A Hódoltság Kora - Habsburg Történeti Intézet

lévő bástyán, Tatán és Palotán szolgáltak még német gyalogok. Mindez azt eredményezte, hogy a generalátus
egy kissé „vízfejű” volt, vagyis sorsa túlságosan is Győrtől függött. A kassai végvidékkel ellentétben, ahol
Eger, Szatmár és a főkapitányi székhely körülbelül azonos erőt képviselt, azaz egyik elveszte még nem hozta
magával a másikét, a császárvárost oltalmazó végek megmaradása Győr megtartásától függött. Ebben
szerepet játszott az is, hogy a végvidék második két legjelentősebb várát, Veszprémet és Pápát már csak
természeti adottságaik miatt sem lehetett, illetve kellett Egerhez vagy Szatmárhoz hasonló erődítménnyé
építeni.
A végvári katonaság nemzetiségi megoszlásával szorosan összefüggött „fegyvernemek” szerinti tagolódása.
A törökkel való közel két évszázados kapcsolatoknak megfelelően a könnyebb fegyverzetű katonaságot mind
a lovasságnál, mind a gyalogságnál, a végvidék összes várában a magyar–délszláv huszárok és hajdúk
alkották. A délvidéki hagyományok 187szerint elsősorban szintén rác és magyar „vízi hajdúk” szolgáltak az
erődváros mellett kikötött naszádokon (általában négy hajóval). A könnyebb felszerelés ellenére – miként azt
Kelenik József kutatásaiból tudjuk 699 10 – ebben az időben már szinte minden magyar katona rendelkezett a
kor modernnek nevezhető kézi lőfegyvereivel.
Hasonlóképpen voltak ellátva tűzfegyverekkel a nehezebb páncélzatú német gyalogosok Győrben, Tatán és
Palotán, valamint az alkalmilag a főkapitányi központban szolgáló és osztrák nemesi ifjakból toborzott
német fekete lovasok. Az előbbiek – miként azzal az 1530-as években Bakith Pál is tökéletesen tisztában volt
– a várvédelemre, az utóbbiak pedig a török portyákban való aktív küzdelemre voltak igen kiválóan
használhatóak. Végül a negyedik fegyvernem, a tüzérség tagjai szintén főként az osztrák tartományokból és a
jelentősebb hadiiparral rendelkező német birodalmi városokból érkeztek, azaz mindannyian és kizárólag
németek voltak. Számuk nem volt túlságosan jelentős, az 1582. évi létszámelőírás szerint például mindössze
mintegy 35 fő. A főkapitányság váraiban közülük pusztán Győrben (21 fő), Palotán (5), Veszprémben
(néhány fő), Pápán (3), Tatán (2) és Szentmártonban (1) szolgáltak pattantyúsok (Büchsenmeister), 700 11 a
kisebb végvárakban feladataikat – a korabeli gyakorlatnak megfelelően – egy-egy tapasztaltabb gyalog látta
el. A számadatok egyúttal azt is ragyogón tükrözték, a bécsi hadvezetés a főkapitányság területén mely
várakkal számolt úgy, hogy azok szükség esetén egy komolyabb török haderő ostromának legalább
időlegesen ellenállhatnak. Szentmártont persze valójában nem sorolták ezek közé, hiszen az ottani tüzér
legfőbb feladata a még Pallavicini főhadimarsall idejében felállított hírlövő mozsár működtetése, azaz török
betörés esetén a győri őrség riasztása volt.
A katonaság nemzetiségi és fegyvernemek közötti megoszlásához hasonlóan a királyi szolgálatban álló
„vitézlő nép” fizetése is rendkívül sokszínű volt. Miként a fentiekben részletesen nyomon követtük, az 1540-
es évektől fokozatosan alakult ki az 1570-es évek második felére az a gyakorlat, hogy a győri, a pápai, a
veszprémi, a szentmártoni és a cseszneki magyar őrséget saját éves segélyeikből az alsó-ausztriai rendek
fizették, míg a két győri német gyalogos-zászlóaljat, a tatai és palotai német gyalogokat, illetve Thury
György egykori várának magyar őrségét, továbbá 1577-től a balatoni végházak zsoldját is az uralkodó az
Udvari Kamara bevételeiből biztosította. Mindezek mellett a kerületi főkapitányság gyanánt Pápán szolgáló
említett 100 gyalogot és ugyanennyi lovast a Magyar Kamara a pozsonyi diétákon megszavazott hadiadó
jövedelmeiből tartozott fizetni. Az eltérő finanszírozás természetesen azt jelentette, hogy nem ritkán akár
még egy váron belül is (például Győrben, Tatán vagy Pápán) más katonai hivatalnokoktól és eltérő időben
kaptak a végváriak fizetést.
Az alsó-ausztriai rendek az általuk fizetett katonaság zsoldját éves segélyeikből fedezték, amelyeket kuriális
rendszerű tartománygyűléseiken (Landtag) szavaztak meg. 701 12 A magyar hadiadótól kissé eltérően a
természetbeni és pénzjövedelmeket adóztatták meg, méghozzá oly módon, hogy az adókivetés a
jövedelmeknek pusztán kétharmadát érintette. Az adóalapot taxierte Gültnek nevezték és a pusztán számítási
egységként használt 188Pfundban adták meg. A rendek akaratának megfelelően évente változott, hogy
Pfundonként mennyi adót vetettek ki. Az alap az 1 rajnai forintnyi egyszeri (einfache) Gült volt, amelyből –
elvileg legalábbis – évente 69 000 rajnai forintnak kellett befolynia. Másfél Gült esetén ez természetesen
másfélszerese, azaz 103 500, dupla Gült alkalmával 138 000, végül két és fél Gült jóváhagyásakor 172 500
rajnai forint bevételt jelentett évente. Az adót a dikához hasonlóan két terminusban szedték be, amelyek
ugyan változóak voltak, de általában egy-egy fontosabb egyházi ünnephez kötve az első határnap augusztus–
szeptemberben, a második pedig november–decemberben volt. Az éves bevételi és kiadási számadásokat – a
69910 Kelenik, 1991/2.
70011 A kimutatás a veszprémi tüzérek pontos számát nem adta meg. Pálffy, 1995/1. 166–167.
70112 Lásd erre mindenekelőtt a 16. századi alsó-ausztriai tartománygyűlés történetének feldolgozásait:
1530–1564: Hametner, 1970.; 1564–1576: Herold, 1970., 1577–1592: Neugebauer, 1979., 1593–1607:
Stangler, 1972. és Stangler, 1973. 173–174.