sohasem volt ilyen könnyű a vadászat – mondta. –
Ráadásul rábukkantam egy mezőre, amely tele volt tehenekkel. Ma éjjel
kimegyünk, és ellopunk egyet. Az legalább egy vagy két napra elég lesz a
törpe népségnek.
– A tulajdonosuk nem fogja észrevenni? – kérdeztem.
– Többtucatnyi tehén van ott – legyintett Evra. – Mire hozzáfog, hogy
megszámolja őket, mi már rég árkon-bokron túl leszünk.
– A tehenek sokba kerülnek – aggályoskodtam. – Ha vadat kell ölni,
azt nem bánom, de paraszttól lopni megint más.
– Majd hagyunk neki pénzt – sóhajtotta Evra.
– Honnan szerzünk pénzt? – kérdeztem.
Evra elmosolyodott.
– A pénz az egyetlen dolog, amiben a Cirque du Freak sohasem
szűkölködik – nyugtatott meg.
Később, amikor már elvégeztük a munkánkat, újra csatlakoztunk
Samhez. Órák óta várt ránk a bozótosban.
– Miért nem jöttél be a táborba? – kérdeztem.

– Nem akartam a nyakatokba akaszkodni – felelte. – Különben is, arra
gondoltam, hátha valaki kiengedte a farkasembert. Amikor tegnap
találkoztam vele, úgy láttam, hogy nem kedvel különösebben.
– Mindenkivel így viselkedik – mondta Evra.
– Lehet – hagyta rá Sam –, de jobb nem kockáztatni.
Sam kérdezgetős kedvében volt. Nyilván tegnap óta sokat töprengett
rajtunk.
– Te sohasem hordasz cipőt? – kérdezte Evrától.
– Soha – felelte Evra. – Nagyon kemény a talpam.
– És ha tövisbe vagy szögbe lépsz?
Evra mosolyogva leült, és Sam kezébe adta a lábát.
– Próbáld megkarcolni egy hegyes ággal.
Sam letört egy gallyat, és belebökte Evra talpába. Érdeklődve néztem
őket. Olyan volt, mintha egy kemény bőrt akarna kilyukasztani.
– Lehet, hogy egy éles üvegcserép fölsértené, de ilyesmi nem történik
gyakran, és a bőröm minden évben keményebb lesz – magyarázta Evra.
– Bárcsak nekem is ilyen bőröm lenne! – sóhajtotta irigykedve Sam.
Aztán felém fordult: – Hogy lehet, hogy mindig ugyanez a ruha van
rajtad?
Végignéztem az öltönyön, amelyben élve eltemettek. Már gondoltam
rá, hogy kérek valami új öltözéket, de aztán elfelejtettem.
– Nekem tetszik – feleltem.
– Még sohasem láttam, hogy egy gyerek ilyen öltönyben járjon –
folytatta Sam. – Legföljebb ha esküvőre vagy ha temetésre megy. Muszáj
ezt hordanod?
– Nem – válaszoltam.
– Megkérdezted a szüleidtől, hogy elszegődhetsz-e a cirkuszba? –
kérdezte Evra, hogy elterelje Sam figyelmét.
– Nem – sóhajtotta Sam. – Persze meséltem nekik a cirkuszról, de úgy
gondoltam, legjobb lesz apránként beadni nekik. Majd csak akkor szólok,
mielőtt elmegyek, vagy ha már elmentem.
– Még mindig csatlakozni akarsz hozzánk? – kérdeztem.
– De még mennyire! Tudom, hogy megpróbáltatok lerázni, de
valahogy mégis be fogok jutni. Csak várjatok. Mindig el fogok jönni, és
elolvasok mindent, amit csak tudni lehet a rémségek cirkuszáról, aztán
elmegyek a főnökötökhöz, és előadom neki az ügyemet. Nem fog tudni
elutasítani.
Evra és én egymásra mosolyogtunk. Tudtuk, hogy Sam álma sohasem
válhat valóra, de nem volt szívünk megmondani neki.

Később elmentünk egy két kilométerrel messzebb található, régi,
elhagyott vasútállomásra, amelyről Sam mesélt nekünk.
– Király – mondta. – Régen itt javították a vasúti kocsikat, festették
őket meg hasonlók. Akkoriban nagyon forgalmas hely volt. Aztán egy új
céget hoztak létre közelebb a városhoz, és ez a hely tönkrement. Nagyon
jól lehet játszani benne. Van egy csomó régi, rozsdás vágány, üres
raktárak, őrház és egy-két vagon.
– Biztonságos? – kérdezte Evra.
– A mamám szerint nem az – válaszolta Sam. – Kevés olyan hely van,
amire azt mondja, hogy ne menjek oda, és ez azok közé tartozik. Szerinte
könnyen leeshetek egy vagon tetejéről, vagy elbotolhatok egy sínben meg
ilyesmi. De már rengetegszer jártam ott, és semmi nem történt.
Szépen sütött a nap, és lassan bandukoltunk a fák alatt, amikor valami
furcsa szag ütötte meg az orromat. Megálltam, és beleszimatoltam a
levegőbe. Evra is érezte a szagot.
– Mi ez? – néztem rá.
– Nem tudom – felelte egyet-egyet szippantva a levegőből. – Honnan
jön?
– Nem tudom megállapítani – mondtam. Sűrű, nehéz, savanyú szag
volt.
Sam nem érzett semmit, csak lépkedett tovább előttünk. Amikor
észrevette, hogy lemaradtunk, megállt, és visszafordult, hogy lássa, mi
tart vissza bennünket.
– Mi a baj? – kiáltotta. – Miért nem...
– Megvagy! – bődült el egy hang a hátam mögött, és mielőtt
megmoccanhattam volna, egy kéz vállon ragadott, és hátrapenderített.
Egy hatalmas, szőrös arcot láttam magam előtt, aztán a kéz erejétől
egyensúlyomat vesztve hanyatt zuhantam.
Ügyetlenül estem, és megrándítottam az egyik karomat.
Fájdalmamban felkiáltottam, és megpróbáltam egész testemmel elfordulni
a fölöttem álló szőrös alaktól. Mielőtt megtehettem volna, ő feldúlt arccal
lekuporodott mellém.
– Hé, öreg, ugye nem sebesítettelek meg? – Jópofa hangja volt, és
mindjárt rájöttem, hogy az életem nem forog veszélyben; arcát nem a düh,
hanem az aggodalom torzította el.

– Nem gondoltam, hogy így rád hozom a frászt – mondta. – Csak meg
akartalak kicsit ijeszteni, öreg, pusztán a móka kedvéért.
Felültem, és megdörzsöltem a könyökömet.
– Jól vagyok – mondtam.
– Biztos? Nem tört el? Vannak gyógyfüveim, ha szükség lenne rá.
– A gyógyfüvek nem forrasztják össze a törött csontot – közölte Sam,
aki visszajött, és most ott állt Evra mellett.
– Azt nem – bólintott rá az idegen –, de olyan tudati szintekre képesek
emelni, ahol afféle világi bajok, mint holmi törött csontok, csak aprócska
radarjelekként tűnnek fel a kozmikus térképen. – Szünetet tartott, és
végigsimított a szakállán. – Na persze, ugyanakkor kiégetik az
agysejtjeidet is...
Sam kifejezéstelen arca arról árulkodott, hogy ezt az eszmefuttatást
még ő sem értette.
– Jól vagyok – ismételtem meg. Fölálltam, és köröztem egyet a
karommal. – Csak megrándult. Pár perc, és teljesen rendbe jövök.
– Hát ez jó hír, öreg – sóhajtott megkönnyebbülten az idegen. –
Nagyon nem szeretnék kárt okozni mások testi épségében. A fájdalom
okozta kábulatban nincs semmi élvezet, öreg.
Alaposabban szemügyre vettem őt. Nagydarab, vaskos férfi volt,
bozontos, fekete szakállal és hosszú, gubancos hajjal. A ruhája csupa
kosz, és fürdővizet sem láthatott mostanában, mert orrfacsaró bűz áradt
belőle. Ez volt az a furcsa szag, amit éreztem. Olyan barátságosnak tűnt,
nem is értettem, hogy ijedhettem meg tőle ennyire.
– Itteni klambók vagytok? – érdeklődött a férfi.
– Én igen – felelte Sam. – Ők ketten a cirkusszal vannak.
– Cirkusz? – mosolygott a férfi. – Van itt egy cirkusz? Hogy lehet,
hogy nem vettem észre? Hol van? Szeretem a cirkuszt. A bohócokat
például a világért el nem mulasztanám.
– Ez nem olyan cirkusz – mondta Sam. – Ebben szörnyszülöttek
lépnek föl.
– Szörnyszülöttek? – nézett döbbenten a férfi Samre, aztán Evrára,
akinek a pikkelyei és a színe rögtön elárulták, hogy ő is a fellépők egyike.
– Te is a szörnyszülöttek között lépsz fel, öreg? – kérdezte.
Evra szégyenlősen bólintott.
– De ugye, nem bánnak veled durván? – kérdezte tovább az idegen. –
Nem korbácsolnak meg, nem éheztetnek, vagy nem kényszerítenek
olyasmire, amit nem akarsz megtenni?
– Nem – mosolyodott el Evra.

– Szabad akaratodból vagy ott?
– Igen – mondta Evra. – Mindannyian. Ez az otthonunk.
– Ó. Nos, akkor rendben van – nyugtázta a férfi, és újra mosolygott. –
Az ember hall ezt-azt ezekről a kis vándortársulatokról. Ti... – Hirtelen a
homlokára csapott. – Öregem, hisz még be sem mutatkoztam, igaz? Hogy
én néha milyen ostoba fajankó vagyok! A nevem R. V.
– R. V.? Vicces név – jegyeztem meg.
Zavartan köhécselt.
– Nos – mondta suttogóra véve a hangját -, ez a Reggie Veggie
rövidítése.
– Reggie Veggie? – tört ki belőlem a nevetés.
– Igen – fintorította el az arcát. – Reggie az igazi nevem. Az iskolában
neveztek el Reggie Veggie-nek, mert vegetáriánus vagyok. Ami azt illeti,
nekem nem tetszett ez a név, ezért megkértem őket, hogy hívjanak inkább
R. V.-nek. Voltak, akik megtették, de nem sokan. – Egészen
elszomorodott az emléktől. – Ha akartok, hívhattok Reggie Veggie-nek –
mondta.
– Nekem az R. V. megfelel – bizonygattam.
– Nekem is – csatlakozott Evra.
– És nekem is – tette hozzá Sam.
– Király! – ragyogott fel R. V. arca. – Az én nevem tehát már
kiderült. Hát a tiétek?
– Darren Shan – mondtam, és kezet fogtunk.
– Sam Grest.
– Evra Von.
– Evra Von micsoda? – kérdezte R. V., ahogy magam is, amikor
megismerkedtem Evrával.
– Csak simán Von – válaszolta Evra.
– Ó – mosolyodott el R. V. – Király!
R. V. ökoharcos volt, azért tartózkodott itt, hogy megakadályozzon
egy útépítést. A THV – a Természet Harcos Védelmezői – tagjaként ideoda
utazgatott az országban, hogy erdőket, tavakat, állatokat és nevezetes
helyeket védelmezzen. Felajánlotta, hogy megmutatja a táborukat, és mi
kapva kaptunk az alkalmon. A vasútállomás várhat. Ilyen lehetőség nem
mindennap adódik az életben.
Útközben megállás nélkül beszélt a környezetről. Elmesélte, hogy mi
minden aljasságot követnek el Természet Anyánk ellen, hogyan pusztítjuk
el az erdőket, szennyezzük el a folyókat, mérgezzük meg a levegőt, és
ítéljük kihalásra az állatokat.

– És mindezt egyedül a mi országunkban! – tette hozzá. – Nem
beszélek arról, hogy másutt mi történik. Mindezt mi műveljük, a saját
földünkön!
A THV azért harcol, hogy megvédje a földet a kapzsi és veszedelmes
emberektől, akik nem törődnek azzal, hogy mit művelnek vele. Beutazzák
az országot, hogy felhívják az emberek figyelmét a veszélyekre.
Röpiratokat és könyveket jelentetnek meg a környezetvédelemről.
– A helyzet tudatosítása azonban még nem elég – szögezte le R. V. –
Ez csak a kezdet, ennél többet kell tenni. Meg kell állítanunk a környezet
szennyezését és rombolását. Vegyük csak ezt a helyet: egy utat akarnak
építeni egy őskori halomsíros temetőn keresztül, ahová évezredekkel
ezelőtt a druidák temették a halottaikat. El tudjátok ezt képzelni?
Elpusztítanák a múlt egy darabját, csak hogy az autósok tíz vagy húsz
percet megspóroljanak!
És szomorúan ingatta a fejét.
– Esztelen kor, én mondom... Amiket ezzel a bolygóval művelünk...
Ha majd a jövő – feltéve, hogy lesz – emberei visszatekintenek arra, amit
tettünk, idióta barbároknak fognak nevezni bennünket.
Szenvedélyesen érdekelte a környezet, és őt hallgatva kezdtünk mi is
ugyanígy érezni. Korábban nem sokat foglalkoztam ezzel a dologgal, de
elég volt pár órát együtt töltenem R. V.-vel, rájöttem, hogy foglalkoznom
kell vele. Ahogy ő mondta, azok, akik most nem gondolnak erre, és nem
tesznek semmit, később se panaszkodjanak, amikor majd a világ
összeomlik körülöttük.
A táboruk érdekes hely volt. Az emberek – körülbelül húszan lehettek
– leveles ágakból és gallyakból saját kezűleg épített kunyhókban aludtak.
A többség ugyanolyan koszos és büdös volt, mint R. V., de ugyanolyan
vidám, kedves és jólelkű is, mint ő.
– Hogyan akadályoztátok meg, hogy megépítsék az utat? – kérdezte
Sam.
– Alagutat ástunk a föld alatt – válaszolta R. V. – És megrongáltuk a
munkagépeiket. És riasztottuk a médiát. A pénzes palik nem bírják, ha
kamerákat szögeznek rájuk. Egyetlen tévéstáb felér húsz aktív
ökoharcossal.
Evra megkérdezte R. V.-t, hogy keveredett-e valaha is közelharcba.
R. V. azt felelte, a THV nem hisz az erőszakos konfrontációban, de mi
láttuk az arcán, hogy ez nem teszi őt boldoggá.
– Ha rajtam múlna – mondta –, én ahhoz tartanám magam, hogy
kölcsönkenyér visszajár. Néha túlságosan is szelídek vagyunk. Öregem,

ha én lennék a főnök, bizony megmutatnánk, ki a legény a gáton!
Meghívott bennünket ebédre. A kaja nem volt valami jó – hús semmi,
csak egy rakás zöldség meg rizs és gyümölcs –, de udvariasságból
bőségesen ettünk belőle.
Ők sok gombát is ettek – nagy, színes gombákat –, de R V. nem
engedte, hogy azokból is vegyünk.
– Ha majd idősebbek lesztek, öreg – kuncogott.
Ebéd után hamarosan elbúcsúztunk tőlük. A THV tagjainak megvolt a
maguk kötelessége és munkája, és nem akartuk ebben megakadályozni
őket.
R. V. azt mondta, bármikor eljöhetünk, amikor csak kedvünk tartja,
de lehet, hogy pár napon belül továbbállnak.
– Már majdnem megnyertük itt a csatát – mesélte. – Még néhány nap,
és üt az óra, amikor új legelőre kell vonulnunk. Csaták jönnek és
elmúlnak, öreg, de a háború sohasem ér véget.
Búcsút intettünk, és elindultunk hazafelé.
– Fura alak – jegyezte meg egy idő múlva Sam. – Képzeljétek csak el:
mindent feladott, hogy harcba szálljon az állatokért és a vidék épségéért.
– Azt csinálja, amiben hisz – vélekedett Evra.
– Tudom – mondta Sam. – És örülök neki. Szükség van olyan
emberekre, mint amilyen ő. Kár, hogy nincs belőlük több. De azért mégis
furcsa lehet így élni, nem? Nagyon eltökéltnek kell lenni hozzá. Nem
hiszem, hogy belőlem valaha is válhatna harcos környezetvédő.
– Belőlem se – csatlakoztam hozzá.
– Én el tudom képzelni – mondta Evra.
– Te nem lehetnél az! – horkantam fel.
– Miért nem? – húzta fel az orrát. – Magammal vihetném a kígyómat,
és együtt élhetnék, együtt harcolhatnék velük.
– Nem tehetnéd – erősködtem.
– Miért nem?
– Mert nem vagy elég büdös! – kiáltottam nevetve. Evra elfintorította
az arcát, aztán szélesen elmosolyodott.
– Kicsit olyan volt, mint egy majomketrecben, nem? – ismerte el.
– Büdösebbek voltak, mint a lábam, ha egy hétig nem veszek tiszta
zoknit! – pukkadozott Sam.
– De még így sok rosszabb dolgot el tudok képzelni, amivel
felnőttkoromban eltölthetem az időt – szögezte le Evra. – Ha idősebb
leszek, szeretnék olyan lenni, mint R. V.
– Én is – mondta Sam.

Vállat vontam.
– Azt hiszem, meg tudnám szokni – mondtam egyetértően.
Jó hangulatban tettük meg a táborba visszavezető utat, és mindvégig a
THV-ről és R. V.-ről beszélgettünk. Egyikünk sem sejtette, hogy a derék
ökoharcos micsoda bajt zúdít ránk hamarosan... és hogy tudtán kívül
milyen tragédia okozójává válik.
A következő pár nap ráérősen telt el. Evra és én végeztük a napi
munkát, és enni adtunk a törpe népségnek. Egyszer-kétszer megpróbáltam
szót váltani a hallgatag kék csuklyásokkal, de még csak rám se néztek,
amikor szóltam hozzájuk.
Lehetetlen volt megkülönböztetni őket. Volt ugyan egy (férfi? nő?
vagy más?), aki magasabbra nőtt, mint a többi, egy másik meg
alacsonyabbra, egy harmadik pedig bicegett a bal lábára. De a többi
tökéletesen egyformának tűnt.
Sam egyre többet segédkezett a táborban. Vadászni nem vittük el
magunkkal, de minden más munkánkban megengedtük, hogy segítsen.
Keményen dolgozott, nagyon meg akart felelni. Azt hiszem, szerette
volna elérni, hogy teljes értékű munkása lehessen a cirkusznak.
Mr. Crepsleyt nem sokat láttam. Tudta, hogy korán kell kelnem, hogy
húst vadásszak a törpék élelmezésére, így legtöbbször magamra hagyott.
Ennek nagyon örültem; nem akartam mindig azt hallgatni, hogy mikor
iszom már embervért.
Aztán egy hajnalon megérkezett Végtag Cormac, nagy izgalmat
váltva ki mindenkiből.
– Ezt a pasit látnod kell – mondta Evra, és már húzott is magával. –
Olyan száma van, amilyet még életedben nem láttál!
Mr. Tall lakókocsijánál (mert mondták, hogy oda érkezett) már nagy
sokaság vette körül Cormacot. Az emberek barátságosan hátba veregették,
s kérdezgették, hogy mi járatban van, meg hogy hol járt eddig. Ő
mindenkire rámosolygott, mindenkivel kezet rázott, és minden kérdésre
válaszolt. Lehet, hogy sztár volt, de egyáltalán nem volt beképzelt.
Bármilyen helyzet adódott is, mindig normálisan viselkedett.
– Evra Von! – kiáltotta, amikor meglátta a kígyótestű fiút. Odahúzta
magához, és megölelte Evrát. – Hogy van az én kedvenc kétlábú
csúszómászóm?

– Jól – felelte Evra.
– Levedletted a bőröd mostanában? – tudakolta Cormac.
– Mostanában nem – felelte Evra.
– Ne felejtsd el – figyelmeztette Cormac –, kell nekem. Értékes
holmi. Az emberi kígyóbőr egyes országokban többet ér még az aranynál
is.
– Annyit kapsz belőle, amennyit csak akarsz – ígérte Evra. Aztán
maga elé tolt. – Cormac, ez itt Darren Shan, a barátom. Új fiú a
cirkuszban, és még sohasem látott téged.
– Még sohasem látta Végtag Cormacot?!? – kiákotta Cormac, mint
aki nem tud hová lenni a döbbent csodálkozástól. – Hát ez meg hogy
lehet? Azt hittem, hogy a világon már mindenki látta a csodálatos Végtag
Cormac mutatványát.
– Soha még csak nem is hallottam rólad – tódítottam.
Összekulcsolt kezét a mellére szorította, mintha szívroham
kerülgetné.
– Mit adsz elő? – kérdeztem.
Cormac körbenézett a sokaságon.
– Tartsak egy bemutatót?
– Ó! Igen! – kiáltozták lelkesen az emberek, miközben ütemesen
tapsoltak.
Cormac ránézett a tömegben hátul álló Mr. Tallra. Ő felsóhajtott, és
bólintott.
– Megteheted éppen – mondta. – Addig úgysem hagynak békén.
– Jól van – mondta Cormac. – Húzódjatok hátrébb, és hagyjatok
helyet.
A tömeg azon nyomban hátrébb húzódott. Én is mentem velük, de
Cormac a vállamra tette a kezét, és felszólított, hogy maradjak.
– Hát – szólt oda a sokaságnak –, nagyon régóta úton vagyok már,
szörnyen elfáradtam, úgyhogy most nem adom elő az egész műsoromat,
csak egy kis részlettel kedveskedek nektek.
Jobb kezét ökölbe szorította, majd kinyújtotta a mutatóujját.
– Darren! Bevennéd ezt az ujjamat a szádba? – kérdezte.
Evrára néztem, aki intett, hogy tegyem meg.
– És most – folytatta Cormac –, harapd meg, légy szíves.
Gyengén beleharaptam az ujjába.
– Erősebben – mondta Cormac.
Kicsit keményebben ráharaptam.
– Rajta, fiú – kiáltotta Cormac. – Adj bele apait-anyait! Dolgozzon az

az állkapocs! Mi vagy te: cápa, vagy kisegér?
Oké. Harapjak rá erősebben? Ha csak az kell!
Kinyitottam a számat, és hogy ráijesszek, jó erősen megharaptam. De
én ijedtem meg, mert leharaptam az ujját!
Rémületemben hátrahőköltem, és kiköptem az ujját a számból.
Azt vártam, hogy Végtag Cormac üvölteni fog az iszonyú
fájdalomtól, de ő csak nevetett, és a magasba emelte a kezét.
Ott, ahol leharaptam az ujját, vért nem láttam, mindössze egy fehér,
egyenetlen szélű csonkot. Miközben néztem, ámulatomra az ujj kezdett
visszanőni!
Azt gondoltam, biztosan képzelődöm, de ahogy múltak a
másodpercek, egyre csak nőtt és nőtt, és csakhamar teljesen kinőtt.
Cormac néhány pillanatig még mereven tartotta, de aztán behajlította,
majd újra kiegyenesítette, hogy mutassa: éppolyan jó, mint amilyen új.
A tömeg felujjongott, s én éreztem, hogy a szívem nagyot dobban.
Lenéztem a földre, ahová az ujjat kiköptem, és láttam, hogy kezd
elrothadni. Egy perc sem telt belé, és mindössze egy szürke kis
penészkupac maradt a helyén.
– Ne haragudj, hogy így rád ijesztettem – mondta Cormac,
megpaskolva a fejemet.
– Semmi baj – feleltem. – Mostanára már meg kellett volna tanulnom,
hogy itt a legváratlanabb dolgokra kell számítani. Megfoghatom az új
ujjadat?
Bólintott.
Nem éreztem, hogy különbözne a többitől.
– Hogy csinálod? – kérdeztem döbbenten. – Illúzió?
– Nem illúzió – felelte. – Ezért hívnak Végtag Cormacnak.
Kisfiúkorom óta képes vagyok új végtagokat növeszteni – ujjakat,
lábfejet, kart, lábat. A szüleim akkor fedezték fel ezt a képességemet,
amikor egy balesetben egy konyhakés lemetszett az orromból egy
darabot. Gyakorlatilag bármelyik testrészemet újra tudom növeszteni.
Kivéve a fejemet. Azt még nem próbáltam levágni. Jobb, ha az ember
nem hívja ki maga ellen a sorsot.
– Nem fáj? – érdeklődtem.
– Egy kicsit – felelte -, de nem nagyon. A levágott végtag helyén
szinte azonnal nőni kezd az új, így aztán csak egy-két pillanatig érzem a
fájdalmat. Egy kicsit olyan, mint...
– Elég, elég! – bődült el Mr. Tall, félbeszakítva Cormacot. – Részletes
beszámolóra most nincs időnk. Túl sokáig henyéltünk, ideje, hogy újra

közönség elé lépjünk, mielőtt még elfelejtenének bennünket, vagy azt
hinnék, hogy nyugalomba vonultunk. – Emberek! – kiáltotta, és
összecsapkodta a tenyerét. – Terjesszétek a hírt. A pihenő véget ért. A
játék ma este folytatódik!
A tábor egész délután úgy nézett ki, mint egy nyüzsgő hangyaboly.
Sokan dolgoztak például a nagysátor felállításán. Ezt most láttam először.
Amikor elkészült, tiszteletet parancsoló látvány volt: magas, kerek és
piros, és körös-körül a fellépők képei díszítették.
Evrával együtt kivettük a részünket a munkából: bevertük a
sátorcövekeket a földbe, elrendeztük bent a székeket, felállítottuk a
színpadot, előkészítettük a fellépő művészek kellékeit
(konzervdobozokat, szögeket és csavarokat kellett keresnünk, hogy
legyen mit ennie Kétgyomrú Rhamusnak, segítenünk kellett bevinni a
sátorba a farkasember ketrecét és hasonlók).
E nagyszabású hadműveletet hihetetlen gyorsasággal hajtottuk végre.
A tábor minden lakója tudta, hol a helye, és hogy mit várnak el tőle, és
soha semmiféle riadalom nem támadt a dolgok kimenetelét illetően.
Mindenki egy csapat tagjaként végezte a maga feladatát, és a végén
minden szépen összeállt.
Sam kora délután bukkant fel a táborban. Én magunk mellett akartam
tartani, hogy kéznél legyen, ha segítség kell, de Evra azt mondta, csak
útban lenne, ezért elküldtük. Nagyon rosszul esett neki; rosszkedvűen
elkullogott egy üres konzervdobozt rugdosva. Megsajnáltam, és ki is
találtam rögtön, hogyan vidíthatnám föl.
– Sam! Várj egy kicsit! – kiáltottam utána. – Mindjárt jövök – szóltam
oda Evrának, és elrohantam Mr. Tall lakókocsijához.
Épp csak egyet koppantottam az ajtaján, máris kinyílt. Mr. Tall állt
ott, és mielőtt egy szót is szólhattam volna, odanyújtott két belépőjegyet a
Cirque du Freak előadására.
Elképedve bámultam a jegyekre, majd Mr. Tallra.
– Honnan tudta...?
– Vannak módszereim – felelte mosolyogva.
– Nincs pénzem – figyelmeztettem.
– Majd levonom a béredből – válaszolta.
– Hisz maga semmit sem fizet nekem – néztem rá értetlen arccal.

– Bölcs dolog tőlem – szaladt fülig Mr. Tall szája. Kezembe nyomta a
jegyeket, és mielőtt megköszönhettem volna, becsukta az orrom előtt az
ajtót.
Visszasiettem Samhez, és átadtam neki a jegyeket.
– Mik ezek? – kérdezte.
– Jegyek a ma esti műsorra – feleltem. – Egy neked, egy pedig R. V.-
nek.
– Hű, ez remek! – Sam gyorsan zsebre vágta, mintha attól félne,
elfújja a szél, vagy kámforrá válnak. – Kösz, Darren.
– Szóra sem érdemes – feleltem. – Csak az a bökkenő, hogy nagyon
későn, éjjel tizenegykor kezdődik, és hajnali egy előtt ritkán ér véget.
Menni fog?
– Persze – felelte Sam. – Majd ellógok. A mamám és a papám minden
este fél tízkor fekszenek le. Mindketten koránkelők.
– Ha elkapnak, ne mondd meg nekik, hová mész – figyelmeztettem.
– Lakat lesz a számon – ígérte, s futott, hogy megkeresse R. V.-t.
Ezután egy gyors vacsorát leszámítva meg sem álltunk
műsorkezdésig. Mialatt Evra oda volt, hogy ellássa a kígyóját, én
gyertyákat helyeztem el a cirkuszsátorban. Volt még öt hatalmas csillár is,
négy a nézőtér, egy pedig a színpad fölött, de azokat a törpék szerelték
föl.
Mags – az egyik csinos lány, aki játékot és édességet árult a
szünetekben – megkért, hogy segítsek neki a tálcák elkészítésében,
úgyhogy egy órán keresztül rakosgattam a cukor pókhálókat, ehető
"üveg"-figurákat és a farkasember szőrcsomóit. Volt egy újdonság is,
amit még nem láttam: kis Végtag Cormac-szobrocskák. Ha az ember
letört róluk egy darabkát, új darab nőtt a helyébe.
Megkérdeztem Magset, hogy működik, de nem tudta.
– Mr. Tall egyik találmánya ez is – mondta. – Azok közül, amiket itt
látsz, sokat ő maga készít.
Leharaptam a modell fejét, aztán belekukucskáltam a nyakába, hogy
lássam, mi van benne, de addigra már ki is nőtt az új fej.
– Nem tartanak örökké – jegyezte meg Mags. – Néhány hónap múlva
elrohadnak.
– Megmondod az embereknek, amikor megveszik? – kérdeztem.
– Persze – felelte. – Mr. Tall szerint a vevőknek tudniuk kell, hogy
mit vásárolnak. Nem helyesli, ha átejtjük az embereket.
Mr. Crepsley fél órával a műsorkezdés előtt üzent értem. Amikor
beléptem, már a fellépőruhájában várt.

– Fényesítsd ki Madame Octa ketrecét – utasított –, aztán keféld ki az
öltönyödet, és mosakodj meg.
– Minek? – kérdeztem.
– Jössz velem – felelte.
– Úgy érti, én is fellépek a számban? – kérdeztem felcsillanó
szemmel.
– Lesz egy kis szereped – válaszolta. – Te hozod be a ketrecet, és te
fogsz fuvolázni, amikor az a rész jön, hogy Madame Octa hálót sző a
számra.
– Ezt Mr. Tall szokta csinálni, nem?
– Ő szokta – bólintott Mr. Crepsley –, de ma este kevés a szereplő,
ezért ő maga is saját számmal lép fel. Különben is, hozzád jobban illik ez
a szerep, mint hozzá.
– Hogyhogy?
– Hátborzongatóbb a külsőd – felelte. – A sápadt arcoddal meg ezzel
a szörnyű öltönnyel olyan vagy, mintha egy horrorfilmből léptél volna ki.
Ez felért egy kisebbfajta megrázkódtatással. Sohasem gondoltam
volna, hogy hátborzongató a külsőm. Megnéztem magam egy tükörben,
és láttam, hogy csakugyan ijesztően nézek ki. Mivel nem ittam embervért,
sokkal sápadtabb voltam, mint kellett volna, a piszkos öltönyben pedig
még kísértetiesebb látványt nyújtottam. El is határoztam, hogy reggel
kerítek magamnak valami más ruhát.
A műsor pontban tizenegykor kezdődött. Nem számítottam valami
nagy tömegre – a pusztaság kellős közepén vertünk tábort, és nem sok
időnk volt értesíteni az embereket az esti show-műsorról –, de a sátor
zsúfolásig megtelt.
– Honnan jött ez a sok ember? – kérdeztem Evrától súgva, miközben
Mr. Tallt figyeltük, aki éppen a farkasembert mutatta be.
– Mindenhonnan – felelte csendes, nyugodt hangon Evra. – Az
emberek mindig megtudják, ha valahol fellépünk. Egyébként pedig attól,
hogy nekünk csak ma szólt róla, Mr. Tall valószínűleg azóta tudja, amióta
letáboroztunk itt, hogy ma este műsort adunk.
A színfalak mögül figyeltem az előadást, s mivel már ismertem a
szereplőket és valósággal úgy éreztem, hogy egy nagy család vagyunk,
talán még jobban élveztem, mint amikor először láttam.
A farkasember után Kezes Hans következett, utána pedig Kétgyomrú
Rhamus. Ezután jött az első szünet, majd Mr. Tall jelent meg a színpadon
és mindenütt – de úgy, hogy sohasem láttuk mozogni, csak azt, hogy hol
itt bukkan föl, s tűnik el, hogy a következő pillanatban egy egészen más

helyen bukkanjon fel. Őt Triska követte, utána pedig nekem kellett színre
lépnem Mr. Crepsleyvel és Madame Octával.
A fények egészen elhalványultak, de vámpírképességemnél fogva jól
ki tudtam venni a tömegben Sam és R. V. arcát. Döbbenten ismertek rám
a színpadon, és mindenki másnál hangosabban tapsoltak. Kénytelen
voltam elrejteni boldog mosolyomat: Mr. Crepsley meghagyta, hogy
vágjak szerencsétlen és komor képet, hogy ezzel is hassak a közönségre.
Félreálltam, mialatt Mr. Crepsley arról szavalt, hogy milyen
veszedelmes lény Madame Octa, majd kinyitottam a ketrece ajtaját,
miközben egy segéd fölvezetett egy kecskét a színpadra.
Egy hangos, dühös kiáltás hallatszott, amikor Madame Octa megölte a
kecskét... R. V.-től származott. Ekkor már tudtam, hogy nem lett volna
szabad meghívni őt – elfelejtettem, mennyire odavan az állatokért –, de
túl késő volt, a meghívást már nem lehetett visszavonni.
Kicsit ideges lettem, amikor eljött a pillanat, hogy fuvolajátékommal
irányítsam Madame Octát – éreztem, hogy a sátorban minden tekintet rám
szegeződik. Soha nem léptem még föl ilyen sok ember előtt, és pár
pillanatig attól féltem, hogy meg se bírom mozdítani a számat, vagy
elfelejtem a dallamot. De mihelyt belefogtam, és gondolataimat közölni
kezdtem Madame Octával, rögtön belelendültem.
Miközben a pók a hálóját szőtte Mr. Crepsley szája fölött, hirtelen
belém vágott, hogy ha akarnám, most megszabadulhatnék tőle.
Ha hagynám, hogy a pók megmarja.
Az ötlet megrémített. Azelőtt is gondoltam rá, hogy megölöm, de ez
sohasem volt komoly, és azóta nem jutott eszembe, amióta csatlakoztunk
a cirkuszhoz. Most itt van: az élete a kezemben volt. Elég egy
másodpercnyi "kihagyás". Nyugodtan mondhatom, hogy baleset volt.
Senki sem tudná rám bizonyítani az ellenkezőjét.
Néztem, hogyan mozog a pók ide-oda, föl-le, s hogyan csillan meg a
csillár fénye a méregfogain. A gyertyák lángja csak úgy ontotta a hőséget.
Dőlt rólam a veríték. Eszembe jutott, mondhatnám azt is, hogy az
izzadságtól megcsúsztak az ujjaim.
A pók Mr. Crepsley száján szőtte a hálóját. Avámpír két keze az
oldalánál, úgyhogy meg se tudná állítani... elég lenne egy fals hang a
fuvolán... egy rosszul eltalált hang, amely megszakítaná a
gondolatáramlást kettőnk között, és...
Nem tettem meg. Tökéletesen és nagy biztonsággal játszottam végig a
dallamot. Magam sem tudtam, miért kíméltem meg a vámpír életét. Talán
mert Mr. Tall tudná, hogy én öltem meg. Talán mert szükségem volt Mr.

Crepsleyre, hogy megtanítsa, hogyan maradjak életben. Talán mert nem
akartam gyilkossá válni. Vagy talán – de csak talán – mert kezdtem
megkedvelni a vámpírt. Végtére is behozott engem a cirkuszba, és
felléptetett a saját számában. Ha ő nincs, Evrával és Sammel sem
találkoztam volna. Kedves volt hozzám, már amennyire kedves tudott
lenni.
Akármi volt is az oka, nem engedtem, hogy Madame Octa megölje a
gazdáját, és a szám végén együtt hajoltunk meg, majd együtt mentünk le a
színpadról.
– Eljátszottál a gondolattal, hogy megölsz – szólalt meg Mr. Crepsley,
amikor a színfalak mögé értünk.
– Hogy érti ezt? – játszottam az ostobát.
– Tudod jól, hogy értem – felelte. Kis szünet után hozzátette: – Nem
sikerült volna. A fellépés előtt a méreg nagy részét lefejtettem. Csak
annyi mérge maradt, amennyi a kecske megöléséhez kellett.
– Ez valami próba volt? – néztem rá újra feltámadó gyűlölettel. – Én
meg azt hittem, hogy rendes hozzám! – kiáltottam. – Pedig egész idő alatt
csak vizsgáztatott!
– Meg kellett tudnom – felelte halálosan komoly arccal. – Meg kellett
tudnom, hogy számíthatok-e rád.
– Hát ide figyeljen – mordultam fel, és lábujjhegyre álltam, hogy a
szemünk egy vonalba kerüljön. – A nyavalyás tesztje fabatkát sem ér.
Ezúttal nem öltem meg, de ha még egyszer az életben alkalmam nyílik rá,
meg fogom tenni!
Dühömben kiviharzottam; még ahhoz is túl feldúlt voltam, hogy
megnézzem Végtag Cormac számát, vagy megvárjam az előadás végét.
Úgy éreztem, elárultak, jóllehet a lelkem mélyén tudtam, hogy amit
mondott, nem volt butaság.
Még másnap reggel is zaklatott voltam. Evra egyre kérdezgette, mi
bajom, de nem árultam el neki. Nem akartam, hogy tudja: arra gondoltam,
megölöm Mr. Crepsleyt.
Evra elmesélte, hogy az előadás után találkozott Sammel és R. V.-vel.
– Samnek tetszett – mondta –, különösen Végtag Cormac. Bent kellett
volna maradnod, hogy lásd Cormacot. Amikor például lefűrészelte a
lábát...

– Majd megnézem legközelebb – vágtam közbe. – Hogy fogadta R.
V.?
– Nem volt tőle túl boldog – felelte a homlokát ráncolva Evra.
– A kecske miatt?
– Igen, de nem csak amiatt – hangzott Evra válasza. – Mondtam neki,
hogy a kecskét egy mészárostól vettük, úgyhogy mindenképpen megölték
volna. Leginkább a farkasember, a kígyó és Mr. Crepsley pókja zavarták
őt.
– Hát ezekkel meg mi baja volt? – néztem rá értetlenül.
– Attól tart, hogy nem bánunk jól velük. Kifogásolta, hogy ketrecben
tartjuk őket. Megnyugtattam, hogy a pókot kivéve nincsenek bezárva. Azt
mondtam, hogy színpadon kívül a farkasember olyan szelíd, mint egy
bárány. És megmutattam neki a kígyómat és azt is, hogyan alszunk
együtt.
– Elhitte, amit a farkasemberről mondtál? – tudakoltam.
– Azt hiszem, igen – felelte Evra –, ámbár még akkor is látszott rajta,
hogy gyanakszik, amikor elmentek. És nagyon, de nagyon érdekelték a
táplálkozási szokásaik. Tudni akarta, hogy mivel és milyen gyakran
etetjük őket, és hogy honnan szerezzük be az élelmet. R. V.-vel
vigyáznunk kell – okozhat még gondokat nekünk. Szerencsére egy vagy
két napon belül lelépnek, de addig is: fő az óvatosság!
Nyugodtan telt a napunk. Sam csak késő délután jelent meg, és
egyikőnknek sem volt kedve játszani. Borús nap volt, és mindnyájan
kicsit nyomott hangulatban voltunk. Sam mindössze fél órát maradt, aztán
ismét hazaügetett.
Röviddel napnyugta után Mr. Crepsley a sátrához rendelt. Nem
akartam menni, de gondoltam, jobb lesz, ha nem ingerlem fel túlságosan.
Végtére is ő a gyámom, és ha minden igaz, akár ki is rúgathat a Cirque du
Freakből.
– Mit akar? – kérdeztem dühösen, amint megérkeztem.
– Állj ide, ahol jobban látlak – mondta a vámpír. Csontos ujjaival
hátrabillentette a fejemet, és felhúzta a szemhéjamat, hogy megnézze a
szemem fehérjét. Rám szólt, hogy nyissam ki a számat, és belenézett a
torkomba. Aztán ellenőrizte a pulzusomat és a reflexeimet.
– Hogy érzed magad? – kérdezte.
– Fáradtan – feleltem.
– Gyengeség? – faggatott. – Rosszullét?
– Kicsit.
– Mennyi vért ittál mostanában?

– Amennyit kellett – mondtam.
– De embervért nem?
– Nem – szóltam halkan.
– Jól van – mondta erre. – Készülj. Elmegyünk.
– Vadászni? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
– Meglátogatjuk egy barátomat.
A sátor előtt felugrottam a hátára, és máris futásnak eredt. A táboron
kívül átváltott suhanásra, és a világ képe összefolyt körülöttünk.
Nem nagyon figyeltem, merre megyünk. Túlságosan aggasztott a
ruhám. Megfeledkeztem arról, hogy újat szerezzek, és most minél jobban
szemügyre vettem, annál rosszabbnak láttam. Tele volt apró lyukakkal és
szakadásokkal, a színe pedig a sok portól és piszoktól hamvas árnyalatúra
vált. Itt-ott lógott belőle a cérna, vagy az anyag feslett ki, és valahányszor
megráztam a karomat vagy a lábamat, olyan volt, mintha hajszálak
potyognának róla.
Soha nem adtam valami sokat az öltözködésre, de azért azt sem
akartam, hogy úgy nézzek ki, mint egy csavargó. Holnap mindenképpen
szerzek valami új holmit.
Beértünk egy városba, és Mr. Crepsley lelassított, majd megállt egy
magas épület hátsó bejáratánál. Szerettem volna megkérdezni, hol
vagyunk, de a szájára tett ujjával jelezte, hogy maradjak csendben.
A hátsó ajtó be volt zárva, de Mr. Crepsley rátette a kezét, a másikkal
csettintett, mire az ajtó nyomban kinyílt. Végigvezetett egy hosszú, sötét
folyosón, majd föl egy lépcsőn, végül egy kivilágított előcsarnokba
érkeztünk. A közepén egy fehér íróasztal árválkodott. Mr. Crepsley
körülnézett, hogy valóban egyedül vagyunk-e, majd megnyomta az egyik
csengőt. Az íróasztal mögötti üvegfal túloldalán egy alak jelent meg.
Kinyílt az üvegfalban az ajtó, és kilépett rajta egy vörösesszőke hajú,
fehér egyenruhát és zöld maszkot viselő férfi. Úgy nézett ki, mint egy
orvos.
– Hogyhogy... – kezdte, majd hirtelen elhallgatott. – Larten Crepsley!
Mi a poklot keresel itt, te sátánfajzat?
Lehúzta a maszkját, és láttam, hogy teli szájjal vigyorog.
– Helló, Jimmy – köszöntötte Mr. Crepsley. Mosolyogva ráztak kezet
egymással. – Régóta nem láttalak.
– Nem olyan régóta, mint amilyen hosszúnak ígérkezett – felelte a
Jimmy nevű ember. – Azt hallottam, hogy megöltek. Hogy egy régi
ellenséged felnyársalta azt az odvas szívedet, vagy valami ilyesmi.

– Nem kellene mindent elhinned, amit mondanak – felelte Mr.
Crepsley. Egyik kezét a vállamra tette, és előbbre terelt. – Jimmy, ez itt
Darren Shan, az útitársam. Darren, ő Jimmy Ovo, régi barátom, és a világ
legjobb patológusa.
– Helló – mondtam.
– Örülök, hogy megismertelek – mondta Jimmy, és megrázta a
kezemet. – Te nem vagy... úgy értem, a klubhoz tartozó vagy?
– Vámpír – közölte Mr. Crepsley.
– Csak félig – szóltam közbe ingerülten. – Nem vagyok teljesen az.
– Kérlek – mondta Jimmy, és összerezzent –, ne használjátok ezt a
szót. Tudom, hogy mik vagytok, és nincs is vele semmi bajom, de ez a vé
betűs szó mindig halálra rémít. – Mókásan megborzongott. – Gondolom,
a sok horrorfilm miatt van, amiket gyerekkoromban láttam. Tudom, hogy
nem vagytok olyanok, mint azok a moziszörnyek, de nehéz
megszabadulni az emléküktől.
– Mit csinál egy patológus? – érdeklődtem.
– Felnyitom a holttesteket, hogy lássam, miben haltak meg –
magyarázta Jimmy. – Nem sok holttesten végzem el ezt a műveletet, csak
azokon, akik gyanús körülmények között haltak meg.
– Ez a városi hullaház, Darren – mondta Mr. Crepsley. – Azoknak a
tetemeit tárolják itt, akik kórházba szállítás közben vagy már bent a
kórházban haltak meg.
– Ott tartjátok őket? – kérdeztem Jimmytől, az üvegfal mögötti
helyiség felé mutatva.
– Aha – felelte vidáman. Fölcsapta az asztallap egyik szélét, és
beinvitált bennünket.
Ideges lettem. Arra számítottam, hogy asztalok tucatjain hevernek
majd felvágott hasú hullák. De nem mindössze egyetlen tetem volt ott, azt
is egy hosszú lepel takarta. A hatalmas, jól megvilágított terem falain
nagyméretű, beépített iratszekrények sorakoztak, és mindenfelé orvosi
műszerek sokaságát lehetett látni.
– Hogy megy az üzlet? – érdeklődött Mr. Crepsley, miközben
leültünk, nem messze az asztalon fekvő holttesttől. Jimmy és Mr.
Crepsley ügyet sem vetettek a hullára, és mivel nem akartam kilógni a
sorból, én is így tettem.
– Elég vontatottan – felelte Jimmy. – Jó az idő, nincs sok közlekedési
baleset. Nincsenek ismeretlen eredetű járványok, se ételmérgezések, és
épületek sem dőltek össze. Jut eszembe... pár éve itt járt nálam egy régi
barátod.

– Nocsak – mondta udvarias érdeklődéssel Mr. Crepsley. – Ki volt
az?
Jimmy erőteljesen megszívta az orrát, majd megköszörülte a torkát.
– Gavner Purl? – kurjantotta vidáman Mr. Crepsley. – Hogy van a vén
csibész – még most is olyan kétbalkezes?
Beszélgetni kezdtek közös barátjukról, Gavner Purlról. Eközben én
kíváncsian körbepillantottam, hogy vajon hol tartják a hullákat. Végre,
amikor egy lélegzetvételnyi szünetet tartottak, megkérdeztem Jimmytől.
Ő felállt, és hívott, hogy menjek utána. Odavezetett a nagy
iratszekrényekhez, és kihúzta az egyik fiókot.
Sziszegő hang hallatszott, és a fiók belsejéből fagyos pára gomolygott
ki. Amikor szétoszlott, megpillantottam egy lepedővel letakart testet, és
megértettem, hogy ezek nem iratszekrények, hanem fagyasztókoporsók!
– Itt tároljuk a tetemeket, amíg el nem készülünk velük – magyarázta
Jimmy –, vagy amíg a legközelebbi hozzátartozójuk el nem jön értük.
Körbepillantva gyorsan összeszámoltam a fiókok sorait.
– Mindben van holttest? – kérdeztem.
Jimmy megrázta a fejét.
– Pillanatnyilag csak hatan vendégeskednek nálunk, leszámítva azt,
aki az asztalon fekszik. Ahogy említettem, csendes időszak van.
Mellesleg még a legnagyobb forgalom idején is üres a legtöbb férőhely.
Még a félház is ritkaság. De szeretünk felkészülni a legrosszabbra.
– Egyetlen friss hullátok sincs? – kérdezte Mr. Crepsley.
– Várj egy pillanatra, mindjárt megnézem – válaszolta Jimmy.
Belenézett egy vastag könyvbe, és lapozott benne egyet-kettőt. – Van egy
harmincas férfi – mondta. – Alig több mint nyolc órája halt meg
autóbalesetben.
– Frissebb nincs? – kérdezte Mr. Crepsley.
– Sajnos nincs – felelte Jimmy.
– Akkor be kell érnünk ezzel – sóhajtotta Mr. Crepsley.
– Várjon csak – szóltam közbe. – Ugye, nem akarja egy hulla vérét
szívni?
– Nem – nyugtatott meg Mr. Crepsley. Benyúlt a köpenyébe, és jó
néhány olyan kis üveget varázsolt elő, mint amilyenekben a tartalék
embervért raktározta. – Ezeket akarom újratölteni.
– Nem teheti! – szóltam elakadó lélegzettel.
– Miért nem? – nézett rám érdeklődve.
– Nem rendes dolog. Nem való halottból vért inni. Különben is már
biztosan megromlott.

– Tényleg nem lesz már olyan finom – bólintott Mr. Crepsley –, de
tartaléknak megteszi. És nem értek veled egyet: egy holttest ideális alany,
hiszen neki már nincs szüksége a vérre. Sok kell ám ezeknek az
üvegeknek a megtöltéséhez. Túl sok lenne egy élő embertől.
– Akkor nem, ha több embertől venne el egy keveset – tiltakoztam.
– Ez igaz – hagyta rá. – De túl sok időt, erőfeszítést és kockázatot
igényelne. Így könnyebb.
– Darren nem úgy beszél, mint egy vámpír – jegyezte meg Jimmy.
– Még csak tanulja – mordult fel Mr. Crepsley. – Kérlek, akkor vezess
el ahhoz a holttesthez. Nem időzhetünk itt egész éjjel.
Tudtam, hogy a további vitatkozásnak semmi értelme; becsuktam hát
a számat, és némán ballagtam utánuk.
Jimmy kihúzott egy magas, szőke hajú férfitetemet, és felhajtotta a
lepedőt. A fején csúnya sérülés éktelenkedett, s a teste fehér volt, de ettől
eltekintve úgy nézett ki, mintha aludna.
Mr. Crepsley mély vágást ejtett a férfi mellén, feltárva a szívét. A kis
palackokat sorba rendezte a test mellett, majd elővett egy csövet, és az
egyik végét beledugta az első palack nyakába. A cső másik végét
bevezette a halott szívébe, majd a markába vette, és pumpálni kezdte a
szívet.
A csövön át lassan csörgedezni kezdett a vér az üvegbe. Amikor már
majdnem tele volt, Mr. Crepsley kihúzta belőle a csövet, és dugót
nyomott az üveg nyakába. A cső végét beledugta a második palackba, és
hozzáfogott, hogy azt is megtöltse.
A szájához emelte az első üveget, ivott egy kortyot, s megforgatta a
szájában, ahogy a bort szokták.
– Jó – morogta, megnyalva a szája szélét. – Tiszta. Használható.
Nyolc kis üveget töltött tele, majd komoly arccal hozzám fordult:
– Darren – mondta –, tudom, hogy nem akarsz embervért inni, de
ideje, hogy legyőzd a félelmedet.
– Nem – vágtam rá habozás nélkül.
– Rajta, Darren – mordult rám. – Ez az ember halott. A vére már
semmit sem ér neki.
– Nem tudom megtenni – mondtam. – Egy hullából nem.
– De amikor élő emberből nem akarsz inni! – robbant ki a düh Mr.
Crepsleyből. – A végén mindenképpen innod kell embervért. Kezdetnek
ez a legjobb.
– Figyeljetek, gyerekek – szólt Jimmy –, ha most itt táplálkozni
akartok, akkor szerintem én most ki...

– Csend legyen! – förmedt rá Mr. Crepsley. Égő tekintetét valósággal
belém fúrta. – Innod kell – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. –
Vámpírinas vagy. Ideje, hogy ahhoz méltón viselkedj.
– Ma éjjel még ne – könyörögtem. – Majd máskor. Ha vadászni
megyünk. Eleven emberből. Hullából nem tudok. Olyan gusztustalan.
Mr. Crepsley sóhajtva ingatta a fejét.
– Eljön az az éjszaka, amikor rá fogsz jönni, milyen buta vagy.
Remélem, hogy nem lesz túl késő, és nem bizonyulsz menthetetlennek.
Mr. Crepsley megköszönte Jimmy Ovónak a segítségét, és újra a múlt
meg a közös barátok került terítékre. Míg ők csevegtek, én magamba
roskadva ültem, s azon töprengtem, vajon meddig húzhatom anélkül,
hogy embervért igyak.
Amikor befejezték az eszmecserét, lementünk a lépcsőn. Jimmy
kikísért, és integetett utánunk. Kedves ember volt, sajnáltam, hogy ilyen
nyomasztó körülmények között kellett megismerkednünk egymással.
Mr. Crepsley hazafelé menet egy szót sem szólt, de amikor
visszaérkeztünk a Cirque du Freakbe, dühösen ledobott a hátáról, és
mutatóujját rám szegezve azt mondta:
– Nem az én hibám lesz, ha meghalsz.
– Oké – feleltem.
– Ostoba kölyök – morogta, és elviharzott a koporsója irányába.
Én még fönt maradtam, és megnéztem, hogyan kel föl a nap. Sokat
gondolkoztam a helyzetemen, és hogy mi fog történni, ha elfogy az erőm,
és elkezdek haldokolni. Egy félvámpír, aki nem akar vért inni; muris
volna, ha nem lenne olyan szörnyű.
Mit tegyek? Ez a kérdés tartott ébren jóval napfelkelte után is. Mit
tegyek? Adjam fel az elveimet, és igyak embervért?, vagy maradjak hű
ember voltomhoz, és... haljak meg?
A nap nagy részét a sátramban töltöttem, és még Sam üdvözlésére se
mentem ki, amikor megérkezett a táborba. Olyan rossz kedvem volt, mint
még soha. Úgy éreztem, nem tartozom többé sehová. Nem tudnék ember
lenni, de vámpír sem akarok lenni. Itt álltam a kettő között, tanácstalanul.
Azon az éjszakán nagyot aludtam, úgyhogy másnap már jobban
éreztem magam. A nap magasan járt, és noha tudtam, hogy a problémám
nem oldódott meg, egyelőre túl tudtam tenni magam rajta.

Evra kígyója rossz bőrben volt. Elkapott valami vírusfertőzést, és
Evrának mellette kellett maradnia, hogy ápolhassa.
Sammel elhatároztuk, hogy elmegyünk arra a régi, elhagyott
vasútállomásra, amelyről régebben mesélt. Evra nem bánta, hogy otthon
hagyjuk. Majd máskor ő is velünk jön.
A vasútállomás szuper volt. Egy hatalmas, kör alakú, kővel kirakott
udvar, egy kétemeletes ház, amelyben régen a pályaőr lakott, pár fészer,
barakk és jó néhány elhagyott vasúti kocsi. És amerre néztünk,
mindenféle irányba gyommal meg fűvel benőtt vágányok futottak.
Végiglépdeltünk a vágányokon, és közben úgy tettünk, mintha a
magasban kifeszített köteleken lépkednénk. Valahányszor lecsúszott a
lábunk a sínről, nagy üvöltéssel zuhanást tettetve elvágódtunk a földön.
Ebben a játékban sokkal jobb voltam, mint Sam, mert vámpírerőmnél
fogva az emberekénél fejlettebb volt az egyensúlyérzékem.
Felfedezőútra indultunk néhány kimustrált vagonba. Voltak köztük
siralmas állapotban lévők is, de a legtöbb hibátlannak tűnt. Igaz, hogy
belül por és piszok lepett mindent, de amúgy rendben voltak. Nem is
értettem, miért hagyták itt őket ebek harmincadjára.
Felmásztunk az egyik vagon tetejére, és elnyújtózva élveztük a
napsütést.
– Tudod, mit kéne csinálnunk? – kérdezte egy idő múlva Sam.
– Mit?
– Vértestvérséget kellene kötnünk.
Felhúztam magam félkönyékre, és rábámultam.
– Vértestvérséget? – kérdeztem. – Minek? És hogy kell azt csinálni?
– Jó buli volna – felelte. – Mindketten ejtünk egy kis vágást
valamelyik kezünkön, aztán egymáshoz illesztjük, és megesküszünk,
hogy mindörökre barátok maradunk.
– Jól hangzik – mondtam erre. – Van nálad kés?
– Üvegcserepet is használhatunk – javasolta Sam.
Odakúszott a vagontető szélére, lenyúlt, és lepattintott egy darabka
üveget az egyik kitört vonatablakból. Amikor visszamászott, kis vágást
metszett vele a tenyere húsos részébe, aztán odanyújtotta nekem.
Már épp bele akartam vágni a tenyerembe, amikor eszembe jutott,
hogy vámpírvér csordogál az ereimben. Nem gondoltam, hogy ez a kis
mennyiség árthatna Samnek, de mégis...
Leeresztettem az üvegcserepet, és megráztam a fejem.
– Nem. Nem akarom.
– Na! – unszolt Sam. – Nincs mitől félni. Egy apró vágás az egész.

– Nem – mondtam újra.
– Gyáva! – horkant fel Sam. – Félsz! Dedós! Gyáva kukac! Félős
kisbaba, nem lesz katona – énekelte csúfolódva.
– Rendben van, gyáva vagyok – mondtam nevetve. Könnyebb volt
hazudni, mint megmondani az igazat. – Mindenki fél valamitől. A
múltkor például nem láttam, hogy rohantál volna lecsutakolni a
farkasembert.
– Az más – húzta el a száját Sam.
– Üres hordó nagyot kong! – mondtam önelégülten.
– Ez mit jelent? – kérdezte.
– Nem tudom biztosan – vallottam be. – Apám szokta mondani.
Még elsoroltunk pár tréfás mondást, aztán leugrottunk, és az udvaron
átvágva a pályaőr házához mentünk.
Az ajtók már évekkel ezelőtt elkorhadtak, és az ablakokból is
nagyrészt hiányzott az üveg. Két kisebb szobán át egy nagyobba
jutottunk, amely valaha nappaliként szolgált.
A padló közepén egy hatalmas lyuk tátongott, azt gondosan
kikerültük.
– Nézz föl! – kiáltott Sam.
A plafon helyett egyenesen a tetőig láttam. Az évek során ugyanis a
szobák padlói szétmállottak, és csak a szélek mentén maradt belőlük
valami. A tető lyukain keresztül besütött a nap.
– Gyere utánam – mondta Sam, és egy lépcsőhöz vezetett a szoba
mellett. Elindult fölfelé. Én lassan lépkedtem utána; nem voltam biztos
benne, hogy okos dolog-e fölmenni – a lépcső vészesen recsegettropogott,
és úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban leszakadhatna –,
de nem szerettem volna, ha megint gyáva kukacnak nevezne.
A lépcső a harmadik szintre vezetett. Itt megálltunk – a kezünkkel
innen már el tudtuk érni a tetőt; meg is tettük.
– Ki lehet innen mászni a tetőre? – kérdeztem.
– Ki – felelte Sam. – De túl veszélyes. A palák ki vannak lazulva,
könnyen lecsúszhat az ember. De van idefent valami, ami sokkal jobb,
mint a tető.
Elindult a legfelső szoba szélén húzódó körülbelül fél méter széles
padlómaradványon. Én hátamat a falnak vetve lépkedtem utána.
– Ugye, nem fog leszakadni? – kérdeztem idegesen.
– Eddig még sohasem szakadt le – válaszolta Sam. – De az is igaz,
hogy mindig van egy legelső alkalom.
– Kösz, hogy így megnyugtattál – morogtam.

Sam röviddel ezután megállt. A nyakamat nyújtogatva igyekeztem
ellátni fölötte; nem túl messze tőle hat vagy hét gerenda átnyúlt a szoba
egyik szélétől a másikig.
– Ez volt a padlás – mondta Sam.
– Sejtettem – vágtam rá.
Visszanézett rám, és elvigyorodott.
– És azt is sejted, hogy most mit fogunk csinálni?
Először ránéztem, aztán le, a gerendákra.
– Csak nem azt akarod mondani... Csak nem akarsz... Itt akarsz
átmenni oda?
– Úgy van – felelte, és a bal lábát ráhelyezte a gerendára.
– Sam, ez nem valami jó ötlet – mondtam. – Olyan bizonytalanul
lépkedtél odalent a síneken. Ha itt lecsúszik a lábad...
– Nem fog – közölte. – Odalent csak tettettem magam.
A másik lábával is rálépett a szarufára, és elindult rajta. Lassan, karját
széttárva lépkedett rajta. A szívem a torkomban dobogott. Biztos voltam
benne, hogy le fog esni. Tudtam, hogy ha lezuhan, nem éli túl. Négy
emelet tátongott alattunk, a pincét is beleértve. Tekintélyes mélység.
Halálos.
Sam azonban biztonságosan átért a túloldalra, majd megfordult, és
mélyen meghajolt.
– Őrült vagy! – üvöltöttem.
– Nem – felelte –, csak bátor. És te? Meg mered csinálni? Neked
könnyebb, mint nekem.
– Hogy érted ezt? – kérdeztem elhűlve.
– A kukacok mászni is tudnak! – kiáltotta.
Ez már sok volt! Majd én megmutatom neki! Vettem egy nagy
levegőt, és minden vámpírképességemet összeszedve, jóval gyorsabban,
mint Sam, átlépkedtem a gerendán. Nem néztem le, és igyekeztem nem
gondolni rá, hogy mit művelek, s így pár másodperc múlva ott álltam Sam
mellett.
– Hűha! – kiáltotta elismerően. – Nem hittem volna, hogy
megcsinálod. Méghozzá ilyen gyorsan!
– Néhány trükköt meg kell tanulnia az embernek, ha a cirkusszal akar
utazgatni – feleltem, roppant elégedetten önmagammal.
– Szerinted én is tudnék ilyen gyorsan lépkedni? – kérdezte.
– A helyedben nem próbálnám ki – tanácsoltam.
– Fogadok, hogy még egyszer te sem tudnád megcsinálni – cukkolt.
– Na, csak figyelj – mondtam, és elindultam vissza... még

gyorsabban.
Percekig mentünk oda-vissza, sorra véve minden egyes gerendát,
aztán mindketten egyszerre, más-más gerendán, átkurjongatva és nevetve
integetve egymásnak.
Sam egyszer csak megállt a maga szarufáján, és felém fordulva
odakiáltotta:
– Hé! Játsszunk tükröt!
– Az mi? – kiáltottam vissza.
– Én csinálok valamit, és neked le kell utánoznod. Így! – És bal kezét
meglengette a feje fölött.
– Aha – mondtam, és meglengettem a kezem. – Oké. Mindaddig,
amíg egy halálugrást nem mutatsz be. Mert azt nem fogom utánad
csinálni.
Nevetett, és grimaszt vágott felém. Én is felé. Aztán lassan fél lábra
állt. Én hasonlóképpen. Ezután lehajolt, és megérintette a lábujjait. Ezt is
utánacsináltam. Nem tudtam kivárni, míg rám kerül a sor, magam is
bemutattam néhány mozdulatot – például átugrottam a mellettem lévő
gerendára –, amit Sam nem tudott leutánozni. Végre örömmel töltött el,
hogy vámpírvér is folyik az ereimben.
Természetesen ez volt az a pillanat, amikor cserbenhagyott.
Nem volt figyelmeztető jel. Éppen felegyenesedőben voltam, miután
előrehajolva megérintettem a lábujjaimat, amikor hirtelen megszédültem,
hadonászni kezdtem, a lábamba pedig remegés állt be. Nem először fogott
el a szédülés – újabban gyakran előfordult velem –, de eddig nem sokat
törődtem vele; ilyenkor leültem, és megvártam, amíg elmúlik. De ez most
más volt. Négy emelet magasan voltam. És nem volt hová leülni.
Megpróbáltam leereszkedni, arra gondolva, hogy a gerendában
megkapaszkodva biztonsággal átkúszhatok rajta. De mielőtt elég mélyre
ereszkedhettem volna, kicsúszott alólam a lábam... és lezuhantam!
Jóllehet a vámpírvérem juttatott bajba a szarufákon, az mentette meg
az életemet is.
Zuhanás közben kinyújtottam az egyik karomat – merőben csak egy
reménykedő mozdulatként –, és a kezemmel elkaptam a gerendát. Ha
közönséges fiú lettem volna, nem lett volna erőm megkapaszkodni. De
nem voltam az; félvámpír voltam. Így minden kábultságom ellenére el

tudtam kapni, s ott maradtam lógva a gerendán.
Csukott szemmel, öt vékony ujjal csimpaszkodva himbálóztam a
négyemeletnyi mélység fölött.
– Darren! Tarts ki! – üvöltötte Sam. Fölösleges volt mondania – nem
volt szándékomban elengedni a gerendát.
– Jövök – mondta Sam. – Amilyen gyorsan csak tudok, jövök! El ne
engedd. És ne ess pánikba!
Ilyeneket mondott, miközben elindult felém a szarufán, hogy
megnyugtasson: meglátom, minden rendben lesz, meg fog menteni, én
csak lazítsak, és ne féljek semmitől.
Szavai jó hatással voltak rám. Elterelték a figyelmemet a félelemről,
hogy lezuhanok. Ha ő nincs, nekem annyi.
Sam súlya alatt meg-megreccsent a gerenda, s egy szörnyű pillanatig
azt hittem, mindjárt leszakad, s mindketten a mélybe zuhanunk. De a fa
kitartott, és ő gyors, de óvatos kúszással már meg is érkezett hozzám.
Akkor megállt.
– Most megfogom a csuklódat a jobb kezemmel – mondta. – Lassan
fogom csinálni. Közben ne mozogj, és ne is akarj elkapni a másik
kezeddel. Rendben?
– Rendben – feleltem.
Éreztem, amint az ujjai átfogják a csuklómat.
– Ne engedd el a gerendát – figyelmeztetett.
– Nem engedem el – ígértem meg.
– Annyi erőm nincs, hogy felhúzzalak, ezért hintáztatni foglak –
magyarázta. – Nyújtsd ki a szabad kezedet, és próbáld elkapni a gerendát.
Ne rémülj meg, ha elvéted, mert foglak. Ha sikerült elkapnod, maradj
veszteg pár másodpercig, és pihenj. Utána együttes erővel
föltornásztatunk a gerendára. Értesz mindent?
– Értettem, kapitány – feleltem idegesen vigyorogva.
– Oké. Akkor kezdjük. És ne felejtsd el: minden rendben lesz. Menni
fog. Túl fogod élni.
Hintáztatni kezdett, előbb csak könnyedén, aztán kicsit erősebben. Pár
lengés után erős kísértést éreztem, hogy elkapjam a gerendát, de
kényszerítettem magam, hogy várjak. Amikor már úgy éreztem, hogy
elég magasra lendülök, kinyújtottam az ujjaimat, figyelmemet a
deszkapallóra összpontosítottam, és megragadtam.
Sikerült!
Rövid időre megpihentem, és próbáltam ellazítani a jobb karom
izmait.

– Mit gondolsz, fel tudod magad húzni? – kérdezte Sam.
– Igen – feleltem.
– Segítek felhozni a felsőtestedet – mondta. – Ha már a hasadat
biztonsággal meg tudod támasztani a gerendán, akkor elmegyek az útból,
hogy legyen hely fölraknod a lábadat.
Sam jobb kezével megragadta az ingem és a zakóm gallérját – hogy
megtartson, ha le találnék csúszni –, és segített fölhúzódzkodni.
Fölhorzsoltam a mellem és a hasam, de nem bántam, sőt még örültem
is a fájdalomnak. Azt jelentette, hogy élek.
Amikor már biztonságban voltam, Sam hátrébb vonult, és én
fölraktam mindkét lábamat. A szokottnál lassabban mászva megindultam
utána. A párkányhoz érve sem álltam föl, mint addig, csak amikor
elértünk a lépcsőig. Ott aztán nekivetettem a hátamat a falnak, és hosszan,
remegőn felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől.
– Azannyát! – szólalt meg Sam a bal oldalamon. – Ez aztán buli volt!
Megcsinálod még egyszer?
Szerintem viccnek szánta.
Később, miután már lebotorkáltam a lépcsőn – az egyensúlyérzékem
még mindig ki akart fogni rajtam, de már javulóban volt –, visszamentünk
a vagonokhoz, és elhevertünk az egyik árnyékában.
– Megmentetted az életemet – szólaltam meg halkan.
– Szóra se érdemes – mondta erre Sam. – Te is megtetted volna értem.
– Lehet – feleltem. – De tőlem nem kértek segítséget. Nem nekem
kellett használni az eszemet és hidegvérrel cselekedni. Megmentettél,
Sam. Neked köszönhetem az életemet.
– Tartsd meg – nevetett Sam. – Én mit kezdenék vele?
– Komolyan beszélek, Sam. Őrülten hálás vagyok neked. Ha
bármikor akarsz valamit, vagy szükséged van valamire, csak szólj, és én
eget-földet megmozgatok, hogy megszerezzem neked.
– Komolyan?
– Becsszavamra – esküdtem.
– Van egyvalami... – bökte ki.
– Mi az?
– Szeretnék csatlakozni a Cirque du Freakhez.
– Saaaammmmm... – nyögtem.

– Azt mondtad, amit csak akarok, én tehát megmondtam – nézett rám.
– Ez nem olyan egyszerű – ellenkeztem.
– Dehogynem – vágott vissza. – Beszélj a tulajjal az érdekemben. Na,
Darren! Komolyan gondoltad, amit mondtál, vagy nem?
– Jól van – sóhajtottam. – Megkérdezem Mr. Tallt.
– Mikor?
– Ma – ígértem. – Mihelyt visszaértünk.
– Hurrá! – És beleöklözött a levegőbe.
– De ha nemet mond, akkor belenyugszol, rendben? –
aggályoskodtam. – Megteszem, ami rajtam múlik, de ha Mr. Tall azt
mondja: nem, akkor nem.
– Jól van – egyezett bele. – Elfogadom.
– Talán nekem is akad ott valami állás – mondta valaki a hátam
mögött.
Villámgyorsan hátrafordultam – R. V. állt ott, arcán különös
mosollyal.
– Hogy jut eszébe így idelopakodni? – förmedtem rá. – A frászt hozta
rám!
– Bocs, öreg – mondta R. V., de nem látszott rajta, mintha
különösebben sajnálkozna.
– Mit keres itt? – kérdezte Sam.
– Darrent kerestem – válaszolta R. V. – Még meg se tudtam köszönni
neki a jegyet.
– Részemről rendben – mondtam erre. – Sajnálom, hogy a végén nem
találkozhattunk, de másutt volt dolgom.
– Persze – bólintott rá R. V., és leült mellém a sínre. – Megértem. Egy
ekkora társulatnál bizonyára rengeteg meló van, mi? Fogadok, hogy
mindig rád lőcsölnek valamit, igaz, öreg?
– Igaz – feleltem.
R. V. sugárzó arccal nézett ránk. Volt valami a mosolyában, ami
szorongást keltett bennem. Nem volt valami rokonszenves mosoly.
– Mondd csak – szólt R. V. –, hogy van a farkasember?
– Jól – feleltem.
– Állandóan láncon tartjátok, ugye? – kérdezősködött tovább.
– Nem – válaszoltam, visszagondolva Evra figyelmeztetésére.
– Nem? – adta R V. a meglepettet. – Ezt a vad és veszedelmes állatot?
– Nem annyira veszedelmes – mondtam. – Ez csak egy szerep.
Valójában eléggé szelíd. – Láttam, hogy Sam elkerekült szemmel bámul
rám. Ő tudta, mennyire vad a farkasember, és nem értette, miért hazudok.

– Mondd csak, öreg, mit eszik egy ilyen? – faggatózott R. V.
– Marhahúst. Disznóhúst – soroltam kényszeredett mosollyal. – A
szokásos kajákat. Boltban vesszük.
– Komolyan? És mi van a pókcsípéstől elpusztult kecskével? Azt ki
eszi meg?
– Nem tudom.
– Evra azt mondta, hogy a kecskét ti ketten vásároltátok egy helybéli
farmertől. Sokba került?
– Tulajdonképpen nem – feleltem. – Elég beteges jószág volt,
úgyhogy...
Hirtelen észbekaptam. Evra azt mondta R. V.-nek, hogy a kecskét egy
mészárostól vettük, nem pedig egy farmertől.
– Helyszíni vizsgálatot tartottam, öreg – mondta R. V. halkan. – A
táboromban mindenki más a táborbontással volt elfoglalva, én azonban
kimentem, megszámoltam a birkákat és a teheneket, kérdezősködtem,
csontok után kutattam a földben. Állatok tűntek el – folytatta. – A
farmerek nem sokat törődnek az ilyesmivel – nem bánják, ha egynek vagy
kettőnek nyoma vész –, engem azonban csodálkozásra késztet. Szerinted
ki vihette el őket?
Nem válaszoltam.
– És még valami – folytatta. – Végigsétáltam a patakparton, amerre
táboroztok, és mit gondolsz, mit láttam? A víz mindenütt apró csontokat,
hús- és bordarabkákat sodor magával. Szerinted honnan jöhetnek,
Darren?
– Nem tudom – feleltem, és fölálltam. – Most már mennem kell.
Várnak a cirkuszban. Vannak még elvégzendő munkáim.
– A világért sem akarlak feltartani – mosolygott R. V.
– Mikor mentek tovább? – kérdeztem. – Lehet, hogy átugrom
elköszönni.
– Kedves tőled – mondta. – De emiatt ne fájjon a fejed, öreg. Én
egyhamar nem megyek sehová.
– Mintha azt mondtad volna, hogy továbbmentek – mondtam
összehúzott szemöldökkel.
– A THV továbbmegy, sőt már el is mentek. Tegnap este. – Arcán
fagyos mosoly jelent meg. – De én még maradok egy ideig. Van itt
néhány dolog, aminek utána akarok járni.
– Ó. – Magamban hangosan káromkodtam, de közben úgy tettem,
mintha örülnék. – Ez aztán a jó hír. Hát akkor, viszlát.
– Úgy-úgy – bólogatott energikusan R. V. – Sokszor fogunk még

találkozni, öreg, erre mérget vehetsz. Hu, de még mennyit!
Félszegen vigyorogtam.
– Akkor addig is, viszlát.
– Viszlát – mondta R. V.
– Várj – szólt utánam Sam. – Veled megyek.
– Nem – mondtam. – Gyere holnap. Addigra megszerzem a választ
Mr. Talltól.
És mielőtt bármelyikük egy szót is szólhatott volna, nyakamba
szedtem a lábamat.
Először nyugtalanított, hogy R. V. ennyire érdeklődik az állatok
eltűnése iránt, de ahogy közeledtem a táborhoz, egyre inkább
megnyugodtam. Végtére is ő csak egy ártalmatlan szőrmók figura, míg
mi, a Cirque du Freak tagjai, különleges és erős lények vagyunk. Ugyan
mit árthatna ő nekünk?
Egyenesen Mr. Tallhoz akartam menni, hogy beszámoljak neki R. V.-
ről, de ahogy a kocsija felé siettem, Truska – az a nő, aki azt a hihetetlen
szakállat tudta növeszteni – megragadta a karomat, és jelekkel a
tudomásomra hozta, hogy kövessem.
Bevezetett a sátrába. Ez díszesebben volt berendezve, mint a többiek
sátra és lakókocsija. A falakon mindenütt tükrök és festmények lógtak.
Hatalmas szekrényeket láttam, öltözőasztalkákat, és egy óriási
baldachinos ágyat.
Truska mondott valamit a maga különös fókahangján, majd beállított
a szoba közepére, és intett, hogy ne mozduljak. Akkor fogott egy
mérőszalagot, és levette a méreteimet.
Amikor ezzel végzett, elbiggyesztette a száját, gondolkodott pár
pillanatig, majd pattintott az ujjaival, és az egyik szekrényhez sietett.
Miután alaposan feltúrta, talált benne egy nadrágot. Egy másik
szekrényből inget kerített, megint egy másikból zakót s egy jókora
ládából egy pár cipőt. Atlétát, alsónadrágot és zoknit magam
választhattam az egyik öltözőasztal fiókjaiból.
Egy selyemmel behúzott paraván mögött öltöztem át. Nyilván Evra
beszélt neki arról, hogy szeretnék új ruhát. Jól tette, hogy szólt, mert én
valószínűleg megint elfelejtettem volna.
Amikor kiléptem a paraván mögül, Truska összecsapta a kezét, és

gyorsan odatolt egy tükör elé. A ruhák tökéletesen illettek rám, és
legnagyobb meglepetésemre jól néztem ki. Az ing világoszöld volt, a
nadrág sötétlila, a zakó pedig arany és kék. Truska talált egy hosszú, piros
selyemanyagot, és a derekamra csavarta: hajszálra úgy festettem, mint
egy kalóz!
– Hát ez király! – mondtam neki. – Csak az a baj, hogy ez egy kicsit
szorít – mutattam a cipőmre.
Truska visszavitte a cipőt, és hozott egy másik párt. Ez puhább volt,
mint az előző, és az orra felkunkorodott, mint Szindbádé, a Hajósé.
Azonnal megtetszett.
– Köszönöm, Truska – mondtam, és indultam kifelé. Ő felemelte a
kezét, mire megálltam. Odahúzott egy széket az egyik magas szekrény
elé, ráállt, s levett a szekrény tetejéről egy nagy, kerek dobozt.
Lepottyantotta a földre, aztán kinyitotta, s kivett belőle egy kis barna,
tollas kalapot, olyat, amilyet Robin Hood viselhetett.
Mielőtt a fejembe nyomhattam volna a kalapot, Truska leültetett,
fogott egy ollót, és levágta a hajamat. Már nagyon esedékes volt.
A hajnyírás és a kalap már csak a hab volt a tortán. Alig ismertem
magamra, amikor ismét belenéztem a tükörbe.
– Ó, Truska – kiáltottam –, én... én... – nem talákam a szavakat, ezért
inkább átöleltem, és egy túláradóan érzelmes csókot nyomtam az arcára.
Zavartan engedtem el, és boldog voltam, hogy egyik barátom se látott
bennünket. Truska azonban ragyogott az örömtől.
Kirobogtam, hogy megmutassam Evrának új külsőmet. Az öltözék
szerinte is szuper volt, de megesküdött, hogy nem kérte meg Truskát
semmire. Azt mondta, vagy nem bírta már tovább nézni, hogy ilyen
gondozatlan a külsőm, vagy Mr. Crepsley kérte meg, hogy hozzon
rendbe, vagy azért csinálta, mert belém zúgott.
– Nem zúgott belém! – tiltakoztam.
– Truska szerelmes Darrenbe! Truska szerelmes Darrenbe! –
hajtogatta Evra.
– Fogd már be, te csenevész kígyóutánzat! – mordultam rá.
Nem sértődött meg, csak nevetett.
– Két szerelmes pár, mindig együtt jár, egy tányérból esznek, mindig
összevesznek! – kántálta. – Mi kell jobban, Darren? Házasság vagy
vámpírság?
Nagyot ordítva rávetettem magam, leszorítottam a földre, és el sem
engedtem, amíg kegyelemért nem könyörgött.
Amikor ezt elintéztük, Evra visszament a kígyójához, én pedig

utánanéztem, hogy mi van még hátra az aznapi teendőimből. Ettől kezdve
nem volt megállásom, mert Evra munkáját is nekem kellett elvégeznem,
úgyhogy kettő helyett dolgoztam. Így esett, no meg az új ruha miatti
izgalmak következtében, hogy tökéletesen megfeledkeztem R. V.-ről és
arról, hogy beszámoljak Mr. Tallnak az ökoharcos fenyegetéséről,
miszerint utána fog nézni, hová tűntek el az állatok.
Ha nem vagyok ilyen feledékeny, talán másként alakulnak a dolgok,
és itt-tartózkodásunk nem végződik vérontással és könnyekkel.
Estére össze tudtam volna esni a fáradtságtól. Kimerített a sok
tennivaló. Evra intett, hogy ma éjjel ne aludjak a sátrában; a kígyóját
megviseli a vírus, és előfordulhat, hogy megmar. Így aztán Mr.
Crepsleynél vetettem ágyat a földön, Madame Octa ketrece mellett.
Percekkel azután, hogy lefeküdtem, már aludtam is.
Valamivel később, éppen egy álom közepén, éreztem, hogy valami
megakad a torkomban, s fölkavarodik tőle a gyomrom. A köhögésemre
fölébredtem.
Egy alak hajolt fölém: egy kis üveget tartott a számhoz, és erőnek
erejével meg akart itatni. Az első furcsa, rémült gondolatom ez volt: "Mr.
Tiny!"
Leharaptam az üveg nyakát, ami persze elvágta a számat, és kiköptem
a folyadékot. Az alak szitkozódva megragadta az államat, szétfeszítette a
számat, és megpróbálta a folyadék utolsó cseppjeit belém diktálni. Azt is
kiköptem.
Az illető újfent káromkodott egy sort, de aztán elengedett, és
leroskadt a földre. Őrült szívverésem csillapodtával arra is rájöttem, hogy
nem Mr. Tiny az.
Hanem Mr. Crepsley.
– Mi a fenét akart csinálni? – kiáltottam dühödten.
Olyan indulat fogott el, hogy nem is éreztem felhasított szám
fájdalmát. Felmutatta a kis palack maradványát... az egyiket, amelyben az
embervért tartalékolta.
– Meg akarta itatni velem! – kiáltottam elszörnyedve.
– Meg kell innod – felelte Mr. Crepsley. – Egyre jobban legyengülsz,
Darren. Ha így folytatod, egy héten belül meghalsz. Ha nincs bátorságod
meginni, muszáj beléd diktálnom.

Olyan bősz tekintettel néztem rá, hogy nem állta a pillantásomat:
félrefordult.
– Segíteni akartam – mondta.
– Ha még egyszer megpróbálja, megölöm – mondtam lassan. –
Megvárom a nappalt, aztán belopódzok, és lecsapom a fejét.
Nyilván elhitte, hogy komolyan beszélek, mert gyászos képpel
bólintott.
– Nem teszem többet – ígérte. – Tudtam, hogy nem fog menni, de
meg kellett próbálnom. Ha csak egy kicsit is ittál volna belőle, valamivel
tovább bírtad volna erővel, és ha megérezted volna az ízét, talán nem
félnél annyira, hogy újra megkóstold.
– Sohasem akarom érezni az ízét! – ordítottam. – Nem iszom
embervért! Nem érdekel, ha meghalok is! Nem iszom belőle.
– Jól van – sóhajtotta. – Én megtettem, ami tőlem telt. Ha mindenáron
ostoba akarsz maradni, hát csak menj a magad feje után.
– Nem vagyok ostoba... ember vagyok – morogtam.
– Nem vagy ember – mondta erre halkan.
– Tudom – válaszoltam. – De az akarok lenni. Olyan akarok lenni,
mint Sam. Családot akarok, és rendes barátokat. A megszokott ütemben
akarok fejlődni és öregedni. Nem akarom azzal tölteni az életemet, hogy
emberek vérét iszom, bujkálok a napfény meg a vámpírvadászok elől.
– Kár – mondta erre Mr. Crepsley.
– Gyűlölöm magát! – mordultam rá.
– Kár – mondta ismét. – Hozzám vagy kötve. Ha ez kicsit is
megvigasztal, én sem rajongok érted – tette hozzá. – Életem legnagyobb
tévedését követtem el azzal, hogy téged félvámpírrá tettelek.
– Akkor miért nem szabadul meg tőlem? – jajdultam fel.
– Nem tehetem – hangzott a válasz. – Ha lehetne, megtenném.
Természetesen te bármikor szabadon elmehetsz.
– Tényleg? – néztem rá gyanakodva.
– Tényleg – felelte. – Én nem bánom. Ami azt illeti, szeretném is. Így
nem lennék többé felelős érted. Nem kellene végignéznem a
haldoklásodat.
– Egyáltalán nem értem magát – mondtam a fejemet csóválva.
– Én se téged – felelte egy akár gyengéd mosollyal.
Ezen elnevettük magunkat, és a dolgok visszatértek a megszokott
medrükbe. Nem tetszett, amit Mr. Crepsley csinált, de megértettem, miért
tette. Az ember nem gyűlölhet valakit, aki a javát akarja.
Elmeséltem neki, mivel telt el a napom; hogy Sammel kimentünk az

elhagyott vasútállomásra, és hogy hogyan mentette meg az életemet. Azt
is elmeséltem, hogy majdnem Sam vértestvérévé váltam.
– Jól tetted, hogy akkor megálltál – mondta Mr. Crepsley.
– Mi történt volna, ha nem teszem? – kíváncsiskodtam.
– A véred megfertőzte volna az övét. Mindig nyers húsra vágyakozott
volna. Szüntelenül a hentesüzletek körül ólálkodott volna, a kirakatokat
bámulva. A normálisnál valamivel lassabban öregedett volna. Nem sok
különbséget tapasztalna, de az a kevés is épp elég lenne.
– Elég? Mire? – kérdeztem.
– Hogy megőrjítse – válaszolta Mr. Crepsley. – Nem értette volna, mi
történik vele. Azt gondolta volna, hogy ő a gonosz. Nem tudta volna,
miért változott meg az élete. Tíz év leforgása alatt kész idegronccsá vált
volna.
Megborzongtam a gondolatra, hogy milyen közel jártam ahhoz, hogy
tönkretegyem Sam életét. Éppen az ilyen dolgok miatt kellett
megmaradnom Mr. Crepsley mellett, amíg meg nem tanulok mindent
arról, hogy mit jelent félvámpírnak lenni.
– Mit gondol Samről? – kérdeztem.
– Nem sokat láttam belőle – válaszolta Mr. Crepsley. – rendszerint
nappal jön ide. De rendes gyereknek látszik. Nagyon jó eszű fiú.
– Sokat segít Evrának és nekem a napi munkánkban – mondtam.
– Tudom.
– Ügyesen dolgozik.
– Én is így hallottam.
Idegességemben megnyaltam a szám szélét.
– Be akar állni a cirkuszhoz – mondtam. Mr. Crepsley arca elborult. –
Meg akartam kérdezni Mr. Tallt, de elfelejtettem. Holnap megkérdezem.
Maga szerint mit fog válaszolni?
– Azt, hogy kérdezz meg engem. Gyerek csak akkor csatlakozhat a
Cirque du Freakhez, ha egy önálló tag hajlandó a gyámjául szegődni.
– Lehetnék én a gyámja – javasoltam.
– Te nem vagy elég idős. Csak én lehetnék az. Nekem kellene
engedélyt adnom rá. De én nem járulok hozzá.
– Miért nem? – kérdeztem.
– Mert őrült ötletnek tartom – felelte. – Egy gyerek is épp elég teher.
Szó sem lehet róla, hogy egy másodikat is a nyakamba vegyek. Különben
is a barátod ember. Tőled nem szabadulhatok, mivel vámpírvér folyik az
ereidben, de miért tenném kockára a nyakam egy emberért?
– Ő a barátom – mondtam. – Nekem is lenne társaságom.

– Madame Octa elég társaságnak – horkant fel Mr. Crepsley.
– Az nem ugyanaz – nyűgösködtem.
– Mondd csak, mi történne, ha rájönne, hogy vámpír vagy? – kérdezte
Mr. Crepsley elgondolkodva. – Szerinted megértené? Gondolod, hogy
nyugodtan tudna aludni abban a tudatban, hogy a legjobb barátjának nincs
hőbb vágya, mint hogy elvágja a torkát, és az utolsó cseppig kiszívja a
vérét?
– Soha nem tennék ilyet! – üvöltöttem felháborodva.
– Tudom – bólintott Mr. Crepsley. – De én vámpír vagyok, és tudom,
hogy valójában milyen vagy. Tudja Mr. Tall, Evra és a többiek is. De mit
gondolsz, milyennek fog látni egy közönséges ember?
– Tehát nem engedi, hogy csatlakozzon hozzánk? – sóhajtottam
bánatosan.
Mr. Crepsley megrázta a fejét, majd hirtelen abbahagyta, és bólintott.
– Jól van – mondta. – Csatlakozhat.
– Tényleg? – néztem rá döbbenten. Noha Sam érdekében győzködtem
őt, valójában egy percig sem gondoltam, hogy beengedik közénk.
– Igen – felelte Mr. Crepsley. – Csatlakozhat hozzánk, utazgathat
velünk, és segíthet neked és Evrának a munkában. Egy feltétellel. – Mr.
Crepsley egészen közel hajolt hozzám, és a leggonoszabb vigyorával
sziszegte az arcomba: – Neki is félvámpírrá kell válnia.
Nehéz volt a szívem, amikor másnap kora reggel láttam, hogy Sam
berobog a táborba. Nagyon rossz érzés volt, hogy csalódást kell okoznom
neki, de tudtam, hogy ezt kell tennem. Nem engedhettem, hogy Mr.
Crepsley félvámpírrá változtassa.
Sokat töprengtem a dolgon az éjszaka, és az egészben az volt az
ijesztő, hogy szerintem, ha választási lehetőséget kínálnék neki, Sam
belemenne a félvámpírságba. Akármilyen okos volt is, nem hiszem, hogy
végiggondolná, milyen magányos és szörnyűséges élete van egy
vámpírnak.
Amikor meglátott, odarohant hozzám – olyan izgatott volt, hogy észre
sem vette az új ruhámat és a lenyírt hajamat.
– Megkérdezted? Igen? – kérdezte lelkendezve, izgalomtól ragyogó
arccal.
– Igen – feleltem szomorúan mosolyogva.

– És?
– Sajnálom, Sam – ráztam meg a fejem. – Nemet mondott.
Sam arca megnyúlt.
– De miért? – kiáltotta.
– Túl fiatal vagy – válaszoltam.
– Te sem vagy nálam sokkal idősebb! – csattant fel.
– De nekem nincsenek szüleim – hazudtam. – Nem volt saját
otthonom, amikor csatlakoztam a Rémségek Cirkuszához.
– Nem érdekelnek a szüleim – húzta el az orrát.
– Ez nem igaz – mondtam. – Hiányoznának.
– Hazamehetnék a vakációkra.
– Nem lenne jó. Te nem vagy alkalmas a Cirque du Freak-beli életre.
Talán később, majd ha idősebb leszel.
– Nem érdekel a "később"! – kiabálta. – Én most akarok csatlakozni
hozzátok! Keményen dolgoztam. Bizonyítottam. Hallgattam, amikor
tegnap hazudtál R. V.-nek a farkasemberről. Ezt is elmondtad Mr.
Tallnak?
– Mindent elmondtam neki – sóhajtottam.
– Nem hiszek neked – közölte Sam. – Azt sem hiszem el, hogy
egyáltalán beszéltél vele. Én magam akarok elmenni hozzá.
Vállat vontam, és a kezemmel odamutattam Mr. Tall lakókocsijára.
– Ott megtalálod – mondtam.
Sam meg is lódult hirtelen haragjában, de pár lépés után lelassított,
majd megállt. Szerencsétlenül rugdosta cipője orrával a földet, majd
visszajött, és leült mellém.
– Ez nem járja – mondta elkeseredve. Láttam, hogy könnyek
gördülnek le az arcán. – Már eldöntöttem, hogy beállok közétek. Olyan jó
lett volna. Már mindent szépen elterveztem.
– Lesznek még más alkalmak is – mondtam.
– Mikor? Azelőtt sohasem hallottam, hogy ilyen rémcirkusz járt volna
ezen a környéken. Mikor találok újra egy ilyet?
Nem válaszoltam.
– Egyébként nem is tetszene neked – próbálkoztam. – Nem olyan jó
buli, mint gondolod. Képzeld csak el, milyen lehet a tél kellős közepén,
amikor hajnali ötkor kell kelni, jéghideg vízben kell mosdani, és jeges
hóviharban is kint kell dolgozni a szabadban.
– Az engem nem zavar – jelentette ki Sam. Hirtelen abbahagyta a
sírást, és ravasz pillantással nézett rám.
– Lehet, hogy mégiscsak veletek jövök – mondta. – Besurranok az

egyik lakókocsiba, és elrejtőzöm valahol. Akkor Mr. Tall kénytelen lesz
magával vinni.
– Meg ne próbáld! – csattantam fel. – Ezt nem szabad!
– Ha akarom, miért ne? – szaladt fülig a szája. – Nem akadályozhatsz
meg benne.
– De igen – mordultam rá.
– Hogyan? – kérdezte csúfondárosan.
Vettem egy mély lélegzetet. Eljött a pillanat, hogy örök időre
elijesszem Sam Grestet. Nem mondhattam el az igazságot magamról, de
kitalálhattam egy majdnem olyan rémítő mesét, amelynek hallatán
biztosan el fog menekülni.
– Ugye, Sam, még nem meséltem el neked, hogy mi történt a
szüleimmel? – kérdeztem halk és színtelen hangon.
– Nem – felelte nyugodtan Sam. – Gyakran tűnődtem rajta, de nem
akartam megkérdezni.
– Megöltem őket, Sam.
– Micsoda? – S az arca elfehéredett.
– Néha dühöngő őrültté változom. Mint a farkasember. Senki sem
tudja, mikor vagy miért jön rám. Kisebb koromban kórházban is voltam,
de aztán úgy látszott, hogy jobban vagyok. A szüleim hazahoztak
karácsonyra. Vacsora után, miközben a papámmal egy durranócukron
huzakodtunk, hírtelen begurultam. Darabokra téptem őt. A mamám
megpróbált elvonszolni, de őt is megöltem. A kishúgom elrohant
segítségért, de elkaptam. Úgy téptem ketté, mint a durranócukor papírját.
Miután mindhármukat megöltem... – pillantásomat belefúrtam Sam
szemébe. Jól kell alakítanom, hogy elhiggye – megettem őket.
Sam döbbenten meredt rám.
– Nem igaz – suttogta. – Ez nem lehet igaz.
– Megöltem és megettem őket, aztán elszöktem – hazudtam. – Mr.
Tall talált rám, és hajlandó volt elrejteni. Van egy különleges ketrecük,
abba szoktak bezárni, ha rám jön a roham. Csak az a baj, hogy senki se
tudja, mikor jön rám. A legtöbben ezért nagy ívben elkerülnek. Evrával
nincs gond, mert ő erős. Ugyanez a helyzet a cirkusz néhány más tagjával
is. De a közönséges emberek... Egy szempillantás alatt meg tudom ölni
őket.
– Hazudsz – mondta Sam.
Fölkaptam a földről egy vastag botot, megforgattam, majd betettem a
számba, és kettéharaptam, mint egy répát.
– Úgy rágnám szét a csontjaidat, mintha csak porcok volnának –

jelentettem ki. – Nem tudnál megakadályozni, mert ha velünk jönnél, egy
sátorban laknánk, így te lennél az első, akit megtámadnék. Ezért nem
csatlakozhatsz a Cirque du Freakhez. Pedig szeretném ha lenne, ha volna
egy barátom –, de nem lehet. Előbb-utóbb megölnélek.
Sam válaszolni akart, de nem mozgott a szája. Elhitte ezt a
rémtörténetet. Eleget látott a műsorból, hogy tudja: ilyen dolgok itt
csakugyan megeshetnek.
– Menj el, Sam – mondtam szomorúan. – Menj el, és soha többé ne
gyere vissza. Ez a biztos. Jobb lesz így. Mindkettőnknek.
– Darren, én... én... – Tétován megrázta a fejét.
– Menj! – üvöltöttem, és két kézzel döngettem a földet. Fogamat
kivicsorítva morogtam. Sokkal jobban el tudtam mélyíteni a hangomat,
mint egy ember, úgyhogy vadállati morgásra emlékeztetett.
Sam ijedt kiáltással szökött talpra, és hátra sem pillantva elinalt a fák
oltalmazó sűrűjébe.
Nehéz szívvel néztem utána. Biztos voltam benne, hogy sikerült a
csel, nem fog visszajönni, soha többé nem látom viszont. Útjaink elváltak,
többé nem találkozunk.
Ha tudtam volna, mekkorát tévedek – ha fogalmam lett volna az
előttünk lévő borzalmas éjszakáról –, utánarohanok, és soha többé nem
térek vissza ebbe a véres cirkuszba, ebbe a halálosan rettenetes cirkuszba.
Ott üldögéltem leverten, búslakodva, amikor az egyik törpe
megveregette a hátamat. A bicegő volt.
– Mit akarsz? – kérdeztem.
A kék csuklyás ruhát viselő apró ember – ha ember volt – két kezével
megdörzsölte a hasát. Ez volt a jele, hogy ő és fivérei éhesek.
– Csak most reggeliztetek – mondtam.
Újra megdörzsölte a hasát.
– Még korán van az ebédhez.
Újra megdörzsölte a hasát.
Tudtam, hogy ha hagyom, ez így fog menni órákon át. A nyomomban
lesz, akárhová megyek, s addig fogja dörzsölgetni a hasát, míg megunom,
és elmegyek vadászni neki valamit.
– Jól van, na! – csattantam fel ingerülten. – Megyek, és keresek neked
valamit. De ma egész nap egyedül vagyok, úgyhogy ne várd, hogy teli

zsákkal jövök vissza.
Újra megdörzsölte a hasát.
Dühösen felhorkantam, és otthagytam. Nem kellett volna vadásznom,
ugyanis nagyon gyenge voltam. Még mindig gyorsabban futottam, mint
az emberek, és erősebb voltam, mint a velem egykorú gyerekek túlnyomó
többsége, de már korántsem voltam jó erőben. Mr. Crepsley megmondta,
hogy egy héten belül meghalok, ha nem iszom embervért, és tudtam,
hogy igazat mond. Magam is éreztem, hogy fogy az erőm. Még néhány
nap, és az ágyból sem leszek képes fölkelni.
Megpróbáltam elkapni egy nyulat, de nem voltam elég gyors. Míg
hajszoltam, kivert a veríték, és pár percre le kellett ülnöm. Aztán az úton
elgázolt állatokat kerestem, de nem találtam egyet sem. Végül, mivel
elfáradtam, és kicsit tartottam tőle, hogy mi lesz, ha üres kézzel megyek
vissza (a törpék majd engem akarnak megenni.), utamat egy birkáktól
hemzsegő legelő felé vettem.
Békésen legelésztek, amikor odaértem. Hozzá voltak szokva az
emberekhez, és jóformán a fejüket sem emelték fel, amikor elvegyültem
közöttük.
Egy öreg juhot kerestem, vagy olyat, amelyiken látszik, hogy beteg;
így nem kell olyan gonosznak éreznem magam, amiért megölöm. Végül
találtam is egy sovány, reszkető lábú és bamba tekintetű birkát, s úgy
döntöttem, ez megteszi. Úgy nézett ki, mint akinek már amúgy sincs sok
hátra.
Ha erőm teljében lettem volna, elég, ha odacsapok a nyakára, és az
állat egy pillanat alatt, minden fájdalom nélkül, kimúlik. Csakhogy
gyenge voltam, és nehézkes mozgású, ezért elsőre nem tudtam végezni
vele. A birka fájdalmasan bégetni kezdett.
Megpróbált elfutni, de a lába nem engedelmeskedett. Elesett, s ott
feküdt szerencsétlen bégetve.
Újra megpróbáltam eltörni a nyakát, de nem sikerült. A végén
felkaptam egy követ, és azzal tettem pontot a dolog végére. Szörnyű
hentesmunka így megölni egy állatot; szégyenkezve ragadtam meg a
hátsó lábánál fogva, és kivonszoltam a nyájból.
Már majdnem a sövényhez értem, amikor észrevettem, hogy valaki a
tetején ül. Elejtettem a birkát, és fölnéztem – fel voltam készülve rá, hogy
a dühös gazda vár rám.
De nem.
R. V. volt az.
Őrjöngve a dühtől.

– Hogy tehetted? – kiáltotta. – Hogy tudtál ilyen kegyetlenül
lemészárolni egy szegény, ártatlan állatot?
– Megpróbáltam gyorsan végezni vele – szabadkoztam. – El akartam
roppantani a nyakcsigolyáját, de nem tudtam. Aztán meg nem akartam
otthagyni, mert láttam, hogy kínlódik. Gondoltam, jobb, ha végzek vele,
mint ha hagyom szenvedni.
– Te aztán nagylelkű vagy, öreg – mondta gúnyosan. – Gondolod,
hogy ezzel kiérdemelted a Nobel-békedíjat?
– Kérlek, R. V., ne haragudj rám – mondtam. – Ez a birka már beteg
volt. A gazdája így is, úgy is levágta volna. Ha életben marad, a végén
akkor is elviszik a mészároshoz.
– Ettől még nem volt jogod ezt tenni vele – közölte mérgesen. – Csak
mert mások aljasak, neked még nem muszáj aljasnak lenned.
– Az állatok megölése nem aljasság – ellenkeztem. – Ha élelem
céljára történik, akkor nem.
– Mi bajod a növényekkel? – kérdezte harciasan. – Nem muszáj húst
ennünk, öreg. Nem muszáj gyilkolnunk.
– Bizonyos embereknek szükségük van húsra – emeltem föl a
hangom. – Van, aki nem lehet meg nélküle.
– Az ilyen haljon éhen! – mennydörögte R. V. – Ez a juh soha
életében nem bántott senkit. Szerintem nagyobb galádság őt megölni,
mint egy embert. Gyilkos vagy, Darren Shan!
Szomorúan csóváltam meg a fejem. Nem volt értelme vitába szállni
egy ilyen makacs emberrel. R. V. a maga szemével látta a világot, én meg
a magaméval.
– Nézd, R. V. – mondtam. – Nekem nem élvezet a gyilkolás. Felőlem
aztán a világon mindenki lehetne vegetáriánus. De az emberek nem azok.
Mit tegyünk, ha egyszer szeretnek húst enni? Én csak azt teszem, amit
tennem kell.
– Jól van, majd meglátjuk, mit mondanak erre a rendőrségen –
jelentette ki R. V.
– A rendőrségen? – húztam össze a szemöldökömet. – Nekik meg mi
közük ehhez?
– Megölted valakinek a birkáját – nevetett hidegen. – Azt képzeled,
hogy ezt megúszod szárazon? Nyulak és rókák öldökléséért nem
tartóztatnak le – sajnos –, de egy birka legyilkolásáért bizony felelned kell
a bíróság előtt. Úgy rád szabadítom a rendőrséget és a
közegészségügyiseket, mint a sicc! – És gonoszul vigyorgott hozzá.
– Ezt nem teheted! – kapkodtam levegő után. – Ki nem állhatod a

endőröket. Mindig is harcban állsz velük.
– Ha kénytelen vagyok rá – bólogatott. – De ha a saját oldalamra
állíthatom őket... – És megint gunyorosan nevetett. – Előbb téged
tartóztatnak le, aztán felforgatják a táborodat. Alaposan megnéztem, mi
folyik ott. Láttam, hogyan bántok azzal a szerencsétlen szőrmók emberrel.
– A farkasemberrel?
– Igen. Bezárva tartjátok, mint valami állatot.
– Mert az – mondtam.
– Nem – ellenkezett R. V. – Te vagy az állat, öreg.
– Figyelj ide, R. V. – mondtam. – Nem muszáj ellenségekké válnunk.
Gyere velem vissza a táborba. Beszélj Mr. Tall-lal és a többiekkel. Nézd
meg, hogyan élünk. Nincs szükség arra, hogy...
– Kár a gőzért! – vágott közbe dühösen. – Megyek a rendőrségre.
Nem tudsz olyat mondani, amivel megakadályoznál ebben.
Vettem egy nagy levegőt. Kedveltem R. V.-t, de tudtam, nem
engedhetem meg, hogy tönkretegye a Cirque du Freaket.
– Jól van – mondtam. – Ha abból, amit mondok, semmi nem állíthat
meg, akkor talán majd arra reagálni fogsz, amit teszek.
Minden maradék erőmet összeszedtem, és hozzávágtam a
birkatetemet. A mellén találta el, s az ütéstől leröpült a sövény tetejéről.
Előbb meglepetésében, majd fájdalmában felüvöltött. Mielőtt
mozdulhatott volna, átugrottam a sövényen, és már rajta voltam.
– Hát ezt hogy csináltad, öreg? – kérdezte a döbbenettől elakadó
lélegzettel.
– Ne törődj vele! – förmedtem rá.
– Kölykök nem szoktak birkákkal dobálózni. Hogyan...
– Pofa be! – rivalltam rá, és megütöttem szakállas arcát. Megrettenve
bámult rám. – Ide figyelj, Reggie Veggie – morogtam, szándékosan
használva azt a nevet, amelyet gyűlölt –, de nagyon jól figyelj. Nem fogsz
elmenni sem a rendőrségre, sem az egészségügyisekhez. Mert ha igen,
nem a birkáé lesz az egyetlen tetem, amelyet ma el fogok vonszolni a
Cirque du Freakbe.
– Mi vagy te? – kérdezte remegő hangon, és a szeme megtelt
rémülettel.
– Én vagyok a te gyászos véged, ha szembeszállsz velem –
jelentettem ki baljósan, majd ujjaimat kétoldalt az arcába mélyesztve
összenyomtam a fejét, csak annyira, hogy érezze, milyen erős vagyok. –
Tűnj el innen, Reggie – mondtam. – Menj, és keresd meg a THV-s
barátaid. Ti csak tiltakozzatok az új utak és hidak építése ellen. Itt nincs

semmi keresnivalód. Én és a cirkuszbeli barátaim szörnyszülöttek
vagyunk, és a szörnyszülöttek nem ugyanazoknak a törvényeknek
engedelmeskednek, mint a többi ember. Érted?
– Te őrült vagy – mondta halkan.
– Igen – sóhajtottam. – De nem annyira, amennyire te leszel, ha itt
maradsz, és beleavatkozol a dolgainkba.
Felálltam, és a vállamra dobtam a birkatetemet.
– Egyébként is hiába mennél a rendőrségre – mondtam. – Mire
kiérnek a táborba, ez a birka szőröstül-bőröstül eltűnik. Tégy, amit akarsz,
R. V. Döntsd el: mész vagy maradsz. Jelents föl a rendőrségen, vagy
tartsd a szád. Döntsd el, mit akarsz. Én csak annyit mondok: nekem és a
fajtámbelieknek te csak annyi vagy, mint ez a birka itt. Nekünk édes
mindegy, hogy téged ölünk-e meg, vagy a mezőn legelő állatok közül
valamelyiket.
– Te szörnyeteg vagy! – nyögte zihálva R. V.
– Igen – hagytam rá. – Vagyis még csak szörnyeteg palánta. Látnod
kellene, milyenek vannak közöttünk. – Gonoszul vigyorogtam rá, s
közben utáltam magam, hogy ilyen ocsmányul viselkedem vele, de
tudtam, hogy így kell lennie. – Viszlát, Reggie Veggie – mondtam, és
elballagtam.
Nem néztem hátra. Nem volt rá szükség. Gyakorlatilag egész úton,
vissza a táborig, hallottam rémült fogvacogását.
Ezúttal egyenesen Mr. Tallhoz mentem, és mindent elmondtam neki
R. V.-ről. figyelmesen végighallgatott, majd azt mondta:
– Jól elbántál vele.
– Azt tettem, amit tennem kellett – válaszoltam. – Nem vagyok
büszke rá. Nem szeretem bántalmazni vagy megfélemlíteni az embereket,
de nem volt más választásom.
– Tulajdonképpen meg kellett volna ölnöd – mondta Mr. Tall. –
Akkor semmit sem árthatna nekünk.
– Nem vagyok gyilkos – jelentettem ki.
– Tudom – mondta sóhajtva. – Én sem. Kár, hogy valamelyik törpe
nem volt veled. Ők habozás nélkül kitekerték volna a nyakát.
– Mit gondol, mit tegyünk? – kérdeztem.
– Nem hinném, hogy sok bajunk lesz vele – töprengett hangosan Mr.

Tall. – Túlságosan inába szállhatott a bátorsága, hogysem egyenesen a
rendőrséghez fordulna. Ha mégis, akkor sem bizonyíthat rád semmit.
Csak felesleges bonyodalmat okozna, de mivel a múltban már rengeteg
ügyünk volt a törvény képviselőivel, megbirkóznánk a helyzettel.
Az egészségügyisektől már jobban félek. Megtehetjük, hogy
felkerekedünk, és meglógunk előlük, de ha egyszer a tisztiorvosi szolgálat
emberei megérezték a szagodat, akkor nem nyugszanak addig, míg le nem
csapnak rád.
Holnap elmegyünk – döntötte el a dolgot. – Ma este még fellépünk,
mert ki nem állhatom, ha az utolsó pillanatban le kell mondani egy
előadást. Legkorábban hajnalra érhet ide az egészségügyi felügyelő,
nekünk tehát addigra fel kell szednünk a sátorfánkat.
– Nem haragszik rám? – kérdeztem.
– Nem – felelte. – Nem ez az első alkalom, hogy összeütközésbe
kerülünk a közönséggel. Nem a te hibád.
Segítettem Mr. Tallnak kihirdetni a táborban, hogy elmegyünk innen.
Mindenki természetesnek vette a dolgot. A legtöbben még örültek is,
hogy szóltam; gyakran mindössze egy vagy két órával az indulás előtt
értesülnek a táborbontásról.
Így hát egy újabb munkával teli nap következett számomra. Nem csak
a műsor előkészítésében, hanem az induláshoz való felkészülésben is
segítenem kellett az embereknek. Felajánlottam Truskának, hogy segítek
összepakolni a holmijait, de mire odaértem, a sátra már üres volt. Csak
kacsintott, amikor megkérdeztem, hogy tudott ilyen szélsebesen
összecsomagolni.
Amikor fölébredt, Mr. Crepsleynek is elmondtam, hogy reggel
továbbindulunk. Nem látszott meglepettnek.
– Elég sokáig voltunk már itt – jegyezte meg.
Megkértem, hogy az esti műsorból hagyjon ki, mert nem érzem
magam jól.
– Korán le kell feküdnöm – mondtam –, hogy jól kialudhassam
magam.
– Nem érsz vele semmit – figyelmeztetett Mr. Crepsley. – Csak
egyetlen dolog van, amitől jobban éreznéd magad, hogy mi, azt te is
tudod.
Eljött az este, közeledett a műsorkezdés ideje. Megint rengetegen
gyűltek össze. Az utakat minden irányban autók sokasága torlaszolta el. A
cirkuszban nagy volt a nyüzsgés: ki a fellépésére készült, ki a közönséget
ültette le, ki pedig a már ismert tárgyakat árúsította. Csak ketten

viselkedtek úgy, mint akiknek semmi dolga: én és Evra, aki a beteg
kígyója miatt ma este nem lépett fel. Pár percre magára hagyta, hogy
láthassa a műsorkezdést. A színpad egyik oldalán álltunk, miközben Mr.
Tall a labdát gurította, és a farkasembert mutatta be.
Az első szünetig ott ácsorogtunk, aztán kiténferegtünk, és a
csillagokat bámultuk az égen.
– Hiányozni fog ez a hely – mondta Evra. – Megszerettem ezt a
vidéket. Egy városban nem lehet ilyen jól látni a csillagokat.
– Nem is tudtam, hogy ennyire érdekel a csillagászat – mondtam erre.
– Nem erről van szó – felelte –, csak szívesen bámulom őket.
Egy idő után szédülni kezdtem, ezért le kellett ülnöm.
– Nem vagy valami jól, igaz? – nézett rám Evra.
– Voltam már jobban is – mosolyodtam el halványan.
– Még most sem iszol embervért?
Megráztam a fejem. Evra leült mellém.
– Sohasem árultad el, hogy tulajdonképpen miért is nem akarod
meginni – mondta. – Nem lehet annyira más, mint az állatvér...
– Nem tudom – válaszoltam. – És nem is akarom kideríteni. – Kis
szünet után így folytattam: – Félek, hogy ha embervért iszom, gonosszá
válok. Mr. Crepsley azt állítja, hogy a vámpírok nem rosszak, de
szerintem azok. Azt hiszem, az, aki úgy néz az emberekre, mintha állatok
volnának, nem lehet más, mint gonosz.
– De ha ez tart életben...
– Ez csak a kezdet lenne – mondtam. – Azt mondanám magamnak,
hogy azért csinálom, hogy életben maradjak. Megesküdnék, hogy
sohasem iszom többet, mint amennyire szükségem van. De mi lesz, ha
nem tudok megálljt parancsolni magamnak? Ahogy egyre idősebb és
nagyobb lennék, mind többre lenne szükségem. És ha nem tudnék
uralkodni a szomjúságomon? És ha megölnék valakit?
– Nem hiszem, hogy képes lennél rá – rázta meg a fejét Evra. – Te
nem vagy gonosz, Darren. Nem hiszem, hogy az, aki jó, tudna
gonoszságokat művelni. Amíg úgy bánsz az emberi vérrel, mint valami
orvossággal, nem lesz semmi baj.
– Lehet – mondtam, de nem hittem el. – Mindenesetre pillanatnyilag
jól vagyok így. Egy-két napig még nem kell végső elhatározásra jutnom.
– Inkább meghalnál, de nem iszol? – kérdezte Evra.
– Nem tudom – vallottam be becsületesen.
– Ha meghalsz, hiányozni fogsz nekem – mondta szomorúan.
– Hát, talán nem fajulnak idáig a dolgok – mondtam némi

nyugtalansággal. – Talán adódik valami más megoldás, hogy életben
maradjak; talán csak Mr. Crepsley nem akarja elárulni, amíg már nem
lesz más választása.
Evra morgott valamit. Ő ugyanolyan jól tudta, mint én, hogy nincs
más megoldás.
– Megyek, megnézem a kígyómat – mondta. – Jössz te is?
Elüldögélünk még odabent egy darabig?
– Nem – válaszoltam. – Jobb, ha lefekszem. Holnap korán kelünk, és
nagyon kimerült vagyok.
Jó éjszakát kívántunk egymásnak, s azzal elváltunk. Nem indultam
egyenesen Mr. Crepsley sátra felé; a táborban sétálgattam, miközben az
Evrával folytatott beszélgetésünkön gondolkodtam, s azon, hogy milyen
érzés lesz meghalni. Egyszer már "meghaltam", el is temettek, de ez nem
volt ugyanaz. Ha igazából meghalnék, akkor egyszer s mindenkorra halott
lennék. Vége szakadna az életemnek, a testem porrá válna, és aztán...
Fölnéztem a csillagokra. Oda mennék csakugyan? A világegyetem
túloldalára? A vámpírok Paradicsomába?
Gyötrelmes pillanat volt. Amíg otthon éltem, nemigen gondoltam a
halálra; úgy véltem, csak az öreg emberek halnak meg. És most itt voltam
én, jóformán szemtől szemben a halállal. Bárcsak valaki más dönthetne
helyettem! Nekem az iskola miatt kellene idegeskedtem, meg hogy
bekerülök-e a helyi futballcsapatba, nem pedig azon törni a fejemet, hogy
igyak-e embervért, vagy inkább törődjek bele, hogy meghalok. Ez nem
tisztességes dolog. Túl fiatal vagyok. Nem lenne szabad, hogy...
Láttam, hogy egy árny surran el az egyik közeli sátor előtt, de nem
sokat törődtem vele. Csak akkor lettem kíváncsi, hogy ki lehet az, amikor
egy éles csattanást hallottam. Senkinek sincs itt semmi keresnivalója. A
műsorban részt vevők mind a nagysátorban voltak. Talán a nézőtérről jött
ki valaki?
Úgy döntöttem, utánajárok a dolognak.
Arrafelé vettem az irányt, amerre az árny ment. Sötét volt az éjszaka,
ezért néhány forduló után elveszítettem a nyomát. Már azon voltam, hogy
nem követem tovább, amikor egy újabb éles csattanást hallottam, ezúttal
közelebbről.
Egy villámgyors körbepillantás után meggyőződtem arról, hogy hol
vagyok, és rögtön tudtam, honnan jönnek a különös hangok: a
farkasember ketrecétől!
Egy mély lélegzetvétellel lecsillapítottam felzaklatott idegeimet, és
amilyen gyorsan csak tudtam, siettem, hogy megnézzem, mi történik ott.

A nedves fű meghajolt a lépteim alatt, így nem csaptam zajt. Amikor
a farkasember ketrecéhez legközelebb eső lakókocsihoz értem,
megálltam, és hallgatóztam.
Halk csörgést hallottam, mint amikor enyhén megráznak valami
súlyos láncot.
Kiléptem a kocsi takarásából.
A farkasember ketrecétől jobbra és balra halvány fények égtek, így
mindent láttam a legapróbb részletekig. Ide gurították vissza a jelenete
után, mint minden éjjel.
Egy nagy darab hús volt a ketrecében, amit rendszerint a műsor után
fogyasztott el. Most azonban érintetlen volt. Ma éjjel valami másra
összpontosította a figyelmét. Termetes férfi állt a ketrece előtt. Egy jókora
fogóval már elvágta az ajtón lévő vaslánc néhány szemét. Épp a láncot
próbálta kibogozni, nem sok sikerrel. Halkan szitkozódva emelte a fogót,
hogy még egy szemet átvágjon.
– Mit csinál itt? – kiáltottam.
A férfi ijedtében ugrott egyet, eldobta a fogót, és megpördült.
R. V. volt az, ahogy sejtettem.
Először bűntudatosnak és ijedtnek mutatkozott, de amikor látta, hogy
egyedül vagyok, visszatért az önbizalma.
– Ne gyere közelebb! – szólt fenyegetően.
– Mit csinálsz itt? – ismételtem meg a kérdésemet.
– Kiszabadítom ezt a szerencsétlen teremtést – mondta. – Még egy
vadállatot sem tartanék ilyen ketrecben. Embertelenség. Kiengedem.
Telefonáltam a rendőrségre – reggel kijönnek –, de úgy döntöttem, addig
is megteszem, ami tőlem telik.
– Nem teheted – mondtam levegő után kapkodva. – Megőrültél? Ez
egy vadállat! Ha kiengeded, öt kilométeres körzetben mindent elpusztít!
– Mondod te – vigyorgott csúfondárosan R. V. – Csakhogy én nem
hiszek neked. Én azt tapasztaltam, hogy az állatok aszerint viselkednek,
ahogyan bánnak velük. Ha fenevadakként kezelik őket, akkor úgy is
fognak viselkedni. Ha viszont tisztelettel, szeretettel és emberséggel
vannak irántuk...
– Nem tudod, mit művelsz – vágtam a szavába. – A farkasember nem
olyan, mint a többi állat. Gyere el onnan, mielőtt valami nagy bajt
csinálsz. Beszéljük meg ezt a dolgot. Hátha...
– Nem! – rikoltotta. – Elegem van a sok beszédből!
Azzal visszafordult a lánchoz, és megint azzal kezdett viaskodni.
Benyúlt a ketrecbe, úgy rángatta ki a rácsok között a legvastagabb

láncszemeket. A farkasember némán figyelte.
– Hagyd abba, R. V.! – kiáltottam, és odarohantam, hogy
megakadályozzam az ajtó kinyitásában. Megragadtam a vállát, és
megpróbáltam elhúzni onnan, de nem volt elég erőm hozzá. Néhányszor a
bordái közé öklöztem, de erre csak felmordult, és kettőzött erővel
folytatta a ténykedését.
El akartam kapni a lánccal foglalatoskodó kezét, de a rácstól nem
fértem hozzá.
– Hagyj békén! – üvöltötte R. V. Rám nézett, így jól láttam tébolyult
tekintetét. – Nem tudsz megállítani! – rikácsolta. – Nem akadályozol meg
abban, hogy teljesítsem a kötelességemet. Kiszabadítom
embertelenségetek áldozatát. Igazságot szolgáltatok neki. Senki sem
tarthatja bezárva! Megmutatom...
Hirtelen félbehagyta bombasztikus szónoklatát. Az arca halottsápadttá
vált, testén remegés futott át, majd mozdulatlanná merevedett.
Úgy hallottam, mintha valaki ropogtatna, rágcsálna, csámcsogna és
tépdesne, és amikor benéztem a ketrecbe, láttam, hogy a farkasember
mozgásba lendült.
Mialatt egymással vitáztunk, előreszökkent a ketrecében, megragadta
R. V. mindkét karját, begyömöszölte szájába, s mindkettőt leharapta
könyékig!
R. V. eleinte szólni sem bírt. Döbbenettől sokkos állapotban
támolygott el a rácstól. Fölemelte megrövidült karjait, és nézte, amint a
vér ütemesen folyik ki roncsolt könyökcsonkjaiból.
Megpróbáltam kirántani két alkarját a farkasember szájából – ha
sikerül, vissza lehetett volna forrasztani –, de ő gyorsabb volt nálam:
hátraugrott, és enni kezdte. Másodpercek alatt teljesen szétroncsolta,
úgyhogy tudtam, már nem használhatók.
– Hol a kezem? – kérdezte R. V.
Figyelmemet ismét a szakállas ember felé fordítottam. Arcán különös
kifejezéssel meredt a csonkokra, melyek a karjából maradtak – még nem
érezte a hamarosan beléhasító fájdalmat.
– Hol a kezem? – kérdezte újra. – Eltűntek. Egy perce még itt voltak.
Honnan jön ez a rengeteg vér? Miért látom a saját csontomat? Hol a
kezem? – üvöltötte torka szakadtából.
– Gyere velem – léptem hozzá közelebb. – El kell látnunk a sebed,
mielőtt elvérzel.
– Ne közelíts hozzám! – ordította. Már emelte volna a karját, hogy
ellökjön magától, de eszébe jutott, hogy nincs többé keze. – Te vagy a

hibás! – üvöltötte. – Te tetted ezt velem!
– Nem, R. V., a farkasember volt – mondtam, de meg se hallotta.
– A te hibád! – hajtogatta. – Elvetted a kezemet. Gonosz kis
szörnyeteg vagy, elloptad a kezemet! A kezem! Jaj, a kezem!
Megint rákezdte a jajveszékelést. Nyújtottam felé a kezem, de
félrelökött, megfordult és rohanni kezdett. Sikoltozva, torkaszakadtából
üvöltve, véráztatta karcsonkjait a feje fölé emelve rohant végig a táboron,
s végül eltűnt az éjszaka sötétjében.
Utána akartam rohanni, de féltem, hogy rám támad. Elindultam, hogy
megkeressem Mr. Crepsleyt és Mr. Tallt – ők tudni fogják, mit tegyünk –,
de a hátam mögött felhangzó nyugtalanító mordulás félbeszakította a
mozdulatomat.
Lassan megfordultam. A farkasember ott állt a ketrec ajtajában, amely
tárva-nyitva volt! Valahogy elmozdította az utolsó láncszemet, és
kiszabadult!
Mozdulatlanná merevedve álltam szemben a gonoszul vigyorgó
fenevaddal, melynek hosszú, éles fogai csillogtak a rájuk eső halvány
fényben. Először jobbra, majd balra nézett, aztán kinyújtotta a kezét,
kétoldalt megragadta a rácsot, előregörnyedt, és megfeszítette a lábát.
Elrugaszkodott. Egyenesen felém vette az irányt!
Becsuktam a szemem, és vártam a véget.
Hallottam és éreztem, hogy tőlem alig egy méterre dobbant le a
földre. Belekezdtem a búcsúimámba.
De ekkor elzúgott a fejem fölött, és ebből rájöttem, hogy szabályosan
átugrott. Két szörnyű másodpercig vártam, hogy mikor mélyeszti a fogát
a tarkómba és harapja le a fejemet.
De nem tette.
Zavartan pislogva megfordultam. Egyre távolodott tőlem!
Megpillantottam egy alakot, amely lélekszakadva, a lakókocsikat
kerülgetve rohant előtte, és rájöttem, hogy a farkasember valaki mást vett
üldözőbe. Az ízesebb falat reményében hagyott faképnél engem. Néhány
botladozó lépést tettem a távolodó farkasember felé, majd mosolyogva
hálát adtam az isteneknek. Fel sem fogtam, mennyire közel jártam a
halálhoz. Amikor felugrott a levegőbe, biztos voltam...
A lábam beleütközött valamibe. Megálltam. Lenéztem a földre, és
megpillantottam egy hátizsákot. Biztosan az ejtette el, akit a farkasember
üldözőbe vett. Most először gondoltam arra, vajon ki után rohanhatott a
szörny. Fölemeltem a hátizsákot. Az a fajta volt, amit félvállra akasztva
szoktak hordani. Kívülről kitapogatva ruhanemű lehetett benne. Ahogy

megfordítottam, egy kis műanyag doboz esett ki belőle. Fölvettem,
lepattintottam a tetejét, és valami átható illat csapta meg az orromat...
ecetes hagyma!
Elállt a szívverésem. Dühödten kotorászni kezdtem a zsákban, hátha
ráakadok egy névre, s közben egyre azon imádkoztam, hogy az ecetes
hagyma ne jelentse azt, amitől féltem. Imám nem nyert meghallgatást. A
kézírás, melyet megtaláltam, gyerek műve volt.
"Ez a hátizsák Sam Grest tulajdona", és alatta a lakáscíme. 'El a
kezekkel!" – így szólt a figyelmeztetés, ami – tekintve hogy mi történt
egy-két perce R. V.-vel – úgy hatott, mint valami csúfolódás. De nem volt
időm nevetni e sötét tréfán.
Sam! Valami oknál fogva ideszökött ma éjjel – talán titokban kereket
akart oldani a cirkusszal –, és nyilván meglátott, és a nyomomba
szegődött. Sam volt az, akit a farkasember mélyen ülő, apró szeme
megpillantott a hátam mögött. Sam volt az, aki, hogy mentse az életét, ott
rohant a lakókocsik között.
A farkasember Samet vette üldözőbe!
Nem kellett volna egymagamban követnem őket. Segítségért kellett
volna futnom. Őrültség volt, hogy egyedül rohantam bele a sötét
éjszakába.
Igen ám, de a farkasember Samet üldözte. Samet, aki csatlakozni
akart a cirkuszhoz. Samet, aki arra kért, hogy legyek a vértestvére. Az
ártalmatlan, barátságos, bőbeszédű Samet. Azt a fiút, aki megmentette az
életemet.
Nem gondoltam a saját biztonságommal. Sam bajban volt, és nem
volt idő mások segítségét kérni. A halálomat is jelenthette volna, de akkor
is utánuk kellett mennem, hogy legalább megpróbáljam megmenteni a
barátomat. Tartoztam neki ezzel.
Egykettőre kijutottam a táborból. A felhők szétoszlottak a fejem
fölött, és láttam, amint a farkasember eltűnik a fák között.
Utánairamodtam, amilyen gyorsan csak tudtam.
Valamivel később hallottam az ordítását, amit jó jelnek vettem: ezek
szerint még mindig csak üldözi Samet. Ha már elkapta volna, az evés
annyira lefoglalná, hogy nem tudna ordítani. – Nem értettem, hogyhogy
még nem kapta el. Habár még nem láttam nyílt terepen futni, biztos

voltam benne, hogy gyorsabb, mint Sam. Talán csak játszik vele,
incselkedik, mielőtt rávetné magát, hogy megölje.
Jól ki lehetett venni lábnyomaikat a nyirkos éjszakai földön, de a
hangjuk alapján is képes lettem volna követni őket. Nehéz dolog némán
rohanni egy erdőben, különösen éjszaka.
Perceken át futottunk így, Sam és a farkasember messze előttem,
számomra láthatatlanul, én pedig a nyomukban. A lábam kezdett fáradni,
de tovább kényszerítettem magam.
Arra gondoltam, vajon mit fogok csinálni, ha utolérem őket. Semmi
esélyem nem volt rá, hogy tisztességes küzdelemben legyőzhetem a
farkasembert. Talán egy bottal vagy ilyesmivel fejbe tudnám csapni, de ez
sem tűnt valószínűnek. Gyors és erős volt, és ráadásul már megérezte az
embervér ízét. Szinte biztos, hogy nem lehet megállítani.
A legtöbb, amiben reménykedhetek, hogy közéjük vetem magam. Ha
felkínálkozom Sam helyett, talán engem terít le, és ő megmenekülhet.
Nem bántam volna, ha meghalhatnék Samért. Egy barátomért már
föladtam az emberségemet; nem jelentett sokkal nagyobb kérést, hogy
odaadjam az életemet egy másikért.
Egyébként pedig, így, ha meghalok is, jó ügyért halok meg. Többé
nem kell azon gyötrődnöm: vagy megiszom az embervért, vagy éhen
halok. Harc közben lelhetném halálomat. Pár perc múlva kijutottam egy
tisztásra, és már tudtam, hová "vezetett" bennünket Sam: a régi, elhagyott
vasútállomásra. Ez arra vallott, hogy nem vesztette el a fejét. Ennél jobb
helyre ugyanis nem jöhetett volna: itt rengeteg búvóhelyet, és közelharc
esetén számtalan kézifegyvert – fém- és üvegdarabot – lehetett találni.
Még az is előfordulhat, hogy egyikünknek sem kell meghalni – talán van
rá esély, hogy megnyerjük ezt a csatát.
Láttam, hogy a farkasember megáll az állomás közepén, és
beleszimatol a levegőbe. Ismét felüvöltött, de úgy, hogy borsódzott tőle a
hátam, és elindult az egyik rozsdás vagon felé. Amilyen halkan csak
tudtam, a vagon háta mögé kerültem, és füleltem. Nem hallottam semmit.
Fölegyenesedtem, és benéztem a vagon egyik ablakán: semmi. Újra
lehajoltam, és elosontam a harmadik vonatablakig. De amikor benéztem
rajta, ott sem láttam semmit. Fölhúzódzkodtam, hogy bekukucskáljak a
következő ablakon, s láttam, hogy egy fémrúd közeledik nagy
sebességgel az arcomhoz.
– Sam, ne! Én vagyok! – sziszegtem, visszahuppanva a földre. Egy
pillanatig csend volt, aztán Sam arca jelent meg a vonatablakban.
– Darren? – kérdezte. – Mit keresel itt?

– Téged követtelek – feleltem.
– Azt hittem, te vagy a farkasember. Meg akartalak ölni.
– Majdnem sikerült.
– Ne haragudj.
– Az Isten szerelmére, Sam, ne vesztegesd az időt bocsánatkérésekre
– szóltam rá ingerülten. – Óriási veszélyben vagyunk. Ki kell találnunk
valamit. Gyere ki onnan gyorsan.
Ellépett az ablaktól. Halk csoszogás hallatszott, aztán megjelent a
kocsi ajtajában. Körülkémlelt, nincs-e a közelben a farkasember, majd
leugrott, és odasurrant hozzám.
– Hol van? – kérdezte.
– Nem tudom – súgtam vissza. – De valahol itt, a közelben. Láttam,
hogy errefelé tart.
– Talán másik zsákmánya akadt – reménykedett Sam. – Birka vagy
tehén.
– Nem tartom valószínűnek – morogtam. – Nem azért loholt ennyit,
hogy a végén kieressze a karma közül a zsákmányt.
Egészen közel húzódtunk egymáshoz; Sam a jobb oldalt tartotta
szemmel, én a balt.
Éreztem, hogy minden ízében reszket, és biztos voltam benne, hogy ő
is ugyanezt érzi rajtam. Percekig némán figyeltünk, csak szapora
lélegzetünk törte meg a csendet.
– Mit csináljunk? – kérdezte.
– Nem tudom – válaszoltam. – Nincs valami ötleted?
– Van néhány – felelte. – Becsalhatnánk az őrházba. Talán lezuhanna
a korhadt padlódeszkák között, és akkor odalent csapdába ejthetnénk.
– Talán – mondtam. – De mi van akkor, ha mi is lezuhanunk? Az
lenne számunkra az igazi csapda! Akkor vetné ránk magát, s falna föl
bennünket, amikor csak akarna.
– És mit szólsz a szarufákhoz? – kérdezte Sam. – Kimászhatnánk az
egyik gerenda közepére, és a hátunkat egymásnak vetve
megkapaszkodnánk ott. Magunkkal vinnénk valami bunkósbotot, és
leütnénk vele, ha meg akarna támadni. Oda föl csak egyetlen úton jöhetne
utánunk.
– És előbb-utóbb biztosan jön valaki a Cirque du Freakből –
mondtam, átgondolva a helyzetünket. – De mi van, ha úgy dönt, hogy az
egyik oldalon kettéroppantja a gerendát?
– Jó mélyen beépítették őket a falba – válaszolta Sam. – Nem hinném,
hogy puszta kézzel el tudja törni őket.

– Elbírná egy gerenda mindhármunk súlyát? – faggattam tovább.
– Nem tudom – vallotta be Sam. – De ha abból a magasságból
lezuhannánk, legalább hamar vége lenne az egésznek. Ki tudja: még olyan
szerencsénk is lehet, hogy ráesünk a farkasemberre. Ő felfogná az
ütközést, és eközben szörnyethalna.
– Túl sok rajzfilmet néztél – nevettem el magam fáradtan. – De
ötletnek nem rossz. Jobbat én sem tudnék kitalálni. Még egy gerendán
sem lesz könnyű kivédeni a támadását, de mindenesetre megnehezítjük a
dolgát.
– Szerinted mennyi idő múlva érnek ide a cirkuszból? – kérdezte
Sam.
– Attól függ, mikor jönnek rá, hogy mi történt – feleltem. – Ha
szerencsénk van, meghallották az üvöltését, és pár percen belül itt
lesznek. Amúgy meg kell várnunk a műsor végét, ami még egy óra, vagy
annál is több.
– Van fegyvered?
– Nincs – válaszoltam. – Nem volt időm rá, hogy fölkapjak valamit.
Átadott egy rövid vasrudat.
– Tessék – mondta. – Nem túl jó, de több a semminél.
– Semmi jel a farkasemberről? – kérdeztem.
– Semmi – felelte. – Még semmi.
– El kéne indulnunk, mielőtt megérkezik – javasoltam, majd rövid
szünet után megkérdeztem: – De hogy jutunk el az őrházig? Elég messze
van, és a farkasember akárhol elrejtőzhetett az út mentén.
– Futunk, ahogy csak bírunk, s közben reménykedünk, hogy sikerülni
fog – hangzott Sam válasza.
– Külön megyünk? – érdeklődtem.
– Inkább ne – felelte. – Szerintem jobb, ha együtt vagyunk.
– Szerintem is. Felkészültél?
– Adj még pár másodpercet – kérte.
Néztem, ahogy a levegőt veszi. Az arca fehér volt, a ruháját
megszaggatta és összepiszkolta a vad rohanás az erdőn át, de látszott
rajta, hogy készen áll a dologra. Kemény kis fickó volt.
– Miért jöttél vissza ma éjjel, Sam? – kérdeztem halkan.
– Hogy csatlakozzam a Cirque du Freakhez – válaszolta.
– Mindazok után, amiket elmondtam neked?
– Úgy döntöttem, hogy megkockáztatom – felelte. – Úgy gondolom, a
barátom vagy. Az embernek ki kell tartania a barátja mellett, nem?
Amikor az első ijedtségemből magamhoz tértem, a történet, amit

elmondtál magadról, még elszántabbá tett, hogy csatlakozzam hozzátok.
Így talán tudok neked segíteni. Olvastam könyveket a
személyiségzavarokról. Lehet, hogy meg tudnálak gyógyítani.
Nem tehettem róla, muszáj volt vigyorognom.
– Idióta vagy, Sam Grest – mondtam.
– Tudom – felelte mosolyogva. – Te is. Ezért illünk össze ilyen jól.
– Ha ezt ép bőrrel megússzuk, szabadon közénk állhatsz – mondtam.
– És nem kell félned attól, hogy megeszlek: csak azért meséltem, hogy
elriasszalak.
– Komolyan?
– Komolyan.
– Hű! – És megtörölte a homlokát. – Végre megnyugodhatok.
– Majd ha megmenekültünk a farkasembertől – bólogattam. – Akkor
hát felkészültél?
– Kész vagyok. – Feljebb rántotta a nadrágját, és felkészült a
futáshoz. – Háromra – mondta.
– Rendben – feleltem.
– Egy – kezdte.
Beálltunk arccal az őrház felé.
– Kettő.
Rajtállásba helyezkedtünk.
– Há...
Mielőtt kimondhatta volna, két szőrös kéz nyúlt ki a vagon alól, ahol
– csak most jöttem rá, amikor már késő volt – a farkasember rejtőzködött.
Az ujjak rákulcsolódtak Sam alsó lábszárára, megragadták a bokájánál, és
lerántották a földre!
Sam sikoltozni kezdett, amikor az ujjak ráfonódtak a bokájára. A
zuhanástól egy pillanatra elhallgatott, de egy vagy két másodperc múlva
újra rákezdte. Én térdre estem, elkaptam Sam karját, és húzni kezdtem
magam felé.
Láttam, hogy a farkasember ott fekszik a szőrös hasán elnyúlva a
vagon alatt, és vadul vicsorgat. Állán lecsurgott a nyála.
Erősen magam felé rántottam Samet, de jött vele a farkasember is;
miközben ide-oda kígyózó testtel kibújt a kocsi alól. Egy másodpercre
sem engedett a szorításából. Abbahagytam a húzást, és elengedtem

Samet. Felkaptam a hosszú vasrudat, melyet az imént ejtett el, s fölugorva
ütni kezdtem vele a farkasember kinyújtott karjait, aki dühösen felordított.
Egyik szőrös mancsával elengedte Samet, és felém sújtott. Kitértem
az ütés elől, és rávágtam a Samet fogó másik kezére. A fájdalomtól
felüvöltött, és ujjai elernyedtek.
– Fuss! – rikoltottam Samnek, és fölrántottam a földről.
Egymás mellett rohantunk az őrház felé. Hallottam, hogy a
farkasember kimászik a vagon alól. Az előbb még játszott velünk, de
most már dühös volt. Tudtam, hogy teljes erőbedobással fog ránk
támadni. A játék véget ért. Semmi módon nem érhettük el az őrház
menedékét; félútig se érünk, és utol fog érni.
– Fuss... tovább! – lihegtem, és megállva szembefordultam a
mögöttem loholó farkasemberrel.
Viselkedésem úgy meglepte, hogy egyenesen belém rohant. Csupa
szőr teste izzadt volt, és súlyos. Az ütközéstől mindketten a földre
zuhantunk. Karunk és lábunk egymásba gabalyodott, de hamar
kiszabadítottam magam, és ütöttem-vertem a rúddal, ahol értem. A
farkasember dühödt ordítással rácsapott a karomra. Ezúttal sikerült épp a
vállízületem alatt eltalálnia. Az ütés ereje megbénította a karomat, amely
olyan érzéketlenné vált, mint egy darab fa. Kiesett belőle a vasrúd.
Utánanyúltam az ép bal kezemmel. De a farkasember gyorsabb volt
nálam. Fölkapta és messzire elhajította a rudat, mely kongva ért földet
valahol a sötét pályaudvaron. Gonoszul vigyorogva, lassan felállt.
Kiolvastam a szeméből, hogy ha tudna beszélni, valami ilyesmit
mondana: – "Na, Darren Shan, most az enyém vagy! Eleget szórakoztál,
eleget játszottál, épp ideje, hogy megöljelek!" Kétoldalt megragadott, és
nagyra tátott szájjal felém hajolt, hogy leharapja a fejem. Éreztem bűzös
leletét, és sárgás fogai között láttam az R. V. karjából ottragadt hús- és
ingfoszlányokat. Mielőtt összecsaphatta volna az állkapcsát, valami
eltalálta oldalt a fejét, és ettől egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát.
Samet pillantottam meg a háta mögött, kezében egy nehéz farönkkel.
Ismét lesújtott vele a farkasemberre, aki az ütéstől végre elengedett.
– Úgy látom, ez beválik – rikoltotta Sam, és harmadszor is
odacsapott. – Gyerünk! Ideje, hogy...
A szavait már nem hallottam. Mert ahogy elindultam, a farkasember
vaktában meglódította az egyik öklét, s egyenesen az arcomba talált,
amitől hátratántorodtam. Mintha ezer darabra robbant volna szét a fejem.
Vakító fényeket, óriási csillagokat láttam – aztán ájultan lerogytam a
földre.

Amikor pár pillanattal vagy perccel később magamhoz tértem – nem
tudtam, mennyi idő telhetett el –, baljós csend honolt a vasútállomáson.
Nem hallottam se futó lépteket, se sikoltozást, se küzdelem zaját. Csak
valami egyenletes csámcsogást, tőlem nem messze, valamivel előrébb.
Nyámm-nyámm-nyámm.
Lassan, nem törődve a fejemben lüktető fájdalommal, felültem. Eltelt
néhány másodperc, mire a szemem újra hozzászokott a sötétséghez.
Amikor visszanyertem a látásomat, ráeszméltem, hogy a farkasember
hátát bámulom. Négykézláb állva hajolt valami fölé. Ő adta ki azokat a
csámcsogó hangokat. Az ütés okozta kábultság miatt időbe telt, mire
rádöbbentem, hogy nem valamit eszik... hanem valakit.
SAM!!
Minden fájdalmamat feledve felszökkentem, és odarohantam. De elég
volt egy pillantást vetnem a farkasember előtt heverő véres valamire,
hogy megértsem: elkéstem.
– NEM! – sikoltottam, és ép kezemmel ész nélkül ütni kezdtem a
farkasembert.
Az felmordult, és ellökött magától. Én azonban visszaugrottam, és
már nemcsak ütöttem, hanem rugdostam is. Morogva próbált félrelökni,
de nem hagytam magam: nekiestem a hajának meg a fülének, s rángattam,
cibáltam veszettül.
Felüvöltött, és végre fölemelte a fejét. Vörös volt a szája: ijesztően
sötétvörös, és tele volt zsigerekkel, vérrel, hús- és csontdarabokkal.
Rám ugrott, letepert a földre, és egyik hosszú, szőrös karjával
valósággal odaszögezett. Hátraszegte a fejét, és hosszan vonított az
éjszakai égboltra. Aztán egy ördögi vicsorgással a torkomnak ugrott, hogy
egyetlen villámgyors harapással végezzen velem.
Az utolsó pillanatban két kéz nyúlt ki a sötétből, és megragadta a
farkasember állkapcsát. A két kéz oldalra csavarta a fejét, amitől a
farkasember felüvöltött, és lefordult rólam.
Támadója a hátára mászott, és leszorította a földre. Két ökle
gyorsabban járt, semhogy a szemem követni tudta volna, és végül a
farkasember eszméletét vesztve lent maradt a földön. Támadója fölállt, és
engem is talpra állított. Azon kaptam magam, hogy Mr. Crepsley
felhevült, sebhelyes arcába bámulok fölfelé.

– Amilyen gyorsan csak tudtam, jöttem – mondta a vámpír a levegőt
kapkodva, s közben gyengéden jobbra-balra forgatta a fejemet, hogy
lássa, nem esett-e bajom. – Evra meghallotta a farkasember üvöltését.
Rólad és a fiúról nem tudott. Ő csak azt gondolta, hogy kiszabadult a
fenevad.
Akkor szólt Mr. Tallnak, aki lefújta az előadást, és kutatócsoportot
szervezett. Akkor jutottál az eszembe. Amikor láttam, az üres ágyad,
terepszemlét tartottam, és megtaláltam a nyomodat.
– Azt hittem... meg fogok... halni – nyöszörögtem. Csupa zúzódás
voltam, és még nem tértem magamhoz sokkos állapotomból. – Biztos
voltam benne. Azt hittem... nem jön senki. Én...
Ép karommal átöleltem Mr. Crepsleyt.
– Köszönöm – zokogtam. – Köszönöm. Köszönöm. Köszö...
Hirtelen elhallgattam. Eszembe jutott elesett barátom.
– Sam! – kiáltottam kétségbeesetten. Elengedtem Mr. Crepsleyt, és
odarohantam, ahol a barátom feküdt.
A farkasember felszakította Sam hasát, és sokat megevett már a belső
részeiből. Sam meglepő módon még életben volt, amikor odaértem hozzá.
A szemhéja megrebbent, és gyengén pihegett.
– Sam, jól vagy? – kérdeztem. Idióta kérdés volt, de csak ez jött ki
megviselt számon. – Sam! – Ujjaimmal végigsimítottam a homlokán, de
nem adta jelét, hogy hallana vagy érezné a kezem érintését. Végtelenül
békésnek látszott, deréktól felfelé legalábbis.
M.r. Crepsley letérdelt mellé, és szemügyre vette.
– Meg tudja menteni? – kérdeztem. Lassan ingatta a fejét. – Meg kell
tennie! – kiabáltam. – Be tudja forrasztani a sebeket! Hívjunk orvost.
Itassa meg valamivel. Kell hogy legyen valami módja...
– Darren – szólalt meg halkan –, semmit sem tudunk tenni. Haldoklik.
Túl nagy a sérülése. Még néhány perc, és... – Felsóhajtott. – Legalább
nem fog érezni semmit. Nem lesznek fájdalmai.
– Nem! – sikoltottam, és ráborultam Samre. Olyan keservesen
zokogtam, hogy fájt.
– Sam! Nem halhatsz meg! Sam! Maradj életben! Csatlakozhatsz a
cirkuszhoz, és bejárhatod velünk a világot! Jöhetsz... velünk jöhetsz...
Nem tudtam többet mondani, csak lehajtottam a fejem, odasimultam
Samhez, és sírtam. Az elhagyott, hajdani vasútállomáson, valahol a hátam
mögött hevert az eszméletlen farkasember. Mr. Crepsley némán ült
mellettem. Alattam Sam Grest – a barátom, aki megmentette az életemet
– feküdt teljes mozdulatlanságban, és lassanként mindjobban belecsúszott

abba az utolsó álomba, amely nem más, mint a rettenetes és időtlen halál.
Egy idő múlva éreztem, hogy gyengéden megrángatják a bal
ingujjamat. Odanéztem. Mr. Crepsley állt mellettem, és szánni való
képpel nézett le rám.
– Darren – mondta –, látszatra nem ez a legalkalmasabb pillanat, de
mégis meg kell tenned valamit. Sam kedvéért. És a sajátodért.
– Miről beszél? – Letöröltem a könnyeimet, és fölnéztem rá. – Meg
tudjuk menteni? Mondja meg. Mindent megteszek!
– Semmit sem tehetünk, hogy megmentsük a testét – mondta Mr.
Crepsley. – Haldoklik, és ezen semmi sem változtat. De van valami, amit
megtehetünk a lelkéért. Darren – mondta –, ki kell szívnod Sam vérét.
Csak néztem rá mereven, de már nem reménykedve, hanem mint aki
nem hisz a fülének.
– Hogy képes erre? – kérdeztem halk, fojtott hangon. – Haldoklik a
legjobb barátom, és maga csak erre gondol... Maga beteg! Elfajzott, beteg
lelkű szörnyeteg. Magának kéne haldokolnia, nem Samnek. Gyűlölöm
magát. Menjen innen!
– Nem értettél meg – mondta.
– De igen, megértettem! – kiáltottam. – Sam haldoklik, de maga
tovább gyötör engem. Tudja, mi maga? Egy elvetemült...
– Emlékszel, amikor arról beszélgettünk, hogy a vámpírok magukba
tudják szívni az ember lelkének egy részét? – kérdezte.
Éppen valami szörnyűségnek akartam nevezni, de a kérdésétől
összezavarodtam.
– Hogy jön ez ide? – néztem rá.
– Ez most nagyon fontos, Darren. Emlékszel?
– Igen – feleltem halkan. – És?
– Sam a halálán van – mondta Mr. Crepsley. – Perceken belül elmegy.
Örökre. De egy részt belőle életben tarthatsz önmagadban, ha most
kiszívod a vérét, és véget vetsz az életének, mielőtt a farkasember okozta
sebek végeznének vele.
Nem hittem a fülemnek.
– Azt akarja, hogy én öljem meg Samet? – üvöltöttem magamon
kívül.
– Nem – sóhajtotta. – Samet már megölték. De ha te most végzel vele,
mielőtt megtennék ezt a farkasember harapásai, megőrizhetnél
valamennyit az emlékeiből és az érzéseiből. Benned ő is tovább élhetne.
– Nem tudom meginni a vérét – ráztam meg a fejem. – Samét nem. –
Lenéztem szétmarcangolt, törékeny kis testére. – Nem tudom megtenni –

suttogtam.
– Nem kényszeríthetlek rá – sóhajtott ismét Mr. Crepsley. – De
gondold át alaposan. Ami ma éjjel történt, az olyan tragédia, amely
nagyon sokáig kísérteni fog, de ha iszol a véréből, és magadba szívod
lénye egy részét, a halálát is könnyebb lesz feldolgoznod. Nehéz
elveszítenünk azt, akit szerettünk. Így nem kellene mindent elveszítened
belőle.
– Nem tudom meginni a vérét – zokogtam. – A barátom volt.
– Azért kell meginnod, mert a barátod volt – mondta Mr. Crepsley,
majd megfordult, és magamra hagyott, hogy meghozzam a döntést.
Lenéztem Samre. Olyan élettelennek tűnt, mintha máris elszállt volna
belőle az, ami emberivé, elevenné, egyedülálló személyiséggé tette.
Visszagondoltam a tréfáira, az előszeretettel használt hosszú szavaira, a
reményeire és álmaira, s hogy milyen szörnyű lenne, ha a halával együtt
mindez csak úgy, egyszerűen eltűnne a semmibe.
Letérdeltem, és bal kezem ujjait rátettem vörös nyakára. – Bocsáss
meg, Sam – nyöszörögtem, majd éles körmeimet belevájtam a húsába, és
előrehajolva rátapasztottam a számat a sebek nyílására.
A vér vastag sugárban ömlött a számba. Émelygés fogott el, föl
akartam ugrani, de minden erőmet összeszedve ott maradtam, és
lenyeltem a vért. Sam forró, sós vére sűrű, olvasztott vajként csúszott le a
torkomon.
Miközben ittam, Sam pulzusa egyre gyengült, majd teljesen eltűnt. Én
csak ittam tovább, míg az utolsó cseppig ki nem szívtam a vérét. Akkor
elfordultam Samtől, és vonítani kezdtem az égre, ahogy a farkasember
tette. Sokáig nem is tudtam mást csinálni, csak vonítani, jajgatni és sírni,
mint az éjszaka vadjai, amivé magam is váltam.
Valamivel később megérkezett Mr. Tall és még néhányan a
cirkuszból, köztük négy törpe is. Én ott ültem Sam mellett; már a
vonításhoz is fáradt voltam, csak bámultam a semmibe, azt figyelve, hogy
a vére hogyan telepszik le a gyomromban.
– Mi történt? – kérdezte Mr. Tall Mr. Crepsleyt. – Hogy szabadult ki
a farkasember?
– Nem tudom, Hibernius – felelte Mr. Crepsley. – Nem kérdeztem, és
nem is akarom megkérdezni, legalábbis még pár napig nem. Darren nincs

abban az állapotban, hogy kérdéseket tegyünk fel neki.
– Kimúlt? – kérdezte Mr. Tall.
– Nem – felelte Mr. Crepsley. – Csak leütöttem.
– Hála legyen az égnek ezekért az apró szívességekért – sóhajtotta
Mr. Tall. Csettintett az ujjával, mire a törpék megláncolták az eszméletlen
farkasembert. Odagördült a cirkusz egyik furgonja, és bedobták a
hátuljába.
Arra gondoltam, hogy követelnem kéne a farkasember halálát, de mit
használt volna az? Hiszen nem volt gonosz, csak természettől fogva
vérszomjas. Értelmetlen és kegyetlen dolog lett volna megölni.
Amikor a törpe népség végzett a farkasemberrel, figyelmük Sam
szétmarcangolt földi maradványaira terelődött.
– Várjanak – mondtam, amikor lehajoltak, hogy fölnyalábolják és
elszállítsák. – Mit fognak csinálni Sammel?
Mr. Tall kínosan köhécselt.
– Nos hát... én úgy képzelem, hogy az a szándékuk hogy elintézzék.
Beletelt kis időbe, mire rájöttem, mit jelent ez.
– Meg akarják enni őt? – rikoltottam.
– Nem hagyhatjuk itt – próbált érvelni Mr. Tall -, arra pedig nincs
időnk, hogy eltemessük. Ez a legegyszerűbb...
– Nem – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.
– Darren – szólalt meg Mr. Crepsley is –, nem kellene
beleavatkoznunk a...
– Nem! – kiáltottam, s már ugrottam is, hogy ellökdössem a törpéket.
– Ha meg akarják enni Samet, előbb engem kell megenniük!
A törpék némán bámultak rám. Zöld szemük éhesen villogott.
– Azt hiszem, ezt a kívánságodat boldogan teljesítenék – jegyezte
meg fanyarul Mr. Tall.
– Komolyan beszélek – mordultam rá. – Nem engedem, hogy
megegyék Samet. Kijár neki a tisztességes temetés.
– Miért, a férgek megehetik? – kérdezte Mr. Tall, de szúrós,
vasvillatekintetem láttán felsóhajtott, és bosszúsan megrázta a fejét.
– Hagyd, Hibernius, hadd tegye a fiú, ahogy ő akarja – szólalt meg
csendesen Mr. Crepsley. – Visszamehetsz a cirkuszba a többiekkel együtt.
Én itt maradok, és segítek megásni a sírt.
– Jól van – rántott egyet a vállán Mr. Tall. Füttyentett, és ujjával a
törpékre bökött. Azok tétováztak, majd hátrébb vonultak, és körülvették a
Cirque du Freak tulajdonosát. Magamra maradtam a halott Sam Gresttel.
Mr. Tall és segítői elmentek. Mr. Crepsley leült mellém.

– Hogy vagy? – kérdezte.
Megráztam a fejem. Erre a kérdésre nem volt egyszerű válasz.
– Erősebbnek érzed magad?
– Igen – válaszoltam halkan. Jóllehet nem sok idő telt el azóta, hogy
Sam vérét ittam, máris éreztem a különbséget. A látásom megjavult,
akárcsak a hallásom, és összevert testem sem sajgott úgy, ahogy illett
volna.
– Sokáig nem kell újra innod – mondta Mr. Crepsley.
– Nem érdekel. Nem magamért tettem. Samért.
– Dühös vagy rám?
– Nem – sóhajtottam.
– Darren, remélem, hogy...
– Nem akarok beszélni róla! – rivalltam rá. – Fázom, rosszkedvem
van, szerencsétlen és magányos vagyok. Samről akarok gondolkodni, és
magára egy szót sem óhajtok vesztegetni.
– Ahogy akarod – mondta, és ásni kezdett a kezével. Én pár percig
némán ástam mellette, majd megálltam, és ránéztem.
– Most már igazi vámpírinas vagyok, ugye? – kérdeztem.
– Igen, az vagy – bólintott szomorúan.
– Ez magát boldoggá teszi?
– Nem – felelte. – Szégyellem magam miatta.
Miközben zavartan bámultam rá, egy alak jelent meg fölöttünk. A
bicegő törpe volt az.
– Ha azt képzeled, hogy elviheted Samet... – szóltam rá szigorúan, és
még földtől fekete kezemet is fölemeltem, de mielőtt tovább mondhattam
volna, beugrott a sekély gödörbe, és szürke bőrű lapátujjait a földbe
mélyesztve nagy rögöket kezdett kiemelni.
– Segít nekünk? – kérdeztem zavartan.
– Úgy látszik – felelte Mr. Crepsley, és a vállamra tette a kezét. –
Pihenj – mondta. – Ketten gyorsabban tudunk ásni. Majd szólok, ha már
beletehetjük a barátodat.
Beláttam, hogy jobb lesz így. Bólintottam, kimásztam a gödörből, és
lefeküdtem a szélére halmozott földkupac mellé. Egy idő múlva itt is
útban voltam úgyhogy arrébb húzódtam, és a régi állomásépület
árnyékában ülve várakoztam. Itt magamra maradhattam gondolataimmal.
És Sam sötétpiros vérével a számon és az ínyemen.
Minden különösebb felhajtás nélkül eltemettük Samet – nem jutott
eszembe semmi alkalomhoz illő szöveg –, és betemettük a sírt. Nem
álcáztuk, hogy a rendőrség felfedezze, és egykettőre temessék el annak

endje és módja szerint.
Azt akartam, hogy a szülei el tudjanak tőle búcsúzni, és ezáltal annak
is elejét vegyük, hogy az állatok (és a törpe népség) martalékává váljék.
Még hajnal előtt tábort bontottunk. Mr. Tall mindenkivel közölte,
hogy hosszú út áll előttünk. Sam eltűnése nagy botrányt fog kavarni, ezért
el kell tűnnünk innen, amilyen messze csak lehet.
Indulás közben eszembe jutott, vajon mi történhetett R. V.-vel.
Elvérzett valahol az erdőben? Vagy sikerült időben eljutnia egy
orvoshoz? Vagy azóta is fut, rohan valahol, üvöltve, hogy "A kezem! A
kezem!"?
Nem érdekelt. Habár jót akart, az egész az ő hibájából történt. Ha nem
kezdi babrálni a farkasember ketrecének a zárját, Sam még most is élne.
Nem kívántam R. V. halálát, de egy fohászt sem voltam képes mondani
érte. Az volt a véleményem, hogy szenvedje el, ami a sors rámér.
Evra mellettem ült az egyik furgon hátuljában. Valamit elkezdett
mondani, de aztán elhallgatott. Megköszörülte a torkát. Aztán egy
hátizsákot tett az ölembe.
– Találtam – motyogta. – Gondoltam, hátha meg akarod tartani.
Égő szemmel olvastam a címkén – "Sam Grest" – aztán könnyekben
törtem ki, és keserves sírással ráborultam. Evra átkarolt, szorosan
magához ölelt, és együtt sírt velem.
– Mr. Crepsley elmondta, mi történt – szólalt meg végül, amikor
valamelyest magához tért, és megtörölte könnyes arcát. – Azt mondta,
kiittad Sam vérét, hogy életben tartsd a lelkét.
– Nyilván azért – hagytam rá nem sok meggyőződéssel.
– Figyelj – mondta Evra –, én tudom, mennyire nem akartál
embervért inni, de megtetted, mert Samről volt szó. Jó cselekedet volt, és
nem gonoszság. Nem kell rossznak érezned magad, amiért a vérét szívtad.
– Talán – nyögtem, majd a feltoluló emlék hatásár megint sírtam egy
sort.
Eltelt a nap, a Cirque du Freak továbbvonult, de én semmi másra nem
tudtam gondolni, mint Samre. Eljött az éjjel, s egy rövid pihenőre
lehúzódtunk az út szélére. Evra elment, hogy valami ennivalót és frissítőt
szerezzen.
– Hozzak neked valamit? – kérdezte.
– Ne – válaszoltam, arcomat a szélvédő üvegéhez nyomva. – Nem
vagyok éhes.
Evra elindult.
– Várj csak – hívtam vissza.

Valami különös ízt éreztem. Sam vére még mindig forrón, sósan és
rémítően égette a számat, de nem ez az bizsergette a nyelvem tövén
elhelyezkedő ízlelőbimbóimat. Valami olyasmire vágytam, amire
korábban még soha. Zavarba ejtő pillanatok teltek el így, hogy nem
tudtam, mi lehet az. Aztán egyszer csak felismertem e különös sóvárgást,
és halvány mosoly ült ki az arcomra. Feltúrtam Sam hátizsákját, de a
doboz valahová elkeveredhetett a táborbontáskor.
Fölnéztem Evrára, letöröltem a könnyeimet, megnyaltam a számat, és
olyan hangon, amely nagyon emlékeztetett egy furcsa, okoskodó
kiskölyökére, akit ismertem, megkérdeztem tőle:
– Van nekünk ecetes hagymánk?
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK...