Egy 1848. szeptemberi országgyűlési határozat és társadalmi háttere

OROSZ ISTVÁN
Egy 1848. szeptemberi országgyûlési határozat
és társadalmi háttere
Az 1848–49. évi forradalmi magyar kormányok hivatalos lapjának a „Közlöny”-nek legfontosabb
feladatait Szemere Bertalan belügyminiszter fogalmazta meg abban, hogy „a Kormány a Közlönyt
hivatalos lapjának nyilvánítván országszerte és hivatalos rovatának kötelezõ erõt is tulajdonítván,
szükséges következés, hogy valamennyi rendelet, köröztetés és egyéb hivatalos hirdetmény
kirekesztõleg a Közlöny szerkesztõségéhez küldettessék, miszerint ez a Kormányi intézkedések
öszvegét foglalja magában, és a hatósági tévedések és félreértések, menyek már is mutatkoznak,
mellõztessenek”. E feladatmeghatározás szerint, miként a Közlöny monográfusa
V. Windisch Éva megállapította, a lap elsõ és legfontosabb rovatát kezdettõl fogva a határozatok
és rendeletek alkották. A Közlöny a polgári hivatali életben ugyanolyan szerepet töltött be, mint a
francia forradalom termékeként megszületett Moniteur, vagy a bécsi császári udvar hivatalos lapjának
tekinthetõ Wiener Zeitung. Azt, hogy a modern polgári közigazgatásnak szüksége volt hivatalos
lapra még olyan viszonylag elmaradott tartományban is, mint Magyarország, az mutatja leginkább,
hogy a forradalom és szabadságharc leverése után is létezett hivatalos újság: „Magyarországot
illetõ országos kormánylap” címmel.
A mai hivatalos lapokkal ellentétben a Közlönynek nemcsak határozatokat és rendeleteket
tartalmazó rovata volt, de közölt belföldi tudósításokat is, amelyeknek a belügyminiszter elképzelései
szerint „történeti hitelességûeknek” kellett lenniük. Kétségtelen, hogy a megyei tudósítók jelentései
alapján a forradalmi Magyarország mindennapjai 1848. június 8-a után elég jól nyomon
követhetõk. A hivatalos lap azt is feladatának tekintette, hogy az elsõ népképviseleti országgyûlés
tanácskozásait „híven és teljes terjedelemben” közzétegye, és ezáltal az országgyûlés jegyzõkönyvei
is publikussá váljanak. A polgári nyilvánosságnak így a Közlöny egyik legfontosabb eszköze
volt. Fontossága 1848–49-ben vetekedett Kossuth Lajos 1832–36-ban megjelentetett Országgyûlési
Tudósításaival azzal a különbséggel természetesen, hogy akkor e tudósítások egyáltalán nem
a kormány szándékából, hanem a nyilvánosságot követelõ ellenzék akaratából születtek meg.
A Közlönynek volt külpolitikai rovata, közölt hivatalos hirdetéseket, köztük törvényszéki idézéseket,
árveréseket s ezeken kívül még sok egyebet is. 1
E rövid tanulmányban nem kívánok foglalkozni a Közlönyben megjelent számtalan rendelettel
és országgyûlési határozattal, amelyeket a hivatalos lapnak kellett eljuttatni a törvényhatóságokhoz,
csupán eggyel, amit azonban nagy várakozás elõzött meg már a népképviseleti országgyûlés elsõ ülése
óta, s amelynek igen nagy jelentõsége volt, mert országos elégedetlenséget igyekezett lecsillapítani.
A Közlöny szeptember 17-i 100. számában jelent meg ugyanis az az országgyûlési határozat,
amelyet a törvényhozó testület 15-én délután alkotott. (Úgy tûnik a nyomdai átfutási idõ akkor
sokkal rövidebb volt a mainál). A határozat a következõt tartalmazta: „közös egyetértéssel határozatilag
kimondatni rendeltetett: hogy addig is míg a hûbér hátra lévõ maradványairól szóló törvényjavaslatok
tüzetes tárgyalása befejeztetnék, a képviselõház határozatilag kinyilatkoztatja,
hogy a szõlõ után járó uri dézma, vám és más nemû adózások a törvény által határozandó méltányos
kárpótlás mellett teljesen megszüntettetni rendeltetett, és ezen határozat kinyomatása is elhatároztatott”.
Másnap reggel a jegyzõkönyv hitelesítése során a követek úgy értelmezték a hatá-

162 OROSZ ISTVÁN
rozatot, hogy „a határozat akként értendõnek jelentetett ki, hogy az álladalom általi kármentesítésnek
csak azokra nézve lehetend helye, kik a szõlõt magok mívelik”. 2
Ha értelmezni kívánjuk a határozatot, s legalább nagy vonalakban utalni kívánunk arra a társadalmi
háttérre, ami kiváltotta, hogy a követek közös egyetértéssel a fentiek szerint döntöttek,
közeli és távoli okokat kell számításba vennünk.
Aligha kétséges, hogy van összefüggés a szõlõdézsma eltörlése, és Jellasics támadása között.
Illyés Gyula az Ozorai példában nagyon életszerûen mutatta be ezt a kapcsolatot. A felszabadult
jobbágyokat csak úgy lehetett megnyerni a függetlenségi harc ügyének, ha az áprilisi
jobbágyfelszabadító törvényeket az országgyûlés a volt jobbágyok érdekeinek megfelelõen kiszélesíti.
Ennek eszköze volt Deák Ferenc igazságügy-miniszter javaslata „az 1848-dik évi IX. t.cz.
folytán szükséges intézkedésekrõl”. A javaslatra annál inkább is szükség volt, mert Jellasics olyan
röpiratokat terjesztett a dél-dunántúli parasztok között, amelyek megoldást ígértek az áprilisi törvények
óta függõben lévõ úrbéres kérdések, közöttük a szõlõdézsma ügyének rendezésére. Ennek
csak úgy lehetett elejét venni, ha az országgyûlés még a Deák-féle törvényjavaslat tárgyalása elõtt
kinyilvánította szándékát a szõlõdézsma eltörlésérõl. Erre utal a határozat, amikor azt mondja ki,
hogy még a törvényjavaslatok „tüzetes tárgyalása” elõtt kell dönteni, mivel az országgyûlés csak
szeptember 19-ére tûzte napirendjére Deák említett elõterjesztését.
Az egész kérdéskörnek van azonban egy távolabbra, az áprilisi törvényekig, sõt az 1848-at
megelõzõ évtizedekig visszanyúló eleme is: a szõlõföldek jogi helyzete a késõi feudalizmus Magyarországán.
Ismeretes, hogy az áprilisi törvények „az úrbér és azt pótló szerzõdések alapján eddig gyakorlatban
volt” szolgálatokat törölte el, állami kárpótlást biztosítván e járandóságok után a volt földesuraknak.
A szõlõket azonban a törvény megalkotói nem tekintették olyan birtoknak, amely után úrbér,
vagy azt pótló szerzõdés alapján kellett járadékot fizetni, még akkor sem, ha a járadékot ugyanúgy
kilencednek és tizednek nevezték, mint az úrbéres földek után fizetetteket. A szõlõbirtokos jobbágyok,
nem lévén járatosak a feudális jogban, nem nagyon értették, hogy a szántóföldjeik után eddig
fizetett kilencedet miért szünteti meg a törvény, s miért nem teszi ugyanezt szõlõföldjeikkel? A
törvény különbségtétele annál kevésbé volt érthetõ számukra, mert a szõlõföldekkel már csaknem
évszázadok óta csaknem úgy rendelkeztek, mint sajátjukkal, többnyire szabadon adhatták-vehették,
nem úgy, mint a szántóföldeket és a réteket. Igaz gyakran meg kellett tapasztalniuk, hogy az uraságok
kibecsültették õket szõlõikbõl, de nem közbecsûvel (aestimatio communis), hanem annak tízszeresét
jelentõ örökbecsû (aestimatio perennalis) révén. 1848 áprilisában viszont kénytelenek voltak
tapasztalni, hogy a szõlõkre nem terjed ki a felszabadító törvény hatálya. 3
A szõlõdézsma fennmaradása azért is érintette hátrányosan a volt jobbágyokat, mert a szõlõbõl
származó haszon sokszorosa volt a szántóföldek vagy kaszálók hasznának, másrészt voltak
olyan tájak is az országban, ahol a szõlõtermelés a jobbágyok legfõbb megélhetési forrása volt.
Éppen e vidékek voltak azok, ahol nagyon nehezen vették tudomásul, hogy a törvény érvényben
hagyta a szõlõdézsma-kötelezettséget. A legjelesebb magyar bortermõ tájat, Tokaj-Hegyalját magában
foglaló Zemplén megye nem is volt hajlandó a fentieket tudomásul venni, s olyan határozatot
hozott, hogy a szõlõdézsma is megszûnt, mert a törvényt eszerint kell értelmezni. A
zempléniek nem úgy értelmezték az úrbériséget, mint a törvényalkotók. Úgy vélték õk a szõlõk
után is fizették az állami adót, ezért az áprilisi törvényekkel szõlõik is felszabadultak. 4 Jó néhány
olyan település, amely a szõlõ monokultúra felé haladt, s a szántóföld csekély volta miatt a megélhetés
alapját egyedül a bortermelés jelentette, igen nehéz helyzetbe került. E települések számára
a jobbágyfelszabadítás gyakorlatilag nem jelentett változást, mert megmaradt a bortermés utáni
kilenced, sõt ha az uraság az egyházi tizedet is kibérelte: az ötödfizetés. Nem volt véletlen, hogy e
települések panaszaikkal ostromolták a kormányt és az országgyûlést.

Egy 1848. szeptemberi országgyûlési határozat és társadalmi háttere 163
Ezek a panaszok megjelentek az országgyûlésen is, és a Közlöny kitûzött céljainak megfelelõen
tájékoztatott is azokról a felszólalásokról, amelyek a szõlõdézsma ügyében elhangzottak. A június
24-i szám felhívta a figyelmet Tokaj-Hegyalja különleges helyzetére. 5 Errõl egyébként Kossuth Lajos
is igen jól tájékozott volt, hiszen évekig hivatalnokoskodott Zemplén megyében, s életének fontos
szakasza kötõdött Sátoraljaújhelyhez és Sárospatakhoz. Nemcsak Tokaj-Hegyalján, de az ország más
szõlõvidékein is volt egy olyan probléma, amit nem lehetett egyszerûen megoldani. A legjelesebb
szõlõvidékeken a dézsmafizetés kötelezettsége nem a járadékfizetõ, hanem a szõlõ jogállását tükrözte.
A szõlõ szabad elidegeníthetõségébõl fakadt, hogy az úrbéres földekkel ellentétben a jobbágykézen
lévõ szõlõt megvásárolhatták a nemesek is. Ebbõl következõleg a mágnásoknak is lehetett olyan
szõlõjük, amely dézsmaköteles volt, s amely után kilenceddel tartoztak a szõlõhegy földesurának,
esetleg olyan mágnástársuknak, akivel együtt ültek az országgyûlés felsõházában. Ha ez kivételes
esetnek számított is, kisebb nemesek kezén sok dézsmaköteles szõlõ volt, s ezek után rendszeresen
fizették a járadékot. A szõlõdézsma megváltásának tárgyalásakor, amirõl a Közlöny szeptember
21–22-i száma pontosan beszámolt, ezt a helyzetet nem lehetett megkerülni.
A hasonló viszonyok ismeretében egészítette ki az országgyûlés a dézsma eltörlésérõl szóló
határozatot azzal, hogy az állami kármentesítést csak azok élvezhetik, akik maguk mívelik szõleiket.
Kossuth méltánytalannak tartotta volna, ha az ország kármentesíti Bretzenheim herceget azért
a dézsmáért, amit Esterházy herceg fizet neki. Kazinczy Gábor, aki szintén hegyaljai földbirtokos
volt, azért érvelt amellett, hogy a szõlõiket két kezükkel mûvelõk dézsmáját váltsa meg az állam s
nem a „magaforma kaputos emberekét” 6 .
A határozat mellett felsorakoztatott súlyos érvek ellenére a szõlõdézsmával kapcsolatos döntés
nem volt teljesen azonos a szeptember 15-i határozatban megfogalmazottakkal. A szõlõdézsma
eltörlésérõl már szeptember elõtt születtek egyéni képviselõi javaslatok. Az állami kárpótlás
melletti teljes eltörlést szorgalmazó Táncsics Mihály- és Nyáry Pál-féle javaslatokat az országgyûlés
arra hivatkozással nem tárgyalta, hogy sor fog kerülni az Igazságügy-minisztérium elõterjesztésének
megvitatására. Ez a vita a határozat megszületése után szeptember 19-én kezdõdött, s
a szõlõdézsmát tárgyaló tíz paragrafus esetében törvényalkotással is ért véget. E paragrafusokat
azonban az uralkodó – bár erre módja lett volna – nem szentesítette, így az áprilisi törvények után
az elsõ népképviseleti országgyûlés egyetlen új törvényt sem alkothatott.
Az elfogadott paragrafusok lényegesen kevesebbet tartalmaztak, mint a szeptember 15-i határozat,
mert csak csak azt javasolta kimondani, hogy a szõlõdézsma megváltható, azaz nem a földesúri
kilenced állami kárpótlás melletti megszüntetésérõl, hanem a jobbágyok (és más szõlõbirtokosok)
általi megválthatóságáról kívánt intézkedni. E megváltási díjat hétévi jövedelem átlaga
alapján számították volna ki. Az átlagjövedelmet kamatnak tekintve, ennek hússzorosa lett volna
a megváltási tõke, azaz 5% évi kamat mellett számították ki a megváltás tõkéjét. A szeptember
15-i határozat azonban teljesen új helyzetet teremtett, hiszen az esetek nagy többségében állami
kárpótlást irányzott elõ, s ezzel igazolta Nyáry Pál véleményét, aki szerint Deák Ferenc javaslata
jó lett volna 1830-ban, de elkésett 1848-ban. 7
A határozat szellemében át kellett alakítani a javaslatot két lényeges ponton is. Meg kellett
változtatni a címet, hiszen most már nem a szõlõbeli adózások megválthatóságáról kellett törvényt
alkotni, hanem megszüntetésérõl, így az elsõ paragrafusban sem azt kellett kimondani,
hogy a szõlõ utáni tartozások „jövendõre megválthatók lesznek”, hanem azt, hogy „kármentesítés
mellett ezennel megszüntetnek”. Megváltozott a tervezet a tekintetben is, hogy a kárpótlás alapja
nem a jövedelem, mert ez nem a tulajdonos, hanem „a szõlõbirtokos által befektetett tõkébõl
foly”, hanem a föld értéke. Ez utóbbi vélemény a vitában formálódott, s abból fakadt, hogy a szõlõbõl
származó jövedelem alapját az ültetvény adja s ez a telepítõé, a tulajdonost csak a földért lehet
kárpótolni, amibe a szõlõt ültették. Ez az elv került bele abba a kárpótlási javaslatba is, amit a

164 OROSZ ISTVÁN
nemesség megnyugtatására Deák javaslatával párhuzamosan Kossuth terjesztett szeptember
14-én az országgyûlés elé.
Az eredeti elõterjesztést gyökeresen megváltoztatva, a részletes tárgyalás során megerõsítették
a határozatnak azt az elemét: általános elv, „hogy a kármentesítés kötelessége nem a magán
szõlõbirtokost, hanem az állományt (ti. az államot) illeti”. Ugyanakkor elutasították azt, hogy ez
egyformán megillessen minden dézsmaköteles szõlõbirtokost. Eddig még teljesen a szeptemberi
határozat szellemében jártak el. Megváltoztatták azonban a határozat utolsó mondatát, mert azt a
javaslatot, hogy „a status általi megváltása a szõlõknek csak azon birtokosaira értendõ, kik saját
kezeikkel mívelik azokat”, szavazattöbbséggel elvetették. De nem kapott többséget az az elképzelés
sem, hogy csak azok helyett fizessen az állam kárpótlást, akik az áprilisi törvényekben „semmi
engedményekben nem részesíttettek”. Elbukott az a javaslat is, hogy csak azok jussanak ingyen
szõlõjükhöz, akinek a szõlõn és házukon kívül más vagyonuk nincs, de az is, amely szerint a kárpótlás
csak a nyolcadtelkesekre terjedjen ki.
Végül azt fogadták el a követek, hogy az állam azok helyett vállalja át a kárpótlást, akiknek a
szõlõn kívüli birtoka nem haladja meg a negyed telket, vagy összes vagyonuk értéke az 500 forintot.
E kiegészítésekkel, miként a Közlönybõl értesülhetünk, a javaslat szeptember 22-én „a többség
által elfogadva lõn”. 8
A Közlönybõl a törvényhatóságok is értesülhettek arról, hogy a sok elégedetlenséget okozó
szõlõdézsma ügyében gyõzedelmeskedett az állami kárpótlás elve, ha nem is terjedt ki mindenkire.
A volt jobbágyoknak az a rétege, amely elsõsorban szõlõtermelésbõl élt, megnyugvással vehette
tudomásul, hogy nem mostoha gyermeke az új hatalomnak. A haza védelmére szólító felhívások
megalapozottabbá váltak.
A szõlõdézsma szeptemberi eltörlése méltó kiegészítése volt az áprilisi törvényeknek. 9 Fontos
lépés volt az érdekegyesítésnek abban a folyamatában, amely Kossuth politikájában 1848
szeptemberében új alapokra helyezõdött. E törvénnyel kezdõdött el az áprilisi felszabadító törvények
kiszélesítésének folyamata, amely Kossuth 1849. áprilisi kormányzóelnöki rendeletével,
majd az új igazságügy-miniszter, Vukovics Sebõ törvénytervezetével folytatódott. 10 Olyan minták
születtek, amelyeket sem az abszolutizmus, sem a dualizmus korában az új kormányzati rend nem
tudott a törvényalkotásban felülmúlni.
Jegyzetek
1. Idézi: V. Windisch Éva: Közlöny (1848–49). A forradalom és a szabadságharc hivatalos lapjának története.
Bp., 1958. 19.
2. Közlöny 1848. szeptember 17. 100. sz. 509–10. Vö. Beér János szerk.: Az 1848. évi népképviseleti országgyûlés.
Bp., 1954. 232.
3. Szabó István: A jobbágybirtok problémái 1848–49-ben (Tanulmányok a magyar parasztság történetébõl)
Bp., 1948. 368–74. Varga János: A jobbágyfelszabadítás kivívása 1848-ban. Bp., 1971. 167. Orosz István:
A szõlõdézsma megszüntetése 1848-ban és 1868-ban. (Rácz István szerk: Szabó István Emlékkönyv)
Debrecen, 1998. 313.
4. Varga János i. m. 325–26.
5. Közlöny, 1848. jún. 24. 15. sz. 59.
6. Idézi: Szabó István i. m. 374.
7. Beér János szerk. i. m. 622–23.
8. Közlöny 1848. szept. 22. 105. sz. 535–39.
9. Orosz István i. m. 319.
10. Orosz István: A jobbágyfelszabadítás és végrehajtása (Gunst Péter szerk.: A magyar agrártársadalom a
jobbágyság felszabadításától napjainkig) Bp., é. n. 108–111.