ea_Hermann Róbert - Habsburg-kori Kutatások Közalapítvány és ...
ea_Hermann Róbert - Habsburg-kori Kutatások Közalapítvány és ...
ea_Hermann Róbert - Habsburg-kori Kutatások Közalapítvány és ...
You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
<strong>Hermann</strong> <strong>Róbert</strong><br />
Rendszerváltás 1848-ban, számonkér<strong>és</strong> 1849-ben<br />
I. Rendszerváltás 1848-ban<br />
Az 1848. évi magyar átalakulást joggal nevezhetjük a modern <strong>kori</strong> Magyarország első (<strong>és</strong><br />
lényegét tekintve sikeres) rendszerváltásának. Történetileg rendkívül rövid idő, 1848. március<br />
17. <strong>és</strong> április 10. között megszülettek az ország addigi közjogi-politikai, illetve társadalmi<br />
rendszerét szinte gyökeresen átalakító törvények. A feudális kormányszékek helyét átvette a<br />
független felelős kormány, amelyet – a k<strong>és</strong>őbb megoldandó <strong>és</strong> egyeztetendő közös ügyeken<br />
kívül – szinte csak az uralkodó személye kötött össze a birodalom másik felével. A R<strong>és</strong>zek<br />
(Partium) visszacsatolásával, Magyarország <strong>és</strong> Erdély uniójával megvalósult a történeti<br />
Magyarország területi integritásának helyreállítása (noha ez csak az erdélyi országgyűl<strong>és</strong> által<br />
hozott hasonló értelmű törvény, s annak 1848. június 10-i uralkodói szentesít<strong>és</strong>e után valósult<br />
meg.)<br />
Az ország lakosságának döntő többségét alkotó, addig jogi <strong>és</strong> gazdasági alávetettségben élő<br />
jobbágylakosság a törvény előtt egyenlővé vált volt uraival, s tulajdonába kapta az általa<br />
művelt úrbéres földet. Ezzel együtt megszűntek a földesuraknak <strong>és</strong> az egyháznak a<br />
jobbágytelek használatáért teljesítendő adó- <strong>és</strong> munkajellegű szolgáltatások. Megtörtént a<br />
bevett vallások egyenjogúsítása, s ezzel megszűnt a katolikus egyház uralkodó szerepe.<br />
Megszűnt a cenzúra törvénytelen intézménye, a sajtószabadság megteremt<strong>és</strong>ével lehetővé vált<br />
az eltérő politikai vélemények nyilvános megvitatása. A törvényhozást népképviseleti alapra<br />
fektették, amelynek révén az aktív <strong>és</strong> passzív politikai jogok gyakorlói mellett a felnőtt férfi<br />
lakosság további jelentős csoportjai szólhattak bele a törvényhozás összetételébe. A belső<br />
rend védelmére nemzetőrséget szerveztek, amelynek révén a politikai jogok gyakorlóinak<br />
nagy r<strong>és</strong>ze egyben a fennálló rend védelmében is szerepet vállalt.<br />
A törvények által megalkotott rendszer ugyan nem volt tökéletes, de lehetővé tette a polgári<br />
Magyarország megalkotását. Ahogy Kossuth fogalmazott az országgyűl<strong>és</strong>ről szóló – s<br />
valamennyi követ által átvett – követjelent<strong>és</strong>ében, „nem minden ez, mi az eg<strong>és</strong>z nemzet<br />
jövendőjét magában foglalná, hanem alapja jövendő kifejlőd<strong>és</strong>ünknek...”[1]<br />
Az 1848. március-áprilisi átalakulásról könyvtárnyi, s igen alapos irodalom áll rendelkez<strong>és</strong>re.<br />
Jelen tanulmányunkban nem annyira az intézményrendszerben történt változásokkal, inkább<br />
az átalakulás személyi következményeivel kívánunk foglalkozni.<br />
a.) A központi igazgatás<br />
Az 1848. évi III. törvénycikk megszüntette a feudális kormányszékeket, a Budán székelő<br />
Magyar Királyi Helytartótanácsot <strong>és</strong> Magyar Királyi Kamarát, valamint a Bécsben működő<br />
Magyar Királyi Kancelláriát. Ezek 1848. április végén fejezték be tényked<strong>és</strong>üket, miután<br />
átadták az ügyeket az új minisztériumoknak.[2] Az erdélyi unió szentesít<strong>és</strong>e után pedig az<br />
Erdélyi Kancellária is befejezte tényked<strong>és</strong>ét.<br />
Mindez azonban nem jelentette azt, hogy e hivatalok apparátusát szélnek eresztették volna. A<br />
III. törvénycikk 19. §-a intézkedett arról, hogy „Az ország közügyei felett Ő Felsége, vagy a<br />
nádor s királyi helytartó, vagy a miniszterelnök elnöklete alatt tartandó értekez<strong>és</strong> végett,<br />
Budapesten álladalmi tanács állíttatik fel, mely a legközelebbi országgyűl<strong>és</strong>en fog állandóan
elrendeztetni.” A 22. § értelmében a Kancellária előadó tanácsosai – a király személye körüli<br />
miniszter mellé rendelendő két tanácsos kivételével – az államtanács tagjai lesznek. A 24. §<br />
szerint a volt kormányszékek „elölülő tagjai” (azaz elnökei) az „álladalmi tanácsban foglalnak<br />
helyet, s ott a Felség, a nádor királyi helytartó, vagy miniszterek távollétében elnökölnek.” Az<br />
államtanács szándékolt feladatkörét illetőleg találgatásokra vagyunk utalva, azonban<br />
feltételezhető, hogy létrehozásával a konzervatív szakpolitikus-állomány Bécsből történő<br />
eltávolítását, illetve megnyer<strong>és</strong>ét egyaránt el akarták érni. (Magának a tanácsnak a<br />
létrehozására nem került sor.)[3]<br />
A III. törvénycikk 21. §- értelmében a király személye körüli miniszter mellé két tanácsost<br />
rendelnek Kancellária állományából. A 25. § szerint a kormányszékek „minden hivatalnokai<br />
<strong>és</strong> szolgái, s így nemcsak azok, kik újabb alkalmazást nyernek, hanem addig, míg másképpen<br />
fognak alkalmaztathatni, azok is, kik a felebb említett miniszteri osztályokban el nem<br />
helyeztetnek, jelenleges fizet<strong>és</strong>üket eg<strong>és</strong>zen megtartandják.”<br />
Az április 17-én tartott minisztertanács az eddigi kormányszéki tisztviselőkre nézve úgy<br />
határozott, hogy „azok eddigi fizet<strong>és</strong>öket, még ha kevesebb évpénzzel ellátott újabb miniszteri<br />
hivatalokra alkalmaztatnának is, megtartják, amennyire azonban valamelyik miniszter őket a<br />
rendes hivatali személyzeten kívül is alkalmazni akarná, ha egyébiránt alkalmasok, hivatalos<br />
szolgálatot tenni tartoznak.”[4] A nem alkalmazottak többségéből akarták megalakítani az<br />
egyes minisztériumok számvevőségeit, illetve ők alkották volna az irat- <strong>és</strong> levéltári<br />
személyzetet. Az így alkalmazottak általában alacsonyabb fizet<strong>és</strong>t kaptak, mint korábban.[5]<br />
Az új minisztériumok nem nélkülözhették a kormányszékek apparátusát, s a III. törvénycikk<br />
25. §-ának szellemében, a miniszterek maguk is igyekeztek minél több szakembert alkalmazni<br />
ezek közül. Az egyik miniszter, Széchenyi István gróf, maga is ilyen „régi ember” volt, hiszen<br />
1848. áprilisáig a Magyar Királyi Helytartótanács közleked<strong>és</strong>i bizottságának elnöke volt. Régi<br />
ember, a monarchia külügyi apparátusának tagja volt Esterházy Pál herceg, a külügyminiszter<br />
is. A többi miniszter az ellenzék tagjai közül került ki, akik megyei vagy városi igazgatási<br />
gyakorlattal rendelkeztek. „Kakukktojás” volt a hadügyminiszter, M<strong>és</strong>záros Lázár, aki a cs.<br />
kir. hadsereg ezredeseként került e posztra.<br />
A minisztériumok személyzeti összetételéről máig nem k<strong>és</strong>zült teljes körű elemz<strong>és</strong>. A<br />
belügyminisztérium 43 tisztviselője közül 28 volt régi (nagyobbr<strong>és</strong>zt helytartótanácsi)<br />
hivatalnok, de feltételezhető, hogy hasonlóak voltak az arányok a többi minisztériumban is.[6]<br />
Igen jelentős számmal kerültek volt kamarai <strong>és</strong> bányászati tisztviselők a Kossuth vezette<br />
pénzügyminisztériumba[7], s a volt igazságügyi <strong>és</strong> kancelláriai apparátusból az igazságügyi<br />
minisztériumba.[8] A külügyminisztérium apparátusának nagy r<strong>és</strong>ze, 90 %-a korábban a<br />
kancellária munkatársa volt.[9]<br />
Érdekes módon, még az államtitkári, alállamtitkári, osztályfőnöki vagy ennek nagyjából<br />
megfelelő beosztások sem maradtak zárva a régi rend tisztviselői előtt. Almásy Móric gróf, a<br />
Kamara első alelnöke só- <strong>és</strong> harmincad-csemp<strong>és</strong>zeti ítélőszék elnöke lett, hogy aztán 1849<br />
januárjától a Windisch-Grätz által létrehozott ideiglenes polgári közigazgatás kincstári<br />
ügyeinek vezet<strong>és</strong>ét vegye át.[10] Barthal György <strong>és</strong> Platthy Mihály kancelláriai előadók<br />
tanácsosok a külügyminisztériumban töltötték be ugyanezt a beosztást, s Bécs 1848. október<br />
végi elfoglalásáig a helyükön maradtak.[11] Dubraviczky Simon helytartótanácsi tanácsosból<br />
az igazságügyi minisztériumban lett osztályigazgató tanácsos.[12] Duschek Ferenc, a Kamara<br />
második alelnöke előbb osztályigazgató volt a pénzügyminisztériumban, államtitkári rangban,<br />
majd 1848. szeptember közepétől ő vezette a minisztériumot, 1849. májusától pedig a
Szemere-kormány pénzügyminisztere volt.[13] Ghyczy Kálmán nádori ítélőmesterből az<br />
igazságügyi minisztérium államtitkára lett.[14] Havas Józsefből, a Helytartótanács<br />
tanácsosából a közmunka- <strong>és</strong> közleked<strong>és</strong>ügyi minisztérium osztályfőnöke lett; 1849.<br />
januárjától a főváros cs. kir. biztosa volt.[15] Keszlerffy János kamarai tanácsos előbb a<br />
földművel<strong>és</strong>-, ipar- <strong>és</strong> kereskedelemügyi, majd a pénzügyminisztérium tanácsosa volt; 1849-<br />
ben az osztrák Cameral Verwaltung osztályvezetője volt.[16] Nándory József kamarai<br />
tanácsos a pénzügyminisztérium bányászati osztályára került tanácsosi rangban.[17] Nyéky<br />
Mihály helytartótanácsi tanácsos <strong>és</strong> irodaigazgató a vallás- <strong>és</strong> közoktatásügyi minisztérium<br />
osztályfőnöke lett, majd 1849-ben a Windisch-Grätz által létrehozott ideiglenes polgári<br />
közigazgatásban vállalt szerepet.[18] Schedius Lajos helytartótanácsi tanácsosból Szemere<br />
belügyminisztériumában a közigazgatási osztály vezetője lett.[19] Szabó Károly szintén<br />
helytartótanácsi tanácsosból lett a vallás- <strong>és</strong> közoktatásügyi minisztérium tanácsosa.[20]<br />
Trettina János <strong>és</strong> Trifunácz Pál kamarai tanácsosok a pénzügyminisztériumban kaptak<br />
tanácsosként állást; 1849-ben mindkettőjüket az osztrák Cameral Verwaltung tisztviselői<br />
között találjuk.[21] Zichy Ferenc gróf, a helytartótanács helyettes elnöke a közmunka- <strong>és</strong><br />
közleked<strong>és</strong>ügyi minisztérium államtitkára lett; Windisch-Grätz 1848. decemberében őt<br />
nevezte ki Pozsony megye cs. kir. biztosává, 1849 nyarán pedig ő volt az orosz intervenciós<br />
fősereg mellé kirendelt cs. kir. főbiztos, a legfőbb „muszkavezető”.[22]<br />
Mint ebből a rövid áttekint<strong>és</strong>ből is látszik, a kormányzat egyáltalán nem tartotta ördögtől való<br />
gondolatnak a régiek alkalmazását, annak ellenére sem, hogy többek alkalmazása ellen a<br />
közvélemény is tiltakozott.[23] S noha többségük 1848-1849 fordulóján elhagyta az<br />
önvédelmi harc táborát, eg<strong>és</strong>zen addig legjobb tudásuk szerint szolgálták a magyar polgári<br />
állam megteremt<strong>és</strong>ének ügyét.<br />
A hadügyminisztérium munkatársainak többsége – érthető módon – a cs. kir. hadsereg<br />
soraiból, illetve a nyugállományú cs. kir. tisztek közül került az apparátusba, bár igazgatási<br />
tapasztalata csak kev<strong>és</strong>nek volt közülük. Ilyen volt Baldacci Manó, az Országos Nemzetőrségi<br />
Haditanács helyettes elnöke, az 51. sorgyalogezred parancsnoka; Georg Marziani, a<br />
hadügyminisztérium fegyverfelügyelői osztályának vezetője, korábban a 48. sorgyalogezred<br />
parancsnoka; vagy Melczer Andor alállamtitkár, a 19. sorgyalogezred parancsnoka.[24] Ilyen<br />
volt Franz Ottinger /Ottinger Ferenc vezérőrnagy, budai dandárparancsnok, 1848. április 20-<br />
ától az Országos Nemzetőrségi Haditanács elnöke, április 24-től a hadügyminisztérium<br />
ideiglenes vezetője.[25] „Szakmabéli” volt Halzl János volt bécsi helyőrségi hadügy<strong>és</strong>z, a<br />
hadügyminisztérium hadügy<strong>és</strong>zi, majd hadi igazságügyi osztályának első vezetője, illetve a<br />
Katonai Főtörvényszék elnöke.[26] Katonai rang nélkül volt a biztossági (polgári-gazdászati)<br />
osztály vezetője Török Bálint, aki korábban a Helytartótanács tartományi biztossági<br />
osztályának volt az aligazgatója. (Ez az osztály foglalkozott a hadsereg elhelyez<strong>és</strong>ének <strong>és</strong><br />
ellátásának ügyeivel.)[27] Az erdélyi osztály vezetője, Gombos László alezredes korábban<br />
őrnagyi rangban „karsegéd” volt a nagyszebeni főhadparancsnokságon.[28]<br />
b.) Az önkormányzatok<br />
1848 előtt a megyék voltak a közélet <strong>és</strong> a politizálás legfontosabb helyszínei, s az<br />
országgyűl<strong>és</strong> alsótábláján a polgári átalakulás gondolatát ezeknek a törvényhatóságoknak a<br />
követei képviselték a legkövetkezetesebben. Term<strong>és</strong>zetesen nem minden megyéé, hiszen<br />
voltak konzervatív, vagy az egyes reformintézked<strong>és</strong>eket csak r<strong>és</strong>zben támogató megyék is. A<br />
birodalmi kormányzat vezetői azonban jól tudták, hogy a polgári átalakulás elleni<br />
küzdelmükben a megyék „politikai áthangolása” nélkül hosszú távon aligha számíthatnak<br />
sikerre. Ezt a célt szolgálta az az intézked<strong>és</strong>, hogy 1845-tőlkezdve a megyéket irányító
főispánok mellé (vagy, a be nem töltött főispánságok esetén) helyett főispáni helytartókat, az<br />
ún. adminisztrátorokat neveztek ki. Az új rendszer r<strong>és</strong>zben a közigazgatás korszerűsít<strong>és</strong>ét,<br />
hatékonyabbá tételét is szolgálta, alapvető célja azonban az volt, hogy a főispáni helytartók<br />
pénzzel, meggyőz<strong>és</strong>sel, erőszakkal elérjék a reformellenzék visszaszorítását, s a következő<br />
országgyűl<strong>és</strong>re konzervatív, vagy legalábbis a kormányzattal nem ellenséges követek<br />
küld<strong>és</strong>ét.[29] Az intézked<strong>és</strong> r<strong>és</strong>zben sikeres volt, noha ennek ellenére a reformerek az 1847.<br />
novemberében Pozsonyban összeülő országgyűl<strong>és</strong> alsótábláján továbbra is többséget, igaz,<br />
törékeny többséget alkottak. Az adminisztrátori rendszer okozta sérelmek az egyik legfőbb<br />
akadályát képezték az országgyűl<strong>és</strong> időszakában az alsótábla <strong>és</strong> a kormányzat közötti<br />
megegyez<strong>és</strong>nek, s miután az uralkodó 1848. január 31-én homályos, de semmire nem<br />
kötelező formában ígéretet tett a rendszer megszüntet<strong>és</strong>ére, s ezt a királyi leiratot az ellenzék<br />
néhány átszavazó tagjának segítségével sikerült az alsótáblán is elfogadtatni, az indulatok<br />
nem csillapultak. Az alsótábla rövidesen lényegében visszavonta a határozatot akkor, amikor<br />
Kossuth indítványára úgy határozott, hogy nem áll el az adminisztrátori rendszer okozta egyes<br />
sérelmek tárgyalásától.<br />
Érthető tehát, hogy a többnyire a volt reformellenzék alkotta kormány egyáltalán nem kívánta<br />
megtartani a kormányzat feltétlen kiszolgálóit eredeti helyükön. Ennek ellenére a Batthyány<br />
Lajos gróf, kinevezett miniszterelnök által a közmunka- <strong>és</strong> közleked<strong>és</strong>ügyi miniszteri tárcára<br />
felkért Széchenyi István gróf április 4-én összeállított egy listát azokról, akiket szívesen látna<br />
a főispáni poszton. A listán 21 főispáni helytartó (adminisztrátor) <strong>és</strong> 21 új név szerepelt.[30]<br />
A hivatalba lépő kormány azonban nem, pontosabban, csak r<strong>és</strong>zben követte Széchenyi<br />
kívánságát. A kormány a második, április 15-én Budapesten tartott minisztertanácson<br />
határozott a főispáni helytartói hivatal megszüntet<strong>és</strong>éről.[31] Másnap, április 16-án Szemere<br />
Bertalan belügyminiszter rendeletet bocsátott ki, amelyben elrendelte a főispáni helytartók<br />
(adminisztrátorok) hivataluktól való felment<strong>és</strong>ét azzal, hogy ahol főispán nincs, ott<br />
ideiglenesen, főispán kinevez<strong>és</strong>éig az alispán vegye át a kormányzást.[32] A volt<br />
adminisztrátorokat azonban nem érte személyi jellegű retorzió. Csupán egyikük, Zichy Ödön<br />
gróf esett az események áldozatául. Görgei Artúr őrnagy hadbírósága 1848. szeptember 30-án<br />
a horvát inváziós hadsereggel való együttműköd<strong>és</strong> vádjával halálra ítélte <strong>és</strong> kivégeztette<br />
őt.[33]<br />
A főispáni helytartók felment<strong>és</strong>ét rövidesen követte az új főispáni kar kinevez<strong>és</strong>e. Szemere<br />
Bertalan belügyminiszter már április 20-án előterjeszt<strong>és</strong>sel fordult István nádorhoz, amelyben<br />
több főispán lemondására, illetve a főispánok elmozdításét lehetővé tevő 1848:XXIX.<br />
törvénycikkre hivatkozva kilenc korábbi főispán posztján történő meghagyását, s húsz új<br />
főispán, illetve főkapitány kinevez<strong>és</strong>ét javasolta. Az indoklás szerint a kinevez<strong>és</strong>ekre azért is<br />
szükség van, „miután a legújabb politikai átalakulások által előidézett <strong>és</strong> még meg nem szűnt<br />
s oly hamar meg sem szűnendő mozgalmak közepette a rendet csak olyan polgárok tarthatják<br />
fenn, kiknek elveik s a bennök helyzett bizodalom ád hatalmat <strong>és</strong> békítő, nyugtató befolyást a<br />
megbomladozott társasági elemek felett”[34]<br />
Az ezt követően a nyár végéig kinevezettek között egyetlen volt főispáni helytartót sem<br />
találunk, s a volt főispánok jelentős r<strong>és</strong>zét is leváltották. A dunáninenni kerület 13 főispánja<br />
közül egyedül Marczibányi Antal (Trencsén) maradt a helyén. A dunántúli kerület 11<br />
megyéjéből hatban maradt meg a főispán: közülük hárman (Batthyány Fülöp, Vas megye;<br />
Batthyány Imre, Zala megye, Zichy Henrik, Moson megye) a miniszterelnök, illetve felesége<br />
rokonságához tartoztak. (Ürményi József Tolna megyei főispán április 11-én maga adta be a<br />
lemondását.)[35] Érthető módon, a helyén maradt Esterházy Pál herceg, a kormány
„külügyminisztere”, Sopron megye főispánja. Nádasdy Lipót (Komárom megye) az ellenzéki<br />
főrendek közé tartozott. Esterházy Károly (Győr megye) nem tanúsított különösebb közéleti<br />
aktivitást, nem is lakott a megyében[36], s már 1848. április 23-án – a jobbágyfelszabadítás<br />
által okozott anyagi veszteségeire hivatkozva – lemondott főispáni tisztéről.[37] 1848.<br />
júniusában azonban István nádor ismét őt nevezte ki a megye főispánjává.[38]<br />
A tiszáninneni kerület kilenc megyéjéből háromnak nem volt főispánja, de a másik hat<br />
megyéét is leváltották. A tiszántúli kerület 13 megyéje közül egynek nem volt főispánja, a<br />
másik 12 főispán közül csupán négyen maradtak a helyükön. Rendhagyó este volt Károlyi<br />
Györgyé, aki kérte, hogy a bék<strong>és</strong>i főispánságot a szatmárival cserélhesse fel.[39]<br />
1. táblázat<br />
A magyarországi, szlavóniai <strong>és</strong> horvátországi törvényhatóságok vezetői 1848. áprilisa előtt <strong>és</strong><br />
után[40]<br />
Törvényhatóság<br />
Főispán/főkapitány<br />
1848. áprilisa előtt<br />
Adminisztrátor<br />
Széchenyi<br />
javaslata, 1848.<br />
április<br />
Főispán/főkapitány<br />
1848. áprilisa után<br />
Dunáninneni kerület<br />
Árva m. Nádasdy Ferenc gr. Zmeskáll Móric - Madocsányi Pál<br />
Bács-Bodrog m. Rudics József - - Horváth Antal<br />
Bars m. Majthényi László br. - - Justh József<br />
Esztergom m. Betöltetlen Andrássy József Andrássy József Hám János (mint<br />
esztergomi érsek)<br />
Hont m. Majláth György, id. Luka Sándor Ráday Gedeon Géczy Péter<br />
Liptó m. Majthényi Antal br. - Majthényi Antal br. Szentiványi Ödön<br />
Nógrád m. Keglevics Gábor gr. De la Motte Antal (Keglevics Gábor Ráday Gedeon<br />
gr.<br />
gr.) Ráday Gedeon<br />
Nyitra m. Károlyi Lajos gr. - Károlyi Lajos gr. Zay Károly, majd<br />
Jeszenák János br.<br />
Pest-Pilis-Solt m. István főhg., nádor Földváry Gábor Szentkirályi Móric Károlyi István gr. h.<br />
főispán<br />
Pozsony m. Pálffy Károly gr. Pálffy Móric gr. - Pálffy József gr.<br />
Turóc m. Révay György br. - - Révay Simon br.<br />
Trencsén m. Marczibányi Antal - (Marczibányi Antal) Marczibányi Antal<br />
Csáky László gr<br />
Zólyom m. Inkey Imre - Radvánszky Antal Radvánszky Antal<br />
Dunántúli kerület<br />
Baranya m. Majláth György, ifj. Majláth György, ifj. Batthyány Kázmér<br />
gr.<br />
Fejér m. Cziráky Antal gr. Zichy Ödön<br />
Cziráky János id. Pázmándy Dénes<br />
(Eugén) gr.<br />
Győr m. Esterházy Károly gr. Esterházy Károly Esterházy Károly gr.<br />
gr.<br />
Komárom m. Nádasdy Lipót gr. - Nádasdy Lipót gr. Nádasdy Lipót gr.<br />
Moson m. Zichy Henrik gr. - Zichy Henrik gr. Zichy Henrik gr.<br />
Somogy m. Czindery László - Zichy János gr. Zichy János gr.<br />
Sopron m. Esterházy Pál hg. Rohoncy Ignác (Esterházy Pál hg.) Esterházy Pál hg.<br />
Szőgyény László<br />
Tolna m. Ürményi József - Sztankovánszky Sztankovánszky<br />
Imre<br />
Imre<br />
Vas m. Batthyány Fülöp hg. Zichy-Ferraris Vidos József<br />
Batthyány Fülöp hg.<br />
Bódog gr.<br />
Veszprém m. Marich Dávid - Zichy-Ferraris Hunkár Antal<br />
Bódog gr.<br />
Zala m. Batthyány Imre gr. Festetich Leó gr. Festetich Tasziló gr. Batthyány Imre gr.<br />
Tiszáninneni kerület<br />
Abaújvár m. Betöltetlen Vitéz János Péchy Emánuel gr. Semsey Albert/Béla
Borsod m. Reviczky Ádám gr. Szathmáry-Király Vay Miklós br. Vay Lajos br.<br />
József<br />
Gömör <strong>és</strong> Kishont m. Betöltetlen Jankovich Antal De la Motte Antal Szent-Iványi Károly<br />
gr.<br />
Heves <strong>és</strong> Külső-Szolnok Betöltetlen Brezovay József Brezovay József Lonovics József<br />
m.<br />
(mint egri érsek)<br />
Sáros m. Andrássy György gr. - Andrássy György Ujházi László<br />
gr.<br />
Szepes m. Csáky Tivadar gr. - Csáky Tivadar gr. Csáky László gr.<br />
Torna m. Betöltetlen Bárczay József Andrássy Gyula gr. Andrássy Manó gr.<br />
Ung m. Lányi Imre Pribék Antal Bernáth Zsigmond Bernáth Zsigmond<br />
Zemplén m. Majláth Antal gr. Péchy Emánuel gr. Lónyay Gábor Andrássy Gyula gr.<br />
Tiszántúli kerület<br />
Arad m. Szerencsy István Fascho József Bohus János Bohus János<br />
Bék<strong>és</strong> m. Károlyi György gr. - Wenckheim Béla br. Wenckheim Béla br.<br />
Bereg m.<br />
Schönborn-Bucheim Lónyay János Lónyay Menyhért Schönborn-Bucheim<br />
Károly gr.<br />
Károly gr.<br />
Bihar m. Zichy Ferenc gr. Tisza Lajos Beöthy Ödön Beöthy Ödön<br />
Csanád m. Aczél Antal - - Návay Tamás<br />
Csongrád m. Betöltetlen Bene József (Bene József) Kárász Benjámin<br />
Károlyi György gr.<br />
Krassó m. Gyürky Pál Kiss András Gyürky Pál Gyürky Pál<br />
Máramaros m. Vay Ábrahám gr. Szentpály László Vay Ábrahám gr. Vay Ábrahám gr.<br />
Szabolcs m. Teleki József gr. Sombory Imre Zoltán Mihály Patay József, majd<br />
Degenfeld Imre<br />
Szatmár m. Vécsey Miklós br. Szerdahelyi Pál Károlyi György gr. Károlyi György gr.<br />
Temes m. Tihanyi Ferenc Ambrózy Lajos br. Tihanyi Ferenc Csernovits Péter<br />
Torontál m. Hertelendy Ignác Gyertyánffy Dávid Karácsonyi László Karácsonyi László<br />
Ugocsa m. Perényi Zsigmond br. Perényi Gábor br. Perényi Gábor br. Perényi Zsigmond<br />
vagy Perényi<br />
br.<br />
Zsigmond br.<br />
Jászkun kerület<br />
Szluha Imre<br />
- - Szentkirályi Móric<br />
főkapitány<br />
Szepesi XVI város<br />
Montskó István<br />
- - Montskó István<br />
tartományi gróf<br />
tartományi gróf<br />
Hajdú kerület Péli Gábor - - Péli Gábor<br />
Horvátország<br />
Zágráb m. Péchy Imre - - Antun Josipović<br />
Kőrös m. Bedekovich Lajos br. Pejachevich Péter - Zidarich János<br />
gr.<br />
Varasd m.<br />
Erdődy Nepomuk<br />
János gr.<br />
Mirko Lentulay<br />
Erdődy Nepomuk<br />
János gr.<br />
Erdődy Nepomuk<br />
János gr.<br />
Szlavónia<br />
Pozsega m. Szécsen Miklós gr. Szécsen Antal gr. Szécsen Antal gr. Jankovich Gyula<br />
Szerém m. Franjo Kulmer - - id. Pejacsevich<br />
László<br />
Verőce m. Siskovich József - Siskovich József Jankovich László<br />
Fiume <strong>és</strong> a Magyar<br />
Tengermellék<br />
Kiss Pál - Kiss Pál Erdődy Nepomuk<br />
János gr.<br />
A három horvát megye főispánja közül egyedül Erdődy Nepomuk János gróf (Varasd) maradt<br />
a helyén, a három szlavón megye főispánjai közül senki. A R<strong>és</strong>zek (Partium) három főispánja,<br />
s egy főkapitánya mindegyikét új személy váltotta fel, az erdélyi 8 főispán <strong>és</strong> egy főkapitány<br />
közül összesen ketten (Thoroczkai Miklós gróf, Torda megye; Matskásy/Macskásy Pál,<br />
Kolozs megye) maradtak a helyükön. A székely székek főkirálybírái mind megmaradtak. A<br />
szász székek polgármesterei szintén; ez utóbbi esetben a magyar kormányzat nyilván a szász<br />
autonómiát tiszteletben tartva, az amúgy is feszült magyar-szász viszonyra való tekintettel<br />
sem erőltette a váltást.[41]<br />
2. táblázat<br />
A partiumi <strong>és</strong> erdélyi törvényhatóságok vezetői a Partium visszacsatolása, ill. az unió előtt <strong>és</strong><br />
után[42]
Törvényhatóság Főispán / főkapitány / főkirálybíró /<br />
polgármester 1848. áprilisa / júniusa<br />
előtt<br />
Főispán / főkapitány / főkirálybíró /<br />
polgármester 1848. áprilisa / júniusa<br />
után<br />
R<strong>és</strong>zek (Partium)<br />
Közép-Szolnok m. Wesselényi Farkas br. Wesselényi Miklós br.<br />
Kraszna m. Bánffy Albert br. Kabos József<br />
Zaránd m. Kozma Dénes Bánffy János br., majd ifj. Bethlen<br />
Gábor<br />
Kővár vidéke Teleki Miklós gr. Teleki Sándor gr.<br />
Erdély<br />
Alsó-Fehér m. Bánffy Miklós br. Kemény István<br />
Felső-Fehér m. Kálnoky Dénes gr. Horváth János<br />
Küküllő m. Haller Ignác gr. Bánffy János br.<br />
Torda m. Thoroczkai Miklós gr. Thoroczkai Miklós gr.<br />
Kolozs m Macskásy Pál, id. Macskásy Pál id.<br />
Doboka m. Jósika Lajos br. Béldy Ferenc<br />
Belső-Szolnok m. Kozma Imre Weér Farkas<br />
Hunyad m. Noptsa László Kun Gotthárd [Kocsárd]<br />
Fogaras vidéke Karl Bruckenthal br. id. Bethlen Gábor<br />
Székely székek<br />
Udvarhelyszék, Keresztúr <strong>és</strong> Bardóc Macskásy Lajos<br />
Macskásy Lajos<br />
fiszékkel<br />
Háromszék (Sepsi-, Kézdi, Orba <strong>és</strong> Petrichevich-Horváth Albert<br />
Petrichevich-Horváth Albert<br />
Miklósvárszékek)<br />
Felső- <strong>és</strong> Alsó-Csík, Gyergyó-<strong>és</strong> Balási József, id.<br />
Balási József, id.<br />
Kászonszék<br />
Marosszék Tholdalagi Ferenc gr. Tholdalagi Ferenc gr.<br />
Aranyosszék Dindár Antal lovag Dindár Antal lovag<br />
Szász székek <strong>és</strong> kerületek<br />
Szász Egyetem (Universitas) Franz Salmen comes Franz Salmen comes<br />
Szebenszék Johann Daniel Ziegler Johann Daniel Ziegler<br />
Segesvár szék Karl von Sternheim Karl von Sternheim<br />
Brassói kerület Johann von Albrichsfeld Johann von Albrichsfeld<br />
Medgyes szék<br />
Michael Conrad von Heidendorff Michael Conrad von Heidendorff<br />
lovag<br />
lovag<br />
Besztercei kerület Johann Regius Johann Regius<br />
Szászsebes szék Samuel Meister Samuel Meister<br />
Nagysink szék Franz Michael Schmidt Franz Michael Schmidt<br />
Kőhalom szék Michael Filtsch Michael Filtsch<br />
Szerdahely szék Daniel Sifft Daniel Sifft<br />
Újegyház szék Friedrich Georg Konrad Friedrich Georg Konrad<br />
Szászváros szék Id. Franz Bruz Id. Franz Bruz<br />
Mennyire voltak megbízhatók az új főispánok a kormányzat<br />
szempontjából? Nos, kétségtelen, hogy az 1848. szeptember-októberi<br />
válság, majd a cs. kir. csapatok 1848. december közepi offenzívája után<br />
többen közülük visszavonultak, s nem követték a kormányt Debrecenbe.<br />
Ugyanakkor döntő többségük mindvégig megmaradt a magyar kormány<br />
hűségén, ami miatt vagy emigrálni volt kénytelen, vagy börtönbüntet<strong>és</strong>t<br />
szenvedett. De még a politikától visszahúzódók sem működtek együtt a<br />
megszállókkal; a Windisch-Grätz, majd Haynau időszakában kinevezett<br />
királyi, majd cs kir. biztosok nem közülük, hanem inkább a Batthyánykormány<br />
által leváltott főispánok vagy főispáni helytartók közül kerültek<br />
ki.<br />
Ugyanakkor tetten érhető az a törvényhozói szándék, hogy az átalakulást<br />
az önkormányzatok szintjén némileg elhalasszák. A XVI., „A megyei
hatóság ideiglenes gyakorlatáról” szóló törvénycikk 1. § értelmében „a<br />
megyei szerkezetnek népképviselet alapján rendez<strong>és</strong>éről” megalkotandó<br />
törvénycikket a kormánynak a következő országgyűl<strong>és</strong>re kell<br />
előterjesztenie. Az ideiglenesek szánt törvény 2. §-a szerint a jelen<br />
országgyűl<strong>és</strong> berekeszt<strong>és</strong>e után minden megyében a lehető legrövidebb<br />
időn belül közgyűl<strong>és</strong>t tartanak, amelyen r<strong>és</strong>zt vehetnek a törvények<br />
értelében eddig szavazattal rendelkező, vagy megyei határozattal erre<br />
feljogosított személyek; illetve, a megyei lakosok által községenként<br />
választandó küldöttek. Ezen a közgyűl<strong>és</strong>en kihirdetik a törvényeket, majd<br />
„egy nagyobb számú állandó bizottmány fog minden szület<strong>és</strong>rei különbség<br />
nélkül, a szokott módon választatni.” Ez a bizottmány a fő-, vagy annak<br />
távollétében az alispán elnökletével szükség szerinti gya<strong>kori</strong>sággal <strong>és</strong><br />
időtartammal fog ül<strong>és</strong>ezni, s gyakorolja a megyegyűl<strong>és</strong>eket megillető<br />
jogokat. A XVII. törvénycikk értelmében a megyében az elkövetkező<br />
országgyűl<strong>és</strong>en „teendő intézked<strong>és</strong>ig” (azaz az új törvény meghozataláig)<br />
nem tartanak tisztújítást, hanem a hiányzó hivatalnokok pótlását, illetve<br />
az 1848:XI. törvénycikk értelmében alakítandó megyei törvényszékek<br />
tagjainak megválasztását a főispán a XVI. törvénycikkben említett<br />
„középponti választmánnyal egyetértőleg” fogja „ideiglenesen <strong>és</strong><br />
helyettesít<strong>és</strong>ként” betölteni.<br />
Nincs itt terünk a XVI. törvénycikk kapcsán az országgyűl<strong>és</strong>en <strong>és</strong> a<br />
kormányon belül kibontakozó vitáról szólni; ezt néhány évvel ezelőtt<br />
Gergely András egy tanulmányában már megtette.[43] Két tényezőre<br />
kívánjuk felhívni a figyelmet. Az egyik: a törvény stabilizálta a Kossuth<br />
által oly fontosnak vélt megyék helyzetét, s az ideiglenes rendszer<br />
lehetővé tette, hogy a megyék elvégezzék azokat a feladatokat,<br />
amelyeket az új törvények reájuk róttak. Beleszólást engedett a<br />
felszabadult paraszti népességnek a közügyek irányításába, de megőrizte<br />
a megyei szakapparátust a változásoktól. (Miután a megyék többsége már<br />
1848 előtt ellenzéki érzelmű volt, a stabilitásuk iránti igény kétségkívül<br />
érthető volt.) A másik: a magyarországi megyék gyűl<strong>és</strong>eiben <strong>és</strong><br />
bizottmányi ül<strong>és</strong>eiben a magyar köztanácskozási nyelvként történő<br />
meghatározásával megakadályozta a megyék nemzetiségi alapú<br />
szerveződ<strong>és</strong>ét.<br />
Ami a tisztújításokat illeti, a megyei önkormányzatok 1848-149. évi<br />
archontológiájáról mindmáig nem k<strong>és</strong>zült országos szintű összegz<strong>és</strong>.<br />
Ugyanakkor a korabeli sajtótudósítások <strong>és</strong> más források alapján úgy tűnik,<br />
hogy a korábban ellenéki megyékben – leszámítva azokat az eseteket,<br />
amikor valamelyik alispánt nevezte ki a kormány főispánná, vagy<br />
valamelyik megyei tisztviselő képviselővé választása miatt ürült meg egyegy<br />
poszt – a megyei tisztviselői karban nem történt érdemi változás az<br />
1848. áprilisa előtti helyzethez képest.[44] A konzervatívok által irányított<br />
megyékben viszont a legexponáltabb tisztviselők többségében volt annyi<br />
jó ízl<strong>és</strong>, hogy önként visszavonuljanak az alispáni, főszolgabíró,<br />
főadószedői székből.[45] De pld. Bihar megyében – a törvény<br />
rendelkez<strong>és</strong>ei ellenére – általános tisztújítást tartottak.[46]
Ahogy a XVI. törvénycikk a megyék esetében megtiltotta, a XXIII., „A<br />
szabad királyi városokról” szóló törvénycikk 20. §-a a városok esetében<br />
kimondottan előírta a tisztújítást. A törvénycikk az egyes városoknál<br />
lakosságszámuk alapján eltérő választói cenzust határozott meg, s a<br />
városi tisztviselőket jelöltállítás útján, a városi képviselőket „kijelel<strong>és</strong><br />
nélkül” rendelte megválasztani. A törvény hatályát a választásokat illetően<br />
a XXIV. törvénycikk kiterjesztette a szepesi XVI városra, valamint az „első<br />
bírósági hatósággal ellátott, rendezett tanáccsal” már rendelkező, vagy<br />
azzal felruházandó községekre is. A rendezett tanáccsal el nem látott<br />
községek esetében a választásokról az egyes megyék joga volt<br />
ideiglenesen intézkedni. Ugyanígy tisztújítás megtartására kötelezte a<br />
XXV. törvénycikk a Jászkun-, s a XXVI. törvénycikk a Hajdú-kerületet.<br />
Mi volt e különbség magyarázata a megyék <strong>és</strong> a városok között? A szabad<br />
királyi városok esetében kétségtelenül belejátszott az a tény, hogy a<br />
települ<strong>és</strong>ek elöljáróságát <strong>és</strong> tanácsait korábban igen szűk társadalmi bázis<br />
alapján választották, s így e városok egy r<strong>és</strong>ze a kormánypolitikai biztos<br />
bázisa volt. A törvénynek az „első bírósági hatósággal ellátott, rendezett<br />
tanáccsal” már rendelkező, vagy azzal felruházandó községekre történő<br />
kiterjeszt<strong>és</strong>e pedig gyakorlatilag megnövelte a városok számát.[47]<br />
c.) A hadügyi igazgatás<br />
Nehezebb volt a helyzet a hadügyi igazgatás átalakításával. Az 1848.<br />
március-áprilisában megalkotott törvénycikkek között nem volt olyan,<br />
amely az ország fegyveres erejéről rendelkezett volna. A III. törvénycikk<br />
megfogalmazása sem volt elég egyértelmű, hiszen ez határozott formában<br />
csak azokat a tárgyakat utalta a magyar kormány hatáskörébe, amelyek<br />
korábban a Magyar Királyi Kancellária, a Helytartótanács <strong>és</strong> a Kamara<br />
köréhez tartoztak, vagy „azokhoz tartozniok kellett volna.” A törvénycikk<br />
további szövege csak általában szólt - a többi között - a minisztériumhoz<br />
tartozó „katonai <strong>és</strong> általában minden honvédelmi” tárgyakról. A korábbi<br />
kormányszékek azonban legfeljebb a Magyarországon állomásozó cs. kir.<br />
hadsereg ellátásában, illetve a katonai <strong>és</strong> polgári hatóságok közötti<br />
kapcsolattartásban játszottak szerepet. A katonaság ügyeinek nagy r<strong>és</strong>zét<br />
a birodalom eg<strong>és</strong>z területére kiterjedő rendszerben a<br />
főhadparancsnokságok, a Generalkommandók intézték. Ezek szervezeti <strong>és</strong><br />
politikai szempontból függetlenek voltak a magyar kormányszervektől, s<br />
semmilyen szempontból nem tagolódtak be a magyar feudális<br />
államrendszerbe. A birodalom területe összesen 12 ilyen<br />
főhadparancsnokságra oszlott, ezek közül öt volt a történelmi<br />
Magyarország területén.[48]<br />
Ezekről a főhadparancsnokságokról, mint összbirodalmi szintű<br />
intézményekről azonban nem intézkedtek az 1848. évi törvénycikkek,<br />
ahogy arról sem, hogy mit jelent a magyar katonaság; az országban<br />
állomásozó, nagyobbr<strong>és</strong>zt osztrák, lengyel, cseh, morva, ukrán<br />
kieg<strong>és</strong>zít<strong>és</strong>ű alakulatokat, vagy pedig az ország területén toborzott <strong>és</strong>
sorozott katonaságot? E kérd<strong>és</strong>eket azért is rendezni kellett, mert a<br />
főhadparancsnokságokra a XXII. törvénycikk értelmében felállítandó belső<br />
rendfenntartó erő, a nemzetőrség felfegyverz<strong>és</strong>ében is fontos feladat járt.<br />
E főhadparancsnokságok, köztük a Ignaz von Lederer báró, lovassági<br />
tábornok által vezetett budai, pedig egyáltalán nem törődtek a kormány<br />
utasításaival, mondván, hogy az iránta gyakorlandó engedelmességre<br />
nézve még nem kaptak utasítást Bécsből. Batthyány miniszterelnök<br />
határozott fellép<strong>és</strong>ének köszönhetően, május 7-én az uralkodó királyi<br />
kéziratban utasította a négy magyarországi főhadparancsnokságot, a<br />
budait (Magyarország), a temesvárit (Bánság), a péterváradit (Szlavónia<br />
<strong>és</strong> Szerémség) <strong>és</strong> a zágrábit (Horvátország) a Batthyány-kormány<br />
rendelkez<strong>és</strong>ei alá rendelte.[49] A nagyszebeni (Erdély)<br />
főhadparancsnokságot csak június 10-én utasította a magyar kormányzat<br />
rendeleteinek teljesít<strong>és</strong>ére. E hatóságok engedelmessége azonban<br />
igencsak sok kívánnivalót hagyott maga után. Hiszen vezetőik az uralkodó<br />
iránti feltétlen hűség <strong>és</strong> a birodalmi egység gondolatának jegyében nőttek<br />
fel, s a rendelkez<strong>és</strong>ük alá tartozó csapatok többsége idegen lévén, ezeket<br />
sem fűtötte valami elsöprő lelkesed<strong>és</strong> a birodalmi egységet - szerintük -<br />
veszélyeztető magyar politikusok iránt.<br />
A főhadparancsnokságok magatartása továbbra sem volt egyértelmű.<br />
Lederer budai főhadparancsnok éppen a Batthyány hazaérkez<strong>és</strong>e előtti<br />
napon, május 10-én veretett szét Budán fegyveres Budával egy tüntet<strong>és</strong>t,<br />
noha ekkor már tudott a kibocsátott királyi kéziratok tartalmáról. (Lederer<br />
a felelősségre vonás elől Bécsbe menekült). A Lederer posztját<br />
helyettesként átvevő Moritz Boyneburg altábornagy, majd az augusztus<br />
végétől budai főhadparancsnokká kinevezett Hrabovszky János<br />
altábornagy pedig továbbra is érintkez<strong>és</strong>ben maradtak az osztrák<br />
hadügyminisztériummal, s gyakran szinte kioktatták a magyar<br />
hadügyminisztériumot a csapatok feletti rendelkez<strong>és</strong> jogával<br />
kapcsolatban.[50]<br />
Az engedelmesség, a nyílt engedetlenség, a passzivitás <strong>és</strong> a kivárás<br />
egyaránt jellemezte a főhadparancsnokságok r<strong>ea</strong>gálását. Hrabovszky<br />
János báró, altábornagy, péterváradi (szlavóniai) főhadparancsnok azt<br />
kérte, hogy a katonai határőrvidék ne kerüljön a magyar kormány<br />
alárendeltségébe, mert ez könnyen polgárháborúhoz vezethet.[51] Ludwig<br />
Piret de Bihain báró, altábornagy, temesvári (bánsági) főhadparancsnok<br />
minden további nélkül kihirdette a kéziratokat, noha augusztustól<br />
érzékelhetően lazítani igyekezett kapcsolatait a magyar kormánnyal.[52]<br />
Az 1848. március 23-án horvát bánná, majd 24-én zágrábi<br />
főhadparancsnokká kinevezett Josip Jellačić a május 6-7-i kéziratok<br />
ellenére sem vett tudomást a magyar kormány intézked<strong>és</strong>eiről (jóllehet, a<br />
magyar hadügyminisztérium még 1848 őszén is küldött rendeleteket <strong>és</strong><br />
átiratokat a zágrábi főhadparancsnokságnak).<br />
A kérd<strong>és</strong>ek legalább elvi rendez<strong>és</strong>ét csak egy újabb, június 10-én<br />
kibocsátott királyi kézirat hozta el. Ez világossá tette, hogy az osztrák
hadügyminisztérium illetékessége semmilyen tekintetben nem terjed ki a<br />
Magyarországon állomásozó katonaságra, illetve a magyarországi<br />
határőrvidékre, s az ezekre vonatkozó rendeleteket a<br />
főhadparancsnokságok ezentúl a magyar kormánytól veszik. E kéziratok<br />
intézkedtek Jellačićnak báni méltóságából <strong>és</strong> katonai tisztségeiből való<br />
felfüggeszt<strong>és</strong>éről is, azonban a magyar kormányzat nem rendelkezett<br />
elegendő erővel ahhoz, hogy a királyi rendeletnek érvényt szerezzen.[53]<br />
Az 1848:7. törvénycikk ugyan már rendelkezett Magyarország <strong>és</strong> Erdély<br />
uniójáról, de ennek érvényesít<strong>és</strong>éhez <strong>és</strong> végrehajtásához szükség volt<br />
még az erdélyi országgyűl<strong>és</strong> határozatára is. Az erdélyi országgyűl<strong>és</strong><br />
május 29-én nyílt meg, másnap, 30-án elfogadta az unióról szóló<br />
törvényt. A törvényt küldöttség vitte Innsbruckba, ahová az uralkodó <strong>és</strong><br />
az udvar a május 15-i bécsi forradalom után menekült. V. Ferdinánd<br />
június 10-én szentesítette a törvénycikket, s még ezen a napon királyi<br />
kéziratban értesítette mind az osztrák, mind a magyar<br />
hadügyminisztériumot, hogy a továbbiakban az Erdélyben lévő katonaság<br />
is az utóbbitól fogja kapni a rendeleteket. [54]<br />
A magyar kormány fennhatóságának tényleges kiterjeszt<strong>és</strong>e azonban már<br />
korábban – igaz, némileg szabálytalan módon – megtörtént. A karlócai<br />
szerb nemzetgyűl<strong>és</strong> határozatairól értesülve, Batthyány május 19-én<br />
fegyveres segítséget kért a két erdélyi székely határőrezredtől, s egyben<br />
kérte Puchner Antal báró, altábornagyot, a nagyszebeni (erdélyi)<br />
főhadparancsnokot, hogy a székelyek kiindításában segítségére<br />
legyen.[55] Lép<strong>és</strong>ét az uralkodónak azzal indokolta, hogy fegyveres erő<br />
híján így akart katonaságra szert tenni, s elkerülni azt, hogy kénytelen<br />
legyen az Itáliában állomásozó magyar katonaság hazahozatalát kérni. Az<br />
uralkodó méltányolta a magyarázatot, s május 29-én kiterjesztette István<br />
nádor királyi helytartói teljhatalmát Erdélyre is, s egyben értesítette<br />
Puchnert arról, hogy Batthyány lép<strong>és</strong>ét utólag helybenhagyta.[56]<br />
Puchner magatartását ugyanaz jellemezte, mint kollégáiét. Ez az idős<br />
katona, aki naplóját is magyarul vezette, nem rajongott különösebben a<br />
magyar polgári átalakulásért, de mindaddig, amíg az osztrák <strong>és</strong> a magyar<br />
kormány kapcsolata nem romlott meg végzetesen, együttműködött a<br />
magyarokkal. Arra vigyázott, hogy az erdélyi erődítmények a nem magyar<br />
katonaság kezében maradjanak, s a román <strong>és</strong> szász mozgalom<br />
hallgatólagos eltűr<strong>és</strong>ével, a magyar nemzetőrség felfegyverz<strong>és</strong>ének<br />
k<strong>és</strong>leltet<strong>és</strong>ével állandósította a polgárháborús veszélyt Erdélyben.[57]<br />
A főhadparancsnokok lecserél<strong>és</strong>ére a magyar kormánynak tehát<br />
gyakorlatilag csak akkor volt lehetősége, ha az illető maga akart távozni.<br />
1848. július 8-án M<strong>és</strong>záros Lázár hadügyminiszter egy megkeres<strong>és</strong>t<br />
juttatott el Esterházy Pál herceg, külügyminiszterhez. Ebben arra<br />
hivatkozva, hogy a jelenlegi magyarországi viszonyok, amelyek r<strong>és</strong>zint a<br />
délvidéki szerb felkel<strong>és</strong> kitör<strong>és</strong>ét okozták, r<strong>és</strong>zint még rosszabb<br />
következményekkel járhatnak, sürgetővé teszik az azon vidékekre rendelt
csapatok gyors <strong>és</strong> összpontosított működ<strong>és</strong>ét, azonban e csapatok<br />
vezet<strong>és</strong>ét sem a magas életkoruk miatt ebben akadályozott, sem pedig a<br />
magyar ügytől idegenkedő tábornokokra nem lehet bízni, s erre a magyar<br />
kormány egyiküket sem akarja kényszeríteni. A kormánynak ezért<br />
szüksége volna a magyarországi, horvátországi, szlavóniai <strong>és</strong> erdélyi<br />
szület<strong>és</strong>ű, a magyar nyelvet bíró, s mind rangidősségük, mind<br />
képességeik alapján a főhadparancsnokságok vezet<strong>és</strong>ére alkalmas cs. kir.<br />
tábornokok névsorára. Kér<strong>és</strong>ét többek között az is indokolja, hogy<br />
szükség lenne mind Anton Puchner báró, erdélyi főhadparancsnok, mind<br />
Ludwig Piret de Bihain báró, bánsági főhadparancsnok más, a magyar<br />
kormánynak alá nem rendelt beosztásba helyez<strong>és</strong>ére, vagy<br />
nyugdíjazására. Esterházy július 12-én továbbította Latournak a<br />
kér<strong>és</strong>t.[58]<br />
Theodor Baillet de Latour táborszernagy, cs. kir. hadügyminiszter július<br />
16-án – válaszként a július 8-i átiratra – megküldte a magyar<br />
külügyminisztériumnak a magyarországi, vagy a Magyar Koronához<br />
tartozó valamely országban született tábornokok névsorát. Válaszában<br />
figyelmeztette Esterházyt, hogy az illetők között találhatók olyanok, akik –<br />
mint tisztek fiai – csak véletlenül születtek az említett tartományokban, s<br />
ezért nem honosították őket magyarként. Ő maga sem tudja, melyikük<br />
tartozik e kategóriába, ahogy azt sem, hogy az illetők melyike bírja a<br />
magyar nyelvet; ezt csupán mindegyikük egyenként történő<br />
megkérdez<strong>és</strong>ével lehetne megállapítani. Ami Puchnert <strong>és</strong> Piret-t illeti, k<strong>és</strong>z<br />
megtenni a rájuk vonatkozó előterjeszt<strong>és</strong>t – amint ezt ők maguk<br />
kérik.[59] Márpedig ők nem kérték. Az 1848. áprilisi állapotoz képest az öt<br />
főhadparancsnokság közül összesen kettőnek az élén történt váltás: a<br />
Bécsbe menekült Lederer helyére Hrabovszky János altábornagy, a volt<br />
péterváradi főhadparancsnok került, az ő pozícióját pedig Blagoević Imre<br />
altábornagy foglalta el. 1848. októberében a már addig sem<br />
engedelmeskedő Jellačić mellett előbb a temesvári, majd a nagyszebeni<br />
főhadparancsnokság (Piret <strong>és</strong> Puchner) is felmondta az engedelmességet<br />
a magyar kormányzatnak az alájuk rendelt csapatokkal egyetemben,<br />
Hrabovszky 1849. januárjában Budapesten maradt, Blagoević pedig<br />
januárban beteget jelentett, majd március végén ténylegesen is kivált a<br />
szolgálatból. (Mindketten cs. kir. hadbíróság elé kerültek, Hrabovszkyt<br />
rangfosztásra ítélték <strong>és</strong> várfogságban halt meg, Blagoević vizsgálati<br />
fogságban hunyt el.)[60]<br />
Nagyjából ugyanezt mondhatjuk el a fontosabb magyarországi erődök<br />
parancsnoki karáról is. Komárom parancsnoka, Friedrich Wilhelm Mertz<br />
altábornagy 1848. szeptemberében nyugalmazását kérte, s a hónap<br />
végén átadta az erődöt a kirendelt magyar nemzetőri erők<br />
parancsnokának, Majthényi István alezredesnek.[61] Eszék őrsége 1848.<br />
augusztus 31-én a fenyegető magyar-horvát összecsapás miatt<br />
semlegességi nyilatkozatot tett, azonban október 18-án Jovich István<br />
/Stevan Jović vezérőrnagy, a vár parancsnoka átadta az erődöt a<br />
Batthyány Kázmér kormánybiztos parancsoksága alatt megérkező magyar
csapatoknak, majd rövidesen nyugalmaztatta magát.[62] Az őt felváltó<br />
Friedrich Eder vezérőrnagy 1849. februárjában lanyha védelem után<br />
átadta az erődöt a cs. kir. csapatoknak.[63]<br />
Pétervárad parancsnoka, Heinrich Hentzi von Arthurm vezérőrnagy 1848.<br />
október folyamán megkísérelte átjátszani a várat a szerb felkelőknek,<br />
ezért a magyar kormányzat letartóztatta. 1849. januárjában Budapesten<br />
maradt, majd jelentkezett Windisch-Grätznél, aki a budai vár<br />
parancsnokává nevezte ki. Ennek védelmében kapott halálos sebet 1849.<br />
május 21-én.[64] A Hentzit Pétervárad élén felváltó Johann Zahn von<br />
Löwenhaid altábornagy 1848. decemberében kérte nyugalmaztatását a<br />
magyar kormánytól, s 1849. márciusában Blagoevićcsel együtt kivált a<br />
szolgálatból.[65]<br />
Az aradi erőd parancsnoka, Johann Berger von Pleisse vezérőrnagy már<br />
1848. október elején felmondta az engedelmességet a magyar<br />
kormányzatnak[66], s néhány nap múlva így tett a temesvári várőrség<br />
élén álló Georg Rukavina von Vidovgrad altábornagy is.[67] Miután<br />
Puchner altábornagy Erdélyben kihirdette az ostromállapotot, az ottani<br />
egyetlen jelentős erődítmény, Gyulafehérvár parancsnoka, Franz Horak<br />
ezredes is hasonlóképpen járt el.[68]<br />
II. Számonkér<strong>és</strong> 1849-ben<br />
a.) A megtorlás jogi megalapozása[69]<br />
1848. október 3-án Lamberg Ferenc altábornagy, a magyarországi<br />
csapatok (azaz a magyar <strong>és</strong> a Jellačić vezette horvát-szlavón hadsereg)<br />
kinevezett parancsnoka meggyilkolásának hírére V. Ferdinánd király (I.<br />
Ferdinánd éven osztrák császár) feloszlatta a magyar országgyűl<strong>és</strong>t, s<br />
megtiltotta, hogy akár annak, akár az általa kiküldött Országos<br />
Honvédelmi Bizottmánynak a rendeleteit a katonai <strong>és</strong> polgári hatóságok<br />
teljesítsék. Magyarország teljhatalmú katonai parancsnokává <strong>és</strong> királyi<br />
biztosává azt a Josip Jellačić altábornagyot <strong>és</strong> horvát bánt nevezte ki, aki<br />
ezekben a napokban éppen a Komárom – Győr – Moson útvonalon<br />
igyekezett érintkez<strong>és</strong>be kerülni a Latour osztrák hadügyminiszter által<br />
küldött erősít<strong>és</strong>ekkel. A manifesztum egyedül Lamberg gyilkosai ellen<br />
rendelte el a törvények teljes szigorának alkalmazását. (Az eredeti<br />
fogalmazvány rögtönítélő eljárással fenyegette meg a Jellačićnak nem<br />
engedelmeskedőket, s három órán belül rendelte volna végrehajtani a<br />
hozott halálos ítéleteket úgy, hogy kegyelmi kérvényt nem lehetett volna<br />
benyújtani).[70]<br />
Az október 3-i manifesztum adta meg a jelet a nyílt katonai<br />
ellenforradalomra Magyarországon <strong>és</strong> Erdélyben. Ezt követően mondta fel<br />
az engedelmességet a temesvári <strong>és</strong> nagyszebeni főhadparancsnokság, s<br />
ezáltal a bánsági <strong>és</strong> az erdélyi cs. kir. katonaság nagy r<strong>és</strong>ze. Ettől az<br />
időponttól kezdve – a cs. kir. hatóságok felfogása szerint – minden olyan
katona, aki a magyar hadseregben szolgált, a fegyveres lázadás bűnébe<br />
esett. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy az október 3-i<br />
manifesztum ténylegesen nem lépett életbe: a Magyarországon<br />
állomásozó magyar alakulatok nem engedelmeskedtek a bánnak, hanem<br />
továbbra is az Országos Honvédelmi Bizottmány parancsait követték. Jogi<br />
szempontból a manifesztum alig két hetet élt meg: október 16-án az<br />
uralkodó az itáliai hadsereg kivételével valamennyi haderő fővezérévé<br />
Alfred zu Windisch-Grätz tábornagyot nevezte ki. A rendelet nem utalt<br />
vissza az október 3-i manifesztumra, s megkerülte azt a kérd<strong>és</strong>t, hogy<br />
Jellačić a továbbiakban Magyarország teljhatalmú biztosának <strong>és</strong> a<br />
magyarországi csapatok parancsnokának tekintendő-e vagy sem? A<br />
kinevező rendelet csak általában szólt a rend helyreállításáról.[71]<br />
Október 17-én Windisch-Grätz felszólította a magyar hadseregben<br />
szolgáló cs. kir. tiszteket, hogy alakulataikkal együtt térjenek vissza a<br />
közös zászlóhoz, máskülönben a haditörvények teljes szigorát ígérte velük<br />
szemben életbe léptetni.[72] November 12-én Windisch-Grätz újabb<br />
felszólítást intézett „Altábornagy Móga <strong>és</strong> minden, Magyarországon lévő<br />
cs. k. generálisok, stabális [törzs-] <strong>és</strong> katonatisztekhez.” Mint írja, Móga<br />
ugyan megígérte a visszatér<strong>és</strong>t a császári zászlóhoz, azonban ez nem<br />
következett be, sőt, Móga vezet<strong>és</strong>ével a pártütők seregei benyomultak<br />
Ausztriába. „ezen bűnös tettekből azt kellene következtetnem, hogy Ön<br />
maga a pártütőkhöz kíván csatlakozni, <strong>és</strong> kötelességéhez való<br />
visszatér<strong>és</strong>ét maga kívánja lehetetlenné tenni, ha ezen magaviselete azon<br />
terrorizmusban, mely hosszasabb idő olta Magyarhonban minden józan<br />
gondolkozót nyomaszt, <strong>és</strong> azon körülményben nem találna némü<br />
mentséget, hogy minden cs. k. manifesztumok, valamint a törtlnteknek<br />
igaz előadása ugyanezen terrorizmus által lehetetlenné vált.” E<br />
szempontból nézve a történteket, további kíméletnek helye nincs, „mert<br />
mindazon támaszpontok, melyeket a magyar pártüt<strong>és</strong> vezérei Őfelsége<br />
előbbi rendeleteiben, lép<strong>és</strong>eiknek igazolására találni <strong>és</strong> felhozni kívánnak;<br />
az esmérete szeptemberi események után, miután ők a törvényes tért<br />
elhagyták, <strong>és</strong> az ezekre szükségképp követett legfelsőbb rendel<strong>és</strong>ek után,<br />
katonatisztre, valamint minden becsületes emberre nézve többé<br />
nyomatékkal nem bírhatnak.” Windisch-Grätz tehát újabb 14 nappal<br />
meghosszabbítja az a határidőt, amíg Móga <strong>és</strong> csapatai visszatérhetnek<br />
kötelességükhöz. „Azok pedig, kik ezen időt, legyen az gyávaságból, vagy<br />
rossz lelkületből, nem használják, <strong>és</strong> még ezentúl is ő cs. k. Felsége hív<br />
hadai ellen fegyvert fognak, azokat pártütők <strong>és</strong> árulók gyanánt a<br />
legszigorúbb haditörvények szerint fogom büntettetni.”[73]<br />
Windisch-Grätz január 12-én újabb felhívásban fordult „a magyar lázadók<br />
vezérei alatt jelenleg még létező császári <strong>és</strong> királyi katonákhoz.” Mint írja,<br />
„sok hiteles tanúknak, kik kötelességüknek hívek maradtak, egyhangú<br />
bizonyságuknál fogva” meggyőződött arról, hogy sem az október 3-i <strong>és</strong><br />
16-i legfelsőbb manifesztumok, sem az ő november 12-i proklamációja<br />
nem jutott el a címzettekhez, minthogy a pártütők érdekében volt minden<br />
hatalmukban lévő módokkal annak tudomását megakadályozni.” Úgy
tűnik, hogy a tiszteket „nem szántszándokos hűtlenség, hanem egyedül<br />
jövő sorsokróli aggodalom tartóztatja a pártütők elhagyásától <strong>és</strong> az én<br />
parancsnokságomhozi visszatér<strong>és</strong>től.” Ezért ismét meghagyja valamennyi,<br />
még „a lázadó párt alatt lévő” cs. kir. csapatnak, hogy a lázadók sorait<br />
azonnal hagyják el, s csatlakozzanak Windisch-Grätz seregéhez, „vagy<br />
magukat a legközelebbi cs. k. katonaparancsnokság előtt jelentsék be, az<br />
általuk megszállott erősségeket pedig a cs. k. seregnek azonnal nyissák<br />
meg; mire nézve a legénységnek az őrmesterektől <strong>és</strong> káplárokról kezdve<br />
lefelé közbocsánat biztosíttatik, fenntartván egyszersmind magamnak<br />
valamennyi, ekképp gyorsan visszatérő felsőbb tisztek r<strong>és</strong>zére, mihelyest<br />
magokat az evégre fölállított vizsgáló bizottmány előtt igazolandják, ő cs.<br />
kir. Felsége legmagasabb kegyességéhez folyamodni.”[74]<br />
A politikusokkal kapcsolatos állásfoglalás sem váratott sokáig magára.<br />
November 6-án az uralkodó Kossuthot „<strong>és</strong> az általa támasztott lázadásnak<br />
r<strong>és</strong>zeseit” pártütőnek (tehát lázadóknak) <strong>és</strong> hazaárulóknak nyilvánította,<br />
<strong>és</strong> elrendelte, „hogy azok, a megérdemlett fenyíték alá vettessenek,<br />
egyszersmind mindazok, kik ezen pártüt<strong>és</strong>nek engedelmeskednek, vagy<br />
akármiképp segédkezeket nyújtanak, a legszigorúbb büntet<strong>és</strong> alá<br />
vétessenek.” Egyben „a legkeményebb büntet<strong>és</strong> terhe alatt” felszólított<br />
mindenki, „hogy minden cselekv<strong>és</strong>től mely az ország békességét továbbra<br />
zavarhatná, tartózkodjon.”[75] A december 2-i trónváltozást követően az<br />
új uralkodó, I. Ferenc József kijelentette, hogy V. Ferdinánd november 6-i<br />
<strong>és</strong> 7-i rendeletei teljesen érvényben maradnak, s azok teljesít<strong>és</strong>éért<br />
minden hatóságoz „a legszigorúbb felelősséggel tartozóknak” nyilvánítja, s<br />
meghagyja Windisch-Grätznek „minden a közcsend <strong>és</strong> rend<br />
visszaállítására megkívántató eszközök alkalmazását.”[76]<br />
Windisch-Grätz december 13-án, betör<strong>és</strong>e előtt anyagi felelősségre<br />
vonással fenyegette azokat, akik „a korona, az állodalom <strong>és</strong> testületek,<br />
vagy egyesek birtokaiban” a magyar kormányzat „vagy cinkosainak<br />
rendeletéből” károkat okoznak.[77] December 26-án azokat, akiket<br />
fegyverrel a kezében fognak el, kötél általi halállal, a cs. kir. hadsereg<br />
egyes csapatait, futárait vagy szállítmányait megtámadó községeket pedig<br />
„tűzzel-vassal” történő elpusztítással fenyegette.[78] Győr elfoglalása<br />
után Kossuthot, az OHB tagjait <strong>és</strong> az OHB által kiküldött<br />
kormánybiztosokat „törvényen kívülieknek <strong>és</strong> földönfutóknak”<br />
nyilvánította, s elrendelte, hogy a hatóságok „a legszorosabb felelet terhe<br />
alatt (..) őket elfogják, <strong>és</strong> a legközelebbi katonai osztaléknak általadják.”<br />
Azokat pedig, akik ennek ellenére „a pártütő kormánytól akármi csekély<br />
parancsot elfogadni, vagy annak engedelmeskedni mer<strong>és</strong>zelnének”,<br />
rögtönítélő bíróság útján történő kivégeztet<strong>és</strong>sel”, az ellenálló községeket<br />
feléget<strong>és</strong>sel fenyegette.[79] Ehhez 1849. január 1-jén Kócson kiadott<br />
kiáltványában hozzátette, hogy Kossuthnak, cinkosainak <strong>és</strong> a pártjukon<br />
lévőknek vagyonát zárolni kell.[80] A megtorlás tehát elvileg mindenkire<br />
kiterjedhetett, s Windisch-Grätz 1849. január 5-i pesti bevonulása után<br />
úgy tűnt, hogy a herceg kemény kézzel fog rendet csinálni. Windisch-<br />
Grätz ugyanis úgy vélte, hogy Budapest elfoglalásával összeomlik a
magyar ellenállás, a hadseregek feloszlanak <strong>és</strong> Kossuthéknak<br />
menekülniük kell.<br />
Windisch-Grätz 1849. február 8-án utasította a katonai kerületi<br />
parancsnokokat, illetve a királyi (császári) biztosokat, hogy kezdjék meg<br />
az eljárásokat mindazon képviselők ellen, akik 1848. október 8. után r<strong>és</strong>zt<br />
vettek a magyar országgyűl<strong>és</strong> tárgyalásaiban, s egybe vegyék zár alá a<br />
vagyonukat.[81] Február 11-én Windisch-Grätz újabb proklamációban<br />
közölte, hogy „akinél Kossuth-féle felszólítás, vagy pártjától eredett<br />
akárminő iromány, levél, hírlap, sat. találtatni fog, rögtönítéleti eljárás alá<br />
esend, szintúgy az is, ki fegyvert eltitkol, vagy a népet engedetlenségre<br />
ingerli, minden postaigazgató vagy -tiszt, aki olyas Debrecenből<br />
keletkezett [valószínűleg: keltezett] irományt, levelet, felszólítást elfogad,<br />
vagy tán még odább is szállít, kötéllel fog büntettetni.”[82] Március 9-én<br />
elrendelte a „pártütők” által megszállt vidékekkel a kereskedelmi <strong>és</strong> egyéb<br />
kapcsolatok megszüntet<strong>és</strong>ét, s valamennyi, a demarkációs vonalon<br />
áthaladó szállítmány lefoglalását.[83] Március 10-én a rekvizícók terhét<br />
kárpótlás nélkül „a pártüt<strong>és</strong>ben r<strong>és</strong>ztvevő magyar nemesség <strong>és</strong> polgárság”<br />
vállára hárította, s ugyanezzel fenyegette a pártütőkhöz csatlakozó, vagy<br />
felkelő települ<strong>és</strong>eket, illetve a cs. kir. csapatok közeled<strong>és</strong>ére állásukat<br />
elhagyó tisztviselőket.[84]<br />
Windisch-Grätz egymást érő rendeletei azonban nem annyira az erő, mint<br />
inkább a gyengeség jelei voltak, s a tavaszi hadjárat első kudarcai után a<br />
tábornagynak mennie kellett. Utódának, Ludwig Welden báró,<br />
táborszernagynak pedig nemigen volt módja arra, hogy r<strong>és</strong>zletes<br />
rendeletekkel fenyegesse Magyarország lakosságát: először azért nem,<br />
mert a válságos hadi helyzet következtében kisebb gondja is nagyobb volt<br />
ennél, aztán meg azért nem, mert hatalma csupán a nyugati határsávra<br />
terjedt ki.<br />
Az orosz intervenció bekövetkez<strong>és</strong>e <strong>és</strong> a cs. kir. csapatok újabb támadása<br />
után dolgozták ki a megtorlás egységes irányelveit. A cs. kir. <strong>és</strong> az orosz<br />
hadsereg mellé kirendelt biztosok feladatává tették, hogy a megszállt<br />
országr<strong>és</strong>zekben hajtsák végre az „általános lefegyverkeztet<strong>és</strong>t”, s a<br />
községeket tegyék felelőssé végrehajtásáért. A fegyverek eltitkolása<br />
haditörvényszéki <strong>és</strong> rögtönítélő bírósági eljárást vonhat maga után, a<br />
községeket, hatóságokat <strong>és</strong> magánszemélyeket pénzbeli büntet<strong>és</strong>sel kell<br />
fenyegetni, s azt be is kell hajtani rajtuk. A biztosok kötelessége „a<br />
veszedelmes <strong>és</strong> (...) kompromittálva lévő” egyének felkutatása, s ellenük<br />
az eljárás megindítása. Ezeken kívül azokat az egyéneket is le kell<br />
tartóztatni <strong>és</strong> őrizet alatt tartani, „kik pártütők által k<strong>és</strong>z eszközökül<br />
magokat használtatták, <strong>és</strong> szabadságokat azokkali folytonos egyetért<strong>és</strong>re<br />
<strong>és</strong> a nép bujtogatására a hadsereg háta megett használhatják.” Ezeknek<br />
iratait szintén le kell foglalni. A fentebb említett személyek javait zár alá<br />
kell venni, ingó vagyonaikat le kell foglalni. Evégett a biztosok mellé<br />
királyi ügy<strong>és</strong>zeket fognak kirendelni. Emellett „minden kompromittált vagy<br />
bizonytalan” egyént el kell távolítani a megyei <strong>és</strong> városi hivatalokból, sőt,
„a lejjebb szolgálatokból, ú[gy]m[int] esküdtek, jegyzők, falusi bírák,<br />
tanítók sat., fenntartva bűnösségök mértékétől függő további<br />
bánásmódot.” Ezek helyét „becsületes, a kormánynak hódoló <strong>és</strong> biztos<br />
személyekkel” kell betölteni. Ez utóbbiak között nem lehetnek olyanok,<br />
akik „az előbbeni magyar nyelv iránti erőszakos törvények<br />
végrehajtásában” magukat gyűlöletessé tették. A biztosoknak<br />
gondoskodniuk kell a magyar bankjegyek beszolgáltatásáról <strong>és</strong><br />
megsemmisít<strong>és</strong>éről, a bankjegyek rejtegetőit, mint a lázadás előmozdítóit,<br />
haditörvényszéki eljárás alá kell vonni.[85]<br />
Az osztrák kormány 1849. május 14-én – immáron az orosz segítség<br />
biztos tudatában – tárgyalta meg a magyar „lázadás elfogott vezetőivel<br />
úgyszintén közelebbi <strong>és</strong> távolabbi r<strong>és</strong>ztvevőivel szemben foganatosítandó<br />
eljárást.” Alexander Bach belügyminiszter a halál-, a börtön- <strong>és</strong><br />
pénzbüntet<strong>és</strong>t, vagyonelkobzást, sőt, még az, egy Európán kívüli országba<br />
való elszállítást is javasolta, „minthogy a bűnösök nagy száma azok<br />
őrz<strong>és</strong>ét nehézzé tenné.” Ezt a hadijog <strong>és</strong> a szükséges védelem állása is<br />
igazolná. Schwarzenberg úgy vélte, a bűnösök Amerikába szállítása sem<br />
nyújtana számára biztosítékot azok rövidesen történő visszatér<strong>és</strong>e ellen,<br />
ezért az Észak-Ázsiába: Kamcsatkára vagy Szibériába történő szállítást<br />
tartotta egyedül megnyugtatónak. Bach <strong>és</strong> Krauss pénzügyminiszter<br />
ehhez a javaslathoz hozzáfűzték, miszerint osztrák bűnösök orosz<br />
büntetőtelepekre szállítása sok szempontból „nem lenne aggályok nélküli”,<br />
s ezért – még ha az oroszok erre netán hajlandóak is lennének – jobb<br />
lenne Oroszországtól megfelelő területet kérni, hogy ekképp a magyar<br />
száműzöttek „osztrák területen <strong>és</strong> osztrák csapatok őrizete alatt<br />
tartózkodjanak ott.” Kraus pénzügyminiszter ugyanakkor kijelentette,<br />
hogy az osztrák kormány szelíd szellemének jobban megfelelne, ha a<br />
kev<strong>és</strong>bé büntetendő esetekben, ahol vagyonelkobzást nem lehet<br />
alkalmazni, felfüggesztett börtönbüntet<strong>és</strong>t szabnának ki. Ugyanakkor<br />
nincs nyoma annak, hogy akár az orosz területre történő deportálás, akár<br />
az Észak-Ázsiában orosz felségterületté alakítandó büntetőtelep ötletét az<br />
orosz-osztrák tárgyalásokon hivatalosan felvetették volna.[86]<br />
Bach a május 14-i minisztertanácsi határozat alapján, június 28-án<br />
terjesztette elő közvetlenül az uralkodónak azt a proklamációt, amely a<br />
magyar felkelőkkel szembeni rögtönítélő <strong>és</strong> haditörvényszéki eljárások<br />
szabályairól intézkedett. A császár július 2-án vette tudomásul a szöveget,<br />
amely aztán Haynau aláírásával, Győrben 1849. július 1-jei dátummal<br />
jelent meg.[87]<br />
Eszerint a Magyarországon 1848. október 8., Erdélyben 1848. október 18.<br />
után „a magyar pártüt<strong>és</strong>sel összeköttet<strong>és</strong>ben” elkövetett „minden<br />
bűntettek <strong>és</strong> vétségek” a haditörvények hatályai alá esnek. a<br />
határnapokat az magyarázta, hogy a magyar országgyűl<strong>és</strong>en 1848.<br />
október 8-án olvasták fel az uralkodó október 3-i manifesztumát (s ekkor<br />
nyilvánították azt törvénytelennek); Erdélyben pedig Puchner Antal<br />
altábornagy ezen a napon hirdette ki az ostromállapotot. (Mindez azt is
jelentette, hogy Haynau <strong>és</strong> megbízói érvénytelennek tekintették<br />
Magyarország <strong>és</strong> Erdély unióját; hiszen Erdély képviselői ott voltak a<br />
magyar országgyűl<strong>és</strong>en is. Igaz, ez a tíz nap némi haladékot adott az<br />
erdélyi illetőségű „vétkeseknek.”)<br />
Haynau ezért elrendelte haditörvényszékek felállítását, amelyek<br />
sommásan, tehát gyorsított eljárással ítélkeznek. E haditörvényszékek<br />
joghatósága katonákra <strong>és</strong> polgáriakra egyaránt kiterjedt. A<br />
haditörvényszékek a következő ítéleteket hozhatták: 1.) halál, kötél, vagy<br />
lőpor <strong>és</strong> golyó által; b.) deportálás az országon kívülre; c) sáncfogság<br />
nehéz vagy könnyű vasban, vár-, fogház- vagy porkolábfogság vasban<br />
vagy anélkül; d.) pénzbüntet<strong>és</strong>. a felségsért<strong>és</strong> miatti elítél<strong>és</strong>nél a<br />
vagyonelkobzás automatikusan a büntet<strong>és</strong>sel jár.<br />
A haditörvényszéki eljárás kiterjed azokra a képviselőkre <strong>és</strong> felsőházi<br />
tagokra, akik 1848. október 8. után r<strong>és</strong>zt vettek a magyar országgyűl<strong>és</strong><br />
munkájában; az OHB tagjaira (ezt fölösleges volt külön kitenni, hiszen a<br />
testület valamennyi tagja képviselő vagy felsőházi tag volt) <strong>és</strong> az OHB,<br />
illetve a Szemere-kormány által kinevezett kormánybiztosokra. Ez utóbbi<br />
kategória a képviselőkön <strong>és</strong> főispánokon kívül már érintette a megyei <strong>és</strong><br />
városi tisztviselők (alispánok, polgármesterek) egy r<strong>és</strong>zét is. Haynau<br />
működ<strong>és</strong>ének ismeretében nem volt megnyugtató az a pont sem, amely<br />
szerint „kik viseletüket igazolhatni vélik, erre az alkalom a<br />
haditörvényszékek előtt tovább is fennmarad.”<br />
A proklamáció 3. pontja a rögtönítélő eljárás alá eső személyek körét<br />
határozta meg. Ilyen eljárást lehetett lefolytatni mindazon képviselők <strong>és</strong><br />
felsőházi tagok ellen, akik r<strong>és</strong>zt vettek az 1849. április 14-i trónfosztási <strong>és</strong><br />
függetlenségi határozat meghozatalában. Ilyen eljárás alá esett, a.) aki a<br />
népet lázadásra csábította; b.) aki a cs. kir. vagy az orosz csapatok ellen<br />
fegyverrel támad, <strong>és</strong> nem tartozik a reguláris magyar csapatokhoz; c.) aki<br />
a magyar kormánytól vagy a kormánybiztosoktól kapott parancsot<br />
elfogadja <strong>és</strong> annak engedelmeskedik; d.) „aki árulásban, egyetért<strong>és</strong>ben<br />
vagy ellenséges megrohanás vezet<strong>és</strong>ében r<strong>és</strong>zt vesz” (tehát a kémek,<br />
hírszerzők <strong>és</strong> gerillák); e.) aki a cs. kir katonai <strong>és</strong> polgári hatóságoktól<br />
kapott rendeleteket, „melyeket közhírré tenni hivatalos állásánál fogva<br />
köteles, kihirdetni elmulasztja vagy azokat elsikkasztja˝; f.) aki<br />
„fegyveres pártütő hadtesteket fogad vagy vezérel” (tehát önkéntes<br />
csapatot szervez vagy vezet); g.) aki népfelkel<strong>és</strong>t hirdet, szervez vagy<br />
vezérel a cs. kir. <strong>és</strong> az orosz katonaság ellen; h.) aki cs. kir. vagy orosz<br />
katonát „hitszeg<strong>és</strong>re” (átállásra) csábít; i.) aki a cs. kir. vagy orosz<br />
csapatok futárait, szállítmányait, egységeit vagy szolgálatukban lévő<br />
személyeket megtámadja vagy nekik kárt okoz, mozgásukat akadályozza;<br />
k.) aki a császár kormányához hűséges személyek elítél<strong>és</strong>ében,<br />
megbüntet<strong>és</strong>ében, vagyonuk elkobzásában, zár alá vételében vagy<br />
eladásában r<strong>és</strong>zt vesz. Haditörvényszéki vagy rögtönítélő eljárás alá esnek<br />
a fegyver- <strong>és</strong> lőszerrejtegetők is. Azok a cs. kir. tisztek, katonai vagy<br />
polgári hivatalnokok, akiknek fiai a magyar hadseregben az ő
megegyez<strong>és</strong>ükkel szolgálnak, haditörvényszék elé kerülnek, hivatalukat,<br />
fizet<strong>és</strong>üket vagy nyugdíjukat felfüggesztik. A cs. kir. vagy orosz<br />
csapatokat, szállítmányokat vagy futárokat megtámadó, mozgásukat<br />
akadályozó, azoknak kárt okozó helységeket felgyújtják. Azok a zsidó<br />
községek, amelyek tagjai a magyar kormány által elkobzott javakat<br />
vásárolnak, vagy amelyek tagjai a magyaroknak kémszolgálatot<br />
teljesítenek, pénzbüntet<strong>és</strong>t fizetnek.[88]<br />
Amint ebből az unalmas felsorolásból kiderül, gyakorlatilag mindenki, aki<br />
nem segítette a cs. kir. <strong>és</strong> orosz intervenciós erőket, vagy nem húzódott<br />
teljes passzivitásba, büntethető volt. A kiáltvány célja a lakosság<br />
elrettent<strong>és</strong>e, a forradalom közigazgatásának megbénítása volt, s Haynau<br />
<strong>és</strong> beosztott parancsnokai a továbbiakban ebben a szellemben<br />
cselekedtek. Érdekességként megjegyzendő, hogy a kiáltvány nem<br />
r<strong>és</strong>zletezte a magyar hadsereg tisztjeivel, különösen a volt cs. kir.<br />
tisztekkel szembeni eljárást.<br />
A kiáltvány kibocsátásának másnapján Haynau r<strong>és</strong>zletesen szabályozta a<br />
„Magyar <strong>és</strong> Erdély koronai tartományokban felállítandó<br />
haditörvényszékek” működ<strong>és</strong>ét. Ebben a haditörvényszékek teendőit<br />
politikai <strong>és</strong> fenyítő (büntető) törvényszékiekre osztotta. A politikai<br />
törvényszéki teendők közé az 1848. október 8., illetve 18. után szolgálatot<br />
nem teljesítő, s ezt igazolni képes katonák <strong>és</strong> hivatalnokok igazolási ügyei,<br />
illetve azon személyek iránti nyomozások tartoztak, „kiknek bűntette a<br />
hadi törvényszék elébe állíttatásukkor azonnal világos nem volt.” A<br />
második csoportba tartozott minden más személy ügye. Az ítéletek ellen<br />
fellebbezni nem lehetett. Az ítéleteknél a különböző büntet<strong>és</strong>i módokat<br />
(börtön- <strong>és</strong> pénzbüntet<strong>és</strong>) kombinálni lehetett. A kisebb vétkek esetében<br />
Haynau a vagyonosabbaknál a pénz-, a vagyontalanoknál a sáncfogságot<br />
vagy börtönbüntet<strong>és</strong>t javasolta.[89]<br />
Haynau a július 1-jei kiáltványt ismételte meg rövidebb formában pesti<br />
bevonulása után, július 19-én. Eszerint mindenki „életét veszti, <strong>és</strong> pedig<br />
bűne elkövet<strong>és</strong>ének helyén, rang- <strong>és</strong> nem-különbség nélkül legrövidebb<br />
idő alatt”, aki „szóval tettel, vagy forradalmi jelek visel<strong>és</strong>ével a pártüt<strong>és</strong><br />
ügyét elősegíteni mer<strong>és</strong>zli”; aki a cs. kir. vagy orosz katonákat<br />
megtámadná; aki őket szóval vagy tettel megsértené; aki „a korona<br />
ellenségeivel magát árulási szövetségbe teszi, vagy rossz szándékú<br />
híresztel<strong>és</strong>ek által a pártüt<strong>és</strong> szikráját éleszteni próbálná˝; végül, aki a<br />
kiszabott határidőig nem szolgáltatná be fegyverét.[90]<br />
Az 1849. augusztus 13-i szőlősi (világosi) fegyverletétel hírének<br />
megérkez<strong>és</strong>ét követően a Bad Ischl-ben tartózkodó I. Ferenc József<br />
visszatért Bécsbe, s augusztus 20-án reggel 7 órára minisztertanácsot<br />
hívott össze. Ezen Felix Schwarzenberg miniszterelnök felolvasta a korábbi<br />
minisztertanácsokon a magyar felkelőkkel való bánásmódról<br />
megfogalmazott tervezeteket, s a miniszterek „a figyelembe veendő
körülmények érett megfontolása után” a következő eljárást javasolták I.<br />
Ferenc Józsefnek:<br />
A honvédsereg valamennyi, a Magyar Királyság területén született<br />
legénységi állományú tagja büntetlenséget kap; a katonai szolgálatra<br />
alkalmatlanok elbocsátandók. A további legénység felhasználásával<br />
kapcsolatban Haynaunak kell ideiglenes intézked<strong>és</strong>eket tennie, s a<br />
végleges rendszabályokra javaslatot tennie. A birodalom más<br />
koronatartományaiból beállt altisztekből <strong>és</strong> közvitézekből<br />
büntetőszázadokat kell létrehozni, s erődít<strong>és</strong>i munkákra kell őket<br />
felhasználni.<br />
Azokat a nem osztrák alattvalókat, akik nem törzstiszti vagy tábornoki<br />
rangban szolgáltak a magyar hadseregben, át kell adni szülőhazájuk<br />
hatóságainak; azokat, akiknek átadása nehézségekbe ütközne, szintén be<br />
kell sorozni a büntetőszázadokba.<br />
A felkelők vezetőit (tábornokait) <strong>és</strong> törzstisztjeit őrizetbe kell venni, <strong>és</strong><br />
ellenük az eljárást haladéktalanul meg kell indítani. Ugyanígy kell eljárni<br />
azokkal a főtisztekkel szemben, akik „a fegyveres lázadás előtt tisztként<br />
szolgáltak a cs. kir. hadseregben.” A többi tiszteket úgy kell kezelni, mint<br />
a legénységet.<br />
Bármely kategóriába tartozó személyek ellen nem katonai term<strong>és</strong>zetű<br />
cselekedeteikért „különleges esetekben vizsgálat megindítása nem<br />
elképzelhetetlen.” Azokkal szemben, akik a „lázadó kormány” kormányzati<br />
tevékenységében r<strong>és</strong>zt vettek, Haynau július 1-jei kiáltványa szellemében<br />
kell eljárni. A császár még a minisztertanácson megadta jóváhagyását<br />
ezekhez az elvekhez, azzal a kieg<strong>és</strong>zít<strong>és</strong>sel, „hogy Haynau a már<br />
meghozott ítéletek végrehajtásával várjon, míg az erre vonatkozó<br />
legfelsőbb különleges utasítások meg nem érkeznek.” Egyben utasította<br />
Schwarzenberget, hogy a fentiek értelmében fogalmazza meg a<br />
Haynaunak szóló értesít<strong>és</strong>t.[91]<br />
A miniszterelnök még aznap megírta a minisztertanácsi határozat<br />
szövegét szinte szó szerint átvevő levelét, azzal a kieg<strong>és</strong>zít<strong>és</strong>sel, hogy az<br />
uralkodó a legrövidebb időn belül várja a javaslatot, „hogy az időközben<br />
bekövetkezett megadást figyelembe véve a büntethetőségre vonatkozóan<br />
milyen kategóriákba kellene osztani a hadbírósági eljárás során azokat az<br />
egyéneket, akik a felkel<strong>és</strong>ben – akár a lázadó kormány, akár a felkelő<br />
hadsereg soraiban – r<strong>és</strong>zt vettek, <strong>és</strong> eszerint az utasítás szerint büntetlen<br />
nem maradhatnak.”[92]<br />
Noha az augusztus 20-i határozatok jóval keményebbek voltak, mint<br />
Schwarzenberg augusztus 15-16-i előterjeszt<strong>és</strong>ei, amelyekben a politikai<br />
vétkekben nem bűnös honvédtisztek életének megkímél<strong>és</strong>éről volt szó –<br />
paradox módon a határozatok – minden keménységük ellenére – enyhébb<br />
rendszabályokat tartalmaztak, mint akár Windisch-Grätz 1848. decembere
<strong>és</strong> 1849 áprilisa között kiadott kiáltványai, akár Haynau 1849. július 1-jei<br />
kiáltványa. Azok alapján ugyanis még a honvédség legénységi, vagy<br />
korábban a cs. kir. hadseregben nem szolgált, de főtiszti (hadnagy,<br />
főhadnagy, százados) rangban lévő tagjai ellen is haditörvényszéki<br />
eljárást lehetett volna indítani azon egyszerű oknál fogva, hogy a cs. kir.<br />
vagy az orosz hadsereg ellen harcoltak.[93] (Így került korábban a<br />
vértanúk közé az 1849. június 5-én Pozsonyban kivégzett Gruber Fülöp<br />
honvédszázados, aki 1848 előtt őrmesteri, tehát nem tiszti, hanem altiszti<br />
rangban szolgált a cs. kir. hadseregben.)[94]<br />
I. Ferenc József augusztus 29-én kelt utasításában elégedetten nyugtázta,<br />
hogy Haynau amnesztiát adott a magyar hadseregben szolgált legénységi<br />
állományú, illetve a cs. kir. hadseregben korábban tisztként nem szolgált<br />
tisztek számára, s hogy a volt cs. kir. tisztek ellen eljárást indított. A fenti<br />
kategorizálás alapján, három csoportba sorolta a még perbe fogandókat:<br />
1.) az ideiglenes kormány, az OHB tagjai, az április 14-i határozat r<strong>és</strong>zesei<br />
<strong>és</strong> a kormánybiztosok 2.) a felkelő hadsereg minden tábornoka, még ha<br />
korábban nem is volt cs. kir. tiszt (ebbe a kategóriába a cs. kir. hadsereg<br />
kezére került tábornokok közül senki sem tartozott); 3.) az április 14.<br />
után a forradalmi kormány szolgálatában vagy érdekében „különösen<br />
kiemelkedő <strong>és</strong> veszélyes tevékenységet” kifejtett honvédtisztek, polgári<br />
hivatalnokok <strong>és</strong> lelkipásztorok. Utasította Haynaut, „hogy a halálbüntet<strong>és</strong>t<br />
csak a legbűnösebb <strong>és</strong> legveszedelmesebb egyéneken hajtsák végre”, a<br />
többiek kegyelem útján szabadságveszt<strong>és</strong>sel bűnhődjenek. Végül arra<br />
utasította Haynaut, hogy „azokról a személyekről, akiken a halálbüntet<strong>és</strong>t<br />
végrehajtották, esetről esetre tegyen jelent<strong>és</strong>t nekem.” Azaz, ismét az<br />
uralkodó volt az, aki a kormány által előterjesztett enyhébb irányelveket<br />
megszigorította: a halálos ítéletek előzetes felterjeszt<strong>és</strong>ének követel<strong>és</strong>éből<br />
így lett a végrehajtott halálos ítéletek utólagos bejelent<strong>és</strong>ének<br />
kötelezettsége.[95]<br />
Haynau augusztus 31-én ennek alapján utasította Karl Ernst törzshadbírót<br />
a haditörvényszéki eljárások lefolytatására. Haynau azonban némileg<br />
módosította az uralkodói kéziratban foglalt kategorizálást. Nála a második<br />
helyről az elsőre kerültek a magyar hadsereg tábornokai, az elsőről a<br />
másodikra az OHB <strong>és</strong> a Szemere-kormány tagjai, az 1849. április 14-i<br />
trónfosztási határozatban r<strong>és</strong>zt vevő képviselők, illetve a<br />
kormánybiztosok, s az uralkodói kézirat harmadik pontjában szereplőket<br />
(mindazon tisztek, polgári hivatalnokok <strong>és</strong> papok, akik 1849. április 14.<br />
után a magyar kormány érdekében kiemelkedő tevékenységet fejtettek<br />
ki) a negyedik helyre sorolva, harmadikként külön kategóriát alkottak a<br />
honvédseregben szolgált volt cs. kir. tisztek, akikről a császár kéziratában<br />
csak általánosságban volt szó.<br />
Haynau valószínűleg azért „cserélte fel” az első két kategóriát, mert a<br />
Szemere-kormány tagjaiból – az első kategóriába sorolható Aulich Lajos<br />
hadügyminisztert, tábornokot nem számítva – mindössze ketten (Csány<br />
László <strong>és</strong> Duschek Ferenc), az OHB tagjai közül is csak hárman (Pálffy
János, Perényi Zsigmond, Nyáry Pál) kerültek ekkor a cs. ki. hadsereg<br />
kezére; s mert érzékelhetően dühösebb volt katonákra, mint a<br />
politikusokra.[96]<br />
1849. szeptember 1-jén Haynau egy újabb hirdetményében érezhető<br />
elégedettséggel közölte: „A magyar forradalom bevégződött.” Ekkorra<br />
ugyanis már az utolsó mozgó hadseregek fegyverletétele is megtörtént, s<br />
a remények szerint már csak napok vagy hetek kérd<strong>és</strong>e volt Pétervárad <strong>és</strong><br />
Komárom meghódolása is. A hirdetmény további r<strong>és</strong>zében Haynau<br />
felszólította a honvédseregben szolgálatot vállalt volt cs. kir. tiszteket, a<br />
felkelőkhöz átlépett katonai <strong>és</strong> polgári hivatalnokokat, a képviselő- <strong>és</strong><br />
felsőháznak a magyar országgyűl<strong>és</strong> munkájában 1848. október 8. után<br />
r<strong>és</strong>ztvevő tagjait, az OHB ezután működő tagjait, a kormánybiztosokat,<br />
önálló sereg- vagy csapatparancsnokokat, a katonai <strong>és</strong> polgári<br />
közigazgatás vezetőit, végül a rögtönítélő törvényszékek közvádlóit <strong>és</strong><br />
bíráit, hogy a cs. kir. katonai kerületi parancsnokságoknál vagy<br />
haditörvényszékeknél három hónapon belül jelentkezzenek. Máskülönben<br />
„a törvények értelmében ellenök indítandó nyilvános per következményeit<br />
magoknak fogják tulajdoníthatni.”[97]<br />
A hirdetmény lényegében kijelölte azoknak a körét, akik a megtorlás<br />
potenciális alanyai voltak. Ennek alapján olyan képviselők ellen is újabb<br />
eljárást lehetett indítani, akik 1849 januárjában nem jelentek meg<br />
Debrecenben, hanem jelentkeztek a cs. kir. hatóságoknál, s azok nem<br />
büntették meg őket. Eszerint tehát az 1848 szeptemberében eltávozott<br />
szász képviselőkön kívül mindenki ellen igazolási eljárást kellett volna<br />
lefolytatni. Az OHB tagjai közül ez érintette volna pld. Sembery Imrét <strong>és</strong><br />
id. Pázmándy Dénest is. Ennek a pontnak az alapján tehát kb. 440-450 főt<br />
lehetett igazolási eljárás alá vonni.<br />
A rendelet hatálya alá estek azok a cs. kir. tisztek, akik 1848 októbere<br />
után elhagyták az önvédelmi harc táborát, s akik egy r<strong>és</strong>ze ellen a cs. kir.<br />
vizsgáló bizottmányok már lefolytatták az igazoló eljárást. A fölöslegesnek<br />
tűnő szigorúságot az indokolta, hogy egy r<strong>és</strong>zük (főleg a nyugalmazott cs.<br />
kir. tisztek) 1849 tavaszán vagy nyarán ismét békeszolgálatot (tér-,<br />
kórház-, raktárparancsnokság) vállaltak a magyar hadsereg oldalán. Ez a<br />
kör legalább 700 főt érintett.<br />
Ugyanez indokolta a közigazgatásban működőkre vonatkozó, egyébként<br />
meglehetősen körülhatárolatlan rendelkez<strong>és</strong>t is. A minisztériumok<br />
létszáma 968 <strong>és</strong> 284 fő között ingadozott. A kiinduló létszámnak kb. 60<br />
%-a szolgált korábban valamelyik magyarországi kormányszéknél. a<br />
fluktuációt figyelembe véve, az igazolási eljárás alá elméletileg vonhatók<br />
körét 8-900 főre tehetjük. A rendelet a megyei közigazgatásban működők<br />
közül csak a kormánybiztosokról szólt határozott formában. Ezek nagy<br />
r<strong>és</strong>ze képviselő, főrend vagy minisztériumi tisztviselő volt, a<br />
kormánybiztosként ténykedő alispánok vagy más megyei tisztviselők<br />
száma legfeljebb 50 fő lehetett.
A 18 v<strong>és</strong>ztörvényszék személyzete összesen 90 főt jelentett. A<br />
felelősségre vonhatók körét a rendelkez<strong>és</strong> az önálló, tehát légió-,<br />
szabadcsapat- vagy gerillacsapat-parancsnokokra is kiterjesztette. Ezek<br />
számát maximálisan 50 főre tehetjük. Ennek alapján az igazolási eljárás<br />
alá vonhatók száma 2240 főt számlált, bár ebből le kellett vonni az<br />
emigráltak számát. A rendelet némileg szűkebbre vonta az igazolandók<br />
számát, mint Haynau július 1-i kiáltványa, ugyanakkor nem vonta<br />
kétségbe az annak alapján hozott ítéletek érvényességét.<br />
Mint a fenti összefoglalóból is kitűnik, a megtorlás két határnapjának<br />
1848. október 3., illetve 1849. április 14. számított. Az előbbi után a<br />
magyar oldalon maradók fegyveres lázadás r<strong>és</strong>ztvevőinek, az utóbbi után<br />
pedig felségárulásban vétkesnek minősültek. Miután a fegyveres<br />
lázadásban való r<strong>és</strong>zvétel büntet<strong>és</strong>i tétele is lehetett halálos ítélet, az<br />
1849. augusztus 20-i minisztertanácsi határozat, illetve augusztus 29-i<br />
uralkodói rendelet legalább a halálos ítélettel sújthatók körét korlátozta.<br />
b.) A szakértők<br />
Megjegyzendő, hogy a hatalomból 1848 tavaszán kipottyant magyar<br />
konzervatívok némelyike már 1848 őszén <strong>és</strong> telén különféle „halállistákat”<br />
gyártott a birodalmi kormányzat képviselői számára. Így tett a<br />
Konzervatív Párt egyik oszlopos tagja, Dessewfy Emil gróf is. Eszerint a<br />
forradalom tényleges okozóit haditörvényszék elé kell állítani, <strong>és</strong> minden<br />
további nélkül fel kell akasztani. A többieket félrevezetettnek kell<br />
tekinteni. Ezeket is állítsák hadbíróság elé, hadd állják ki a halálfélelmet,<br />
hozzák a közönség tudomására, hogy milyen nyomorultak, aztán hagyják<br />
futni őket. „Csak a halottaknak nem lehet megkegyelmezni, a<br />
bebörtönzöttek – a tapasztalat szerint – mindig kegyelmet kapnak.” Ha<br />
így járnak el, nem lesz magyar emigráció. Hiszen láttuk, hogy a<br />
lombardiai (olasz) <strong>és</strong> a galíciai (lengyel) emigráció mennyit ártott az<br />
osztrák monarchiának.<br />
A magyarországi <strong>és</strong> erdélyi forradalom tényleges főkolomposait el kell<br />
fogni. Ezek három csoportba sorolhatók:<br />
1. A forradalom vezetői <strong>és</strong> kezdeményezői<br />
2. Főkolomposok, akik az izgatásokban nevezetes szerepet játszottak<br />
3. Egyéniségek, akik csupán velük tartottak.<br />
Mindhárom kategória tagjait el kell fogni, s aztán a hadtestparancsnok<br />
közölné velük, hogy ügyükről jelent<strong>és</strong>t tett a fővezérnek, aki eldönti, hogy<br />
hadbíróság elé állítsák-e őket, vagy sem. A fővezér ezután azonnal<br />
rendelkezhetne, hogy szabadon bocsássák-e őket vagy sem. (Ez így<br />
szokás az alkotmányos Angliában is). A szabadon bocsátandónak<br />
kötelezvényt kell kiállítania, hogy minden direkt <strong>és</strong> indirekt összeköttet<strong>és</strong>t
megszakít Kossuth pártjával, tartózkodik a királyi hatalom elleni minden<br />
izgatástól, s ha a király úgy rendelné, bíróság elé áll, s nem menekül el a<br />
bírósági eljárás elől. A 2. kategóriába tartozókért két vagyonos polgárnak<br />
kellene 3-5000 forintos, a 3. kategóriába tartozókért 1000 forintos<br />
kezességet vállalni. A körülményektől függ, hogy ezeket az embereket<br />
mennyi ideig kell ezen üdvös félelemben tartani, aminek a jövőre is jó<br />
hatása lenne.[98]<br />
1849. március végén a magyar konzervatívok Schwarzenberg<br />
miniszterelnök felkér<strong>és</strong>ére memorandumban foglalták össze a magyar<br />
kérd<strong>és</strong> rendez<strong>és</strong>ére vonatkozó nézeteiket. Ebben úgy vélték, hogy<br />
Magyarországot hosszú időre katonailag meg kell szállni, s a lázadás<br />
okozói <strong>és</strong> terjesztői megérdemlik, hogy teljes szigorral büntessék őket, a<br />
további rendszabályoknak azonban a magyar nemzeti érzékenység okos<br />
kíméletével kell történnie. A továbbiakban 14 pontban foglalták össze a<br />
Magyarország újjászervez<strong>és</strong>ére vonatkozó nézeteiket, s az 1. pont az<br />
elítéltet<strong>és</strong>ekkel <strong>és</strong> kiutasításokkal kapcsolatos tanácsokat foglalta<br />
magában.<br />
Eszerint a lázadás okozói <strong>és</strong> terjesztői ellen könyörtelen szigorral kell<br />
fellépni. Csak ezzel lehet ellensúlyozni a forradalmi kormány által<br />
gyakorolt terrorizmust, <strong>és</strong> a büntetlenséggel kapcsolatos bizakodást,<br />
amelyet a kormányzat eddigi türelme <strong>és</strong> elnéz<strong>és</strong>e okozott. Az olyannyira<br />
veszélyeztetett állam biztonsága, atz uralkodóház érdeke, a közerkölcs <strong>és</strong><br />
a forradalom által olyannyira károsított kincstár, illetve r<strong>és</strong>zben a<br />
forradalom által károsított magánosok érdeke, végül a jóérzelműek<br />
megnyugtatása azt kívánja, hogy mindazok, akik vagyonukat az állam<br />
romlására használták fel, annak teljes elveszt<strong>és</strong>ével r<strong>és</strong>zlegesen<br />
megtérítsék az általuk okozott károkat, s a jövőre nézve ártalmatlanokká<br />
tétessenek. A memorandum szerzői itt megjegyzik, hogy nem lehet<br />
figyelmen kívül hagyni, miszerint az osztrák kormányzat ingadozó<br />
politikája is megbonyolította a dolgokat, olyannyira, hogy ezen igen nehéz<br />
feladat teljes pártatlansággal <strong>és</strong> következetességgel <strong>és</strong> a kívánt sikerrel<br />
történő megoldása érdekében elkerülhetetlenül szükséges az események<br />
<strong>és</strong> korszakok, valamint a legfelsőbb kiadványok gondos vizsgálata révén<br />
azon alapelvek megállapítása, amelyek alapján a bűnösök beszámíthatása<br />
kiszabható. Ez megkívánja valamennyi esemény <strong>és</strong> egyéniség pontos<br />
ismeretét. Szükség van egy katonai-politikai bírósághoz olyan képes <strong>és</strong><br />
határozott személyekre is, akik ezen alapelveket következetesen<br />
alkalmazni el vannak határozva. Könnyen felfogható, hogy minő<br />
előnyökkel járna, ha a büntető igazságszolgáltatást a királyi fiskus<br />
tevékenysége, szakértelme <strong>és</strong> energiája gyakorolná. Ennek a hivatalnak a<br />
súlya az elmúlt időszakokban csökkent, s ennek köszönhetően több<br />
nyilvánvaló politikai bűnözőt a szükséges bizonyítékok hiányában nem<br />
lehetett elítélni. Ezen változtatni kell. Ennek a hivatalnak kellene<br />
összegyűjteni a márciusi forradalom óta megjelent újságokat <strong>és</strong><br />
gúnyiratokat, s ilyen módon nem csupán a lázadás több feje ellen<br />
szolgálhatna fogódzóként, hanem olyan egyéniségek megismer<strong>és</strong>éhez is,
akik izgató <strong>és</strong> a legmagasabb érdekeket veszélyeztető, s magukat az<br />
uralkodóház tagjait is felségáruló módon gyalázó irataik révén a<br />
Magyarországon <strong>és</strong> az összmonarchiában kitört veszedelmek okozói közé<br />
sorolhatók. A memorandum szerzői kiemelik még a külföldi forradalmi<br />
elemek, különösen a lengyelek szerepét, akik a magyarországi<br />
polgárháborúban a legveszélyesebb módon vesznek r<strong>és</strong>zt. Mivel ezen<br />
rosszakaratú kalandorok tömege ellen nem lehet a törvények legnagyobb<br />
szigorát alkalmazni, az ország elfoglalása után mindazokat, akik ellen a<br />
haditörvények e szigora nem alkalmazható, ki kellene utasítani az<br />
országból.[99]<br />
Zichy Ferenc 1849. augusztus 8-án Schwarzenberghez intézett<br />
jelent<strong>és</strong>ében közölte, hogy mind Paszkevics, mind Konstantin nagyherceg<br />
felhívták őt, forduljon Schwarzenberghez a lázadók r<strong>és</strong>zleges<br />
megkegyelmeztet<strong>és</strong>e ügyében. Zichy szerint itt az ideje, hogy a háború<br />
nyomorúságainak mielőbb megszüntet<strong>és</strong>e érdekében a lázadók egy r<strong>és</strong>ze<br />
számára megnyissák az utat, amelyen visszatérhetnek kötelezettségeihez.<br />
Ez már csak azért is szükséges, mert a legutóbbi időkben kiadott<br />
kiáltványok a büntethetőséget igen széles körre terjesztik ki, azonban<br />
minden bűntettre egyedül a halálbüntet<strong>és</strong>t rendelnek, s ez a fenyeget<strong>és</strong><br />
nem tartható tovább, mert a szándékolttal éppen ellentétes hatású (azaz<br />
nem megadásra, hanem elkeseredett ellenállásra ösztönöz – H. R.). Ő<br />
maga távol áll attól, hogy e pillanatban amnesztiáról beszélne, amely<br />
rosszabb lenne egy vesztett csatáról, azonban az az igénytelen<br />
véleménye, hogy jelentős különbség teendő a lázadók között.<br />
A főkolomposok, valamennyi miniszter, a kormánybiztosok <strong>és</strong> a<br />
forradalom főbb hivatalnokai, egyszóval mindazok, akik a forradalmat<br />
okozták, azt a nép között terjeszteni <strong>és</strong> fenntartani tudták, különbség<br />
nélkül méltatlanok a kegyelemre <strong>és</strong> a kíméletre. Őket mindenki ismeri,<br />
elítéli, s büntet<strong>és</strong>üket mint gonosztetteik megtorlását várja. Eg<strong>és</strong>zen<br />
másként áll a dolog a nagyszámú katonával <strong>és</strong> sokakkal másokkal, akik<br />
r<strong>és</strong>zint meg voltak félemlítve, r<strong>és</strong>zint a legfelsőbb akaratnyilvánításokról<br />
mit sem tudtak, vagy nem voltak abban a helyzetben, hogy kövessék<br />
azokat. E kategóriában több olyan fokozat van, amely a császár<br />
kegyelmébe ajánlható, s akik kímélettel kezelve, eg<strong>és</strong>zen bizonyosan<br />
visszavezethető lenne kötelességéhez, míg a jelenlegi körülmények<br />
további fennállása esetén a legszélső önvédelembe kergettetnék. Még ha<br />
egy r<strong>és</strong>zük osztozott is a háború terheiben, most van itt az idő, hogy<br />
életüket <strong>és</strong> személyes szabadságukat illetően, valamint a vagyonuknak a<br />
háborútól mentsen maradt r<strong>és</strong>zét illetően a legfelsőbb kegyelmet<br />
helyezzék számukra kilátásba.[100]<br />
Augusztus 20-án, 7 nappal a világosi fegyverletétel után Zichy már arra<br />
hívta fel Schwarzenberg figyelmét, hogy az országban nemzetiségi<br />
különbség nélkül egyre növekszik az oroszok iránti rokonszenv. Mind a<br />
katonák, mind a polgáriak nekik akarják csak megadni magukat, s ennek<br />
következményei kiszámíthatatlanok. Mivel lehetetlen e személyek ezreit
megbüntetni, osztrák r<strong>és</strong>zről azonban nincs más, mint a legutóbbi<br />
rémületes proklamációk, amelyek bizonnyal nem teljesíthetők, minden<br />
kíméletet, minden türelmet, minden kegyelmet, amelyben a lázadók<br />
r<strong>és</strong>zesülnek – egyedül <strong>és</strong> csupán az oroszok javára fognak írni. Ha pedig<br />
ez a helyzet, a Magyar Királyság 14 napon belül inkább lesz orosz, mint<br />
osztrák érzelmű. Ezért itt az ideje cselekedni. Az osztrák kormány csak<br />
akkor előzheti meg ezt a bajt, hogy azon energikus határozatot hozza,<br />
hogy maga hirdet kegyelmet, s minden magyarországi kegyelem<br />
forrásaként őfelsége szent személyét nyilatkoztatja ki. A bűnösök, akik<br />
közül többen fogságban vannak, mint Csány László <strong>és</strong> Perényi Zsigmond,<br />
eljátszották az életüket, s méltatlanok bárminemű kegyelemre. A<br />
kegyelemből kizárandó személyek száma meghatározandó lenne. A<br />
többiek számára azonban azonnal ki kellene hirdetni a császár kegyelmét,<br />
hogy tudják, miszerint nem Oroszországnak, hanem uralkodójuknak<br />
köszönhetnek mindent. Zichy kegyelmi tanácsait már a Csányra <strong>és</strong><br />
Perényire vonatkozó kitétel is jelentősen gyengítette (hiszen több ezer<br />
személyhez képest száz fő is szűkít<strong>és</strong>ként értékelhető), s még inkább<br />
gyengítette az a megjegyz<strong>és</strong>e, hogy legalázatosabb előterjeszt<strong>és</strong>ét nem<br />
csupán a jelenre, hanem a jövőre is érti, s ez azon rendszabályoktól függ,<br />
amelyek életbeléptet<strong>és</strong>ére Magyarország kormányzatával kapcsolatban a<br />
kormány elszánta magát. A történt bűntényekkel kapcsolatos kímélet s a<br />
r<strong>és</strong>zleges magyarországi amnesztia jelenleg csak akkor járhat<br />
Magyarországon jó következményekkel, ha elhatározták, hogy<br />
Magyarországot a jövőben szigorral <strong>és</strong> sajátos körülményeinek megfelelő<br />
igazságossággal fogják kormányozni.[101]<br />
c.) A megvalósítás<br />
A magyarországi <strong>és</strong> erdélyi megtorlás pontos adatait máig nem ismerjük.<br />
Ennek az az oka, hogy egyes hadbíróságok anyaga hiányzik, a többiek<br />
anyagának egy r<strong>és</strong>ze elveszett. Tudomásunk szerint a cs. kir. hatóságok<br />
sem összegezték az adatokat. A pozonyi, pesti, kassai <strong>és</strong> nagyváradi<br />
hadbíróság 1848 <strong>és</strong> 1853/1855 között összesen kb. 12.000 hadbírósági, s<br />
kb. 2500 igazoló eljárást folytatott le. Ez azonban nem a teljes szám,<br />
hiszen Pesten, illetve Sopronban már korábban is működött egy katonai <strong>és</strong><br />
politikai vizsgáló bizottmány, s a hadbíróságok közül nem ismerjük a<br />
nagyszebeni hadbíróság anyagát, a pécsi <strong>és</strong> temesvári hadbíróság<br />
irataiból pedig csak töredékek maradtak fenn. (A pécsi kb. két hónapig<br />
működött, de a temesvári is viszonylag hamar befejezte tényked<strong>és</strong>ét. Az<br />
előbbi ügyeit a pesti, az utóbbiét az aradi vette át.) Emellett az 1848-<br />
1849 fordulóján kilépett tiszt elleni eljárások nagy r<strong>és</strong>zét Bécsben<br />
folytatták le. A meglévő anyagok kimutatásban pedig nem válik el az<br />
1848-1849. évi, illetve a szabadságharc lever<strong>és</strong>e utáni cselekményekért<br />
lefolytatott vizsgálatok száma.<br />
Jelen ismereteink szerint 1849. januárja <strong>és</strong> 1850. júniusa között 143 főt<br />
végeztek ki a magyar szabadságharcban játszott szerepéért, további<br />
három magyar állampolgárt pedig Bécsben ítéltek halálra <strong>és</strong> végeztek
ki.[102] Mint láttuk, a megtorlás kitervelői elsősorban a politikai <strong>és</strong><br />
katonai elit tagjaira fenték a fogukat, ennek ellenére a kivégzettek<br />
többsége nem ebbe a két csoportba tartozott. Sok volt a rögtönítélettel<br />
kivégzett kisember, falusi <strong>és</strong> városi értelmiségi (pap, tanító, jegyző.)<br />
A politikai elithez tartozók egyes csoportjainál a megtorlás a következő<br />
módon érvényesült:<br />
Miniszterek<br />
A cs. kir. megtorló gépezet működ<strong>és</strong>ének törvényességét illetően<br />
hangsúlyoznunk kell, hogy az eljárások magyar közjogi szempontból<br />
súlyosan törvénysértők voltak, hiszen az uralkodónak az 1848. évi IV.<br />
törvénycikk értelmében nem volt joga feloszlatnia az országgyűl<strong>és</strong>t, a III.<br />
törvénycikk értelmében pedig nem volt joga a haditörvények alá rendelni<br />
az országot. Ugyanakkor a hadbíróságok az osztrák haditörvényeket<br />
viszonylag korrekt módon alkalmazták, azaz senkit sem ítéltek el<br />
olyasmiért, amit nem követett el, s kínosan ügyeltek a két határnap,<br />
1848. október 3. <strong>és</strong> 1849. április 14. figyelembe vételére. Egyetlen olyan<br />
eljárás volt, amit még az osztrák haditörvények logikája alapján is<br />
törvénytelennek kell mondanunk: a Batthyány Lajos miniszterelnök ellen<br />
indított pert. Batthyányt ugyanis döntően nem 1848. október 3. utáni,<br />
hanem azt megelőző cselekedetei alapján ítélték halálra, s az október 3-i<br />
manifesztum alapján meghirdetett ostromállapot szabályait, illetve a<br />
katonai büntető törvénykönyvet visszamenőleg alkalmazták Batthyány azt<br />
megelőző cselekedeteire. Az az igyekezet, hogy mindenáron rábizonyítsák<br />
a felségárulást; hogy hol az 1848. évi törvények értelmében fennálló<br />
miniszteri felelősségét hangsúlyozták, hol pedig az ezek érvényességét<br />
semmibe vevő katonai törvényeket alkalmazták vele szemben, szintén<br />
nagyfokú rosszindulatra mutat. A budai Vizsgálóbizottmány véleménye<br />
már 1849. január 25-én megelőlegezte a halálos ítélet meghozatalát, s a<br />
magukat civilizált államférfiaknak tartó személyekből álló osztrák<br />
minisztertanács már 1849. június 24-én term<strong>és</strong>zetesnek tekintette, hogy<br />
a grófon a halálos ítéletet végre kell hajtani. Batthyány pere tehát egyedi<br />
az 1849-1850. évi magyarországi megtorlás történtében. A nyílt <strong>és</strong> nyers<br />
politikai bosszú megnyilvánulása volt, megelőlegezett bűnösséggel <strong>és</strong><br />
előre eldöntött ítélettel. [103]<br />
A Batthyány-kormány tagjai közül három olyan személy volt, aki 1848.<br />
október 3. után is miniszteri, vagy annak megfelelő tevékenységet<br />
végzett. Kossuth Lajos előbb az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB)<br />
elnöke, majd az ország kormányzóelnöke lett. Szemere Bertalan az OHB<br />
tagja, december közepétől Felső-Magyarország teljhatalmú országos<br />
biztosa, 1849. május 2-ától miniszterelnök <strong>és</strong> belügyminiszter volt.<br />
M<strong>és</strong>záros Lázár 1849. április közepéig megtartotta miniszteri tárcáját,<br />
május elejéig ideiglenes hadügyminiszter volt, 1848-1849. fordulóján a<br />
felső-magyarországi hadtestet vezette, 1849. júliusában a magyar<br />
hadsereg fővezére, augusztusban a fősereg vezérkari főnöke volt.
Mindhárman emigráltak, így a cs. kir. hatságoknak az ő esetükben be<br />
kellett érniük egy távollétükben (in effigie) hozott halálos ítélettel, s nevük<br />
bitófára szegez<strong>és</strong>ével.<br />
Deák Ferenc képviselőként 1848. október 3. után is helyén maradt, de<br />
miután 1848-1849 fordulóján r<strong>és</strong>zt vett a Windisch-Grätzhez küldött<br />
békekövetségben, a cs. kir. hatóságok az ő esetében megelégedtek egy<br />
rövid igazoló eljárással. A többi miniszter közül Esterházy már szeptember<br />
elején lemondott, Széchenyi idegösszeomlása miatt elhagyta az országot,<br />
szeptember végén pedig Eötvös József is emigrációba vonult. Klauzál<br />
Gábor októbertől betegsége miatt nem vett r<strong>és</strong>zt az országgyűl<strong>és</strong><br />
munkájában.<br />
A Szemere-kormány tagjai közül Szemerén kívül emigrált Batthyány<br />
Kázmér gróf, külügyminiszter, Vukovics Sebő igazságügyi, valamint<br />
Horváth Mihály vallás- <strong>és</strong> közoktatásügyi miniszter. Klapka György<br />
helyettes hadügyminiszter Komárom feladása után amnesztiát kapott,<br />
Görgei Artúr hadügyminiszternek pedig a cár külön kér<strong>és</strong>ére kellett<br />
kegyelmet adni. A cs. kir. hatóságok kezére került viszont Csány László<br />
közmunka- <strong>és</strong> közleked<strong>és</strong>ügyi miniszter, akit a pesti hadbíróság halálra<br />
ítélt, s október 10-én Pesten kivégezték. Csány kivégz<strong>és</strong>ét azonban nem<br />
annyira miniszteri tevékenysége magyarázza, sokkal inkább az a<br />
megfeszített munkásság, amit a drávai, majd a feldunai hadsereg, illetve<br />
Erdély teljhatalmú országos biztosaként végzett. Duschek Ferenc<br />
pénzügyminisztert szintén hadbíróság elé állították, ám r<strong>és</strong>zint igen<br />
meggyőzőnek tűnő védőirata, r<strong>és</strong>zint – úgy tűnik – magasabb kapcsolatai<br />
miatt elkerülte a halálos ítélet végrehajtását, s kegyelem útján „csupán”<br />
hat év várfogságra ítélték.<br />
Az OHB tagjai<br />
Az OHB tagjai közül Kossuthon, Szemerén <strong>és</strong> M<strong>és</strong>zároson kívül emigrált<br />
Madarász László, illetve Jósika Miklós, s 1849 januárjában elhagyta az<br />
országot Pulszky Ferenc. A testületből már 1849. januárjában kivált, s<br />
nem követte az országgyűl<strong>és</strong>t Debrecenbe Sembery Imre <strong>és</strong> id. Pázmándy<br />
Dénes; Debrecenben mondott le a tagságról Pálffy János, mindvégig a<br />
helyén maradt Nyáry Pál, Patay József, Perényi Zsigmond báró <strong>és</strong><br />
Esterházy Mihály gróf. Az itthon maradottak közül Semberyt hadbíróság<br />
elé állították, de mint „kev<strong>és</strong>sé terhelt” képviselő, 1850. július 20-án<br />
kegyelmet kapott.[104] Id. Pázmándy Dénes ellen csak igazoló eljárást<br />
indítottak,s ennek végén igazolták.[105] Nyáryt 1851. október 7-én<br />
halálra ítélték, amit kegyelem útján 20 év várfogságra módosítottak.<br />
Végül hat év elteltével szabadult.[106] Patayt 1850. július 4-én halálra<br />
ítélték, de Haynau kegyelmet adott neki.[107] Perényi Zsigmond bárót a<br />
pesti hadbíróság halálra ítélte, s 1849. október 24-én Pesten<br />
felakasztották. Az ő halálos ítéletét azonban nem az OHB tagjaként<br />
végzett munkája magyarázta, hanem az, hogy a felsőház elnökeként ő<br />
írta alá a Függetlenségi Nyilatkozatot, amivel kimerítette a felségárulás
vétkét.[108] Esterházy Mihály grófot előbb halálra, majd 6 év várfogságra<br />
ítélték, végül másfél év után szabadult.[109]<br />
A felsőház tagjai<br />
Az arisztokratákat, egyházi főméltóságokat, illetve a főispánokat <strong>és</strong> más<br />
magas rangú tisztségviselőket tömörítő kamara tagjai közül Perényi<br />
Zsigmondon kívül halálra ítélték, s 1849. október 10-én kivégezték<br />
Jeszenák János bárót, Nyitra megye főispánját <strong>és</strong> kormánybiztosát. Az ő<br />
esetében szintén feltételezhető, hogy nem felsőházi tagsága, hanem<br />
kormánybiztosi tevékenysége volt a végrehajtott halálos ítélet fő<br />
indoka.[110] A főispánok közül többen is szenvedtek hosszabb-rövidebb<br />
várfogságot, így Nádasdy Lipót gróf (Komárom megye), Károlyi István<br />
gróf (Pest megye), Madocsány Pál (Árva megye), Kuun Gotthárd (Hunyad<br />
megye), Návay Tamás (Csanád megye), Szent-Iványi Károly (Gömör <strong>és</strong><br />
Kishont megye), Eötvös Tamás (Bereg megye), Horvát Antal (Bács-Bodrog<br />
megye), Hunkár Antal (Veszprém megye), Joszipovich Antal (Zágráb<br />
megye), Ráday Gedeon (Nógrád megye), Szent-Ivány Ödön (Liptó<br />
megye), Comáromy József (Abaúj megye), Ragályi Miksa (Torna megye),<br />
Mihályi Gábor (Máramaros megye).[111]<br />
Képviselők<br />
Az országgyűl<strong>és</strong>i képviselők közül mindazok, akik 1849. januárja után<br />
nem vettek r<strong>és</strong>zt a testület munkájában, 1849-1850-ben több lépcsőben<br />
kegyelmet kaptak. Az 1849. április 14. után jelen lévők mindegyikét<br />
potenciálisan vádolhatták felségárulással, hiszen hallgatólagosan<br />
tudomásul vették a függetlenségnek <strong>és</strong> a <strong>Habsburg</strong>-Lotharingiai-ház<br />
trónfosztásának kimondását. Ennek ellenére közülük csupán egyetlen<br />
személyt, Szacsvay Imrét, a képviselőház jegyzőjét végezték ki: az ő<br />
aláírása – hasonlóan Perényi Zsigmond báróéhoz – ott volt a<br />
Függetlenségi Nyilatkozaton.[112] A többi képviselő esetében általában<br />
azokat ítélték – az elsőfokú halálos ítélet alól történő mentesít<strong>és</strong> után –<br />
végrehajtandó szabadságveszt<strong>és</strong>re, akik képviselőségük mellett tisztséget<br />
viseltek az OHB-ban, vagy kormánybiztosként is tevékenykedtek. (Ilyen<br />
volt Berde Mózes/Mózsa, Bernáth József, Besze János, Boczkó Dániel,<br />
Bónis Sámuel, Csertán Sándor, Csiky Sándor, Décsey László, Fiáth István,<br />
Gál Dániel, Haczell Márton, Ill<strong>és</strong>y János, Jakovich József, Luzsénszky Pál<br />
báró, Madarász József, Mán József, Mikó Mihály, Osztróvszky József,<br />
Rákóczi Pacsetich Hugó, Sillye Gábor, Szeles Lajos).[113] A „csupán”<br />
képviselői tevékenységükért (ezen belül a magyar-román megbékél<strong>és</strong><br />
érdekében végzett munkájukért) elítéltek közé tartozott a román<br />
nemzetiségű Alexandru Buda/Buda Sándor <strong>és</strong> Eftimie Murgu; a székelység<br />
körében végzett agitációja miatt szenvedett várfogságot Fábián Dániel.<br />
Bogdanovits Villibald nemzetőr őrnagyként, majd alezredesként is szolgált<br />
1849-ben; őt előbb besorozták a cs. kir. hadseregbe, majd letartóztatták,<br />
<strong>és</strong> 5 év várfogságra ítélték, de 1850. július 20-án kegyelmet kapott.[114]
Mellettük legalább 200 képviselő szenvedett hosszabb-rövidebb ideig tartó<br />
vizsgálati fogságot.<br />
Minisztérium tisztviselők<br />
Az osztrák kormányzat igazolási eljárás alá vonta a magyar kormányzat<br />
alkalmazásában álló tisztviselők mindegyikét. Közülük egyedül Csernyus<br />
Emmánuelt, a pénzügyminisztérium tanácsosát ítélték halálra <strong>és</strong> végezték<br />
ki 1849. október 24-én, Perényi Zsigmonddal <strong>és</strong> Szacsvay Imrével együtt.<br />
Csernyus 1849. januárjában ugyan nem követte a magyar kormányt<br />
Debrecenbe, hanem Budapesten maradt. 1849. március 22-én azonban<br />
fogta magát, s Debrecenbe ment, ahol felajánlotta szolgálatait a magyar<br />
kormánynak. A hadbíróság főképp ezt rótta terhére. Noha a hadbíróság<br />
már 1849. szeptember 1-jén halálra ítélte, az ítéletet egyelőre nem<br />
terjesztették el jóváhagyásra, nem hirdették ki, sőt, nem is közölték a<br />
vádlottal több, mint másfél hónapon át. A várakozás okait csak találgatni<br />
tudjuk, annál is inkább, mert szeptember első napjaiban Pesten több<br />
kihirdetett <strong>és</strong> végrehajtott halálos ítéletről is tudunk. Miután Csernyus<br />
személyében „szimbolikusan” a magyar államigazgatásban szerepet<br />
vállaló személyeket akarták büntetni, elképzelhető, hogy arra vártak,<br />
miszerint fontosságban hozzá illő személyekkel együtt hajthassák rajta<br />
végre az ítéletet.[115]<br />
A v<strong>és</strong>ztörvényszékek tagjai<br />
A magyar országgyűl<strong>és</strong> még 1849. február 13-án hozott határozatot<br />
(törvényt), amely felhatalmazta az OHB-t öt tagból álló rögtönítélő hadi <strong>és</strong><br />
polgári vegyes bíróságok alakítására. Ezt követően összesen 18 ilyen<br />
bíróság (v<strong>és</strong>ztörvényszék) alakult meg, amelyek 1849. júniusi<br />
feloszlatásukig működtek. Ezek tagjaira a cs. kir. hatóságok különösen<br />
vadásztak, s kézre kerül<strong>és</strong>ük esetén első fokon halálra, másodfokon pedig<br />
végrehajtandó szabadságveszt<strong>és</strong>re ítélték.[116]<br />
Egyháziak<br />
A megtorlás során a hatóságok nem bántak kesztyűs kézzel az egyházak<br />
vezetőivel <strong>és</strong> az alsópapság tagjaival sem. Még 1849 nyarán visszavonták<br />
több katolikus püspök (Hám János, Esztergom; Lonovics József, Eger;<br />
Jekelfalussy Vince, Szepes; Horváth Mihály, Csanád) kinevez<strong>és</strong>ét. Hámnak<br />
Lonovicsnak <strong>és</strong> Jekelfalussynak le is kellett mondania. Bémer László<br />
nagyváradi katolikus püspököt előbb halálra, majd 20 év várfogságra<br />
ítélték, végül egyházi közbenjárásra „csupán” internálták. Rudnyánszky<br />
József besztercebányai püspököt hat év várfogságra ítélték, de hasonlóan<br />
Bémerhez, őt is csupán internálták, majd lemondatták. Ugyanez lett a<br />
sorsa Ioan Lemen fogarasi görög katolikus megy<strong>és</strong>püspöknek is. Három<br />
evangélikus püspököt, Haubner Mátét, Pákh Mihályt <strong>és</strong> Szeberényi Jánost<br />
végrehajtandó várfogságra ítéltek. 1849. júniusa <strong>és</strong> októbere között hét<br />
lelk<strong>és</strong>zt végeztek ki hadbírósági vagy rögtönítélettel (Rázga Pál, Pozsony;
Manszbarth Antal <strong>és</strong> Szikszai János, Csákberény; M<strong>és</strong>záros Dániel,<br />
Sopornya; Kantsúr András, Szokolya; Streith Miklós, Vértesboglár;<br />
Gonzeczky János, Mezőhegyes).[117]<br />
Megyei tisztviselők<br />
A megtorlás legsúlyosabb formája, a kivégz<strong>és</strong> elvileg kiterjedhetett a<br />
megyei apparátus képviselőire is. Miután azonban a megyei tisztviselők<br />
szakértelmére az új rendszer kiépül<strong>és</strong>éig a megszálló hatalomnak is<br />
szüksége volt, megelégedtek általában azzal, hogy fenyeget<strong>és</strong>ekkel<br />
biztosítsák a megyei hivatalnokok lojalitását. Börtönbüntet<strong>és</strong>re csupán<br />
azokat ítélték, akik kormánybiztosként is szolgálták a szabadságharc<br />
ügyét. Jelenlegi ismereteink szerint begyetlen megyei tisztviselőt végeztek<br />
ki, Petőcz Györgyöt, Pozsony megye másodalispánját. Petőcz 1849.<br />
januárja után együttműködött a megszálló hatóságokkal, 1849. április<br />
végén pedig komoly érdemeket szerzett a nyugati határszélre<br />
visszaszorult cs. kir. fősereg ellátásában. Május elején azonban, amikor<br />
magyar csapatok érkeztek a Csallóközbe, Petőcz a helyén maradt, s r<strong>és</strong>zt<br />
vett a magyar hadsereg számára végzett újoncozás megszervez<strong>és</strong>ében,<br />
majd a hónap közepén visszatért a pozsonyi cs. kir. főhadiszállásra.<br />
Miután itt már tudtak a magyar oldalon játszott szerepéről, letartóztatták,<br />
hadbíróság elé állították, s május 24-én a hadbíróság ítélete alapján<br />
agyonlőtték.[118]<br />
A katonák<br />
A legsúlyosabb megtorlás a szabadságharc hadseregének tisztikarát érte.<br />
Az 1848. október 3. után harcolókat fegyveres lázadással, az 1849. április<br />
14. után helyükön maradókat emellett felségárulással is vádolták. Külön<br />
súlyosbító körülményként esett latba, hogy a cs. kir. hadseregből<br />
korábban kilépetteknek távozásukkor olyan értelmű nyilatkozatot kellett<br />
aláírniuk, hogy soha nem harcolnak a cs. kir. hadsereg ellen. A<br />
honvédsereg tisztikarából összesen 27 főt végeztek ki.<br />
Ez – tekintve azt, hogy a honvédség tisztikarának összlétszáma kb.<br />
12.100 fő volt – talán nem tűnik soknak. A szabadságharc folyama alatt<br />
kilépettek leszámításával 11.500 fő marad.[119] Ebből a létszámból<br />
azonban a legsúlyosabb ítélet a mindvégig megmaradó, korábban a cs.<br />
kir. hadseregben tisztként szolgált személyeket fenyegette, hiszen a<br />
legénységi állomány testületi amnesztiát kapott, a korábban a cs. kir.<br />
hadseregben nem szolgáltakat pedig csak az esetben állították hadbíróság<br />
elé, ha a honvédseregben tábornoki rangot viseltek. (Ilyen személy egy<br />
sem volt.) A honvédseregben szolgáló volt cs. kir. tisztek létszáma Bona<br />
Gábor kutatásai szerint kb. 2000 fő lehetett, közülük több mint 500 olyan<br />
személy volt, aki végigszolgálta a szabadságharcot, <strong>és</strong> tábornok vagy<br />
törzstiszt (őrnagy, alezredes, ezredes) lett belőle. (Ez a végig szolgáló<br />
tábornokok <strong>és</strong> törzstisztek több mint fele volt.) Az aktív vagy
kilépett/nyugalmazott cs. kir. tisztek közül valamivel kevesebb, mint 500<br />
fő szolgált századosként a honvédseregben.[120]<br />
Azaz, nagyjából 1000 olyan személy volt a tisztikarban, akit a halálos<br />
ítélet fenyegetett. Közülük azonban le kell vonnunk a szabadságharc<br />
folyamán elhunytakat, az emigráltakat, végül a komáromi <strong>és</strong> péterváradi<br />
várőrség tisztjeit, akik amnesztiát kaptak. Ez a végig szolgáló 945<br />
tábornok <strong>és</strong> törzstiszt közül kb. 300, a 2600 (a kilépettek leszámításával<br />
2400) főnyi századosi kar esetében önmagában több mint 500 fő<br />
volt.[121] A kutatások jelen állásában azonban nem tudjuk, hogy a<br />
megtorlás legsúlyosabb formája által nem fenyegetett személyek közül<br />
hányan voltak korábban cs. kir. tisztek. Bona Gábor kutatásai szerint a<br />
fegyverletétel alkalmával 15 tábornok <strong>és</strong> 550 törzstiszt került a cs. kir.<br />
hatóságok kezére, közülük 440 főt állítottak hadbíróság elé. Kivégeztek 12<br />
tábornokot, 2 ezredest, 5 alezredest <strong>és</strong> 2 őrnagyot. (Witalis Söllt, a tiroli<br />
légió őrnagyát még 1849. januárjában, Mednyánszky László őrnagyot,<br />
Lipótvár erődít<strong>és</strong>i parancsnokát pedig 1849. júniusában végezték ki.) A<br />
hadbíróság elé állított 370 százados közül Gruber/Gödrössy Fülöpöt még<br />
1849. júniusában végezték ki, további négy főn 1849. októbere után<br />
hajtották végre az ítéletet.<br />
A hadbíróság elé állítottak közül 320 főt ítéltek – általában az első fokon<br />
kirótt halálos ítélet után kegyelem útján – hosszabb-rövidebb (1-20 év<br />
közötti) várfogságra. 70 főt csupán rangfosztásra ítéltek, 30 főt<br />
felmentettek, 4 fő a vizsgálat során halt meg, a korábban tiszti rangjuk<br />
nélkül kilépettek közül a még el nem ítélteket 1850 júniusában<br />
amnesztiában r<strong>és</strong>zesítették. Ennek következtében végül 175 fő ülte le<br />
büntet<strong>és</strong>e egy r<strong>és</strong>zét; az utolsók csak 1859-ben szabadultak. A korábban<br />
cs. kir. tisztként nem szolgálók közül 4 főt külországoknak adtak át, 40 főt<br />
pedig besoroztak a cs. kir. hadseregbe. [122]<br />
A századosi karból 262 főt ítéltek 1-20 év közötti várfogságra, az utolsó<br />
elítéltek közülük is 1859-ben szabadultak. 80 főt rangfosztásra, 30 főt<br />
pedig felmentettek. 519 honvédszázadost <strong>és</strong> 2191 főhadnagyot <strong>és</strong><br />
hadnagyot pedig besoroztak a cs. kir. hadseregbe.[123] Összességében<br />
tehát mintegy 3500 olyan tagja volt a honvédsereg tisztikarának, akiket a<br />
megtorlás valamilyen módon érintett.<br />
3. táblázat. A kivégzett katonák<br />
Név<br />
A honvédseregben viselt A cs. kir. hadseregben viselt rang<br />
rang<br />
Karol Gustav d’Abancourt százados hadapród, rangjától megfosztva<br />
Aulich Lajos vezérőrnagy alezredes<br />
Damjanich János vezérőrnagy százados<br />
Dessewffy Arisztid vezérőrnagy százados, kilépett<br />
Peter Giron alezredes nincs<br />
Gruber Fülöp százados őrmester<br />
Ludwig Hauk alezredes hadnagy, kilépett<br />
Hruby Gyula lovag őrnagy hadnagy<br />
Kazinczy Lajos ezredes főhadnagy, kilépett
Kiss Ernő vezérőrnagy ezredes<br />
Knezić Károly vezérőrnagy százados<br />
Kolossy György százados nincs<br />
Láhner György vezérőrnagy őrnagy<br />
Lázár Vilmos alezredes hadnagy, kilépett<br />
Karl Leiningen-Westerburg gróf vezérőrnagy százados<br />
Mednyánszky László báró őrnagy hadnagy (nemesi testőr), kilépett<br />
Murmann Sámuel őrnagy, nemzetőr főhadnagy, kilépett<br />
Nagysándor József vezérőrnagy százados, kilépett<br />
Ormai (Auffenberg) Norbert ezredes hadnagy, rangjától megfosztva<br />
Ernst Poelt von Poeltenberg lovag vezérőrnagy százados<br />
Sándor László százados nincs<br />
Schweidel József vezérőrnagy őrnagy<br />
Witalis Söll őrnagy ?<br />
Tamás András alezredes, nemzetőr százados, nyugalmazott<br />
Török Ignác vezérőrnagy alezredes<br />
Vécsey Károly gróf vezérőrnagy őrnagy<br />
Mieczysław Woroniecki alezredes hadnagy<br />
d.) A megtorlás hatásossága<br />
Mennyire volt hatásos a megtorlás? Elérte-e a célját? A kérd<strong>és</strong>re azért<br />
nehéz választ adni, mert – bármilyen paradox módon is hangzik – nem<br />
tudjuk, mi is volt a megtorlás célja: Pontosabban, a cél (vagy a célok)<br />
folyamatosan változott (változtak), s nyilván eg<strong>és</strong>zen más funkciót szánt a<br />
megtorló intézked<strong>és</strong>eknek Windisch-Grätz <strong>és</strong> Haynau, I. Ferenc József <strong>és</strong><br />
Schwarzenberg. A kezdeti, 1848. őszi <strong>és</strong> téli császári <strong>és</strong> fővezéri<br />
kiáltványok alapján feltételezhető lett volna, hogy ad absurdum,<br />
halálbüntet<strong>és</strong>sel sújtanak mindenkit, akit fegyverrel a kezében fognak el,<br />
vagy aki r<strong>és</strong>zt vesz a magyar országgyűl<strong>és</strong> munkájában. Az 1848-1849.<br />
téli fejlemények, a honvédseregben szolgáló magas rangú volt cs. kir.<br />
tisztek tömeges lemondása, a képviselők egy r<strong>és</strong>zének, köztük a<br />
képviselőház elnökének, ifj. Pázmándy Dénesnek a kiválása azonban némi<br />
reményt ébreszthetett aziránt, hogy nem lesz szükség a fenyeget<strong>és</strong>ek<br />
betű szerinti betartására. Mással aligha magyarázható, hogy végrehajtott<br />
halálos ítéletet csak kisemberek ellen hoztak, s a legmagasabb rangú<br />
kivégzett honvédtiszt, Witalis Söll sem volt korábban tiszt a cs. kir.<br />
hadseregben. Haynau színrelép<strong>és</strong>ével megint a totális megtorlás<br />
elképzel<strong>és</strong>e látszott uralomra jutni, s akár kiáltványait, akár magánleveleit<br />
olvassuk, a cs. kir. fővezér láthatólag komolyan gondolta a teljes<br />
leszámolást a forradalom <strong>és</strong> szabadságharc vezetőivel. „„…a<br />
lázadóvezéreket fel fogom köttetni, <strong>és</strong> minden cs. kir. tisztet, aki a<br />
forradalmárok szolgálatába állt, agyon fogok lövetni, gyökerestől irtom ki<br />
a gazt, <strong>és</strong> eg<strong>és</strong>z Európának példát fogok mutatni, hogyan kell bánni a<br />
lázadókkal, <strong>és</strong> hogyan kell a rendet, nyugalmat <strong>és</strong> békességet egy<br />
évszázadra biztosítani. A magyarok háromszáz év óta mindig lázadók,<br />
csaknem valamennyi <strong>Habsburg</strong> király idején törtek ki forradalmak. – Én<br />
vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel<br />
lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződ<strong>és</strong>em, hogy ez az<br />
egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak” –<br />
írta nem sokkal a fegyverletétel után Radetzkynek.[124] Ám a nagy
lendülettel meghirdetett leszámolást maga az osztrák kormány, illetve az<br />
uralkodó korlátozta a legbűnösebbnek tartott személyekre, s a megtorlás<br />
célcsoportjaiból (miniszterek, OHB-tagok, képviselők, kormánybiztosok,<br />
főispánok, állami hivatalnokok, katonák) végül – a katonákat leszámítva –<br />
„csupán” egy-egy személy vált a megtorlás legsúlyosabb formájának<br />
áldozatává; azaz, a megtorlás félig-meddig inkább szimbolikus, mint<br />
tényleges volt. (Ez persze nem feledtetheti azt a tényt, hogy így is<br />
sokkszerűen érte a magyar társadalmat, amely ilyen mértékű politikai<br />
megtorlással az 1670-es évek óta nem szembesült. Az 1795. évi jakobinus<br />
összeesküv<strong>és</strong> ugyanis jóval kisebb kiterjed<strong>és</strong>ű volt, s külső jegyeiben<br />
mindenképpen kimerítette azokat az ismérveket, amely a fennálló rend<br />
erőszakos megdönt<strong>és</strong>ének kísérletét jellemzik.)<br />
A magyar politizáló <strong>és</strong> katonai elit megsemmisít<strong>és</strong>e tehát nem sikerült,<br />
még ha mindkettő érzékeny veszteségeket s szenvedett. Már csak azért m<br />
sikerülhetett, mert az elit egy jelentős r<strong>és</strong>ze az emigrálással eleve kivonta<br />
magát a megtorlás alól. Az elit <strong>és</strong> a társadalom megfélemlít<strong>és</strong>e szintén<br />
felemás eredményekkel járt, hiszen a kivégz<strong>és</strong>ek leállítása eleve azt<br />
üzente a társadalomnak, hogy a győztes hatalom vagy nem érzi magát<br />
elég erősnek a leszámoláshoz, vagy nincs hozzá elég bátorsága. A<br />
börtönbüntet<strong>és</strong>ekkel, a besorozásokkal ki tudták ugyan vonni az elit<br />
jelentős r<strong>és</strong>zét a közéletből, s a megszállás, a rendőri megfigyel<strong>és</strong> révén<br />
az elit további jelentős csoportjait is vissza tudták tartani a cselekv<strong>és</strong>től,<br />
illetve szemmel tarthatták, de nem tudták az ellenállás minden útját<br />
elzárni. A függetlenségi összeesküv<strong>és</strong>ek kudarcai nyilvánvalóvá tették,<br />
hogy a rendszer belülről, erőszakos úton nem számolható fel. Ám az<br />
ellenállás társadalmi-kulturális formáival a hatalom nemigen tudott mit<br />
kezdeni. Be lehetett tiltani rendezvényeket, kezdeményez<strong>és</strong>eket,<br />
cenzúrázni lehetett a lapokat <strong>és</strong> a könyveket, de nem lehetett betiltani <strong>és</strong><br />
ellenőrz<strong>és</strong> alatt tartani mindent.<br />
A megtorlás a hatalom szempontjából inkább volt fölösleges, mint<br />
hasznos. Az ország teljes katonai veresége után az önálló magyar állam,<br />
az önálló magyar haderő r<strong>ea</strong>litása a semmivel volt egyenlő. A politizáló<br />
elitnek nem voltak olyan lehetőségei, amelyek kihasználásával belülről<br />
komolyan veszélyeztethette volna a hatalom pozícióit. Az önkormányzati<br />
<strong>és</strong> országos politizálás színtereinek teljes betiltása révén a magyar<br />
politikusok egy évtizeden át nem tudták olyan mértékben terjeszteni <strong>és</strong><br />
megvitatni elképzel<strong>és</strong>eiket, mint a reformkorban vagy 1848-ban. A<br />
kivégz<strong>és</strong>ek megakadályozták, hogy a háború után a béke ne csupán egy<br />
állapot legyen, hanem együtt járjon a megbékél<strong>és</strong> élményével.<br />
Mennyiben lett volna más az 1849-1867, s azon belül az 1849-1859<br />
közötti időszak, ha nincsenek kivégz<strong>és</strong>ek; ha Batthyány Lajos, Perényi<br />
Zsigmond, Szacsvay Imre, Jeszenák János, Csány László nem esnek a<br />
hóhér áldozatául, ha nem végzik ki az aradi tizenhármakat <strong>és</strong> a többi<br />
katonát? A teljes megszállás árnyékában az ország cselekv<strong>és</strong>i lehetőségeit<br />
aligha változtatta volna meg. A hatalom elfogadottságát viszont alaposan
korlátozta <strong>és</strong> akadályozta. 1849. októberét a magyar társadalom nem<br />
bocsátotta meg, s az emigráció akcióinak hazai elfogadottságát <strong>és</strong><br />
visszhangját r<strong>és</strong>zben a megtorlás brutalitása magyarázta. A törvényes<br />
utat képviselő miniszterelnök kivégz<strong>és</strong>e nem a hatalom erejét, sokkal<br />
inkább annak kíméletlenségét <strong>és</strong> alkuképtelenségét jelezte. Az esküjükhöz<br />
hű, s a háborúnak véget vető katonákkal való leszámolás erkölcsileg<br />
hiteltelenítette a béke visszatér<strong>és</strong>éről hangoztatott szólamokat.<br />
1860-1861, majd pedig 1867 után azok a politikusok jutottak ismét<br />
szóhoz, akiket 1849 után börtönnel, távollétükben hozott halálos ítélettel,<br />
rendőri megfigyel<strong>és</strong>sel megpróbáltak elhallgattatni. 1849-1867 között a<br />
politizáló elitnek voltak súlyos veszteségei: az emigrációban halt meg<br />
Batthyány Kázmér <strong>és</strong> Beöthy Ödön, itthon Szalay László <strong>és</strong> Palóczy László,<br />
öngyilkos lett Széchenyi István <strong>és</strong> Teleki László, megőrült Szemere<br />
Bertalan. Ám a zöm túlélte a megtorlást, az önkényuralmat. A kiegyez<strong>és</strong><br />
után az egyetlen Kossuth Lajos kivételével mindenki hazatért. (Kossuth is<br />
hazatérhetett volna, azonban erre politikai <strong>és</strong> erkölcsi okokból nem volt<br />
hajlandó.)<br />
Az 1861-es <strong>és</strong> az 1865-1867-es országgyűl<strong>és</strong> képviselőházát jelentős<br />
számban olyanok alkották, akik 1848-49-ben is képviselők voltak. Az<br />
1868-ban létrehozott m. kir. honvédség parancsnoki állománya tele volt<br />
olyan honvédtisztekkel, akiket 1849 után halálra, majd kegyelemből több<br />
éves várfogságra ítéltek.[125] Az új felelős kormány miniszterelnöke az az<br />
Andrássy Gyula gróf lett, akit 1851-ben a szabadságharc diplomáciájában<br />
játszott szerepéért távollétében jelképesen kivégeztek. Sőt, I. Ferenc<br />
József 1871-ben a Monarchia közös külügyminiszterévé nevezte ki.<br />
Huszonkét évvel Arad <strong>és</strong> Pest után egy forradalmi szerepéért halálra ítélt<br />
honvédezredes ült Metternich <strong>és</strong> Schwarzenberg íróasztalához. Kell-e<br />
ennél több bizonyíték arra, hogy a megtorlás nemcsak értelmetlen, de<br />
fölösleges is volt?<br />
[1] Kossuth Lajos összes munkái. XI. Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyűl<strong>és</strong>en. S. a. r.<br />
Barta István. Bp., 1951. (továbbiakban KLÖM XI.) 742. o.<br />
[2] F. Kiss Erzsébet: Az 1848-1849-es magyar minisztériumok. Bp., 1987. (továbbiakban F.<br />
Kiss. Erzsébet, 1987.) 51-54. o.<br />
[3] Az államtanácsra ld. Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Nemzet <strong>és</strong><br />
Emlékezet. Bp., 1986. (továbbiakban Urbán Aladár, 1986.) 265-266. o.; F. Kiss Erzsébet,<br />
1987. 37. o.; Gergely András: A polgári alkotmányos államrendszer 1848-ban. (In:) uő.: Egy<br />
nemzetet az emberiségnek. Tanulmányok a magyar reformkorról <strong>és</strong> 1848-ról. Bp., 1987.<br />
(továbbiakban Gergely András, 1987.) 390-392. o.<br />
[4] Közli F. Kiss Erzsébet: Az 1848-1849. évi minisztertanácsi jegyzőkönyvek. Bp., 1989.<br />
(továbbiakban F. Kiss Erzsébet, 1989.) 27. o.<br />
[5] F. Kiss Erzsébet, 1987. 147. o.<br />
[6] F. Kiss Erzsébet , 1987. 145. o.
[7] Kosáry Domokos: Kossuth pénzügyminisztériuma 1848-ban. (In:) A történelem<br />
veszedelmei. Írások Európáról <strong>és</strong> Magyarországról. Bp., 1987. 279-320.<br />
[8] Dobszay Tamás: Deák Ferenc <strong>és</strong> az igazságügyi minisztérium szervez<strong>és</strong>e. (In:) A<br />
Batthyány-kormány igazságügyi minisztere. Szerk. Molnár András. Zalai Gyűjtemény 43.<br />
Zalaegerszeg, 1998. 93-128. o., különösen 111-119. o.<br />
[9] F. Kiss Erzsébet, 1987. 193-194. o.<br />
[10] F. Kiss. Erzsébet, 1987. 483. o.<br />
[11] F. Kiss Erzsébet, 1987. 491. <strong>és</strong> 583.<br />
[12] F. Kiss Erzsébet, 1987. 509. o.<br />
[13] F. Kiss Erzsébet, 1987. 509.; Fábiánné Kiss Erzsébet: Duschek Ferencnek az 1848-1849-<br />
i működ<strong>és</strong>éről az osztrák bíróság számára írt összefoglalója (1850). Levéltári Közlemények,<br />
1980-1981.<br />
[14] F. Kiss Erzsébet, 1987. 524. o.<br />
[15] F. Kiss Erzsébet, 1987. 530. o.<br />
[16] F. Kiss Erzsébet, 1987. 545. o.<br />
[17] F. Kiss Erzsébet, 1987. 572. o.<br />
[18] F. Kiss Erzsébet, 1987. 574. o.<br />
[19] F. Kiss Erzsébet, 1987. 590-591. o.<br />
[20] F. Kiss Erzsébet, 1987. 595. o.<br />
[21] F. Kiss Erzsébet, 1987. 609-610. o.<br />
[22] F. Kiss Erzsébet, 1987. 618. o.; Az 1848-1849. évi első népképviseleti viseleti<br />
országgyűl<strong>és</strong> történeti almanachja. Szerk. Pálmány Béla. Bp., 2002. (továbbiakban Pálmány<br />
Béla, 2000.) 1073-1074. o.<br />
[23] F. Kiss Erzsébet, 1987. 146-147. o.<br />
[24] Urbán Aladár: Az 1848-as magyar hadügyminisztérium megszervez<strong>és</strong>e. 1848. áprilisdecember.<br />
Hadtörténelmi Közlemények, 1976/1. 42-71. o.; F. Kiss Erzsébet, 1987. 330-339.<br />
o. Életrajzaikat ld. Bona Gábor: Tábornokok <strong>és</strong> törzstisztek az 1848/49. évi<br />
szabadságharcban. 3., átdolgozott, javított <strong>és</strong> bővített kiadás. Bp., 2000. (továbbiakban Bona<br />
Gábor, 2000.) 144-145., 742-743. o<br />
[25] Bona Gábor, 2000. 743. o.<br />
[26] Bona Gábor, 2000. 327. o.<br />
[27] F. Kiss Erzsébet, 1987. 335. <strong>és</strong> 608. o.<br />
[28] F. Kiss Erzsébet, 1987. 525. o.; Bona Gábor, 2000. 357-358. o.<br />
[29] Csizmadia Andor: Az adminisztrátori rendszer Magyarországon <strong>és</strong> a Fejér megyei<br />
adminisztrátorság. Fejér Megyei Történeti Évkönyv, 8. k. Székesfehérvár, 1974. 247-273. o.;<br />
Molnár András: Metternich sógora Vas megyében. Zichy-Ferraris Bódog adminisztrátorsága<br />
1845-1847. Vasi Szemle, 1992/3. 355-366. o.; uő.: Zala megye politikai viszonyai az 1840-es<br />
évek második felében. Festetics Leó főispáni helyettes jelent<strong>és</strong>ei <strong>és</strong> emlékirata. (In:) Zalai<br />
történeti tanulmányok 1994. Zalai Gyűjtemény 35. Szerk. Bilkei Irén. Zalaegerszeg, 1994.<br />
[30] Közli <strong>és</strong> értelmezi Spira György: 1848 Széchenyije <strong>és</strong> Széchenyi 1848-a. Bp., 1964. 168-<br />
171. <strong>és</strong> 351-353. o.<br />
[31] Közli F. Kiss Erzsébet, 1989. 21-22.<br />
[32] Közli Pap Dénes: Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez 1848-<br />
1849. Pest, 1868. I. k. (továbbiakban Pap Dénes I.) 50-51. o.<br />
[33] <strong>Hermann</strong> <strong>Róbert</strong>: A rendőrminiszter <strong>és</strong> a Zichy-gyémántok. História Klub Füzetek –<br />
Fejér Megyei Levéltár Kiadványai. Székesfehérvár, é. n. [1994.]<br />
[34] Közli Documenta neglecta. Az 1848. évi erdélyi forradalom forrásait publikáló román<br />
akadémiai kiadványból kihagyott iratok 1848. március 4. – 1848. június 26. Összeállította <strong>és</strong><br />
kutatástörténeti bevezet<strong>és</strong>sel ellátta Benkő Samu. Bp., 2008. (továbbiakban Benkő Samu,<br />
2008.) 165-166. o.
[35] Tolna megye 1848-1849-ben. Forrásgyűjtemény. Szerk Dr. Dobos Gyula. Szekszárd,<br />
1998. 34-35. o.<br />
[36] Az országgyűl<strong>és</strong> alsótáblája által kiküldött adminisztrátori választmány jelent<strong>és</strong>e, 1848.<br />
márc. 1. KLÖM XI. 592.<br />
[37] Esterházy Károly – Szemere Bertalan, Bécs, 1848. ápr. 23. Közli Andics Erzsébet: A<br />
nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848-49-ben. III. k. Bp., 1952.<br />
(továbbiakban Andics Erzsébet II.) 73. o.<br />
[38] Szávay Gyula: Győr. Monografia a város jelenkoráról a történelmi idők érint<strong>és</strong>ével.<br />
Győr, 1896. I. k. (továbbiakban Szávay Gyula, 1896.) 369. o.; Balázs Péter: Győr a<br />
feudalizmus bomlása <strong>és</strong> a polgári forradalom idején. Bp., 1980. (továbbiakban Balázs Péter,<br />
1980.) 244. o.<br />
[39] Benkő Samu, 2008. 166. o.<br />
[40] A táblázatban kurzívval jelöltük azokat a törvényhatóságokat, ahol nem történt személyi<br />
változás. Az egyes főispánokra vonatkozó adatokat ld. még Fallenbüchl Zoltán:<br />
Magyarország főispánjai – Die Obergespane Ungarns 1526-1848. Bp., 1994. <strong>és</strong> Pálmány<br />
Béla, 2000. passim.<br />
[41] A magyar-szász viszonyra ld. Hundert Jahre sächsischer Kämpfe. Zehn Vorträge aus der<br />
Geschichte der Siebenbürger Sachsen im letzten jahrhundert. <strong>Hermann</strong>stadt, 1896. 129-202.<br />
o.; Friedrich Teutsch: Geschichte der siebenbürger Sachsen für das sächsische Volk. III.<br />
Band. 1816-1868. Von der Zeit der Regulationen bis zur Einführung des Dualismus.<br />
<strong>Hermann</strong>stadt, 1910. 20-290. o.; Carl Göllner: Die siebenbürger Sachsen in den<br />
Revolutionsjahren 1848-1849. Bibliotheca Historica Romaniae 18. Bukarest, 1967.; Sárközi<br />
Zoltán: Az erdélyi szászok 1848-1849-ben. Értekez<strong>és</strong>ek a történeti tudományok köréből 74.<br />
Bp., 1974.<br />
[42] A táblázatban kurzívval jelöltük azokat a törvényhatóságokat, ahol nem történt személyi<br />
változás.<br />
[43] Gergely András: Általános választójog 1848-ban? (A megyei törvény vitája az utolsó<br />
rendi országgyűl<strong>és</strong>en). Századok, 2005/3. 585-610. o.<br />
[44] Ld. erre a Zala megyei tisztikart, amelyek összetétele 1849 nyarán is nagyjából azonos<br />
volt az 1847. évivel. Molnár András: „Zalának elszállt lelke...” Csertán Sándor kormánybiztos<br />
jelent<strong>és</strong>ei <strong>és</strong> levelei 1849 május 26 – július 29. Századok, 1999/2. 345-347. o. Hunkár Antal<br />
főispán Veszprém megyében tudatosan erősítette meg a „pecsovics tisztikart”, mert úgy vélte,<br />
hogy annak tagjai a neofiták buzgóságával fogják teljesíteni a kötelességüket. Hudi József:<br />
Veszprém megyei parasztmozgalmak 1848/49-ben. (In:) Kredics László szerk.: Tanulmányok<br />
Veszprém megye múltjából. A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 3. k. Veszprém, 1984.<br />
357. o.<br />
[45] Ez történt pld. Baranya megyében. Szüts Emil: Baranya megye 1848-1849.ben. (In:)<br />
Baranyai Helytörténetírás, 1973. Szerk. Szita László. Pécs, 1973. 20-21. o.; Baranyai<br />
okmánytár 1848-1849. Közr<strong>ea</strong>dja Baranya Margit, Bezerédy Győző, Fáncsy József,<br />
Kardhordó Kálmán, Kisasszondy Éva, Kopasz Gábor, Sándor László, Szita László, Tegzes<br />
Ferenc. (In:) Baranyai Helytörténetírás, 1973. Szerk. Szita László. Pécs, 1973. 316. o. Ez<br />
persze ízl<strong>és</strong> kérd<strong>és</strong>e volt. Győr megyében pld. Balogh Kornél alispán visszalépett, Dorner Ede<br />
másodalispán viszont – a várakozásokat megcáfolva – a helyén maradt. Szávay Gyula, 1896.<br />
335-337. o.; Balázs Péter, 1980. 228. o. Zichy Ödön gróf, volt Fejér megyei adminisztrátor<br />
egyenesen kérte a megye közgyűl<strong>és</strong>ét, hogy válasszák be a megyei bizottmányba, de a<br />
többség ezt elutasította. Ugyanakkor a Zichy adminisztrátorsága idején alispánná választott<br />
Zlinszky István a helyén maradt. Erdős Ferenc: Forradalom <strong>és</strong> szabadságharc Fejér megyében<br />
1848-1849. Székesfehérvár, 1998. 93-94. o.<br />
[46] Hegyesi Márton: Bihar vármegye 1848-1849-ben. S. a. r. Ruszoly József. Hajdú-Bihar<br />
Megyei Levéltár Közleményei 24. Debrecen, 2000. 35-36. o.
[47] Gergely András, 1987. 419. o.<br />
[48] Alsó- <strong>és</strong> Felső-Ausztria, valamint Salzburg (Bécs); Illíria, Belső-Ausztria <strong>és</strong> Tirol (Graz),<br />
Csehország (Prága), Morvaország <strong>és</strong> Szilézia (Brünn), Galícia (Lemberg), Magyarország<br />
(Buda), Lombardia <strong>és</strong> Veneto (Verona), Szlavónia <strong>és</strong> Szerémség (Pétervárad), egyesült bánivarasdi-károlyvárosi<br />
(Zágráb), Bánság (Temesvár), Erdély (Nagyszeben), Dalmácia (Zara).<br />
[49] A máj. 7-i királyi kéziratokat közli Pap Dénes I. 77-79. o.; Gelich Rikhárd:<br />
Magyarország függetlenségi harcza 1848-49-ben. Bp., é. n. I. k. (továbbiakban Gelich<br />
Rikhárd I.) 16-18. o. <strong>és</strong> Thim József: A magyarországi 1848-49-iki szerb fölkel<strong>és</strong> története. II.<br />
k. Bp., 1930. (továbbiakban Thim József II.) 182. o.<br />
[50] A budai főhadparancsnokság magatartására ld. Bőhm Jakab: A magyarországi<br />
főhadparancsnokság 1848 tavaszán (1848. március 15 – 1848. április 16.) Hadtörténelmi<br />
Közlemények, 1976/2. 241-289. o.; Bőhm Jakab: A magyarországi főhadparancsnokság 1848<br />
tavaszán (1848. április 16 – 1848. május 23.) Hadtörténelmi Közlemények, 1983/1.<br />
(továbbiakban Bőhm Jakab, 1983.) 43-71. A főhadparancsnokságokéra általában ld. M<strong>és</strong>záros<br />
Lázár emlékiratai. Az eredeti kéziratokból közrebocsátja Szokoly Viktor. Pest, 1866. I. k. 88-<br />
89.<br />
[51] Hrabovszky máj. 20-i előterjeszt<strong>és</strong>ét közli Thim József II. 262-263. Hrabovszkyra ld.<br />
Thim I-II. passim <strong>és</strong> Spira György: Hrabovszky altábornagy tévelyg<strong>és</strong>ei Péterváradtól<br />
Alamócig. Jugoszláviai Magyar Művelőd<strong>és</strong>i Társaság. Újvidék, 2001.<br />
[52] Bőhm Jakab, 1983. 58. Piret működ<strong>és</strong>ére ld. Thim József I-III. passim.<br />
[53] A június 10-i kéziratokat ld. Pap Dénes I. 182-184. V. ö. Thim József II. 380-382. –<br />
Minderre ld. még Urbán Aladár: A Batthyány-kormány hadügyi politikájának első szakasza<br />
(1848 április – május) Hadtörténelmi Közlemények, 1971/2. 211-237. o.; Urbán Aladár:<br />
Batthyány <strong>és</strong> a honvédelem 1848-ban. Századok, 1982/6. 1232-1237., Urbán Aladár, 1986.<br />
351-357. <strong>és</strong> 553-556.<br />
[54] Károlyi Árpád: Az 1848-diki pozsonyi törvénycikkek az udvar előtt. Bp., 1936. 176-198.<br />
o.<br />
[55] Batthyány felhívását <strong>és</strong> az egyéb iratokat közli Gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki,<br />
hadügyi <strong>és</strong> nemzetőri iratai. A dokumentumokat válogatta, a jegyzeteket k<strong>és</strong>zítette, az előszót<br />
írta Urbán Aladár. Bp., 1999. I. k. (továbbiakban Urbán: Batthyány-iratok I.) 564-567.<br />
[56] A máj. 29-i királyi kéziratot közli Urbán: Batthyány-iratok I. 628-629. Az eg<strong>és</strong>z ügyre ld.<br />
Urbán Aladár: A székely katonaság segítségül hívása 1848 májusában. Hadtörténelmi<br />
Közlemények, 1980/3. 405-420. o.; Csikány Tamás – Demeter Lajos – Egyed Ákos – Kedves<br />
Gyula – Urbán Aladár: „…siessünk kedves magyar hazánkot megoltalmazni.” Székely<br />
határőrök a magyarországi hadszíntereken 1848-ban. Szerk. Csikány Tamás. Timp – Militaria<br />
VIII. kötet. Bp., 2008.<br />
[57] Életrajzát ld. Josef Hirtenfeld: Der Militär-Maria-Theresien-Orden und seine Mitglieder.<br />
Wien, 1857. Zweite Abteilung. (továbbiakban Josef Hirtenfeld, 1857. II.) 1433-1436. o.;<br />
Gelich Rikhárd I. 257-258. Működ<strong>és</strong>ére általában ld. Egyed Ákos: Erdély 1848-1849.<br />
Csíkszereda, 1998. I. k. passim.<br />
[58] Esterházy 512/e. számú átiratát ld. Österreichisches Staatsarchiv, Kriegsarchiv, Wien.<br />
Kriegsministerium. Präsidiale. (továbbiakban KA KM Präs.) 1848:3361.<br />
[59] Latour válaszának fogalmazványát <strong>és</strong> az említett listát ld. KA KM Präs 1848:3361.<br />
[60] Bona Gábor, 2000. 147-148. <strong>és</strong> 164-165. o. Hentzire ld. még Josef Hirtenfeld, 1857. II.<br />
1677-1681. o.<br />
[61] Darstellung der Ereignisse und des Verfahrens, wodurch der k. k. FML. V. Mertz, vorhin<br />
Comdt. der Festung Komorn in Ungarn, zu Wien cassirt worden ist, aus dessen<br />
nachgelassenen Papieren. Frankfurt, 1860.; Szinnyei József: Komárom 1848-49-ben. (Naplójegyzetek).<br />
Bp., 1887. [Reprint kiadás. Komárom, 2000.] 4-31., 442-443. o.<br />
[62] Bona Gábor, 2000. 741. o.
[63] Bona Gábor, 2000. 154-155. o.<br />
[64] Bona Gábor, 2000. 740. o.<br />
[65] Bona Gábor, 2000. 193. o.<br />
[66] Josef Hirtenfeld, 1857. II. 1293-1295. o.<br />
[67] Josef Hirtenfeld, 1857. II. 1596-1601. o.<br />
[68] Josef Hirtenfeld, 1857. II. 1715-1718. o.; <strong>Hermann</strong> <strong>Róbert</strong>: Gyulafehérvár ostroma 1849-<br />
ben. Életünk, 1998. 1848-49-es különszám. 562-572. o.<br />
[69] A megtorlásra általában ld. <strong>Hermann</strong> <strong>Róbert</strong>: Megtorlás az 1848-49-es forradalom <strong>és</strong><br />
szabadságharc után. Változó Világ 27. Bp., 1999.; uő.: A megtorlás 1849-1859. (In:) V. <strong>és</strong> VI.<br />
Honvéd Emléknap Makón. A szabadságharc 150. évfordulója 1998-1999. Szerk. Halmágyi<br />
Pál. A Makói Múzeum Füzetei 95. Makó, 2000. 46-67. o.; uő.: Az 1848-49-es forradalom <strong>és</strong><br />
szabadságharc vértanúi – október 6. Iskolai Emléknapok. Bp., 2000.; uő.: Az 1849-1850. évi<br />
kivégz<strong>és</strong>ek. AETAS, 2000/1-2. 82-131. o.; Mezey Barna: Az 1849. évi megtorlások<br />
történetéhez (In:) A magyar polgári átalakulás alkotmányos forradalma. Jogtörtén<strong>és</strong>zek 1848-<br />
ról. Szerk. Vörös Imre. Bibiliotheca Iuridica Miscellan<strong>ea</strong> 2. H. <strong>és</strong> d. n. [Bp., 2001.] 323-338.<br />
o.; <strong>Hermann</strong> <strong>Róbert</strong>: I. Ferenc József <strong>és</strong> a megtorlás. <strong>Habsburg</strong> Történeti Monográfiák 6. Bp.,<br />
2009.; Vértanúk könyve. A magyar forradalom <strong>és</strong> szabadságharc mártírjai 1848-1854. Szerk.<br />
<strong>Hermann</strong> <strong>Róbert</strong>. Bp., 2007. (továbbiakban Vértanúk könyve) 311-346.<br />
[70] Közli Gyüjteménye a Magyarország számára kibocsátott Legfelsőbb Manifestumok <strong>és</strong><br />
Szózatoknak, valamint a cs. kir. hadsereg főparancsnokai által Magyarországban kiadott<br />
hirdetményeknek. Buda, 1849. (továbbiakban Gyüjteménye) 6-8. o. A kihagyott r<strong>és</strong>zeket<br />
közli Károlyi Árpád: Németújvári gróf Batthyány Lajos első magyar miniszterelnök főbenjáró<br />
pöre. Magyarország Újabb<strong>kori</strong> Történetének Forrásai. Iratok. Bp., 1932. (továbbiakban<br />
Károlyi Árpád II.) 639-640.<br />
[71] Közli Gyüjteménye 8-9.<br />
[72] Közli Von der Revolution zur R<strong>ea</strong>ktion. Quellen zur Militärgeschichte der ungarischen<br />
Revolution 1848-49. B<strong>ea</strong>rbeitet von <strong>Róbert</strong> <strong>Hermann</strong>, Thomas Kletečka, Elisabeth Gmoser<br />
und Ferenc Lenkefi. Herausgegeben von Christoph Tepperberg und Jolán Szijj. Wien –<br />
Budapest, 2005. Érdekes módon a hivatalos cs. kir. kiadványba nem került be, nyilván azért,<br />
mert nyilvános nyomtatványként nem terjesztették.<br />
[73] Gyüjteménye 20-21., Pap Dénes II. 209-211., Gelich Rikhárd I. 422-424.<br />
[74] Gyüjteménye 38-39. o.; Gelich Rikhárd II. 194-195. o.<br />
[75] Gyüjteménye 18. o.<br />
[76] Gyüjteménye 26-27. o.; Pap Dénes II. 241-242. o.; Gelich Rikhárd II. 16-17. o.<br />
[77] Gyüjteménye 28. o.; Gelich Rikhárd II. 98-99. o<br />
[78] Gyüjteménye 31-32. o.;Szávay Gyula, 1896. 411.<br />
[79] Gyüjteménye32-33. o.; Szávay Gyula, 1896. 414. o.; Gelich Rikhárd II. 137-138.<br />
[80] Gyüjteménye34-35.<br />
[81] A rendeletre visszautal Windisch-Grätz 1849. márc. 13-án Fiáth Ferenc zalai <strong>és</strong><br />
veszprémi királyi biztoshoz intézett utasítása, közli Andics Erzsébet II. 540.<br />
[82] Gyüjteménye 41.<br />
[83] Gyüjteménye 68. o.; Gelich Rikhárd III. 145.<br />
[84] Gyüjteménye 69-70. o.; Pap Dénes II. 364-365. o.; Gelich Rikhárd III. 146-147.<br />
[85] Gyüjteménye 90-95. o.; Andics Erzsébet: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi<br />
szerepe 1848-49-ben. I. k. Bp., 1981. (továbbiakban Andics Erzsébet I.) 433-436.<br />
[86] Közli Die Protokolle des österreichischen Ministerrates 1848-1867. II. Abteilung. Das<br />
Ministerium Schwarzenberg. Band 1. 5. Dezember 1848 – 7. Jänner 1850. B<strong>ea</strong>rbeitet und<br />
eingeleitet von Thomas Kletečka. Wien, 2002. (továbbiakban Thomas Kletečka, 2002.) 294-<br />
295. o.<br />
[87] Thomas Kletečka, 2002. 295. o. 14. jz.
[88] Gyüjteménye 96-98. o., újabb közl<strong>és</strong>e Katona Tamás szerk.: Az aradi vértanúk. 4. kiadás,<br />
Bp., é. n. (továbbiakban Katona Tamás) 285-287. o.<br />
[89] Gyüjteménye 98-108.<br />
[90] Gyüjteménye 115-116.<br />
[91] Thomas Kletečka, 2002. 609-610. o.; a vonatkozó pontot közli még Andics Erzsébet: A<br />
nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848-49-ben. III. k. Bp., 1965.<br />
(továbbiakban Andics Erzsébet III.) 390-392. o., a vonatkozó r<strong>és</strong>zt magyar fordításban közli<br />
Katona Tamás 320-321. o.<br />
[92] Magyar fordításban közli Katona Tamás 321-322.<br />
[93] E tekintetben ugyanakkor a korábbi kiáltványok nem voltak egyértelműek. Windisch-<br />
Grätz 1848. dec. 26-án Győrben kiadott proklamációjában azokat, akiket fegyverrel a kezében<br />
fognak el, kötél általi halállal fenyegette. Közli Gyüjteménye 31-32. Az 1849. január 12-én „a<br />
magyar lázadók vezérei alatt jelenleg még létező császári <strong>és</strong> királyi katonákhoz” intézett<br />
felhívásban viszont arról írt, hogy a sorezredeknek a cs. kir. zászlóhoz visszatérő katonái<br />
közül „a legénységnek az őrmesterektől <strong>és</strong> káplárokról kezdve lefelé közbocsánat<br />
biztosíttatik, fenntartván egyszersmind magamnak valamennyi, ekképp gyorsan visszatérő<br />
felsőbb tisztek r<strong>és</strong>zére, mihelyest magokat az evégre fölállított vizsgáló bizottmány előtt<br />
igazolandják, ő cs. kir. Felsége legmagasabb kegyességéhez folyamodni.” Közli Gyüjteménye<br />
38-39. o. <strong>és</strong> Gelich Rikhárd II. 194-195. o.<br />
[94] <strong>Hermann</strong> <strong>Róbert</strong>: Gruber Fülöp honvédszázados, a szabadságharc vértanúja.<br />
Hadtörténelmi Közlemények, 2007/3. 897-921. Az 1849. január eleje <strong>és</strong> augusztus vége<br />
között kivégzett többi katona korábban vagy tisztként szolgált a cs. kir. hadseregben (Novák<br />
Tivadar, Mednyánszky László, Murmann Sámuel, Hruby Gyula, Ormai Norbert), vagy pedig<br />
olyan irreguláris egységhez tartozott, amelynek tagjait a cs. kir. hatóságok nem tekintették<br />
katonáknak, s így hadifoglyoknak sem (Witalis Söll, Redl Antal, Szalay Gábor, Giovanni<br />
Baldini, Bartha József). Rájuk nézve ld. Vértanúk könyve 112-213. o.<br />
[95] Az eredeti tisztázat alapján magyar fordításban közli Katona Tamás 338. o.<br />
[96] Magyar fordításban közli Katona Tamás 340. o.<br />
[97] Gyüjteménye 143. o.<br />
[98] Andics Erzsébet II. 199-210. o. V. ö. Andics Erzsébet I. 69-70. o.; Steier Lajos: Haynau<br />
<strong>és</strong> Paskievics. A szabadságharc revideált története IV. r<strong>és</strong>z. Bp., é. n. II. k. (továbbiakban<br />
Steier Lajos II.) 252-256. o.<br />
[99] R<strong>és</strong>zben közli Steier Lajos II. 314-331. o., ld. ezen belül a 322. o. A megtorlásra<br />
vonatkozó tanácsokat közli Steier Lajos II. 364-367. V. ö. uo. 257. o.<br />
[100] Közli Steier Lajos II. 367-372., v. ö. uo. 257-258.<br />
[101] Közli Steier Lajos II. 372-380., v. ö. uo. 259-260.<br />
[102] Listájukat ld. Vértanúk könyve 348-350. o. A listán nem szerepel a Theodor Lepier<br />
nyugalmazott cs. kir. százados, pancsovai polgármester, valamint egy 1849. júliusában<br />
Haynau által kivégeztetett cs. kir. hadírnok neve.<br />
[103] Batthyány perére máig a legfontosabb Károlyi Árpád I-II. A per anyagát magyar<br />
fordításban, több, Károlyi által nem közölt okmánnyal kieg<strong>és</strong>zítve kiadta Urbán Aladár szerk.:<br />
Batthyány Lajos főbenjáró pöre. Ford. Kurucz György. Bp., 1991.Igen fontos Urbán Aladár:<br />
Batthyány Lajosné visszaemlékez<strong>és</strong>ei férje fogságára <strong>és</strong> halálára. Századok, 1981/3. 587-620.<br />
o. Az újabb feldolgozások közül ld. Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége,<br />
fogsága <strong>és</strong> halála. (In:) Körmöczi Katalin szerk.: Batthyány Lajos gróf első magyar<br />
miniszterelnök emlékezete. „...minden hazám javára, ami csekély erőmből kitelik˝. Bp., 1998.<br />
159-169. o.; <strong>Hermann</strong> <strong>Róbert</strong>: Újabb adatok a Batthyány Lajos elleni felségárulási perhez.<br />
(In:) Csorba László – Erdődy Gábor – Gerő András – <strong>Hermann</strong> <strong>Róbert</strong> – Molnár András –<br />
Urbán Aladár – Varga János: Batthyány Lajos emlékezete. Szombathely, 2000. 99-122. o.;<br />
Szerencs<strong>és</strong> Károly: „Az ítélet: halál”. Magyar miniszterelnökök a bíróság előtt. Batthyány
Lajos, Bárdossy László, Imrédy Béla, Szálasi Ferenc, Sztójay Döme, Nagy Imre. Bp., 2002.<br />
55-57., 73-76., 92-117. o.; Urbán Aladár: Gróf Batthyány Lajos pöre – a diszkreditáló<br />
vádpont. Századok (141.), 2007/3. 613-633. o.; Urbán Aladár: Gróf Batthyány Lajos.<br />
Magyarország első alkotmányos kormányfője. Bp., 2007. 198-223. o.<br />
[104] Pálmány Béla, 2000. 762. o.<br />
[105] Pálmány Béla, 2000. 1039.<br />
[106] Pálmány Béla, 2000. 616. o.<br />
[107] Pálmány Béla, 2000. 660. o.<br />
[108] Pálmány Béla, 2000. 1042. o.; Fónagy Zoltán: Perényi Zsigmond báró. (In:) Vértanúk<br />
könyve 267-268. o.<br />
[109] Pálmány Béla, 2000. 1056. o.<br />
[110] <strong>Hermann</strong> <strong>Róbert</strong>: Jeszenák János báró. (In:) Vértanúk könyve 242-245. o.<br />
[111] Életrajzaikat közli Pálmány Béla, 2000. passim.<br />
[112] Pálmány Béla, 2000. 810. o.; Fleisz János: Szacsvay Imre. (In:) Vértanúk könyve 261.<br />
o.<br />
[113] Életrajzaikat ld. Pálmány Béla, 2000. passim.<br />
[114] Bona Gábor, 2000. 260-261. o.; Pálmány Béla, 2000. 139. o.<br />
[115] <strong>Hermann</strong> <strong>Róbert</strong>: Csernyus Emmánuel. (In:) Vértanúk könyve 262-264. o.<br />
[116] A v<strong>és</strong>ztörvényszékekre ld. Sarlós Béla: Az 1848/49-es forradalom <strong>és</strong> szabadságharc<br />
büntetőjoga. Bp., 1959. Tagjaik sorsára ld. Bona Gábor, 2000. 373-374. o. (Hankovits<br />
György); Barsi József: Utazás ismeretlen állomás felé 1849-1856 <strong>és</strong> Berzsenyi Lénárd rajzai.<br />
Az olmützi foglyok arcképsorozata. S. a. r. Simon V. Péter. Bibliotheca Historica. Bp., 1988.<br />
249., 264-265., 299-300. o.<br />
[117] Zakar Péter: „Átkozottak legyenek, akik a magyar szabadság elnyomására<br />
törekednek…” Haynau mezőhegyesi áldozata: Gonzeczky János. Hadtörténelmi<br />
Közlemények, 1999/4. 785-799. o.; Zakar Péter: Haynau egyházi áldozatai. AETAS 2000/1-2.<br />
62-81. o. Ld. még Zakar Péternek a kivégzettekről írott életrajzait, Vértanúk könyve 172-175.,<br />
183-189., 214., 219-222., 227. o.<br />
[118] <strong>Hermann</strong> <strong>Róbert</strong>: Petőcz György. (In:) Vértanúk könyve 151-153. o.<br />
[119] Bona Gábor, 2009. I. 66. o.<br />
[120] Bona Gábor: A szabadságharc fegyveres ereje. (In:) A szabadságharc katonai története.<br />
Szerk. Bona Gábor. Bp., 1998. 72. o.; Bona Gábor, 2000. 103. <strong>és</strong> 111. o.; Bona Gábor:<br />
Századosok az 1848/49. évi szabadságharcban. Bp., 2009. I. k. (továbbiakban Bona Gábor,<br />
2009. I.) 73. o.<br />
[121] Bona Gábor, 2000. 138. o.; Bona Gábor, 2009. I. 64., 68. <strong>és</strong> 83. o.<br />
[122] Bona Gábor, 2000. 139-140. o.<br />
[123] Bona Gábor, 2009. I. 83-84. o.<br />
[124] Közli Steier Lajos II. 358-362. o., magyar fordításban Katona Tamás 317-318. o.<br />
[125] Ld. erre Egervári Ödön: Magyar királyi honvéd törzstisztek albuma. Pest, 1870.
Change language