A Hódoltság Kora - Habsburg Történeti Intézet

katonaságot, hanem várakba helyezett állandó helyőrségekkel is kezdtek részt venni Győr vidékének és
ezáltal saját tartományuknak a megoltalmazásában. A fenti táblázatból tehát éppen amiatt hiányozhatott
például Pápa és Veszprém vára, mert Győrrel együtt ebbe a három erődítménybe 1546 elején az osztrák
tartomány rendjei saját fizetésükön mintegy 1100 főnyi végvárit rendeltek. 147 31
Az osztrák rendek által fizetett német és magyar katonákkal a dunántúli főkapitányok nem rendelkezhettek,
hiszen ezek Salm főhadparancsnok (1546–1550), valamint az ő gyakori távollétében Reinprecht von
Ebersdorf főhadparancsnok-helyettes és főhadimarsall irányítása alatt álltak. A két idegen fővezérrel azonban
a mindenkori dunántúli főkapitányok utasításuk értelmében állandó összeköttetésben álltak, hogy egy-egy
nagyobb török betörés ellen csapataik egyesítését követően közösen léphessenek fel. Mindez tehát azt
jelentette, hogy a határvédelemben részt vevő katonaság – elsősorban pénzügyi okok következtében – már az
új végvárrendszer születésének kezdőpillanatában is meglehetősen sokszínű volt. A Balatontól északra fekvő
terület védelmében a magyar és az osztrák rendek hadiadójából, illetve segélyéből fizetett erőkön túl
magánföldesúri csapataikkal még részt vettek a helyi birtokosok (elsősorban maga Nádasdy Tamás, Török
Bálint fia, Ferenc, devecseri Choron András, majd utóda, János stb.), sőt a terület vármegyéi még külön
felfogadottal kisebb egységekkel is.
A hadiadóból tartott katonaság mellett ugyan az utóbbi kontingensek felett is a dunántúli országos
főkapitányok rendelkeztek, ennek ellenére meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben voltak, ha valóban
instrukciójuknak megfelelően akarták ellátni feladataikat. A stájer rendek ekkor még meglehetősen csekély
katonai segítségét leszámítva, 148 32 rájuk hárult az 1540-es években a Dunántúl szinte teljes déli részének
védelme, valamint az említett mintegy húsz kisebb-nagyobb vár őrséggel való ellátása. Minderre az összesen
mintegy 1100 főnyi lovas és 800 főnyi gyalogos dika-katonaság és a néhány száz főnyi vármegyei
kontingens teljességgel sohasem volt elegendő. Ráadásul a főkapitányoknak a 52török portyák elleni
védekezésen kívül gondoskodniuk kellett a váraknak valamiféle kezdetleges rendszerbe való szervezéséről,
azok időben történő megszemléléséről, a vármegyék ingyenmunkájának segítségével történő megerődítéséről
is. Nádasdy, majd Késás feladatkörébe tartozott a védelmi célokra nem használható kastélyoknak és
kolostoroknak az országgyűlési törvénycikkekben előírt lerombolása, 149 33 valamint az egyes várak közötti
riasztást és a környező lakosságot menekülésre felszólító jelzőrendszer kiépítése, sőt elvileg külön erre
elkülönített összegekből még a kémek tartása is. Mindezeken túl szoros kapcsolatot kellett állniuk a vidék
jelentősebb birtokosaival, Batthyány Ferenccel, alsólendvai Bánffy Istvánnal stb., hogy ők magánföldesúri
csapataikkal mellettük vegyenek részt a határvédelemben, váraikat pedig erődítsék – ami összességében
szintén nem volt könnyű feladat. Végül a dunántúli főkapitányokat az országrész védelme érdekében – a
királyi főhadparancsnokok és a Győrben székelő hadimarsallok mellett – együttműködésre és állandó
kölcsönös hírszolgálatra kötelezte Ferdinánd király a horvát–szlavón bánnal, Zrínyi Miklóssal (1542–1556)
és a stájer–krajnai rendek által Szlavóniában tartott csapatok kapitányával, kevendi Székely Lukáccsal is. 150
34
Nádasdy Tamás, majd Késás Pál az 1540-es években a teljes offenzívába lendült törökökkel szemben ebből a
feladatkörből éppen megfelelő létszámú katonaság hiányában és a kezdeti jelentős zűrzavarban alig valamit
valósíthatott meg. Hiába írták elő a főkapitányi utasítások, hogy a katonákat mindig megfelelő időben fizesse
az erre kirendelt mustramester (supremus lustrator, Mustermeister), a magyar irodalomtörténeti kutatásokból
is jól ismert kisasszonyfalvi Istvánffy Pál (1553 †), 151 35 ez már ezekben az esztendőkben sem vált valóra. Ez
14731 Lásd részletesen a következő alfejezetben.
14832 Pécsen 1543-ban, még a város török kézre kerülése előtt – Székely Lukács ugyan csak névleges
parancsnoksága alatt – a stájer rendek saját költségükön 90 lovast és 100 gyalogost állomásoztattak
tartományuk védelme érdekében. Szakály, 1996/2. 154–155., valamint lásd még: A stájer rendek részvétele a
Délnyugat-Dunántúl török elleni védelmében a XVI. században címmel 1998. február 13–14-én a szigetvári
Törökkori kutatások a XVI–XVII. századból elnevezésű konferencián tartott előadásunkat.
14933 Lásd mindenekelőtt Csorba, 1974. és újabban őze, 1993. Vö. még: Szlavóniára és Horvátországra
vonatkozóan: 1546: 42. tc., a Dunántúlra és Magyarország egyéb részeire: 1546: 44. tc. CJH, 178–181.
15034 Székely már 1546-ban kapitányként szolgált a szlavón végeken, miként később is a stájer és krajnai
rendek által felfogadott és Szlavóniában tartott csapatok kapitányaként (gentium provintiarum Styriae et
Carinthiae in regno Slavoniae capitaneus) és Niklas Graf zu Salm főhadparancsnok ottani helyetteseként
(Oberstfeldhauptmannleutnant in Windischland). Barabás, 1898. 67–78.: passim és 1546: „mein Leytinamb”
ÖStA FHKA HKA Fam.–Akten S 12/1. fol. 94–96. Niklas Graf zu Salm und Neuburg I. Ferdinándhoz. 1546.
július 30., Pozsony. Vö. még Uo. fol. 188. 1546. december 9., Bécs. Néhány Székelyhez írt levél: Szalay,
1861. passim.
15135 Holub, 1912. 222–237. Istvánffy mustamesterségére: Uo. 229. és Timár, 1989. 37., 42., 56., 63. és 82–