A Hódoltság Kora - Habsburg Történeti Intézet

231. A Mohács előtti védelmi rendszer alapvető jellegzetességei
Az oszmánok európai előretörése – amely jóval megelőzte kisázsiai egyeduralmuk kialakulását – a 14.
század második felétől már a középkori magyar királyság számára is egyre fokozódó fenyegetéssé vált. 43 1
Luxemburgi Zsigmond magyar király (1387–1437) ezt az 1396. évi nikápolyi csatában saját bőrén is
megtapasztalhatta, de a század utolsó évtizedeiben már országának délvidéki lakói is megismerhették,
milyen pusztításokkal jár egy-egy török portyázás. Noha az oszmán állam ekkor még távol volt
világbirodalmi nagyságától, Zsigmond katonai vezetése mégis már az 1390-es évek végén felismerte, hogy a
királyság területének hatékony megvédelmezése elsősorban kétfajta módon lehetséges. Egyrészt – ameddig
annak a katonai és anyagi lehetőségek teret engednek – az ország határain kívülre vezetett hadjáratokkal kell
a szomszédos déli államalakulatokat (azaz Boszniát, Szerbiát és Havasalföldet) a magyar uralkodó
hűbérességében megtartani, illetve a törökökre ott csapást mérni, ezáltal ugyanis ezek a területek mint
ütközőállamok szolgálhatják Magyarország védelmét. Másrészt, miután a kisebb-nagyobb betörésekkel
szemben teljességgel még ezek a hadjáratok sem biztosíthatják a végek megoltalmazását, mindenképpen
szükség van maguknak a határoknak a megerősítésére is, azaz egy szilárd határvédelmi rendszer kiépítésének
megkezdésére.
Zsigmond király és délvidéki katonai főméltóságai az 1397. évi temesvári diétától kezdve azután a két
felismerés jegyében igyekezték biztosítani az ország védelmét. E tevékenységüket jelentősen segítette, hogy
az oszmán állam a 15. század elején, az úgynevezett interregnum időszaka (1402–1413) alatt darabjaira esett
szét, így ekkor komolyabb török betörések kevésbé sújtották a déli végeket. A magyar uralkodó pedig élt a
kínálkozó lehetőséggel. Mivel 1395-től szövetségesének tudhatta Havasalföldet, a szerb despotát, Stefan
Lazareviæet jelentős magyarországi birtokadományokkal, a törökök elleni akcióinak fegyveres segítésével,
sőt magyar uraknak a despota katonai szolgálatába küldésével állította saját pártjára. Bosznia jelentős részét
ugyanakkor 1404 és 1408 között öt hadjárattal, sőt az utóbbi esztendőben mintegy százhúsz bosnyák úr
lefejeztetésével kényszeríttette vazallusává, miközben például 1404-től 1410-ig a vele szövetséges bosnyák
király, Ostoja támogatására Bobovac várában még magyar helyőrséget is állomásoztatott. 44 2 Ekként 1410-re
a magyar királyságot mintegy előretolt védőbástya, pontosabban e három állam alkotta ütközőzóna
oltalmazta, elsősorban azáltal, hogy az oszmán betörések nagy részét saját területükön felfogták.
Az ütközőállamok nyújtotta védőpajzs ez elkövetkező fél évszázad alatt csaknem teljességgel összeomlott. S
ebben nem pusztán az játszott szerepet, hogy Zsigmond figyelmét és erejét 1410. évi német királlyá
választása után a Velence elleni háborúknak, a pápaság problémájának, majd a huszita kérdés rendezésének
szentelte. Az „örök ellenség” 24a belső válságból időközben meglehetősen talpra állt és minden eszközt
bevetett annak érdekében, hogy a magyar uralkodó vazallus-országaiban viszályt szítson, ott saját befolyását
növelje, és ezzel az ellene életre hívott ütközőállamok rendszerét fokozatosan szétzúzza. Az időközben
Kisázsiában is egyre jelentősebb területeket birtokló oszmánok tehát szintén tökéletesen felismerték, hogy
Magyarországhoz csakis előretolt bástyáin keresztül vezet az út. Konstantinápoly 1453. évi elfoglalását
követően pedig – amellyel kezdetét vette jelentős szerepvállalásuk nemcsak a balkáni, hanem az európai
hatalmi viszonyok alakításában – a magyar királyság már egy nála sokkal gazdagabb anyagi és katonai
erőforrásokkal rendelkező állammal állt szemben. 45 3 Mindez pedig törvényszerűen vezetett ahhoz, hogy
Szendrő 1459. évi elestével, azaz Szerbia teljes oszmán fennhatóság alá kerülésével, – kivéve Észak-
Boszniát – Magyarország végleg saját határaira szorult vissza és végeinek önerőből való védelmezésére
kényszerült.
A déli határvédelmet az 1470-es években újjászervező Hunyadi Mátyásnak (1458–1490) mégis volt mire
támaszkodnia. Zsigmond ugyanis az ütközőállamok rendszere mellett eleinte a legveszélyeztetettebb Al-
Duna vonala mentén, majd az 1430-as évek közepétől már a horvát–szlavón területeken is komoly védelmi
hálózat alapjait rakta le. Ozorai Pipo temesi ispán a Havasalföld feletti magyar befolyás elvesztését követően
megkezdte az al-dunai határvárak királyi kézbe vételét, majd megerősítését, sőt elsősorban Szörény és
Haram között kisebb-nagyobb új határvárak építését és királyi őrséggel való felszerelését. A határvédelem
431 Noha a Mohács előtti határvédelemnek az okleveles anyag alapján történő átfogó jellegű, szisztematikus
feltárását történetírásunk ez ideig még nem végezte el, a védelmi rendszer legfőbb jellegzetességeit mégis
viszonylag már jól ismerjük. Az alfejezet megírásához ezért az alábbi munkákat forgattam nagy haszonnal:
Kupelwieser, 1899.; Kubinyi, 1978.; Szakály, 1981/1.; Szakály, 1986/2.; Kubinyi, 1990.; Engel, 1994. és
legújabban Engel, 1997.
442 Engel, 1996. I. köt. 282. és Engel, 1997. 37–38.
453 Erre vonatkozóan lásd Ágoston Gábor új szemléletű kutatásait: Ágoston, 1992. 9–17.