A Hódoltság Kora - Habsburg Történeti Intézet

hatékonyabb működtetése érdekében Ozorai ahhoz is hozzáfogott, hogy az Árpád-házi uralkodók korától
létező bánságok és a délvidéki vármegyék mozgó haderejét, illetve a részben újonnan épült királyi végvárak
katonaságát közös irányítás alá vonja. Az 1430-as években a védelem szempontjából kulcsfontosságú
Nándorfehérvárnak a szerb despotától történt megszerzését (1427) követően pedig Tallóci Matkó és testvérei
hasonló módszerekkel kezdtek neki a határvédelem egységesebbé tételéhez a Belgrádtól az Adriai-tengerig
terjedő horvát–szlavón országrészen is. Zsigmond mindezeken túl életre hívta az úgynevezett
telekkatonaságot (militia portalis) is, 46 4 sőt a török portyák elleni védekezésbe különféle kiváltságok fejében,
főként katonaparasztként (vojnuk), könnyűlovasként vagy naszádosként igyekezte bevonni azokat a szerb
menekülteket is, akik a török előrenyomulás következtében váltak földönfutóvá és kerestek menedéket
országa területén.
Miután Magyarország az 1460-as évekre végleg saját határaira szorult vissza, a törökök pedig hozzáfogtak
egy a kereszténnyel szembenálló ellenvárrendszer kiépítéséhez, a védelmi rendszert Hunyadi Mátyásnak
mindenképpen korszerűsítenie és egységesítenie kellett. 1470-es években végrehajtott katonai reformok ezt a
célt szolgálták. Mátyás hadvezetése felismerte, hogy ettől kezdve a végek minél hatékonyabb védelme és
ellátása érdekében az előretolt ütközőzónák szerepét az ország déli területein a szomszédos hátországoknak
kell átvenni. S Magyarországnak ismételten szerencséje volt, hiszen az 1460-as évek közepétől beköszöntő
fél évszázados békeidőszak – ténylegesen inkább ellenséges betörések fegyverzajától hangos „békeállapot” –
lehetővé tette a reformok minél hatékonyabb és gyorsabb végrehajtását.
A legfenyegetettebb al-dunai részeken e célok jegyében szervezték meg 1479-ben az alsó részek
főkapitányságát (supremus capitaneatus partium regni Hungariae inferiorum, 25Hauptmannschaft der
unteren Teile des Königreiches Ungarn), amelynek élén – a mohácsi csatában elesett Tomori Pál kalocsai
érsek kormányzását (1523–1526) kivéve – a Temesváron székelő temesi ispánok, egyúttal az alsó részek
főkapitányai álltak. A tisztséget elsőként betöltő Kinizsi Páltól kezdve ők nem pusztán a végvárak irányítói,
hanem egyúttal a szolgálatukba állított teljes szomszédos hátország (a temesközi, a Duna–Tisza közének déli
részén fekvő, a Dráva–Száva közötti és egyéb szomszédos megyék 47 5) katonai és polgári kormányzói voltak.
Az uralkodói hatalom határvidéki képviselőjeként ekként az alsó részek főkapitányai végérvényesen
egységes ellenőrzés és irányítás alá vonták a védelmi rendszer két legfontosabb elemét: a végvárak katonai
erejét, illetve a bandériumok, vármegyei és nemesi csapatok, azaz a határvidéki hátország nemesi
hadkiegészítési haderejét. Ugyanekkor a terület szinte minden királyi jövedelemforrását a végvárakban
szolgáló hadinép fizetésére fordították.
Hasonló hatás- és feladatkört kaptak a Nándorfehérvártól nyugatra fekvő területeken az 1476-ban ugyancsak
a határvédelem egységesebbé tétele érdekében egyesített horvát és szlavón báni tisztség betöltői, az erdélyi
végeken pedig a tartomány vajdái. A kormányzásukra bízott országrészek mintegy királyi helytartójaként
ugyanis egy-egy török portya ellen a rendelkezésükre álló teljes hátország 48 6 haderejét mozgósíthatták. Az
erre az időre már két egymással párhuzamosan futó végvárláncolatra 49 7 és a hátország katonai–anyagi
erőforrásaira épülő törökellenes határvédelem Mátyás újításainak köszönhetően tehát jelentősen átalakulva
hatékonyabban és egységesebben szervezhető–mozgósítható, horizontálisan és vertikálisan egyaránt jól, de
nem túltagolt védelmi rendszerré vált. Miután az említett katonai főméltóságok az ország igaz bárói (veri
barones) közé tartoztak, az 1526 előtti fél évszázadban főként Budán székelő királyi tanács (consilium regis)
ülésein lehetőségük volt arra, hogy befolyásolják azokat a stratégiai döntéseket, amelyek a határvédelem
szervezetét, ellátását és működtetését érintették. A Mohács előtti Magyarországon a hadügy kiemelt
fontossága ellenére még nem jött létre a határvédelmet igazgató külön testület, így a kül- és belpolitika teljes
irányítása mellett a hadügyigazgatás ellenőrzése is a királyi tanács feladata volt. Mindez persze néha rossz
döntések meghozatalához vezet(het)ett, hiszen előfordult, hogy a fegyverforgatásban kevésbé vagy
egyáltalán nem jártas bárók akarata érvényesült a végeket évtizedek óta irányítókéval szemben. A közel
nyolc ezer főnyi királyi zsoldon szolgáló délszláv–magyar lovas és gyalogos katonát megmozgató déli
határvédelem mindezen fogyatékosságai és az ország egyre nehezebb gazdasági helyzete ellenére 1521-ig
464 Borosy, 1971. 15–63.
475 Az említett területek sorrendjében: Keve, Krassó, Temes, Torontál, Arad és Csanád; Pozsega, Valkó és
Szerém; valamint Bodrog, Bács, Csongrád, Békés, Zaránd és Bihar megyék.
486 Az előbbi esetében a hátország alatt Zágráb, Varasd, Kőrös, Verőce, Dubica, Szana és Orbász megyéket,
az utóbbinál pedig Erdély mindhárom „nemzetének” területét és erőforrásait kell értenünk.
497 A délebbi vonal Szörénytől Orsován, Szentlászlón, Nándorfehérváron, Zimonyon, Szabácson,
Szrebreniken, Jajcán és Kninen át Szkardonáig, valamint Klisszáig, a második, az északabbi pedig Lugos és
Karánsebestől, majd Temesvártól Péterváradon, a kisebb szerémségi várakon, Dubicán, Krupán és Bihácson
át egészen a dalmát-tengerparti Zenggig húzódott.