10. Metternich és a magyarok

Metternich
250
10. Metternich és a magyarok
Talleyrand esetében talán a legigényesebb magyar nacionalista
sem veszi rossz néven, hogy nem iktattunk be ilyen fejezetet.
Elvégre kevés nyoma van annak, hogy Talleyrand egyáltalában
tudomást vett volna a magyarokról. Metternich ilyen
negligálást nem engedhetett meg magának. Hiszen a magyarok
a birodalom egyik, számszerûségében sem elhanyagolható
etnikumát tették ki, rendi képviseletük pedig, vagyis a nemesség,
az arisztokrácia, az országgyûlések, a megyék együttvéve
valahol mindig ott szerepeltek a birodalom belsõ ügyei közt
elõkelõ helyen. Ami persze távolról sem jelentette azt, hogy
ezeket az ügyeket nagy szeretettel kezelték volna.
1843-as, a magyarkérdésben összeállított emlékiratában
úgy látja, hogy a magyar és a szláv nemzetiségek közt egyre
élesebb ellentétek alakulnak ki. „Ebbõl következõen Magyarország
számára és a kormányzat magyarországi helyzetére
nézve új korszak kezdõdik, ennek elsõ és egyúttal legtermészetesebb
eredménye, hogy mindkét népességnek tekintetét a
király oltalmára kell irányítania.”
Andics Erzsébet, a neves akadémikus történész (és politikus)
az 1950-es években vaskos könyvet tett közzé német
nyelven Metternich és Magyarország kérdése címmel. Hamarosan
rájöttek az illetékesek, hogy ezt a nagyszabású mûvet
a széles magyar olvasóközönséggel is meg kell ismertetni.
Meg is jelent magyar fordításban, az eredeti címtõl kissé eltérõen:
Metternich és Magyarország. Ez a mû a pártállamban
kötelezõvé tett (és Andics akadémikus által is teljes erõvel
sürgetett) függetlenségi szemléletet képviselte. Ennek megfelelõen,
bár az eredetileg megcélzott nyugati olvasóközönségre
való tekintettel mérsékelten, európai modorban, de mégiscsak
valahol azzal a szemlélettel tárgyalta a kérdést, hogy Metternich
és általában a Habsburgok mindig is éjjel-nappal voltaképpen
azon törték a fejüket, hol és hogyan árthatnak a magyaroknak.
Erre nagy bizonyítóanyagot találunk a könyvben.
Nem ez az alkalom, hogy netán vitába szálljunk egy tudós
könyvvel, amely kétségtelenül nagy forrásapparátusra épült
fel. Csak el akarjuk helyezni valamelyest reálisan Metternich,

251
Metternich
az államkancellár viszonyát a magyar alkotmányhoz, a magyar
rendiséghez, a magyar arisztokratákhoz, hiszen magyar
címszó alatt ezekkel a tényezõkkel került kapcsolatba. És itt
elõször is arra kell utalni, hogy Metternich, mint korábban már
egyszer utaltunk rá, bécsi mûködésétõl kezdve tisztában volt
állama soknemzetiségû (polietnikus) összetételével. Ezek között
az etnikumok közt persze tett bizonyos különbséget annak
megfelelõen, hogy volt-e arisztokráciájuk (a köznemesség hidegen
hagyta) és ebbõl eredõen valamilyen politikai, rendi
képviseletük, vagy nem. De ez utóbbi esetben sem tartotta
ezeket az etnikumokat, pontosabban egyes képviselõiket elhanyagolható
mennyiségnek, emlékezzünk csak a bécsi udvari
könyvtári Kopitarra.
Persze a rendi képviselettel, vagyis valamiféle alkotmánynyal
rendelkezõ etnikumok valamelyest nagyobb figyelmet
kaptak részérõl abban a vonatkozásban, mennyire voltak beilleszthetõek
az általa szorgalmazott decentralizált egységállamba.
A lengyel arisztokráciára e téren kevéssé számított, a
lengyelek amúgy is olyan forrófejûek és forradalomra hajlók,
ahogyan azt saját korában is megtapasztalhatta. A horvát
arisztokrácia kevéssé érdekelte, hiszen olyan kevesen vannak.
Fontosabbnak tartotta a cseh arisztokráciát, amelyhez bizonyos
értelemben maga is tartozott a königswarti birtok és az
ennek révén kapott inkolátus révén. Lehet, hogy az arisztokrata
alapon alakuló egyetértést állandó viszálya Kolowrattal talán
némiképpen befolyásolta, egészében azonban mégis az állam
megbízható támaszát látta benne. Talán még inkább ez volt a
véleménye az osztrák vagy inkább ausztriai arisztokráciáról,
errõl az elõzõ két évszázad során sok idegennel kiegészülõ
osztályról, amelyet megint csak egészében a birodalom egyik
fenntartó és összetartó erejeként értékelt. Igaz, akadtak köztük,
akik igen kritikusan tekintették az osztrák birodalmat
(személy szerint még õt is), odáig vetemedtek, hogy külföldön
és álnéven a rendszert megkérdõjelezõ könyveket adtak ki,
éles kritikával a fennálló állapotok és a fölöttük trónoló kancellárral
szemben.
Csakis ebben a szélesebb kontextusban érthetõ Metternich
állásfoglalása a magyarokkal, vagyis az arisztokráciával és a
rendi alkotmányból kiiktathatatlan köznemességgel kapcsolatban.
A rendi, az „õsi”, ahogy akkor emlegették, alkotmányt
hol elfogadta, épp azon az alapon, hogy õsi, meg hogy össze-

Metternich
252
egyeztethetõ a birodalom létével. Hol meg elítélte, merthogy
valahol benne rejlik a népfelség elve, ez pedig az õ hithû konzervativizmusa
számára elfogadhatatlan volt. Természetesen
tudott a magyar rendiség korábbi évszázados küzdelmeirõl a
bécsi centralizmus, a Habsburgok ellen, és ha értékelte is netán
ebben a fõúri öntudatot, az állam szempontjából csak elítélni
tudta.
„Tény, hogy a magyar háztartásban minden keresztül-kasul
hever. Semmi sincs a maga helyén. Ez olyannyira igaz, hogy
az ország még a forradalommal (a szó szoros, voltaképpeni
értelmében) is meg van bénítva, mert ha nem errõl volna szó,
akkor Magyarország a benne érlelõdõ elemek révén máris forradalomban
állna. A majdani történetkutató számára az egész
viszony nehezen megoldható feladat lesz. A dolog mégis igaz
nem kevésbé! Ahhoz, hogy ebbõl kikerüljünk, csak egy mód
van: a Magyarországról kialakult képet egész terjedelmében
kell felfogni, és arra kell használni, hogy logikai sorrendben
szabályozzuk a dolgokat. Minden ügyet a maga helyére vigyünk,
és ezen az egyetlen lehetséges úton elvezessük a birodalmat
erõinek olyannyira szükséges kifejlõdéséhez…
Kiindulópontjában ez a feladat arra az elõzetes kérdésre
vezethetõ vissza, vajon az õsidõk óta örökölt alkotmány anyagot
adhatna az ország megmentéséhez. Erre teljes meggyõzõdéssel
igennel válaszolok…
Magyarország máris a forradalom elõcsarnokában található.
Ott, ahol a régi elenyészik és az új még nem lépett életbe,
olyan helyzet uralkodik, amely olyan eredményekre vezet,
amelyek érdemben ugyanazok, de forma szerint különbözõek;
a lényeg átmenet a dolgok egyfajta rendjébõl egy másikhoz és
jobbikhoz; ha az átmenet a nyers erõ útján megy végbe, akkor
forradalom a neve, ha törvényes úton megy végbe, akkor a
reform jellegét viseli…
Magyarországnak – sokféle irányban – a régi angolra emlékeztetõ
alkotmánya van; ez nem rendi a szó német értelmében,
hanem a király szuverenitásán felépülõ, képviseleti alkotmány;
ennek megfelelõen a kormányzat gondja nem egy már meglévõ
viszony bevezetése, hanem a demagóg, az örökölt alkotmány
lényegével éppen ellenkezõ elemek behatolása ellen kell
irányulnia…
Ha Magyarországon nem léteznének az ottani viszonyoknak
megfelelõ sajátosságok, és ha az ország a császári biro-

253
Metternich
dalom csupán törvényhozási és közigazgatási szempontból
elkülönített, politikailag viszont vele egyesült részét képezné,
úgy Magyarország és Erdély már régen a legvadabb forradalom
karjában lenne… Ott, ahol a dolgok egyszer úgy állnak,
mint Magyarországon, nem maradnak megállva, mert ezt nem
tehetik. Magyarországot a király gondoskodása révén valamiféle
megérthetõ helyzet felé kell vezetni, különben a pusztulásba
kerül. Még van egy elem, amely lényeges befolyást gyakorolhat
az ország sorsára, és ez a városi polgárság. Az országnak
éppen az ipar, a gazdaság kiépítésére van szüksége,
de ennek az alapjai hiányoznak. A tulajdont biztosító törvényekre
van szükség, munkaerõre a föld megmûveléséhez,
közlekedési eszközökre a termelés elhelyezéséhez. Most még
nincs szükség gyárakra, azok majd akkor jönnek, ha eljött az
idejük.
Magyarországon van konzervatív párt, van többféle ellenzék:
alkotmányos, liberális, radikális, magyar (amely a nemzetiségek
elnyomását célozza), szeparatista, blablázó. Idetartozik
a legtöbb ellenzéki.
A kormányzat Magyarországon erõs lehetne, ha akarná.
A segítség közmegegyezés szerint csak a tróntól jöhet, mert az
ellenzék nem képes konstruktív javaslatokra.”
Nem sokkal bécsi tevékenységének kezdete után elõször a
kétszeri pénzleértékelés (defláció) által keltett elégedetlenséggel
került szembe, aztán az alkotmányosság megkerülése, az
adminisztrátori rendszer miatt támadt elégedetlenséggel. Ez
utóbbiban pedig õ is valamiféle engedékenységet tanácsolt
urának. Az „õsi” alkotmányt helyreállították, összeült az országgyûlés,
és ettõl kezdve valóban háromévenként, a szabályoknak
megfelelõen mindig újból és újból összehívták, akár
hosszú ülésszakokra is (még négyéves is akadt köztük).
[1825] „szeptember 11-én nyílik meg a magyar országgyûlés,
a világ alkotmányos szórakozásai közül az egyik legunalmasabb.
Nem elég az, hogy az országgyûlés minden tekintetben,
fõképp ami idõbeosztásomat, szokásaimat és mindennapos
életemet illeti, érzékenyen zavar, még nyelvemet és öltözetemet
is ki kell cserélni. Ott latinul kell beszélnem, és huszárnak
kell öltöznöm, hogy nem növesztek bajuszt, az egyetlen engedmény,
amelyet ebbõl az alkalomból megengedek magamnak.
Nem lakom majd állandóan Pozsonyban, de meglesz az
az örömöm, hogy mintegy ötvenszer oda- és vissza utazzam

Metternich
254
Bécs és Pozsony között, ami együttesen hatszáz német mérföldet
vagy 1200 francia mérföldet tesz ki, olyan távolság,
mint Bécsbõl Pétervárra és vissza.”
November 7.: „Magyarország valóságos Boiotia, amelyben
vidéki kispolgárok, hallgatók birodalmi rendekként tetszelegnek,
és iskolás udvari tanácsosok képviselik a kormányt. Veszély
azonban nincs semmi, mert még ilyen magasságba sem
emelkednek az eszmék. Mint az elsõ szónokok egyik kirohanásának
példáját idézem a tegnapi kerületi ülésben elhangzott
szavakat:
»Miért állnak a bécsi bankjegyek belsõ értékükre nézve az
angol bank jegyei alatt? Csupán azért, mert nálunk nincs sajtószabadság,
mint az angoloknál – az angol banknak ez az elsõ
jelzáloga!!!«
A szónokot nagyon megtapsolták.
Amikor ezek után a hírhedt [sic!] Nagy Pál felállt és a paraszti
rend képviseletét javasolta, majdnem kidobták az ajtón,
és Vay – a gyülekezet elsõ demagógja – kijelentette, hogy
inkább hagyja magát megnyúzni, hogysem hogy akár egyetlen
terhet is vállaljon a nemességre, amit ez a negyedik rend nyilván
nagyon hamar követelne. Nagyon örülök majd, hogy hamarosan
hazatérek.”
Már ennek a korszaknak az elején, amelyet nálunk hagyományosan
reformkornak szoktunk nevezni, kapcsolatba került
azzal az arisztokratával, akirõl azt hallotta, hogy a magyar
ellenzéknek egyik vezéralakja. Természetesen Széchenyirõl
van szó. Tárgyalt is vele, de a nemes gróf nem nyerte meg a
tetszését, forrófejûnek (Hitzkopf) találta. 1830-ban írta
Széchenyinek: „Hátrább vagytok, mint a Hanza-városok 500
év elõtt voltak… Házam a Rennwegen a civilizáció határköve.”
A magyarokat mindig is Európától idegen keleti elemnek
tartotta. „A magyar szellem mindenekelõtt származásának
bélyegét viseli magán, keleti és tatár. A nyugati civilizáció
még nem hatolt belé és megmaradt a felületen. A magyar civilizációnak
sok közös vonása van azzal, amely III. Szelim uralkodása
óta behatolt az Ottomán Birodalomba, és amely nem
terjed túl a formákon és a szavakon.” Késõbb módosította
valamelyest felfogását, szívesen vette, amikor Széchenyi az
1840-es években a Helytartótanácsban hivatali állást is vállalt.
Persze az országgyûlések menetérõl mindig volt tudomása,
errõl nemcsak a titkosrendõrség gondoskodott. Az országgyû-

255
Metternich
lések megnyitására és olykor bezárására a király kíséretében
nemegyszer el kellett mennie az országgyûlés színhelyére.
Szerencsére Pozsony nem is volt nagyon messze Bécstõl. Persze
nem érezte jól magát, mint láttuk, még az itteni ilyenkor
arisztokratikus környezetben sem, mert ez mégis valami primitívebb
volt, mint amihez hozzászokott.
Persze nemcsak Széchenyirõl szerzett tudomást, hanem
Kossuthról is. 1837-es perét és fogságát mindenképpen jóváhagyta,
ha nem is csak az õ kívánsága volt ez. De az mindenképpen
az övé volt, hogy 1841-ben Kossuthot bocsássák szabadon,
sõt adjanak neki újságot. Minden maradisága mellett,
már utaltunk rá, tisztában volt a sajtó jelentõségével. Amikor
aztán Kossuth nem úgy szerkesztette lapját, ahogy azt a kancellár
elképzelte, elvette tõle. De börtönbüntetésrõl már nem
lehetett szó. Ahhoz még Metternich Európája is túlságosan
korszerûvé vált már. 1841-ben egyik hivatalnoka segítségével
állított össze egy tervezetet a Magyarországon követendõ politikáról.
Három lehetõséget vetett fel, az egyik a határozott
lépések elkerülése, újabb engedményekkel újabb rendi engedmények
megszerzése. A másik a magyar alkotmány erõszakos
felfüggesztése és aztán az érvényes törvényektõl független
kormányzás. „A harmadik út a ragaszkodás volna a törvényes
állapothoz, de összekötve reformmal, vagy, ami ezzel azonos,
az alkotmány és a közigazgatás kialakítása olyan értelemben,
ahogy a fenyegetõ anarchia parancsolóan megköveteli.” Maga
a harmadik út mellett foglalt állást.
Szõgyénhez, az alsóház elnökéhez írt levelében azt fejtegette,
hogy nem a tünetekre vet ügyet, hanem a dolgokban
benne rejlõ eredeti rosszra. „Nyilvános mûködésem során
alkalmasint ritkán jöttem rá úgy ez utóbbiakra [az eredeti
bajra], mint a mostani országgyûlés ügyei kapcsán. Az ok egyszerûen
az, hogy Magyarországon csak azt találom meg újra,
ami ellen nyilvános tevékenységem egész ideje alatt és fõképp
az utóbbi tíz évben mindenütt harcoltam…
A kormánynak ma Magyarországon két ellenzékkel kell
harcolnia.
Az egyik a viszonyok természetébõl következõ magyar ellenzék.
A másik a kor szellemét reprezentálja. Az elõbbi voltaképpen
ugyanazon az állásponton van, mint a király, bár az
alkotmányra vonatkozó nézeteik excentrikusak. A másik ellenzék
rendetlenséget akar, mert ez az életeleme.” A levélben

Metternich
256
Széchenyire is kitért: „Ismerem ezt a fiatalembert, amióta belépett
a világba, és sok jót tettem vele. Élénk szelleme van,
alapos ismeretek azonban hiányzanak nála, mint a legtöbb
fiatalemberünknél; ezt jól kifejlett ösztönnel pótolja: becsvágya
korlátlan; nem könnyelmû, de egész lénye egy politikai
forrófejûé, aki azonban ennek ellenére mélyen tud számolni.”
A továbbiakban Metternich leírja elsõ nagyobb beszélgetését
Széchenyivel. A tanulságot a következõkben vonja le:
„Számomra világos:
1. hogy a Széchenyi–Károlyi-féle klub teljes egészében az
új ellenzékhez tartozik;
2. hogy az egyik fõnök a folyamatot úgy látja, hogy ez
rosszul áll.
Ez továbbra is így lesz, ha fent szilárdan maradnak és szabadon
kimondják az igazságot. Egész más dolgokat is, mint
amit ez a pozsonyi részegség, már legyõzött…
Jelen pillanatban az kell legyen a cél, hogy a régi ellenzéknek
bebizonyítsuk, hogy az új éppen az ellenkezõjét akarja
annak, ami az õ saját alkotmányos törekvéseiknek az alapja.
Ha így sikerül a két pártot szétválasztani, a jobbikat kell
támogatni, a másikat pedig megsemmisíteni.”
Volt olyan terve, legalábbis foglalkoztatta egy ideig a gondolat,
hogy a magyar alkotmányt, ha már egyszer megvan,
nem lehet eltörölni, valahogy modernizálni kellene, a vármegye
túlságos hatalmát a központi kormányzattal szemben csökkenteni.
Az 1840-es években a magyar politikusoknak volt
egy csoportja, amelyik valami hasonló reformon töprengett.
Hazai történetírásunkban centralistáknak szoktuk õket nevezni.
Nyilvánvaló, nem volt semmi kapcsolatuk Metternichhel,
nem tõle kaptak utasítást, hogy Kossuth ellensúlyozására lépjenek
fel a különbözõ politikai fórumokon. Egymástól teljesen
függetlenül valami hasonló változáson töprengtek.
Az 1843-as országgyûlés megnyitására Metternich már
gõzhajón érkezett Pozsonyba, az utazás mindössze két és fél
óráig tartott, hintón vagy pláne postakocsin még ez a rövid,
mintegy 70 km távolság jóval több idõt igényelt.
1844. december 19-én írja József nádornak: „Általánosan
érzésünk – és különösen a magam személyesen kimondott
érzése – nem fejezhetõ ki jobban, mint azzal, azokkal a szavakkal,
hogy menni kell. Vannak olyan helyzetek, amikor a
nem menés a legnagyobb hiba, mert ilyen helyzetekben az

257
Metternich
állva maradásra ténylegesen nem kerül sor. Ha nem megyünk
elõre, akkor elmaradunk, és kormányok számára ez az utóbbi
a legnagyobb veszély – olyan veszély, amely még rosszabb a
hibás elõretörésnél. Hibákat sohasem szabad elkövetni, ezek
sorában a kormányok szempontjából a mulasztással elkövetett
bûnök a legsúlyosabbak...
Császári fenséged nézeteinek kijelentését a védegyletrõl
sok szempontból osztom, azonban azzal a fenntartással, hogy
a kormány vele szemben nem tud passzív maradni! Ennek a
szörnyetegnek két oldala van: az anyagi és az erkölcsi; az elõzõvel
kapcsolatban a kormány nem maradhat nyugodtan állva;
a másodikat átengedheti saját nyomorúságának. Nagy hiba
volt, hogy az egylet a legalitás látszatát kapta meg; ha elsõ fellépésekor
a kocsmának engedték volna át a rendi terem helyett,
akkor nem a most rá jellemzõ jelleget hordozná… Hogy
ezáltal az egész magyar állami építmény nem lobban lángra,
azt szívesen elhiszem; az alakítása azonban erõt ad a radikális
frakció felsõ vezetõinek, amely a közszellem megdolgozásához
a mennyiség eszközét adja. Ebbõl a szempontból tekintve,
a dolognak van értelme; az anyagiból nézve nincs semmi
értelme, mert az ipar fejlesztésének eszközeiként nem azok
jöhetnek számításba, amelyek az utóbbiakat csírájukban fojtották
meg!”
Metternich sokat tett azért, hogy Erdélyben Estei Ferdinánd
fõherceg álljon a közigazgatás élén mint fõkormányzó.
Levélben is külön kioktatta a fõherceget: „A dolog maga rendkívül
fontos, és megköveteli a császári ház egyik tagjának
személyes állásfoglalását… Minden eszközzel segítségére
lesznek Önnek, az ügylet, ha jól irányítják, nem szabad, hogy
három vagy négy hónapnál tovább tartson… Minden ésszerû
elõzetes nézetek szerint ez különösebb bonyodalmak nélkül
megy majd, ha az ügylet legfelsõbb vezetõje az odaillõ magatartást
tanúsítja.”
1843. január 26-án ír József nádornak a közelgõ országgyûléssel
kapcsolatos terveirõl, az országgyûlésnek eleve vitatémákat
kell kínálni. „Az alapvetõ baj Magyarországon a
hajlam a rabulisztikára, ez viszont nem szolgálja a birodalmak
életét és fejlõdését. Törvényt törvényre halmozni; mesterkélt
alakulatokat elõhívni, amelyek nem illenek az országra; nagy
szavakat hangoztatni és a nemzeti gazdaság dicsérete nélkül
polemizálással foglalkozni, mindez nem visz el a gyógyulás-

Metternich
258
ra, és ahol a baj egyszer már meggyökeresedett, csak úgy lehet
eltüntetni, ha szavak helyett tettek és lázálmok helyett az igazi
érdek lép a küzdõtérre. Abban a meggyõzõdésben, hogy császári
fenséged osztja ezt az érzést az itteni [bécsi] centrummal,
csak az a kívánságunk marad, hogy Magasságod a feladatokat,
ahogy felvetették, vizsgálja meg, ha valahol ettõl eltérne vagy
más tárgyakat szeretne elõtérbe állítani, kegyeskedjék ezt kimondani!”
1844. november 10-én írja ugyancsak József nádornak:
„Egy ország gyarapodhat, amely számos részletben eltérhet
másokétól, és éppen ezekben az eltérésekben találhatja meg
üdvét. Az alapokat illetõen az eltérés nem következhet be veszély
nélkül, mert ezek az alapok az emberi természetben gyökereznek.
Magyarországnak van alkotmánya, gyarapodhat ezzel
együtt, de nélküle is boldog lehetne, az, amit nem tehet meg,
hogy szájában éltesse az alkotmányt, anélkül hogy valójában
betartaná.
A király uralkodhat az alkotmány segítségével. Megtehetné
anélkül is, az, amit nem tehet meg, az volna, ha uralkodni
akarna az országban anélkül, hogy megvolnának hozzá az
eszközei. Ez utóbbi dilemma van jelen Magyarországon. Ezen
az abszurd viszonyon segíteni kell, mert nem lehet tartós.
Minden feladat elsõ kérdése, milyen irányba menjen a kormány:
az alkotmányosba vagy az abszolútba?
Az ítéletet nem kell kimondani, mert már kimondták. A király
az alkotmányt akarja magatartásának alapjává tenni; ezt
akarja – de kell, hogy ezt képes is legyen megtenni, és amilyen
ma a helyzet, ezt nem tudja megtenni!”
Metternich 1844-bõl származó emlékirata a magyarországi
helyzetrõl: „Magyarország nem maradhat meg mostani állapotában.
A hagyományon alapszik, de a változások miatt szabályozatlan
mozgást végzett. Ezért a magyar állam épülete
lakhatatlan. Az ország lakosaiban fel kell kelteni azt a tudatot,
hogy a dolgok nem maradhatnak jelenlegi állapotukban, kell
az országban egy konzervatív párt, amely az ország igazi értelmiségét
magában foglalja. A városi lakosság gyenge. Az
opponáló párt állandó veszély forrása. A logikus következtetés:
reformra van szükség.”
1847. január 27-én, József nádor halála után az eljövendõ
István nádornak mutat fel képet Magyarországról. „Magyaror-

259
Metternich
szágnak rengeteg igénye van, ezek kielégítésére az eszközök
azonos mértékben rendelkezésre állnak.
Magyarország nem szegény, hanem a természet leggazdagabb
ajándékaival ellátott ország.
A nemzet szelleme nagyon mozgékony, alaptípusában sok
déli, keleti elemmel elegy módon. Fogékony a könnyû lelkesedésre,
mindenekelõtt azt akarja, hogy vezessék, és ha nem
kapja meg az általános vezetést felülrõl, akkor könnyen belesimul
abba a vezetésbe, amelyet határozott és még fantáziadús
vezérek az alsóbb régiókban mindenféle belsõ tartalom nélkül
kínálnak neki. Az utolsó fél évszázad története és az az erkölcsi
helyzet, amelyben Magyarország ma van, tanúskodik ezeknek
a mondatoknak az igazságáról.” Az új nádor helyzete nem
lesz könnyû. Az országnak tisztában kell lennie azzal, hogy
félmegoldások nem vezetnek eredményre. A most következõ
harc nem a nádor és a birodalom abnormális helyzetének az
ügye, hanem a király és a rend, a törvényes elõrehaladás ellenségei
közt folyik. A reform abszolút módon szükséges.
Még bukása után sem maradt ki teljesen a magyar ügyekbõl.
Szürke eminenciás korában természetesen a magyar
ókonzervatívokkal, tehát megint csak egy fõnemesi körrel lett
volna hajlandó együttmûködni, ennek az eredménye az 1848
elõtti helyzethez, a rendi alkotmányhoz való visszatérés lett
volna. Ennél tovább sem korábban, sem ekkor nem volt hajlandó
elmenni, mert a birodalom egységét tartotta a legfontosabb
szempontnak, több évtizedes államférfiúi tapasztalatából
ezt vonta le egyértelmûen.