A Hódoltság Kora - Habsburg Történeti Intézet

Ennek a védőzónának a kiépítésében elsősorban egyik patronáltja, tarkői Tahy Ferenc szigetvári főkapitány
(1550–1553), valamint számos – várkapitányként szolgáló vagy várbirtokosként a Dél-Dunántúlon élő –
familiárisa volt segítségére.
A dél-dunántúli védelmi övezet önállósodását, azaz a főhadparancsnokok, majd a Ebersdorf és Sforza
főhadimarsallok ellenőrzése és igazgatása alóli fokozatos kicsúszását Nádasdy erőteljes fellépése, páratlan
kapcsolatrendszere és elismertsége mellett még több fontos tényező segítette elő. Egyrészt a főkapitányi
hadak egy jelentős része, az említett 200 lovas fele és 150 hajdú ebben az időben továbbra is és állandóan a
baranyai–somogyi várláncolat kulcsában, Szigetváron teljesített szolgálatot, 354 16 ami már önmagában is igen
megerősítette az idegen főtisztekkel szemben a dunántúli főkapitány itteni befolyását. Másrészt és ez volt a
lényegesebb változás, Nádasdy második főkapitánysága alatt egyre több várba (Kaposvár, Babócsa, Lak,
Somogyvár) került Ferdinánd király magyarországi 102és külföldi jövedelmeiből (és nem a rendek által
megszavazott hadiadóból) fizetett őrség. Ezek felett azonban a tényleges irányítást az arra elvileg utasított
főhadparancsnokok és főhadimarsallok helyett fokozatosan Nádasdy vette át.
Ennek köszönhetően Nádasdy előző főkapitányságával ellentétben, amidőn pusztán a dikából felfogadott
vagy a vármegyék által kiállított, csekély létszámú és csak időlegesen szolgáló csapatokkal rendelkezett,
most már valóban komolyabb katonaság felett kezdett parancsnokolni. A főkapitány és az általa kézben
tartott királyi várkapitányok térnyerésével magyarázható tehát, hogy Ebersdorfnak, majd még inkább
Pallavicininek a Balatontól délre fekvő terület határvédelmének irányításába egyre kisebb beleszólása
maradt. A dunántúli főkapitány helyzetét ugyanakkor a természetföldrajzi viszonyok is jelentősen segítették,
hiszen a nagy távolságok és a Balaton képezte határvonal miatt nem is nagyon volt már többé lehetőség a
tótól északra és délre fekvő területek, azaz az egész Dunántúl hadügyének egy kézben történő irányítására.
Mindez végső soron azt jelentette, hogy az országos főkapitány pozíciói a magyarországi hadügy
irányításában jelentősen megerősödtek. Nádasdy tehát ezekben az esztendőkben, elsősorban a Dunántúl
délnyugati részén nemcsak megtorpedózta a bécsi hadvezetés 1547-ben Erdődy Péter kinevezése kapcsán
kifejtett törekvéseit, hanem még erősítette is a magyar rendek dunántúli és egyúttal országos pozícióit. Ez
még annak ellenére is igaz volt, hogy a Győr szomszédságában fekvő várak katonaságának irányítására –
miként megismertük – Nádasdy befolyása még közeli sárvári udvara ellenére is rohamosan csökkent, sőt
gyakorlatilag ugyanúgy elveszett, mint az idegen főtiszteknek a Balatontól délre fekvő területeken.
Noha Nádasdy befolyásának erősödése a hadügy területén számos tekintetben sértette a bécsi hadvezetés
érdekeit, az együttműködni kész Salm főhadparancsnok hamar belátta, hogy rengeteg magyarországi feladata
mellett nemhogy káros, hanem egyenesen hasznos számára Nádasdy dél-dunántúli tevékenysége. Hatásköre
ezáltal ugyan csökkent, viszont egy olyan területen tehermentesítette őt a dunántúli főkapitány, amely
egyrészt nem esett a törökök legfőbb hódítási irányvonalába, Bécs felé, másrészt amelynek ekkor még elég
jelentős hátországa volt, benne többek között éppen Nádasdy kanizsai uradalmával. Ezzel a rugalmassággal
magyarázható, hogy Salm és helyettese, Ebersdorf nem léptek fel kíméletlenül Nádasdyval szemben, sőt
elismerték szerepét. A magyar rendeket képviselő helytartó, Várday Pál és maga Nádasdy is belátta, hogy az
idegenből érkező, nélkülözhetetlen segélyek miatt engedményekre kényszerülnek, és még mindig jobb az
ezek árán való együttműködés, mint az állandó összeütközés. Ennek köszönhető, hogy ezekben az
esztendőkben már mindkét fél komolyan számít(hat)ott a másik katonai segítségére, és fel sem merült, hogy
kétségbe vonja a másik támogatásának szükségességét a határvédelem hatékonyabb ellátása érdekében.
Mindez ragyogóan tükröződik abból a tervezetből, amelyet 1548-ban a helytartó és tanácsosai a februárban
befejeződött országgyűlés szorgalmazására (3. tc.) az alábbi formában dolgoztak ki: 355 17
35416 1549: MOL E 136 MKA Div. inst. Köt. 1. fol. 9–13. és MOL E 21 Ben. res. 1549. hónap és nap
nélkül. Több hibával kiadta: Thallóczy, 1877. 171–172., valamint újra Illésy, 1897. 115–118. Részletesen
idézte még: Szendrei, 1888. 418–419.; 1551: „Nam praeter ducentos equites, ad quos ego a Vestra
Sacratissima Maiestate ordinem habeo, et pedites Zygethyenses, nullae gentes sunt. Ex illis quoque ducentis
equitibus centum teneo in Zygeth, cogitet Vestra Sacratissima Maiestas, quid cum centum equitibus facere
possim.” MOL E 185 MKA Nádasdy cs. lt., Missiles, Nádasdy Tamás I. Ferdinándhoz. 1551. február 5.,
Kanizsa; 1552: Uo. Nádasdy Tamás Ehrenreich von Königsberghez. 1552. május 31., Léka.
35517 „Limitacio equitum et peditum circa Danubium in arcibus ac fortaliciis ac penes capitaneos generalem
et supremos durantibus induciis collocandorum.” ÖStA HHStA Hungarica AA Fasc. 55. Konv. B. fol. 155–
164., ill. egy bevezetőjében rövidebb, de adataiban csaknem megegyező változat: MOL E 211 MKA Lymbus
Series II. Tétel 3. fol. 3–8. Ez utóbbi kiadása: Illésy, 1892. 544–547. Vö. még: Takáts, 1908. 263.