A Hódoltság Kora - Habsburg Történeti Intézet

háborúnak köszönhetően bekövetkezett jelentős átalakulásával állt összefüggésben.
Mindezen markáns változások ellenére a törökkor végéig a győri főkapitányság megmaradt a Habsburg
Birodalom keleti határvédelme legfontosabb övezetének. A császárváros elővédjének és Alsó-Ausztria
ütközőzónájának a szerepét azonban az oszmánok kiűzéséig elsősorban annak köszönhetően tölthette be,
hogy – miként bemutattuk – a bécsi hadvezetésnek 1556-ra sikerült létrehoznia a generalátust, majd
kialakítania azokat az alapvető ellátási és szervezési módszereket, amelyek a védőzóna működtetését
biztosítani tudták. Ennek a hosszú fejlődési folyamatnak az első állomása az 1530-as években – a
magyarországi királyi főhadparancsnokok, illetve Győr környékén Bakith Pál könnyűlovasainak segítségével
– annak a területnek I. Ferdinánd számára történő biztosítása volt, amely azután alkalmas lehetett egy
ütközőzóna kiépítésére. Ebben az időszakban az osztrák tartományok határain kívülre, azaz a magyar
hadszíntérre vezetett hadjáratok során még egy fontos folyamat is kezdetét vette. Nevezetesen: Ferdinánd
király hadvezetése megkezdte a magyarországi hadügy központi irányításának átvételét a két király
küzdelmében sodródó magyar rendektől, illetve – nádor nem lévén – legfőbb vezetőjüktől a helytartótól.
Mindeközben megkezdődött a későbbi Udvari Haditanács első kezdeményeinek a kialakulása is. A magyar
történetírás által ez ideig gyakran Ferdinánd király „semmittevésének” minősített harmincas években tehát
már születtek fontosabb eredmények, sőt alapvető változások vették kezdetüket. S ne feledjük, Szülejmán
szultán birodalma éppen ebben az időben ért el csúcsára, miközben Magyarország Habsburg királya ekkor
még nem volt a Német–Római Birodalom császára.
A középkori magyar főváros 1541., majd Esztergom és Székesfehérvár 1543. évi eleste a főkapitányság
kialakulásának folyamatát óriási lökéssel lendítette tovább. Ezen sokkhatások és a törökök magyarországi
berendezkedése után az ütközőzóna létrejöttében az első mérföldkövet az 1546. esztendő jelentette. Ettől
kezdve az alsó-ausztriai rendek évente megszavazott és az 1550-es évekig egyre növekvő, majd azután
állandósuló pénzsegélyekkel kapcsolódtak be a Balatontól északra fekvő várak fizetésébe. Az ütközőzóna
területének királyi hadjáratokkal történt biztosítását követően tehát második fázisban 226megkezdődött
magának a végvárakra épülő védelmi övezetnek a megszervezése, elsősorban a rendek által tartott őrségek
segítségével. Az igen jelentős éves segélyek (általában 138 000 rajnai forint) az egyre fogyatkozó területű
Magyarország jövedelmeinek mintegy 20 %-ára rúgtak, ami páratlanul jelentős támogatás volt még akkor is,
ha jól tudjuk, az előírt pénzösszegek – a magyar hadiadóhoz hasonlóan – sohasem érkeztek meg
rendszeresen a győri végekre. A tekintélyes támogatásnak köszönhetően emleget(het)ték gyakorta a 16.
században a Balaton és Duna közötti határövezetet „osztrák végekként” (österreichische Grenze). Mivel a
törökök a Habsburg-főváros elleni terveik miatt ezen a területen állomásoztatták mindig a legjelentősebb
katonaságot, az idegen segítség, valamint a királyi főhadparancsnokok és főhadimarsallok (elsősorban Niklas
Graf zu Salm, Reinprecht von Ebersdorf, Erasm Teufel, Ehrenreich von Königsberg és Sforza Pallavicini
őrgróf) szervezőmunkája nélkül Magyarország önerejéből nem tudta volna elkerülni a török megszállást.
A győri főkapitányság és egyúttal a határvédelmet irányító központi hadügy-igazgatási szerv, az Udvari
Haditanács végül egyaránt 1556-ban jöttek létre már valóban többé-kevésbé megszilárdult szervezeti keretek
között. Ezt követően az 1552. és az 1566. évi háborúk eseményei miatt ugyan még szükség volt jelentős
átszervezésekre, ezek azonban hozzásegítették az első két főkapitány, Adam Gallt és Eck Graf zu Salmot,
hogy a Pallavicini által megkezdett úton és az általa kialakított módszerek tökéletesítésével egyre
egységesebbé formálják a generalátus képét és működését. Utódaiknak azután a végvidék irányításakor már
ezeken az alapokon kellett az 1568. évi drinápolyi békével beköszöntő „nyugalmasabb” időszakban
továbbhaladniuk. 1546 és 1556. után azután már csak 1576–1577 és 1594, illetve 1598 jelentettek újabb
fontos állomásokat a védelmi övezet történetében. A főkapitányság megszületése után két évtizeddel ugyanis
– az egész határvédelmi rendszerhez hasonlóan – a győri végek korszerűsítésére is mindenképpen szükség
volt. Az 1577. évi nagy bécsi haditanácskozáson megfogalmazott reformok viszont teljességgel nem
valósultak meg, hiszen a hosszú békeidőszak egyáltalán nem kedvezett a határvédelem korszerűsítésének.
Ehhez újabb sok száz ezer forintra lett volna szükség. Győr 1594. évi elestében elsősorban mégsem a
végvidék leromlott viszonyai, hanem a Mátyás főherceg vezette felmentő sereg baklövései játszották a
legjelentősebb szerepet. Önmagában az egész kereszténység védőbástyának szerepét egyetlen végvár sem
láthatta el, ráadásul nem Magyarország első, már modernnek nevezhető és óriási hadigépezeteket
megmozgató háborújában.
A túlnyomórészt idegenből fizetett, és onnan hadianyaggal ellátott, sőt a részben még élelmiszerrel is
külföldről kisegített győri főkapitányság a legmarkánsabb példája lett annak, hogy ezeket a segélyeket
védelmük érdekében az osztrák és birodalmi rendek korántsem adták ingyen. Az idegen segítségnek óriási
ára volt: eleinte csak beleszólás, később pedig már csaknem kizárólagos ellenőrzés és irányítás a
császárváros számára legfontosabb védőzónában – miként ez a hadügy és határvédelem központi irányítása
terén is történt. Noha mindez alapvetően sértette a magyar rendek érdekeit, nem feledkezhetünk meg arról,