A Hódoltság Kora - Habsburg Történeti Intézet

Breune
r,
1606.
márciu
s 29.)
9I. Előszó
„E [győri] főerősség a neki alárendelt végházakkal ezen dicsőséges királyság legfontosabb véghelye, amely
nemcsak a [Német–]Római Birodalom, hanem az egész kereszténység számára megkülönböztetett és kiemelt
jelentősséggel bír.” 1 1 1646-ban vázsonykői Zichy István tatai főkapitány ezekkel a szavakkal összegezte az
Udvari Haditanácsnak a Balaton és a Duna közötti területen a 16. század második felére megszervezett győri
végvidéki főkapitányság jelentőségét. Zichy főkapitány a győri magyar vicegenerálisi tisztség elnyerésére
benyújtott kérelmében aligha fogalmazhatott volna a fentieknél találóbb szavakkal. Győr és a hozzá tartozó
mintegy tucatnyi végvár a 16–17. században ugyanis – mint a török elleni védelmi rendszer egyik
legfontosabb alappillére – valóban meghatározó szerepet játszott abban, hogy a három részre szakadt
Magyarország elkerülte a teljes török meghódítást, és ezáltal azt a sanyarú sorsot, amelyre a tőle délre fekvő
országok az oszmán megszállás következtében jutottak. A győri főkapitányság ugyanakkor nem pusztán a
Habsburgok irányította magyar királyság, hanem az általuk kormányozta, szomszédos osztrák tartományok
és a Német Birodalom védőbástyája is volt egyúttal. A védelmi övezet sorsa ezért szervesen összefonódott a
keresztény Közép-Európa koraújkori történetével. Nem véletlenül vált törökkori forrásainkban szinte
toposszá a latin kifejezés: „Jaurinum – totius Christianitatis propugnaculum.” 2 2
Az alábbi összefoglalás – a győri végvár töröktől való visszafoglalása 400. évfordulójának tisztelegve – a
kereszténységet oltalmazó győri főkapitányság több mint másfél száz esztendős történetének első korszakát,
a mohácsi csatától Győr 1598. évi visszavételig terjedő időszak történetét mutatja be. (Elsősorban terjedelmi
és technikai okokból a főkapitányság 17. századi történetét egy következő kötetbe voltunk kénytelenek
átcsoportosítani.) Annak a folyamatnak a legfontosabb fordulópontjait igyekszünk tehát mind ezen, mind
majd a második kötetben nyomon követni, miként vált a magyar királyi koronát viselő I. Habsburg
Ferdinánd (1526–1564) katonai vezetése számára a 16. század közepén szükségessé az új védelmi övezet
megszervezése, majd kiépítése után ez milyen nehézségek között, illetve milyen egymással ütköző
ellenérdekek közepette töltötte be a császárváros és Alsó-Ausztria elővédjének szerepét. A végvidék
történetének teljességre törekvő bemutatásával elsősorban a magyar és osztrák történetírás nagy közös
hiányosságát szeretnénk pótolni. Míg ugyanis a török elleni határvédelemben a kisebb jelentőségű horvát és
szlavón (vend) főkapitányságok történetéről német, horvát és angol nyelven már számos monográfia
született, 3 3 addig a magyar végvidékek egyikének történetéről sem látott napvilágot még csak vázlatos
összefoglalás sem.
10Munkákkal azon magyarországi végvárkutatásoknak is új lendületet szeretnénk adni, amelyek – kivéve
egyedül a két évente megrendezésre kerülő noszvaji–egri várkonferenciák eredményeit 4 4 – az egyre javuló
magyarországi és bécsi kutatási lehetőségek ellenére sem haladtak az utóbbi időkben jelentősen előre. Úgy
véljük, hogy a törökellenes védelmi rendszer történetének és a kiépülése következtében lezajlott
változásoknak a témakörében csakis olyan szisztematikus levéltári kutatásokon alapuló monografikus
feldolgozások hozhatnak a jövőben meghatározó eredményeket, amelyek nem pusztán népszerűsítő jelleggel
és kizárólagosan hadtörténeti szempontból összegzik a korábbi irodalmat. A nemzetközi hadtörténetírás
ugyanis az elmúlt évtizedekben végleg túllépett az ilyen jellegű összegzéseken és valódi interdiszciplináris
11 „diese Haubtvöstung neben ihren zuegethanen Gränitzen der fürnembste Posto dieses loblichen
Khönigsreichs ist, daran nit allein dem Römischen Reich, sondern der gantzen Christenheit hoch und viell
gelegen … ” MOL P 707 Zichy cs. lt. Fasc. 39. et B. fol. 19–20. Vö. még: „Raab – dieser Stadt Wien unnd
des Landes Osterreich rechte Vormaur.” ÖStA KA AFA 1577/13/2. fol. 44., ill. hazai vonatkozásban:
„Jaurinum – locus caeteris istis Citradanubianis maioris importantiae.” Sforza Pallavicini I. Ferdinándhoz,
Pozsonyba. 1554. március 26., Bécs, valamint Gecsényi, 1991/2. 156.: 17. jegyz.
22 Lásd például II. Ferdinánd nemességadományozó oklevelét budróci Budor János számára. ÖStA FHKA
HKA Fam–Akten B–P 318. 1610. december 1., Bécs.
33 Ezekre lásd a Bevezetés 1. alfejezetét.
44 Lásd a Studia Agriensia sorozat erre vonatkozó köteteit.