Felvilágosult abszolutizmus? - Habsburg Történeti Intézet

Felvilágosult abszolutizmus? 

ISMERETLEN MÛVÉSZ: II. JÓZSEF. 

XVIII. SZ. OLAJFESTMÉNY RÉZLEMEZEN. 

A reformok tehát folytatódtak, minthogy elég hosszú békekorszak 

következett be, sôt valójában a nagy reformok kora 

már a háború alatt elkezdôdött. A reformokban Ferenc 

1765-ben bekövetkezett halála után elôször az új császár, 

vagyis II. József vesz részt, errôl azonban, családi 

ügy is lévén, egy késôbbi fejezetben ejtünk 

szót. Mellette Kaunitz játszik továbbra 

is fôszerepet, továbbá egy 

ideig Haugwitz. 

Kaunitz jelentôsége éppen 

Ferenc halála után nôtt meg. 

Mária Terézia röviddel a temetés 

után már így írt 

Kaunitznak: „Rendkívül le 

Olykor apró veszekedések is elôfordultak köztük. 

1770. december 7-én írt Kaunitznak, aki elôtte valamin 

megsértôdött: „Bevallom, ez a bizalmatlanság, amelyet irányomban 

mutatott, érzékenyen megsértett, mert az 

hittem, ezt nem érdemeltem meg Öntôl. Ez 

a szellem uralkodik itt két vagy három 

év óta, és ez tesz engem vigasztalhatatlanná. 

Mert hiszen miután 28 

évig uralkodtam, úgy hittem, 

megérdemeltem az egyetlen 

jutalmat, ti. azoknak a bizalmát, 

akik ismernek engem. 

Megbízhat abban, 

hogy a német [nyelvû] jelentést 

vagyok kötelezve Önnek 

csak én fogom lát- 

mindazokért a szolgálatokért 

és tanácsokért, amelyeket 

összehasonlíthatatlan urunk 

és mesterünk életében nyújtott 

nekem. Mindig jól éreztem magam 

ennek következtében és mélyen 

belevéstem ezeket szívembe... 

Számítok Önre és az Ön tanácsa nélkül 

semmit sem teszek majd. Mindennap reszketek 

Önért és sorsáért, és családom ellátását 

ni, utána azzal közölheti, 

akivel akarja.” A következô 

nap folytatódott a viszály 

egy újabb levélben.: 

„Ha mindent pontosan kifejt, 

mindig Önnek lesz igaza és énnekem 

nem. De helyezkedjék 

csak az én helyembe: mindazok 

után, amiket elvesztettem, csak az Ön 

bizalma és az Ön segítsége marad meg nekem, 

ez nekem nagyon drága 

és szükséges... A nagy német 

útmutatás nem is lehetne 

éppen olyan szívesen bízom 

Önre, mint ahogy államrendszerünk 

fenntartását is Önnek 

köszönhetem.” Igaz, hogy idôvel lassúsága és körülményessége 

olykor idegesítette ôt. De évekkel késôbb még gem, a felosztási terv viszont nagy elgondolás ugyan, de 

jobb, az ilyen írások meggyôznek és felvilágosítanak en- 

mindig a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott róla. „Senki meghaladja felfogóképességemet.” 

sem adhat és ne is adjon jobb bizonyítványt fáradhatatlan Egy évvel késôbb, 1771 májusában: „Csillagom nem 

igyekezetérôl és munkájáról, igazságos és világos voltáról, szerencsés. Hosszú hónapok óta azt hittem, megtaláltam a 

mint én. Nem volt benne félelem, sem szenvedélyek. Üldözte 

a rosszat, de nem gyûlölte ezért azt, aki ennek oka volt... dott szívem és átvegyem jó tanácsait, amelyekre annyira 

pillanatot, hogy feltárjam Önnek több mint megszomoro- 

Igyekezete és példája a vallásban olyan tiszta volt, mint hûsége 

személyem és családom iránt. Mi mindenért nem tartak, 

kétségbe vagyok esve emiatt. Közben igyekszem majd 

szükségem van. A legérdekesebb pillanatban félbeszakítottozom 

neki a tanulmányok elrendezéséért, amit egyedül neki 

kell tulajdonítani, és mi mindent javítottak ki.” 

helyzetemben lehetséges, saját érzésem szerint 

hasznot húzni az ügybôl, és amennyire ez több mint kényes 

igyekszem 

Ö T Ö D I K F E J E Z E T Felvilágosult abszolutizmus? 

47


48 

dönteni. Ha gyakrabban, könnyebben lehetne Önt elérni, 

és tanácsot tudna adni, minden jó volna, de magamra hagyva 

tanácstalan vagyok, mert ismerem saját elégtelenségemet, 

nincs másom, csak valóban jó akaratom, ezt azonban 

könnyû tévútra vinni, és korom és súlyos bánatom nap 

mint nap meg is gyengíti. Szükségem van tanácsaira, számítok 

rájuk, és kérem, felejtse el ezt az egész kis viszályt.” 

Ha nem is ilyen szoros kapcsolatban és állandó bizalomban, 

de ugyancsak fontos embere volt Haugwitz. 1758. 

május 2-án Haugwitz javaslataira ezt írja: „placet és különös 

vigaszomul szolgál, hogy annyi véleménykülönbség és 

a közügyekbeni ellentmondás után érett megfontolás után 

mégis felismerte, mi a legjobb, ami egyedül Haugwitz gróf 

buzgalma, belátása és aktivitása nyomán 15 éve megtörtént, 

ezt még sok egyéb ügyben is meg lehet majd találni.” 

1765. szeptember 11-én Haugwitz meghalt. Mária 

Terézia rögtön részvétét fejezte ki özvegyének: „Kedves 

Haugwitz grófnô, ma reggel nagy fájdalommal szereztem 

tudomást az Ön ura elvesztésérôl. Olyan hû, buzgó és hatékony 

miniszter volt, akit személyében én, valamint az állam 

elvesztett. Senki sem adhat jobb bizonyítványt nagy érdemeirôl 

mint én, ô egyedül vezette ki 1747-ben az államot 

a zûrzavarból a rendbe. Minden, ami jó a tartományokban 

és az itteni államhivatalokban, az ô állandó szorgosságának 

köszönhetô egyedül. Urában azonban még egy nagy minisztert 

és igaz barátot is vesztettem.” 

Barátnôjének és bizalmasának, Enzenberg grófnônek 

is írt ebbôl az alkalomból: „Nagyon sajnálom ezt a becsületes 

és hû minisztert. Tegnap magam is részt vettem a 

gyászistentiszteleten az ágostonosoknál. Úgy számítom, 

hogy ezt minden évben megismétlem. Ez az, amit még 

megtehetek érte, hogy jelezzem hálámat. Borzasztóan 

hiányzik.” 

Mint korábban jeleztük, az újabb nagy központi reform, 

amely 1848-ig fennmaradt, az államtanács létrehozása 

volt 1760-ban, tehát még a háború kellôs közepén. Az 

elôzmények messzire nyúlnak vissza. A Directorium létrehozását 

Haugwitz javaslatai szerint Mária Terézia 1749- 

ben olyan jónak találta, hogy azt ajánlotta akkor utódainak, 

ôrizzék meg, „mint szemük fényét”. 

Kaunitz, mint államkancellár, már 1758-ban erôsen bírálta 

a Haugwitz-féle rendszert. Szerinte nincs kapcsolat az 

egyes részek (vagyis a hatóságok) és az egész között, minden 

udvari hatóság csupán a saját dolgával törôdik, nem az állam 

javával. Valamiféle egységre volna itt szükség, anélkül, 

hogy valakit „elsô miniszternek” kellene megtenni. Nem 

ember, hanem több ember, tehát valamiféle tanács vagy 

konferencia segíthet. Az a fontos, hogy ez állandó felügyeletet 

jelentene az állami intézmények felett, de ne legyen 

határozatokat meghozó hatóság. A javaslatot Kaunitz 1760- 

ban megismételte, külön a császárnak is, mert onnan bizonyos 

ellenállásra is el volt készülve. Ezért javasolta, hogy ha 

létrejön ilyen tanács, akkor Ferenc is vegyen részt az ülésein. 

A központi figura viszont Mária Terézia legyen. 

A javaslat végül azt tartalmazta, hogy egy hattagú tanácsot 

hozzanak létre. Mária Terézia 1760. december 9-én 

ezt írta errôl Daunnak: „Egy tanács a belügyekre, amelynek 

az egyetlen célja, hogy alaposan megvizsgálja valamennyi 

örökös tartományom helyzetét, a jövedelmeket, a kiadásokat, 

az udvari hatóságokat és másokat, hogy figyelembe vegye 

a lehetséges javításokat és hû tanácsaival segítségemre 

legyen az ország és a hadsereg minden ügyében, anélkül, 

hogy a tanács tagjainak egyéb polgári hivataluk lenne, és 

anélkül, hogy az legyen a dolguk, hogy beleavatkozzanak 

parancsaim végrehajtásába.” 

Öt nappal a levél megírása után, december 14-én létrehozták 

a tanácsot, elvben három arisztokrata és három 

köznemesi taggal, december 30-án az uralkodónô ki is nevezte 

a három-három tagot, a fônemesek körében 

Kaunitzot, Haugwitzot és Daunt, akik miniszteri címet viseltek. 

A három köznemes von Blümegen, von Borié és 

Anton Stupan von Ehrenstein lett, államtanácsosi címmel. 

1761. január 26-án megtartotta a tanács elsô ülését, és attól 

kezdve érdemben hetenként ülésezett. „Ennek az államtanácsnak 

a segítségével, és annak a segítségével, aki azt 

nekem javasolta [ez Kaunitz – N. E.], azzal biztatom magam, 

hogy megakadályozhatom az állam tönkremenését. 

Nagy vágyakozással tekintek ennek az új államtanácsnak a 

kezdetére, mint örökös tartományaim boldogulására, kedélyem 

és lelkiismeretem megnyugvására.” 

Mária Terézia eredetileg Hatzfeld grófot akarta az államtanács 

élére állítani, ô azonban ezt visszautasította, 

más hivatalt választott helyette. Eredetileg bizonytalan 

volt, hogy a birodalom milyen országaira és tartományaira 

terjedjen ki az államtanács jogköre, hiszen legfelsôbb intézményként 

a birodalom egésze felett kellene állnia. Csakhogy 

a németalföldi és itáliai tartományok eleve az államkancellária 

alá tartoztak, és ebbôl nem is származott sem-

miféle hátrányuk. A magyar korona országait is bele lehetett 

érteni az államtanács hatáskörébe. Csakhogy Hatzfeld 

eleve ellenezte, hogy az államtanács hatásköre ezekre is kiterjedjen, 

József is ezt támogatta. Így végül is az államtanács 

forma szerint csupán az örökös tartományokra volt illetékes. 

A valóságban persze csakugyan olyan központi tanácsadó 

testületté vált, amely a birodalom minden fontos 

ügyét meg kellett hogy tárgyalja. 


49 

SEBASTIAN KLEINER (1703–1761)–JOHANN PREISSLER (1698–1771): MÁRIA TERÉZIA URALKODÁSÁNAK ALLEGÓRIÁJA. 

XVIII. SZ. MÁSODIK FELE. RÉZMETSZET.


50 

Lényeges mozzanatnak számított az a kikötés, hogy az 

államtanács tagjai csupán ezt a tisztséget viseljék, tehát 

mentesüljenek egyéb hivatalok állandó teendôi alól. Csupán 

Kaunitz kedvéért tettek kivételt. Ha viszont egyéb tisztségük 

a tagoknak nem lehet, akkor megfelelô fizetést kellett 

számukra megállapítani. A fôrangú tagok esetében ez 

nem volt érdekes, mert mindhárman megtartották addigi 

fizetésüket. Blümegen 12000 forint évi fizetést kapott és 

megtartotta nyugdíját is, ahogy Borié is a 2000 forintos 

nyugdíjat. Elvben a köznemesi államtanácsosok évi fizetését 

8800 forintban szabták meg, minthogy azonban a háború 

miatt a fizetés 10 százalékát minden állami tisztviselônek 

le kellett adnia a hadikiadásokra, az évi fizetés így 

gyakorlatilag 8000 forintot tett ki. 

Az 1761. január 26-i elsô ülésen Mária Terézia és 

Ferenc is részt vett. Stupan itt fejtette ki az államtanács 

teendôit: 1. a vallás és az egyház jogainak fenntartása, 

2. a császári jogok biztosítása, 3. gondoskodás a birodalom 

népeirôl, 4. az igazságosság megtartása, még a kinevezések 

terén is, 5. a rend fenntartása, mindenkinek legyen meg a 

megfelelô feladata. (Ez elvben minden alattvalóra vonatkozott.) 

Borié ezekhez a teendôkhöz még hozzátette az egyház 

feletti felügyeletet, mely értelemszerûen a katolikus egyházat 

jelentette, hiszen az örökös tartományokban egyéb felekezet 

nem mûködött. Ugyancsak Borié említette meg a teendôk 

közt annak a biztosítását, hogy a birodalom számára 

kibocsátott törvények világosak és egyértelmûek legyenek. 

Az államtanács elôadója Anton von König lett, persze 

nem mint az államtanács tagja. Blümegen voltaképpen a fônemességhez 

tartozott, hiszen 1759-ben kapta meg a grófi 

címét, eredetileg morvaországi nemes (Heinrich Cajetan). 

Az államtanács tagjaként eleinte Hatzfeld mellett még az 

egykori cseh kancellár, Rudolph Chotek gróf is szóba került, 

de ô inkább megmaradt a Ministerial-Banco-Hofdeputation 

(egy udvari pénzügyi intézmény) elnökének. 

A mûködés során kiderült, hogy az államtanácson belül 

egyedül Borié volt Kaunitz feltétlen híve. Az intézmény 

lelke haláláig Haugwitz maradt, hiszen ô értett igazán a 

közigazgatáshoz. Ô viszont nagyon éles kritikusa volt 

Kaunitznak. 

Az államtanács létrehozatalával voltaképpen kérdésessé 

vált a Directorium in publicis et cameralibus helyzete, 

hiszen annak idején azt is legfelsôbb hatóságként hozták 

létre, rendeleteket kibocsátó joggal is felruházva. Kaunitz 

javaslatára azonban még 1761-ben a Directorium helyében 

létrehozták az egyesített osztrák és cseh kancelláriát, ennek 

a fônöke lett Chotek gróf mint kancellár. 

A pénzügyek intézésére és felügyeletére több intézményt 

állítottak, illetve hoztak létre. Az állami jövedelmeket 

továbbra is, mint már több évszázada az udvari kamara 

intézte, ez volt az egyes országok és tartományok kamaráinak 

is a legfelsôbb ellenôre. Mellette létrejött a német örökös 

tartományi Creditsdeputation, vagyis felügyeleti szerv, 

és a Hofrechnungskammer (udvari elszámolási kamara), 

amely az állami pénzügyek ellenôrzését látta el. Élére 

Ludwig Zinzendorf gróf került, egy szászországi protestáns, 

aki azonban katolizált, hogy megtarthassa ausztriai birtokait. 

Kaunitz embere volt, ô vitte magával Párizsba követi 

megbízatása idejére. 

Mária Terézia az államtanács ülésein nem vett részt, 

ezzel is biztosítani kívánta önállóságát. József viszont, aki 

1761-ben éppen 20 éves lett és megnôsült, a császárné 

megbízásából ettôl kezdve ott volt az üléseken. 

A tanács mûködése során Stupan javasolta kereskedelmi 

kamarák létrehozását és kereskedelmi szerzôdések megkötését 

a külországokkal. Az Oszmán Birodalommal volt is 

ilyen szerzôdés érvényben. Kaunitz azt kifogásolta, hogy a 

közigazgatás és a pénzügy nincs különválasztva. Párizsi követ 

korában sokat érintkezett pénzügyi körökkel, innen 

hozta affinitását a pénzügyek önálló kezelése iránt. 

Az udvari kamarán belül létrehozták a Caisse 

générale-t, vagyis az általános vagy fôpénztárat, ide folytak 

be az állami jövedelmek, és a kifizetéseket is ez a szerv intézte. 

A Directorium létrehozásával egy idôben alapított 

Oberste Justizstelle, vagyis legfelsôbb szinten a közigazgatás 

és az igazságszolgáltatás elkülönítése Kaunitz javaslatára 

továbbra is megmaradt, bár az udvarban sok konzervatív 

fôúr ellenezte ezt, és vissza akart térni a korábbi összevonáshoz. 

Az örökös tartományokban a vidéki közigazgatás fô 

szerve továbbra is az 1748-ban létrehozott Kreisamt, vagyis 

kerületi hivatal maradt. Annak idején Mária Terézia a helybeli 

nemesség uralmát kívánta korlátozni. A hivatal élén a 

kinevezett Kreishauptmann, kerületi fônök állt, akinek kötelessége 

volt a pártatlan ügyintézés. Persze többnyire ôk is 

a helyi földesurak sorából kerültek ki. Mária Terézia erre 

nagyon ügyelt: „Minden ügyben, ha a kerületi fônökök

nem teszik meg kötelességüket, és a kormány sem, akkor 

az egyes tartományok tönkremennek.” A vidéki közigazgatás 

az esetek nagy többségében rendeltetésének megfelelôen 

mûködött, kimutatta a helyi bajokat, és ajánlatokat is 

tett a központi hatóságoknak. A társadalompolitika kapcsán 

ezeknek a hivataloknak a mûködését még lesz alkalmunk 

megfigyelni. 

A rend fenntartása Bécsben és a nagyobb városokban 

a rendôrség feladata volt. Bécsben ehhez 1770 óta hozzátartozott 

a házak számozása, melyet porosz mintára vezettek 

be. Mária Terézia minden utálata ellenére is hajlandó 

volt az ésszerû újításokat akár onnan is átvenni. 

Németalföld csak forma szerint tartozott a dunai birodalomhoz, 

a közigazgatás az öröklött rendi keretek közt 

maradt. A bécsi kormányzat azonban az államkancellária 

útján figyelemmel kísérte a németalföldi közigazgatás kérdéseit 

is. 1770 elôtt, amikor Lotharingiai Károly volt a 

helytartó, Karl Cobenzl gróf volt a tényleges ügyintézô, aki 

rengeteg adósságot csinált. Mária Terézia egy ideig kifizette 

ezeket az adósságokat, aztán megunta az ügyet. A németalföldi 

pénzügyeket a század egyik hírhedt kalandorára, 

Saint-Germain grófra akarta bízni, ezt azonban Kaunitz elvetette. 

Egy konkrét eset kapcsán Kaunitz elítélte az egyik 

németalföldi tartomány, Brabant rendjeinek az önzését. 

Mária Terézia ezt helyeselte, Kaunitz javaslatára, amely 

megoldást kínált a vitás kérdésekre, Mária Terézia ráírta: 

„placet, de úgy hiszem, hogy a brabanti rendeket nem szabad 

szem elôl téveszteni”. 

Az igazságszolgáltatás terén lényeges fejlemény volt a 

polgári és a büntetôjog új kódexének az összeállítása. A korábban 

már említett közgazdász, jogtudós Sonnenfels mellett 

Karl Anton Martini is részt vett ebben a munkában. 

A Codex Theresianus a polgári jog addigi törvényeit összegezte 

kritikusan, de még nem vált törvénnyé. Viszont ugyanekkor 

összeállították a Constitutio Criminalis Theresianát, a 

büntetô törvénykönyvet. Ezt sokan bírálták amiatt, hogy 

elismerte a kínvallatást mint a bírósági eljárás egyik formáját. 

Kaunitz már azért is elégedetlen volt a törvénykönyvvel, 

mert címlapján ott volt Mária Terézia neve, és ugyanakkor 

a kínvallatás néhány módszerét is ábrázolta. A Codex 

kiadását Mária Terézia felfüggesztette. Kaunitz ellenvetéseit 

azzal szerelték le, hogy nem új kódexrôl van szó, csak 

az eddigi törvények egyesítésérôl. Sonnenfels, Mária Terézia 

jó szívére apellálva, a halálbüntetést is ellenezte. Elsô 

lépésben a sok bírálatnak az volt az eredménye, hogy a 

kínvallatás lehetôségét korlátozták. Megkérdezték az 

egyes tartományok igazságügyi hatóságait ebben az ügyben. 

A hatóságok többségükben a kínvallatás megtartása 

mellett foglaltak állást. Az államtanács egy része is egyetértett 

a kérdéssel, de mások ellenezték. Mária Terézia elbizonytalanodott, 

Józsefre bízta a döntést azzal, hogy ô nem 

ért hozzá. József és Blümegen államtanácsos persze a kínvallatás 

eltörlését javasolták, ami 1776. január 2-án meg is 

történt, de csak az örökös tartományokban, a Bánátban és 

Galíciában, vagyis Magyarországon nem. Ugyanakkor felszólították 

a legfelsôbb bíróságot, tegye megfontolás tárgyává, 

vajon nem kellene-e fokozatosan csökkenteni a halálbüntetést 

mint egyik büntetésmódot, majd végül teljesen 

eltörölni. Erre azonban mégsem került sor. A kínvallatás 

eltörlésében viszont a német államok közül Poroszország 

és Szászország után Ausztria következett harmadikként. 

Ezzel a módosítással a büntetôjog voltaképpen a század 

elképzeléseinek megfelelô lett. 

Az államtanácsban 1774-ben vezettek be reformot, 

ennek értelmében az ügyeket, amelyek tárgyalásra kerültek, 

négy csoportba osztották, és a tanács tagjai közt csak a 

negyedik csoportba tartozó ügyeket körözték. Ez a nem különösen 

jelentôs változás összefüggött Józsefnek és 

Kaunitznak azzal az igényével, hogy ne terheljék túl a tanácsot 

jelentéktelen ügyekkel, tehát legyen mód a fontos kérdésekre 

összpontosítani a figyelmet. 

A hadszervezetben a második nagy háború lezárása 

után, sôt voltaképpen elôtte, amikor már világos volt, hogy 

a háborúnak vége, Mária Terézia Daunnak írt, mint az 

udvari haditanács elnökének. Javasolta a tanács új beosztását, 

felosztását három ügyosztályra: „1mo a Militare önmagában 

a haditanácsi agendis quod publica et politica 

[vagyis a hadügyek politikai és közigazgatási kérdéseivel 

foglalkozó ügyosztály – N. E.], 2do a Militare Justitiale, 

vagyis a legfelsôbb katonai bíráskodás, és 3tio a Militare 

Oeconomicum, vagyis a katonai gazdaság”. 

Ferenc halála után azonban a hadügyet teljesen átengedte 

Józsefnek, csak a fôtisztek kinevezését és elôléptetését 

tartotta fenn magának. Ellenezte a testi fenyítést az 

invalidusházakban, vagyis az obsitos katonákat ápoló állami 

intézményekben. A tisztképzés iránti érdeklôdése sem 

lanyhult. Gyakran részt vett a katonai akadémia tanárainak 

a vizsgáin. De még olyan dolgokba is beleszólt, hogy egy 


51


52 

JOHANN ERNST MANSFELD (1739–1796): HADIK ANDRÁS. 

XVIII. SZ. MÁSODIK FELE. RÉZMETSZET. 

munkáját. A vezérkart szinte a saját teremtményének 

tekintette, kezdve a cseheken, 

térképeket, valamint leírásokat 

készíttetett az egyes örökös tartományokról. 

Józsefnek voltak távolabbra tekintô 

tervei a jövô külpolitikájára vonatkozólag, 

az idôvel sorra kerülô lengyel felosztásról 

lesz még szó. A tervekre való tekintettel 

József szerette volna elérni a hadsereg bôvítését. 

Kaunitz azonban, aki általában 

mindig egyetértett vele Mária Teréziával 

szemben, ezúttal elvetette az elképzelést, 

már csak fiskális okokból is. Mária Terézia 

sem fogadta el végül. 

Egyébként Lacy mellett Loudon is 

szóba került a haditanács elnökeként. 

Mint hadvezér sokkal jobb is volt nála. 

Mária Terézia így írt Loudon unokaöccsének: 

„fél tucat Loudhon sem volna 

sok nekem; ha csak néhány van is Önnek, 

küldje el nekem mind, úgy tekintem 

majd, mint gyermekeimet”. Ez 1773-ban 

volt. A következô évben azonban Lacy 

megvált a haditanácsban betöltött tisztségétôl. 

Mária Terézia Hadikot állította a 

tanács élére, aki ugyan nem volt olyan jó 

szervezô, mint Lacy, de becsülettel ellátta 

tisztségét. 

Ha az igazságszolgáltatás és a hadügy 

terén viszonylag kevés reformot hajtottak 

végre 1763 után (a törvénykönyvek végül 

is csak a meglévô helyzetet kodifikálták), 

annál fontosabb változások történtek az 

gránátosnak nem szabad feleségül vennie „ledér életmódot állami gazdaságpolitika terén, és még fontosabbak egy 

folytató leányt”. 

olyan területen, amelyiken addig az államhatalom érdemben 

semmit sem tett: a társadalompolitikában. 

Daun halála után József arra gondolt, hogy maga vállalja 

a haditanács elnöki teendôit, csakhogy mint németrómai 

császár nem vállalhatott osztrák hivatalt. Ezért végül földbirtokok felmérése csak az örökös tartományokra ter- 

Az 1751-ben bevezetett tereziánus kataszter, vagyis a 

Lacy lett a tanács elnöke. Lacy régóta Daun kedvence volt, jedt ki, érdemben komoly eredményeket az összmonarchia 

és József is támogatta a kinevezését. Minthogy külföldi vonatkozásában majd csak a József-féle 1787-es felmérés 

származású volt, ráadásul nem is eléggé elôkelô, a tábornokok 

közül sokan ellenezték, hogy ô legyen a tanács elnöke, volt 1754-ben az ipar kettôs felosztása, Polizeigewerbére és 

hoz. A gazdaság állami felügyelete terén jelentôs reform 

de végül elfogadták, mert igen lelkiismeretesen végezte a Kommerzgewerbére. Az elôbbi azokat az iparágakat jelen-

tette, amelyek csak a helyi fogyasztást segítették elô, bár lett, a tanácsot közvetlenül Mária Terézia felügyelete alá 

idesorolták a nyomdaipart is. A másik érdemben a manufaktúraipart 

jelentette, tehát azokat az iparágakat, amelyek ennek a hatóságnak voltak alárendelve. 

helyezték. Természetes, hogy a manufaktúrák ettôl kezdve 

külföldre is szállítottak. A kormányzat ez utóbbin belül jelentôs 

kedvezményekkel segítette elô a manufaktúrák létzad 

francia példája nyomán a merkantilizmus volt, vagyis 

A gazdaságpolitika egyik lehetséges módja az elôzô szárehozását 

és mûködését. Ezen a téren Ferenc császár is tevékeny 

szerepet játszott, három textilmanufaktúrát is alapí- 

A gazdaság fejlesztésében a döntéshozók természetesen 

a kereskedelem, elsôsorban a külkereskedelem fejlesztése. 

tott, kettôt az akkori Magyarország területén. 

(Egyébként is roppant ügyes üzletember 

volt.) 

Ezekkel az intézkedésekkel is a monarchia 

siralmas pénzügyi helyzetén próbált 

segíteni a császárné. Mária Terézia 

elsô életrajzírója, Arneth 1879-ben – tehát 

a dualizmus idején – a siralmas helyzet 

fô okát abban látta, hogy Magyarország 

voltaképpen lehetôségeinél jóval kevesebbel 

járult hozzá az állam pénzügyeihez. 

Ezért kellett volna a nemességet és a 

papságot megadóztatni. Mária Terézia 

meg is kísérelte, de sikertelenül, errôl 

majd a királynô és Magyarország viszonyának 

kapcsán ejtünk szót. 

Az államtanácsban és egyéb központi 

fórumokon felvetôdött, hogy a lakosság 

alsóbb rétegei viszonylag túl sok adót fizetnek, 

ezen módosítani kellene, amire 

azonban nincs lehetôség a nagy pénzügyi 

igények miatt. Az állami kiadások csökkentése 

is felvetôdött, ez szintén nem 

volt megvalósítható, hiszen Poroszország 

és – más vonatkozásban – Franciaország 

miatt a kiadásokat nem lehetett csökkenteni, 

hiszen ezek legnagyobbrészt a hadsereget 

érintették. A pénzhiány enyhítése 

és a pénzforgalom megkönnyítése érdekében 

adott ki Mária Terézia 1771-ben 

pátenst egy újfajta pénz, a Bancozettel, 

vagyis papírpénz kibocsátásáról. 

Az 1754-es gazdaságpolitikai változtatás 

továbbfejlesztéseként 1762 márciusában 

létrehozták az udvari kereskedelmi 

JOHANN DANIEL HERZ (1693–1754): MÁRIA TERÉZIA ÉS II. JÓZSEF. 

tanácsot (Hofkommerzienrath), elnöke 

Franz Berthold von Andler-Witten gróf 

XVIII. SZ. KÖZEPE. RÉZMETSZET. 


53


54 

teljesen egyetértettek, a megvalósítás módjában azonban 

nagyok voltak a különbségek. Kaunitz a külkereskedelem, 

többek közt a tengeri kereskedelem fejlesztését javasolta, 

hiszen ettôl a vámbevételek is emelkedtek volna, a behozatali 

tilalmakat bizonyos árucikkekre helytelenítette. Ha úgy 

tetszik, ortodox merkantilista volt. Itt megint sajátos ellentétbe 

került Józseffel, aki az újabb elmélet, a fiziokratizmus 

híveként nagyon is helyeselte a behozatali tilalmak fenntartását, 

1766-ban tett is ebben az irányban lépéseket. Kifejtette, 

hogy az igényeket belföldi áruk termelésével kell 

kielégíteni. Ez továbbra is magas behozatali vámokat jelentett. 

A kereskedelmi tanács 1773-ban ismét állást foglalt a 

behozatali tilalmak számának csökkentésére. Zinzendorf és 

Raab udvari tanácsos, utóbbi nevével még találkozunk a 

társadalompolitika vonatkozásában, az alacsony vámtarifák 

mellett foglalt állást. Mária Terézia végül is, hosszas tanácskozások 

után 1774-ben beleegyezett jó néhány behozatali 

tilalom felszámolásába, vagyis a merkantilista álláspontot 

fogadta el. 

Ebbôl következett a hazai ipar, vagyis érdemben a manufaktúrák 

további fejlesztése. Az állami iparpolitika végeredményben 

a században mindenütt érvényesülô iparfejlesztés 

mellett foglalt állást. A gazdaság fejlesztését segítette 

elô számos belsô vám megszüntetése is. 

A Bancozettel erejében a kormányzat sem nagyon bízhatott, 

ami abból látszik, hogy az adónak csak a felét lehetett 

abban befizetni. 

1766-ban Alsó-Ausztriában mezôgazdasági egyesületet 

hoztak létre az ún. agrárforradalom révén felmerülô új mezôgazdasági 

ismeretek terjesztésére. 1769-ben Mária Terézia 

már parancsba adta Chotek grófnak, a cseh–osztrák kancellárnak, 

hogy minden tartományban alakítsanak ilyen 

egyesületet. A császárné gondoskodása még arra is kiterjedt, 

hogy a vadak sok kárt okoznak a parasztoknak. 1771- 

ben írta von Seilern gróf alsó-ausztriai helytartónak: „Egy 

másik dolog fekszik a szívemen. Szíveskedjék a helytartóhelyettessel 

végiggondolni, hogy olyan sok vadorzót küldenek 

börtönbe, nem kellene-e most, amikor minden nyugodt, 

amnesztiát adni nekik, a ténylegesen letartóztatottakat 

pedig elengedni, vagy néhányat közülük”, hiszen a vadak 

irtásával a parasztokon segítenek. 

Kiterjedt a figyelme az Oszmán Birodalommal folytatott 

kereskedelemre is, mert annak a hasznát azok az oszmán 

alattvalók látják, akik a birodalom területén kereskednek, 

de mint külföldiek, számos mentességben részesülnek: 

„Mostanában túl gyakran fordul elô – írja 1765-ben –, 

hogy már nagyon is félni kell, hogy az államnak egyre kevesebb 

jut és rosszul jár, mert ezek [ti. a törökök – N. E.] 

Magyarországon minden kereskedelmet a saját kezükbe 

vesznek, ezért szükséges volna, hogy ebben az ügyben, amikor 

még van idô, elveket kellene megállapítani, amelyek 

minden további hátrányos következményt kiküszöbölnének.” 

Néhány év múlva csakugyan megjött a rendelet, 

amely szerint a Magyarországon kereskedô balkáni szárma- 

NICOLAS SANSON–HUBERT JAILLOT: A DUNA FOLYÁSÁNAK TÉRKÉPE. 1693. RÉZMETSZET ÉS RÉZKARC.

zású és oszmán alattvaló kereskedôknek 

el kell dönteniük, az Oszmán vagy a 

Habsburg birodalmi állampolgárságot választják-e. 

Ha az elsôt, akkor nem tartózkodhatnak 

a birodalom területén. 

Atyja, VI. Károly már megpróbálkozott 

a keleti, ázsiai kereskedelemmel, aztán a 

pragmatica sanctio elfogadtatása érdekében 

ezzel fel kellett hagynia, a Kelet-ázsiai 

Társaságot fel kellett oszlatnia. Most, 1776 

szeptemberében Livornóból (a kikötô Toscanához 

tartozott, ahol Mária Terézia fia, 

Lipót volt a nagyherceg) egy árukkal megrakott 

hajó indult el Afrika megkerülésével 

kelet felé, a kapitány Mária Teréziának a 

kínai császárhoz és a perzsa sahhoz írt levelét 

vitte magával, valamint Kaunitz leveleit 

kisebb indiai fejedelmeknek. A hajón szállított 

áru értéke 70 000 forintot tett ki. 

Több helyen kereskedelmi lerakatot hoztak 

létre, az egész kísérletnek mégsem lett sok 

eredménye, mert a kormányzat felhagyott 

vele, a haszon úgyis Toscanáé lett. 

Az 1724-ben alapított párizsi tôzsde 

mintájára 1761-ben Bécsben is létrehoztak 

egyet ideiglenes jelleggel, ez lett az állampapírok 

piaca. A tôzsdét 1771-ben állandósították. 

MARTIN VAN MEYTENS (1695–1770): MÁRIA TERÉZIA. XVIII. SZ. MÁSODIK FELE. 

OLAJFESTMÉNY. 

A papírpénz mellett az állam fémpénzeket is veretett. Mint jeleztük, a gazdaságpolitikának is voltak érdemleges 

eredményei. Még jelentôsebb volt Mária Terézia tár- 

Ezek sorából az ezüst Mária Terézia-tallérokból 350 millió 

darabot készítettek, ezt a mennyiséget ma egyenként 20 vagonból 

álló 25 vonat tudná csak elszállítani. A birodalmon mely a társadalom túlnyomó többségét érintette, és olyan 

sadalompolitikája, a parasztság helyzetének tisztázása, 

belül ez a pénznem idôvel kikerült a forgalomból, de rendszert hozott létre a birodalom legtöbb országában és 

a Levante egyes országaiban, sôt Etiópiában a 20. századig tartományában, amely a következô század derekáig, tehát a 

kedvelt fizetési eszköz maradt. 

polgári átalakulásig érvényben maradt. 

1767-ben Kaunitz javasolta, hogy az északolasz Habsburg-birtokokon, 

Milánóban állítsák helyre a régebben letek néven ismert intézkedéssorozat már Mária Terézia 

A magyar történelemben úrbéri reformok vagy rende- 

mûködött, giunta economicalénak nevezett intézményt. Az uralkodásának kezdetén napirendre került, az 1750-ben 

intézmény feladata a pápa és az itteni papság közti pénzügyi 

kapcsolatok lebonyolítása és ellenôrzése volt. A kato- 

Magyarország után az örökös tartományok többségére is ki- 

kiadott horvátországi urbárium az elsôk között szerepelt. 

likus egyházzal kapcsolatos intézkedésekre késôbb még kitérünk, 

de felhívnánk a figyelmet, hogy ebben és a hasonlások 

nyomán hozták meg az intézkedéseket. A maradék 

terjesztették, mindenhol voltaképpen paraszti megmozduló 

intézkedésekben már a késôbbi jozefinista egyházpolitika 

elôzményeit láthatjuk. 

udvari kancellária megfogalmazásában került napvilágra 

Sziléziára érvényes pátens indokolásában a cseh–osztrák 

az 


55


56 

NICOLAUS DANIEL CHODOWIECKI (1726–1801): 

II. JÓZSEF ÉS NAGY FRIGYES TALÁLKOZÁSA NEUSTADTBAN. 

1770. RÉZMETSZET. 

intézkedések célja, érdemben Mária Terézia elképzelései 

szerint: „Hogy a paraszti rend, mint az állampolgárok legnagyobb 

létszámú osztálya, amely az állam alapját, következésképpen 

legnagyobb erejét teszi ki, olyan állapotban 

maradjon meg, hogy saját magát és családját táplálni tudja, 

mellette pedig békés és háborús idôkben az általános országos 

kiadásokat is fedezze.” A fiskális szempont mellett 

már a természetjogi-fiziokrata megfontolás is elôkerült. 

A pátens a rendezés jogalapját a régi hagyományban 

találta meg. Mária Terézia ehhez a megindokláshoz hozzátette: 

„Amennyiben az ellátás fenntartásának nem mond 

ellent.” 

A hagyományra való hivatkozás valójában a lényegrôl 

terelte el a figyelmet. A hagyomány ugyanis az volt, hogy a 

paraszt, azaz a jobbágy állami és földesúri terheit a szokás 

alakította ki. Az új rendezés viszont ezt az eddig egyértelmûen 

magánjogi viszonyt a jobbágy és a földesúr között 

most közjogi alapra helyezte, az állam kötelezô erôvel beleszólt, 

és nemcsak az állami adót, hanem a földesúrnak juttatandó 

szolgáltatások mértékét is megszabta. Az örökös 

tartományokban ennek a beleszólásnak az 1690-ben 

kiadott robotpátens óta, amely megszabta a robotszolgáltatás 

maximális mennyiségét, kétségtelenül voltak elôzményei. 

Az úrbéri rendeletekben az állami beleszólás országonként 

és tartományonként valamelyest eltérô formában, 

de részletesen szabályozásra került. A rendezés a földesurakat 

hátrányosan érintette, ezért igen nagy volt részükrôl az 

ellenállás. Mária Terézia viszont kijelentette: „Meg akarok 

felelni lelkiismeretemnek, és nem akarok néhány mágnás 

miatt az örök kárhozatra kerülni!” Józsefnek személyes levelet 

is írt ebben az ügyben: „Kérem a császárt, aki jogot tanult, 

még inkább pedig méltányosságában, belátásában és 

emberszeretetében bízva, hogy szíveskedjék ezt a mûvet az 

én tanácsom nélkül eldönteni, hiszen én nem is értem és 

CHRISTIAN WILHELM BOCK (1755–1830 KÖRÜL): II. JÓZSEF. 

1779. RÉZKARC.

így csak néhány szavazat után dönthetnék. Ez nem akadálya 

annak, hogy egy vagy több idegen [vagyis külföldi – N. 

E.] jogtudóst még meg lehetne kérdezni, amennyiben a 

császárnak még maradnának kételyei.” Persze voltaképpen 

csak formaságról volt szó, valójában a császárné döntése 

szabta meg a reform menetét. Szász Albert, a magyarországi 

helytartó jelentésének alapján írta 1766-ban Enzenberg 

grófnônek, akivel mindig közölte legbizalmasabb gondola- 


57 

ISMERETLEN MÛVÉSZ: MAGYAR NEMES. XVIII. SZ. KÖZEPE. AKVATINTA.


58 

tait és elhatározásait: „Ezeknek a nemeseknek a kegyetlenkedései 

a végsôkig vitték a szegény embereket [vagyis a felkelô 

parasztokat – N. E.], hinnéd-e, hogy az elhunyt nádor 

[ez Batthyány, II. József egykori ayoja, vagyis a neveléséért 

felelôs udvari ember – N. E.] meg az Esterházyak voltak a 

legrosszabbfajta elnyomók! Az ember beleborzong!” Vejének, 

Albertnek is felháborodva írt 1767-ben: „A Magyarországon 

elkövetett rendszeres embertelen túlkapások joggal 

nyugtalanítják lelkiismeretemet. Kénytelen vagyok Önt 

megelôzve erôteljes lépéseket tenni, mivel látom, hogy a 

megfelelô intézkedések elmaradnak, és mentegetni vagy 

szépíteni igyekeznek olyan szélsôséges jelenségeket, amelyek 

baljós következményeit a katonaság késôbb minden bizonnyal 

súlyosan megérzi majd.” 

A magyarországi jobbágyrendezést nagyszabású 

összeírás elôzte meg. A megyei hatóságoknak végig kellett 

járniuk minden falut, és 9 kérdôpont alapján összeírták a 

falvak helyzetét, gazdasági viszonyait, a piaci lehetôségeket, 

a szolgáltatásokat, írásos szerzôdések meglétét vagy 

hiányát. A kérdôíveket magyar, német és szláv nyelven 

(nagyjából az akkor használatos szlovák nyelven) adták ki 

nyomtatásban. (Ez is adalék a nemzeti elnyomáshoz.) 

JOHANN MARTIN STOCK (1693–1752): CIGÁNY HEGEDÛS. 

RÉZKARC. 

JOHANN MARTIN STOCK (1693–1752): CIGÁNY CITERÁS. 

RÉZKARC. 

A kérdôívek eredményeit is figyelembe véve állapították 

meg Magyarországon (Erdélyben ilyen úrbéri rendezésre 

nem került sor, ezért nem voltak román nyelvû nyomtatványok) 

a robotszolgáltatás maximális mértékét, heti egy 

igás és két gyalogrobotnapban (az igásrobot a jobbágy saját 

felszerelésének, állatainak a használatát jelentette). Ez az 

egész telkes jobbágyok kötelezettsége volt. Amennyiben 

egy jobbágy(család) kezén csak fél- vagy negyedtelek (vagy 

egyéb töredéktelek) volt, a robot mennyisége ennek megfelelôen 

csökkent. (Ez azért fontos, mert egyéb tartományokban 

ez az arányosítás nem következett be.) Egyúttal megállapították 

a jobbágytelek kiterjedését, amely a talaj jellegétôl 

és egyéb természeti adottságoktól függôen változott. 

A másik lényeges pont az volt, hogy a reform pontosan 

elhatárolta egymástól a közvetlenül földesúri tulajdonban, 

ill. a jobbágy birtokában lévô földet. Ez a különbségtétel az 

örökös tartományokban már régóta ismert volt, dominicalis, 

ill. rusticalis földnek nevezték, és már régóta pontosan 

elkülönítették. A magyarországi területen ez csak akkor 

történt meg. Marxista történetírásunk ebben óriási sérelmet 

látott, mert a paraszti föld terjedelmét ettôl fogva nem

lehetett növelni. Ez persze igaz, de a paraszt a dominicalis pedig évi 12 nap. Ez a mennyiség megfelelt a magyarországi 

úrbérrendezés rendelkezéseinek a zselléreket illetôen. 

földbôl is bérelhetett területet, és ez meg is történt, ahogy 

hasonló jelenségek az örökös tartományokban is megvoltak. 

Errôl azonban történetírásunk épp olyan szívesen meg- 

az állami adó ügyében „az Istennek tetszô egyenlôséget” kí- 

Mária Terézia közben azt is egyértelmûvé tette, hogy 

feledkezett, mint arról, hogy a rendelet egyúttal lehetetlenné 

tette a jobbágyi föld elvételét és hozzácsatolását a föl- 

keletû szokás sem akadályozhatja meg a legkevésbé a pavánta 

elérni. Azt is kijelentette, hogy „egy bármilyen régi 

desúr saját kezelésû, majorsági birtokához. Különbözô német 

tartományokban a Bauernlegen (ez volt a folyamat hi- 

A cseh tartományból ugyancsak már az 1760-as évek 

rasztok jólétét”. 

vatalos korabeli elnevezése) éppen ebben a században sokszor 

elôfordult, egyes tartományokban így el is tûnt a job- 

visszaélésekrôl. Igen súlyos visszaéléseket tapasztaltak a 

végén kerültek a legfelsôbb hatóságokhoz hírek különbözô 

bágyi föld. 

Mansfeld grófok dobřiši birtokán, kínpadra vonták, halálra 

A magyarországi reformot még 

ugyanabban az évben, 1767-ben a maradék 

Sziléziában is bevezették. Egy elôausztriai 

származású kormányzósági tanácsos, 

Franz Anton von Blanc, aki német 

egyetemeken tanult, javasolta a rendezést. 

Itt is a parasztmozgalmak miatt vált 

sürgetôvé a reform. A jelentéssel és az ott 

tett javaslatokkal Gebler és Borié államtanácsos 

egyetértett. Ezekrôl a parasztmozgalmakról 

Borié úgy nyilatkozott, 

hogy rosszabbak, mint Magyarországon. 

Véleményéhez Mária Terézia is csatlakozott. 

A rendeletet 1771-ben hozták meg, 

ennek értelmében itt is heti három robotnapban 

maximálták a robotkötelezettséget, 

kifejezetten azzal, hogy amennyiben 

azelôtt évi 208 napnál több volt, most 

már semmiképp sem lehet ennél több. 

A következô évben, 1772-ben vezették 

be az urbáriumot Alsó-Ausztriában, 

itt heti két igásrobotnapot jelölt ki a rendelet, 

ami évi 104 napot jelentett. Azonban 

ez a mennyiség független volt a parasztok 

kezén lévô föld nagyságától. Ami 

egyrészt azt jelenti, hogy a töredéktelkesek 

száma itt nem volt jelentôs, másrészt 

fôleg azt, hogy a robotot ekkor már nem 

munkában teljesítették, hanem pénzzel 

váltották meg. A házas zsellér robotkötelezettsége 

évi 26 nap volt (amennyiben 

egy holdnál több volt a birtokában, ez évi 

52 napot jelentett), a házatlan zselléré 

ISMERETLEN MÛVÉSZ: SZÁSZ POLGÁR. XVIII. SZ. AKVARELL. 


59


60 

ISMERETLEN MÛVÉSZ: CIGÁNY HEGEDÛS. XVIII. SZ. AKVARELL. 

birtokhoz tartozó rusticalis föld nagyságához 

igazodott, vagyis azok a nagybirtokok, 

amelyeken nagy volt a saját kezelésû 

majorsági föld, jóval kevesebbet fizettek. 

A kétféle föld pontos szétválasztása 

1757-re fejezôdött be, ezt nevezték Mária 

Terézia-féle kataszternek. 

A csehországi panaszok nyomán kiderült, 

hogy a Kreisamtok sok esetben 

nem tudtak a visszaélésekrôl és szabálytalanságokról, 

eltértek a még 1734-ben elrendelt 

felügyelettôl. Ezért Mária Terézia 

úgy vélte, hogy „minden jobbágyi sérelem 

teljes kiküszöbölésének a legjobb módja 

az volna, ha a poena cassationist a birtokra 

vetnék ki és ezt toties quoties [annyiszor 

ahányszor] valósítsák meg, ahogy 

csak elôfordulnak olyan panaszok, amelyeket 

a Kreisamtok nem orvosoltak, és 

ezek a panaszok indokoltak”. Az intézkedés 

Hatzfeld grófnak szólt, Mária Terézia 

mellékelte azoknak az uraságoknak a 

jegyzékét, akiknél valamiféle elnyomás 

történt, követelte az esetek kivizsgálását, 

de azzal, hogy ne a hivatal fônöke végezze 

(aki voltaképpen vétkes az ügyben), 

hanem valamelyik kormányzósági tanácsos 

és még egy ember az illetô kerületbôl. 

Amennyiben a panasz jogosnak bizonyul, 

az illetô kerületi fônököt el kell bocsátani. 

A rusticalis föld elvételét a földesurak 

által fiskális okokból már régebben 

megtiltották. Mária Terézia 1771-ben is- 

vesszôzték a parasztokat, nem kímélték a terhes asszonyokat 

sem. A viszaélések hírét az 1768. augusztus 18-án eldesúri 

kézen lévô rusticalis földet adják vissza a jobbágyokmét 

elrendelte Chotek gróf helytartónak, hogy a még fölrendelt 

vizsgálat megerôsítette. Az államtanács tagjai fel nak. A végrehajtásról félévente kért jelentést, továbbá megszabta, 

hogy egy birtokon évente legalább egy teljes telket 

voltak háborodva. Más birtokokról is érkeztek panaszok. 

A visszaéléseket nem a földesurak követték el személyesen, vissza kell juttatni a jobbágyoknak. 1770-ben elôírta, hogy 

hanem a tényleges gazdálkodást vezetô intézôk. Az érintett minden 1748 óta elvont jobbágytelket vissza kell adni. 

Mansfeld gróf jóvátételként kétezer forintot adományozott 1771-ben felvetette Chotek grófnak az örökös jobbágyság 

(Leibeigenschaft) teljes eltörlését. Ez azt jelente- 

a talált gyerekek prágai otthonának. 

A cseh tartományban a nemesség is fizetett adót, nem né, hogy a jobbágy földesúri engedély nélkül házasodhatna, 

volt mentes az alól, mint a magyarországi. Az adó a nagy- 

szabadon elköltözhetne az uradalom területérôl, felszámol-

nák a földesuraknak teendô személyes szolgáltatásokat. engedélyhez, a földet pedig parcellákban szétosztották a 

Vagyis Mária Terézia már 1771-ben javasolta azt az általános 

reformot, amelyet majd József valósít meg 1781-ben. lata fejében a parasztok csak pénzjáradékkal tartoztak. Ki- 

parasztok között, mintegy örökbérletben, melynek haszná- 

1772-ben ebben az ügyben írta Kaunitznak: „a Leibeigenschaft 

felszámolása volna az egyetlen dolog, amely még kal nagyobb jövedelme lett, mint korábban a jezsuitáknak. 

derült, hogy a felosztott nagybirtokokból az államnak sok- 

megtartana engem az állam kormányzásában”. Végül a Raab elképzelése az volt, hogy ennek láttán a földesurak is 

túlságosan nagy ellenállás láttán mégis feladta ezt a gondolatot. 

1776-ban vagy 77-ben azt írta: „Raab szisztémája számom- 

hasonló változást visznek majd végbe. Mária Terézia is 

A csehországi robotpátens kiadása mégis csak 1775- ra mindig is szépnek tûnt a földesurak részére.” 

ben történt meg, amikor nagyobb paraszti megmozdulás A csehországi rendezés elôkészületére a Mansfeld-féle 

következett be, egy „parasztkormány” is megalakult márciusban, 

és a felkelô parasztok nagy tö- 

uradalom esete nagy hatással volt. Mária Terézia már 

megben Prága felé vonultak. A felkelôket 

a katonaság végül szétoszlatta. Augusztus 

13-án Mária Terézia aláírta az itteni robotpátenst. 

40 000 katonát vetettek be, de 

elrendelte, hogy kíméletesen járjanak el a 

parasztokkal szemben. Ez a megmozdulás 

újra (mint 1765-ben) felvetette az államügyektôl 

való teljes visszavonulás elképzelését. 

A robotpátens kiadását József is javasolta. 

Kaunitz ellenezte, azon az alapon, 

hogy az lealacsonyítaná az uralkodót. De 

József gyôzött, augusztus 19-én Mária 

Terézia elrendelte, hogy a robotpátenst 

ünnepélyesen hirdessék ki az országban. 

Kaunitz javaslatát, hogy németalföldi kölcsönt 

vegyenek fel a csehországi helyzet 

javítására, Mária Terézia elvetette. A robotpátens 

eltörölte a korábbi rendkívüli 

robotot, és a szolgáltatást heti három 

igásrobotnapban határozta meg a teleknagyságtól 

függôen, hiszen a cseh tartományban 

Magyarországhoz hasonlóan 

nagy volt a töredéktelkes jobbágyok 

száma. 

Az általános érvényû robotpátens 

mellett egy másik reform is megvalósult. 

Az állami tulajdonba került jezsuita birtokokon 

Franz Anton von Raab udvari tanácsos 

javaslatára a személyes földesúri 

szolgálatot (Gesindedienst) felszámolták, 

a jobbágyok házasodását nem kötötték 

ISMERETLEN MÛVÉSZ: CIGÁNY ASSZONY. XVIII. SZ. AKVARELL. 


61


62 

1770. július 12-én megírta: „A jobbágyoknak az az olyan Mária Teréziát. József azon az állásponton volt, hogy a sokszor 

eltérô részletek miatt minden uradalomban külön-kü- 

kemény és sokféle elnyomása, amelyet a Mansfeld-féle 

dobřiši uradalomban több éven át büntetlenül elkövettek, lön kellene megállapítani a szolgáltatások nagyságát. 1774- 

indokolt alkalmat ad ahhoz a gyanúhoz, hogy ilyesfajta viszszaélés 

a jobbágyok helyzetének megnehezítésében itt-ott lapodások legyenek. A magyarországi tapasztalatok ellené- 

ben ehhez még azt is hozzátette, hogy ezek szabad megál- 

egyéb csehországi uradalmakban is megtörténhetett.” re ez a megoldás is lehetségesnek látszott, de ezt keresztezte 

az 1775-ös parasztmozgalom. Mária Terézia utólag 

1771 októberében külön úrbéri bizottságot hoztak létre a 

csehországi reform megvalósítására. A bizottság munkájába 

a császárné, Józseffel egyetértésben, ismételten belerán 

túl sokat ígért. József viszont éppen a csehországi kor- 

szemrehányást tett Józsefnek, hogy csehországi utazása soszólt. 

Józsefet sem érdekelte az egész kérdés jobban, mint mányzat határozatlanságát okolta a megmozdulásért. 

A csehországi pátens idején Kaunitz, 

aki egyébként mindig a földesurak pártján 

állt, a Raab-féle rendszer nyomán maga 

is javasolta a robot és a Leibeigenschaft 

teljes felszámolását. Viszont szerinte 

ennél többet nem lehet tenni a parasztokért, 

mert akkor az állampolgárok 

tulajdonához kellene nyúlni. A csehországi 

rendezést azután 1775. szeptember 

7-én Morvaországra is kiterjesztették. 

Szilézia vonatkozásában bizonyos 

módosítások jöttek szóba. Mária Terézia 

különösen a kisebb házas és házatlan 

zsellérek (Häuslern und Inleuten) érdekében 

tartotta lehetségesnek a módosítást. 

A korábban említett Blanc véleménye 

szerint addig nem lehet számottevô 

javulás, amíg az örökös jobbágyság, az 

emberiség e csúf köteléke nem kerül felszámolásra. 

Stájerország és Karintia számára 

1778-ban hozták meg a törvényt, amely 

megint csak a telek nagyságától függetlenül 

heti három robotnapot írt elô, azzal, 

hogy évi 156 robotnapnál több nem lehet. 

Horvátországban a végleges robotrendeletet 

1780-ban hozták meg, amely 

nagyjából a magyarországival volt azonos. 

Felsô-Ausztriában nem volt reform, itt 

egy 1597-es rendelet értelmében a robot 

évi 14 nap volt mindössze. 

Mária Terézia a csehországi reform 

ISMERETLEN MÛVÉSZ: CIGÁNYVAJDA. XVIII. SZ. AKVARELL. 

kapcsán is foglalkozott a gondolattal, 

hogy teljesen eltörli a robotot, de ezt a

tervét fel kellett adnia. A robotkötelezettséget 

viszont végül is nemcsak a teleknagysággal, 

hanem az állami adóval is 

összhangba hozták, ennek megfelelôen a 

jobbágyokat 11 osztályba sorolták. Az 

1. osztályba tartoztak azok, akik semmiféle 

adót sem fizettek szegény voltuk miatt, ôk 

mindössze évi 13 robotnapra voltak kötelezve. 

A 7. osztályban, ahol az évi adó 

9 forint 30 krajcár volt, már érvényes volt 

a heti három robotnap, de gyalogrobotban. 

Az igásrobot csak a 8. osztálytól felfelé 

volt kötelezô. A 11. osztályban voltak 

a legvagyonosabb jobbágyok, számukra az 

évi adó 42 forint és 45 krajcár volt, továbbá 

heti három napon át két ekével kellett 

robotot adni, mindegyik ekére két igavonót 

számítva. Ez már az észak-németországi 

magas robotmennyiséget közelítette 

meg. Viszont dologidôben, ha a földesúr 

heti három napnál többet követelt, már 

munkabért kellett fizetnie. 

Az elôkészületek során írta a császárné 

Greinernek, hogy „most már komoly, 

az urbarialisták mind gyülekeznek, Raab 

és Hoyer már itt vannak, Kotzian úgyszintén. 

Walis, d’Alton és Strerowicz hamarosan 

jönnek, vagyis a csehországi [böhmisch] 

testület tanácsadói itt vannak, a 

rendekkel nincs mit tenni, nincsen eszük 

és akaratuk, elôírások útján kell haladni.” 

Az általunk már ismert Raab az udvari 

kancelláriából Csehországot képviselte, 

Anton Kotzian udvari tanácsos az udvari 

kamarából Morvaországot. 

ISMERETLEN MÛVÉSZ: TEKNÔVÁJÓ CIGÁNY. XVIII. SZ. AKVARELL. 

A pátens kiadása után 1776-ban írja Mária Terézia: 

„A csehországi ügyek sok szomorúságot okoznak nekem, 

annál is inkább, mert a császár és én nem tudunk egyezségre 

jutni az eszközök tekintetében. Ezeknek a szegény embereknek 

az elnyomása és a zsarnokság fölöttük ismert, 

meg van állapítva. Csak arról van szó, hogy méltányos alapelveket 

kell felállítani.” A földesurak azonban (és minden 

miniszter is közéjük tartozik) megingatták a császárt, ezzel 

meghiúsították két év munkáját. Félô, hogy tettlegességekre 

kerül sor (a francia szövegben ezt németül írta, 

Tätlichkeiten). Anton von Blanc ki is maradt a végrehajtásból, 

mert túl merészen beszélt. Vagyis az úrbérrendezés 

sem oldott meg minden kérdést. 

Még ugyanebben az évben Ferdinánd fôhercegnek írja, 

hogy a helyzet továbbra is nyugtalanító, mert a földesurak 

„Uralkodásom 36 éve alatt mindig, mint most is, ki 

tudták magukat húzni az ügybôl, sohasem teremtettek rendet 

és mindig elnyomták a jobbágyokat. Azt hiszem, ha a 

császár – nem is akarom azt mondani, hogy támogat en- 


63


64 

gem, hanem csak – semleges maradna, sikerülne nekem az 

örökös jobbágyságot és a robotot felszámolni. Akkor minden 

jó volna. Csakhogy sajnos ezek az urak, minthogy látták, 

hogy már nem imponálnak nekem, a császár oldalára 

álltak, és az ellentmondás szelleme, amely rajtuk uralkodik, 

sok gondot okoz nekem.” 

A sziléziai rendezés során 1769-ben „nem tudom, 

mint Csehországban, az igás- és gyalogrobotot 3 napra 

meghatározni egy teljes paraszt [vagyis egytelkes jobbágy – 

N. E.] vonatkozásában, és 2 napra fél paraszt után, a beneficia 

túlságosan sokfélék. Magában Csehországban is túlságosan 

meg vannak terhelve, ezért úgy határoztam, hogy 

ott két nap legyen egy teljes parasztra és egy nap egy félre.” 

Egyébként hathavonta jelentést kért arról, hogyan valósul 

meg a reform. Még 1777-ben azt írta Ferdinánd fôhercegnek: 

„Az embereknek, akiknek nincs semmi reményük, 

nincs mit veszteniük és nincs mitôl félniük.” 

A stájerországi rendezést már 1772-ben meg akarták 

valósítani, de aztán öt évig halasztást szenvedett. 1777-ben 

Mária Terézia itt is elrendelte, hogy írják össze a robot 

nagyságát egy jobbágytelek után, „a legfontosabb, hogy a 

jobbágyok valódi erejére (Kräftemass) tekintettel legyenek”. 

Az 1778. december 5-i keltezésû pátens ex jure regio, 

tehát az uralkodó jogán hozta meg az intézkedést. Ezt terjesztették 

ki Karintiára, de itt sem arányosították a teleknagysággal, 

így csak azoknak használt, akik addig több 

mint heti három napot robotoltak. A rendezésnek ezt a 

módját Mária Terézia csak provizóriumnak tartotta, a végsô 

cél nyilván a robot teljes felszámolása volt. 

Mária Terézia társadalompolitikájához tartozott a 

zsidókérdés is. Láttuk már erre vonatkozó alapvetô felfogását. 

Csehországból 1745-ben elûzte a zsidókat, mert azok 

a bajor–francia megszállás idején együttmûködtek a megszállókkal. 

Késôbb azonban mégis megengedte visszatérésüket, 

hiszen a gazdasági élet ezt megkívánta. De legalább 

Bécsbôl ki akarta ôket tiltani, 1777-ben errôl így írt: 

„A jövôben egyetlen zsidónak sem lesz megengedve, hogy 

Bécsben maradjon az én külön engedélyem nélkül. Nem 

ismerek nagyobb csapást, mint ezt a fajt, amely csalása, 

uzsoráskodása és kapzsisága révén koldulásra kényszeríti 

alattvalóimat. Ezért, amennyire lehetséges, a zsidókat távol 

kell tartani és elkerülni.” Amennyire lehetséges – a császárné 

is tisztában volt vele, hogy a gazdasági életben nélkülözhetetlenek. 

Ez a vallási megfontolásokból eredô ellenszenv odáig 

ment, hogy egy spanyolországi zsidóval, Don Diego 

D’Aguilarral, aki Schönbrunn építéséhez adott pénzt, csak 

ernyôvel elválasztva beszélt. (A késô római császárok minden 

alattvalóval csak így álltak szóba annak idején.) 

Sonnenfels ernyô nélkül beszélhetett vele, de ô megkeresztelkedett, 

és ettôl mindjárt más lett a helyzet. Ez is egyértelmûen 

mutatja, hogy Mária Terézia számára a zsidókérdés 

vallási probléma volt, nem származási. 

A magyarországi cigányokkal való szembenállása pedig 

a rend iránti szeretetével függött össze. A cigányok nem 

tartották be azt a rendet, amelyet ô helyesnek tartott. Ezért 

próbálta ôket megrendszabályozni, sôt a gyerekek elkülönítésével 

voltaképpen valamilyen formában eltüntetni. 

Nyilvánvaló, hogy ez utóbbiak nem pozitív oldalát mutatják 

Mária Terézia társadalompolitikájának. Egyértelmûen 

pozitívak viszont az oktatás terén elhatározott és 

legalábbis részben megvalósított elképzelései. 

A népoktatás az, ahol voltaképpen mindent újonnan 

kellett kezdeni. Errôl mondta ki 1770-ben az osztrák–cseh 

kancellária számára, hogy „az iskolaügy politicum és mindig 

az is marad”. A megfogalmazás Stupan udvari tanácsosé, de 

kétségtelenül Mária Terézia kezdeményezésére. József ebben 

a tekintetben inkább negatív szerepet játszott, nem engedte 

meg a népiskolai oktatásban megvalósított reformok 

alkalmazását a hadseregben. Kaunitz viszont megértette a 

kérdés fontosságát, a külképviseletek útján kért beszámolót 

az egyes országok iskolaügyérôl. Ezeknek az alapján figyelt 

fel az uralkodónô a sziléziai (sagani) Felbiger apátra, aki ott 

eredményesen irányította a népoktatás ügyét. 

A reform elsô lépéseire még az 1760-as évek végén sor 

került. A kezdeményezést a tartományok inkább elutasították, 

csak Felsô-Ausztria fogadta el az eredeti elképzeléseket. 

Messmer udvari tanácsos javaslatára elôször Alsó- 

Ausztriában hozott létre uralkodói (landesfürstlich) iskolabizottságot, 

ezt a lépést terjesztette ki aztán Felsô-Ausztriára 

is. Már Messmer tervezetében szerepelt a tanítóképzô. 

Bécsben 1770-tôl mûködött tanítóképzô, Mária Terézia 

adott pénzt megfelelô tankönyvek kiadására. 

A reform nagyot lépett elôre azzal, hogy 1774-ben a 

császárné kezdeményezésére Bécsbe hívták Johann Ignaz 

Felbigert a megvalósítására. Az év decemberében már jóvá 

is hagyta Mária Terézia a német tanítási nyelvû népiskola 

tantervét. A népiskola a gyermekek hatéves korától hat

vagy hét éven át kötelezô volt. Mária Terézia maga alapított 

ilyen iskolákat kastélyai személyzetének a gyermekei 

számára. A reform lényege az ún. triviális iskolák létrehozása. 

A név onnan ered, hogy elsô fokon háromévesek lettek 

volna ezek az iskolák, és három fô tantárgyuk volt: az 

írás, olvasás és számolás. 

Mária Terézia a reform elsô lépései után teljes mértékben 

kiállt Felbiger mellett. Amikor az alsó-ausztriai iskolabizottság 

panaszt tett ellene, így írt: „A prelátus mint [ti. a 

reform – N. E.] kezdeményezôje a katolikus iskolákban teljes 

mértékben bírja méltányos bizalmamat. Nagy türelme, 

hogy ilyen sokáig itt tartózkodik ennek érdekében, minden 

elismerésemet megérdemli. Ezért elvárom a bizottságtól, 

hogy törekvô legyen és együttmûködésével a teljes megvalósulásig 

elvigye [ti. a reformot – N. E.].” Az ügy „épp olyan 

üdvös, mint amilyen szükséges” – folytatta, ezért minden 

támogatást megad, a pénz nem kérdés. 

Ennek az általános érdeklôdésnek a jegyében hozta létre 

1774-ben az udvari tanulmányi bizottságot (Hofstudienkommission), 

vagyis egy központi állami hatóságot, amelynek 

feladata volt a további reformok megtervezése és megvalósítása. 

Voltaképpen egyfajta közoktatásügyi minisztérium 

szerepét töltötte be. Az udvari tanulmányi bizottság elnöke a 

bécsi érsek, Migazzi lett, de Kaunitz ettôl függetlenül a jezsuiták 

elleni harcra is fel kívánta használni. 

A következô évben Mária Terézia jóváhagyta a piarista 

gimnáziumok tantervét, amelyek a középiskolát a népiskolával 

kapcsolták össze, arra építették fel. „A normáliskola 

kapcsolata a gimnáziumokkal és azoké a felsô iskolákkal valóban 

hasznos alapelv, de nem úgy, hogy a tényleges gyakorlat 

során az egyiket összekeverjék a másikkal.” Az 1774. december 

4-én kiadott iskolai rendelet értelmében a népiskolákban 

Felbiger módszere szerint kell tanítani, a középiskolákban 

a piarista Gratian Marx szerint. Marx volt a hivatalnokképzésre 

létrehozott iskola, a Theresianum rektora. 

Felbiger bécsi tartózkodásának a meghosszabbítását 

II. Frigyes 1777-ben engedélyezte. Az év decemberében fôigazgatónak 

nevezték ki évi 6000 forint fizetéssel. Ezzel irányítása 

alá helyezték az egész örökös tartományi népiskolai 

ügyet, ami megnövelte öntudatát, ezentúl mindent saját érdemének 

tekintett. Az önálló gondolkodású tanárokat nem 

szerette, csak a hízelgôket. 

Az eddigi népiskolai reformok tehát csak az örökös tartományokat 

érintették. Ezt a rendszert terjesztették ki bizonyos 

módosításokkal 1777-ben Ratio Educationis elnevezéssel 

Magyarországra. Ennek értelmében itt is bevezették 

a triviális iskolákat, a megyeszékhelyeken pedig a normál 

iskolákat. Akárcsak az örökös tartományokban, itt sem 

valósult meg az egész rendszer néhány éven belül, hiszen a 

pénzügyi alapok sem voltak meg minden esetben. Mária 

Terézia ígérete ellenére, távolról sem állt rendelkezésre az a 

pedagógusgárda, amelyre szükség lett volna az egész országra 

kiterjedô megvalósításához. Ez még évtizedekig váratott 

magára, az alapelveket és a mintát ez a reform adta meg. 

A népiskolai, ha úgy tetszik, alapfokú oktatás általános 

bevezetése volt az oktatásügyi reformok közül a legfontosabb, 

mert ezen a téren volt a legnagyobb hiány. A középfokú 

oktatás, amely nem is annyira a nemesi, mint a városi 

polgári és értelmiségi származású ifjúság képzését szolgálta, 

Mária Terézia idejére már ki volt építve. Érdemben a 

jezsuiták és mellettük a piaristák tartották ezt kezükben, itt 

hoz majd jelentôs változást a jezsuita rend felszámolása. 

Magyarországon a protestánsok, az egyházak tartották fenn 

a középiskolákat, érdemben ugyanolyan, a latin nyelvre 

alapozott formális képzést nyújtva, mint a katolikus szerzetesi 

iskolák. Ezen belül látványos változásokra nem került 

sor, bár születtek tervezetek középiskolai fokon a reális tantárgyak 

bevezetésére, a piarista gimnáziumokban erre vonatkozóan 

voltak is eredmények. Külön kezdeményezés 

volt ebben a vonatkozásban 1770-ben Bécsben a reálkereskedelmi 

akadémia felállítása. Ez 15 évnél idôsebb 

diákokat vett fel, hogy kereskedelmi és ipari vállalatoknál 

vezetôi állást biztosító képzést nyújtson számukra. (Manapság 

menedzserképzésnek neveznénk.) Nyilván egy ilyen 

iskola az egész monarchia számára nem volt elegendô, de 

megint a kezdetet jelentette és a mintát. 

A népiskolai oktatás kereteinek a kiépítése külföldön 

is figyelmet keltett. II. Katalin 1780-ban minden osztrák 

tankönyvet meghozatott Oroszországba, Szentpéterváron 

pedig hét triviumot hívott életre. A középiskolai oktatásnál, 

de már a népiskolában is gyakorlati okokból kívánatosnak 

tartották a német nyelv ismeretét. A Ratio Educationis kötelezôvé 

tette a városokban a német nyelv tanítását, még a 

papi szemináriumokban is. De Mária Teréziának külön 

gondja volt arra, hogy a cseh tartományokban a cseh nyelv 

ismeretét is vegyék figyelembe. 

A középfokú oktatáshoz hasonlóan a felsôfokú, vagyis 

az egyetemi oktatás ugyancsak régóta megvolt. Ezen a té- 


65


66 

ren azonban további reformokra is lehetett gondolni. Itt vált 

fontossá van Swieten szerepe, aki a természettudományi 

tárgyak oktatását alaposan megreformálta, fôleg az orvosképzés 

terén. A bölcsészkarokon ez kevésbé történt meg. 

A jogi karokon Sonnenfels és Martini tevékenysége nyomán 

ugyancsak érdemi újításokat vezettek be. Sonnenfels már 

1763-ban, harmincéves korában tanszékhez jutott Bécsben, 

1769-ben alsó-ausztriai kormánytanácsossá nevezte ki a 

császárné. Mária Terézia meghagyta neki, azt tanítsa, amit 

helyesnek tart, de a tanszabadság kérdésében legyen józanul 

mérsékelt. Ennek alapján vezette be Sonnenfels a 

Polizei- und Kameralwissenschaften (vagyis rendészeti és 

gazdasági) tudományok oktatását, amely a korabeli német 

egyetemeken már jó ideje meghonosodott tantárgy volt. 

A kameralisztika a felvilágosodás jegyében kiépített, mai 

fogalmaink szerint államtudomány volt. Fontosságát Mária 

Terézia is felismerte, az állami hivatalok tisztviselôi számára 

kötelezô volt a vizsga kameralisztikából, sôt a császárné a 

teológiai oktatásban is ajánlotta a bevezetését. 

Az egyetemi képzés a katolikus birodalomban a nem 

katolikusok számára már régóta elvben hozzáférhetetlen 

volt. A protestánsok külföldre jártak egyetemre, zömmel 

persze a német egyetemekre. Mária Terézia a külföldi hatás 

kiküszöbölésére rendelte el 1778. szeptember 3-án 

Alsó-Ausztria (vagyis a bécsi egyetem) területén, hogy a 

protestánsok kaphatnak ugyan doktori címet, de nem az 

egyetemtôl, hanem csak a megfelelô fakultástól. Nem is 

kerülhetnek állásba egyetemeken vagy egyebütt, ahonnan 

az akatolikusok ki vannak tiltva. 

Az oktatással kapcsolatban már elôkerült a katolikus 

egyház, ill. a jezsuiták kérdése. Korábban említettük, hogy 

Mária Terézia meggyôzôdéses és buzgó katolikus volt, amit 

nem lehet elégszer hangoztatni. Ettôl függetlenül az uralkodói 

jogokat még az egyházzal és a pápával szemben is 

fontosnak tartotta, továbbá az ésszerû változtatásokat is támogatta, 

pl. az egyházi ünnepeket illetôen. 

Elôször is csökkentette a kötelezô ünnepek számát, hiszen 

ezeken a katolikusok számára tilos volt a munkavégzés 

(modernül hozzátehetnénk: a termelômunka). A tilalom a 

protestánsokra és a zsidókra nem vonatkozott, azok akkor is 

dolgozhattak, ebbôl bizonyos elônyük is származott. Ezért 

Mária Terézia elég korán a pápához fordult ebben az ügyben. 

A császárné kérésére XIV. Benedek már 1753-ban 24 

ünnepet törölt, bár a misehallgatást továbbra meghagyta 

kötelezôként. Ez nem jelentett megnyugtató megoldást. 

1770. március 11-én Mária Terézia Rudolf Chotek gróf fôkancellár 

vezetésével külön bizottságot hozott létre, melynek 

feladata az ünnepnapok számának további csökkentése 

volt. Egyúttal azt is megkívánta a reformelképzelés, hogy ha 

törölnek egy ünnepet, azon a napon a misehallgatás se legyen 

kötelezô, ahogy a pápa 1753-ban meghagyta. A bizottság 

a reformban szinte messzebbre ment, mint Mária Terézia 

szerette volna, 23 ünnepet áthelyezett a következô vasárnapra, 

csak 15 ünnepet hagyott meg a vasárnapokon kívül. 

Mária Terézia elôször nem helyeselte, de aztán Kaunitz javaslatára 

mégis elfogadta így. A rendezéshez az is hozzátartozott, 

hogy a húsvét és a pünkösd is csak egynapos ünnep 

lett. A pápa ezúttal is megadta hozzájárulását. Mária Terézia 

a vasárnapi színházi elôadásokat is be akarta tiltani (fiatalkorában 

maga sem volt ilyen szigorú!), de ettôl eltanácsolták, 

este 7 órától már szabad volt elôadást tartani. 

Az ünnepek kérdése a pápához és a világegyházhoz 

fûzôdô viszony könnyebb problémái közé tartozott. Mária 

Terézia már 1768-ban emlékiratot intézett a kúriához az 

egyházi és a világi hatalom pontos elhatárolásáról a Habsburg 

Birodalomban. A pápa ezt visszautasította. Errôl a 

visszautasításról a pápai nuncius útján akarta a császárnét 

értesíteni, aki ezért kihallgatást kért. Mária Terézia ekképpen 

utasította Kaunitzot: „Ha a nuncius még egyszer elmegy 

Önhöz, és nem Ön hívatja, akkor válaszolja neki azt, 

hogy most egészen más üggyel foglalkozom, nem kell idôpontot 

adni, most nincs idôm és nem adok audienciákat, 

jelentkezzék a nuncius a fôkamarásnál.” Elég hûvös elintézési 

mód, mondhatjuk erre. 

1769-ben ismét pápaválasztás volt esedékes. A Habsburg-császároknak 

informálisan ugyan, de volt beleszólásuk 

a választásba. Ezúttal Mária Terézia csak annyit kért a 

bécsi nuncius útján, hogy ne a jezsuita pártból válasszanak 

pápát. A velencei követ ekkoriban azt jelentette haza, hogy 

a vitás egyházi kérdésekben Bécs majd a Bourbon-udvarok 

állásfoglalásához igazodik. Az új pápa, XIV. Kelemen 

[József szerint egyszerû származású fôpap, akinek a fivére 

asztalos (Schreiner), unokaöccse pedig vendéglôkben szokott 

hegedülni] a jezsuiták ellenségének számít. József számára 

ennyi elég volt az elégedettséghez. Mária Terézia úgy 

nyilatkozott, hogy még nem lehet tudni, vajon szerencsés 

volt-e a választás. A pápa már megválasztása napján olasz 

nyelvû levelet írt Józsefnek (elvégre ô a császár), József

GOTTFRIED ESCHLER (1715–1770)–JOHANN GEORG LORENZ RUGENDAS 

(1730–1793): XIV. KELEMEN PÁPA. MEZZOTINTO. 

franciául válaszolt: az uralkodói szuverenitás fenntartása a 

vallás legbiztosabb támasza. 

Kaunitznak biztosan megfelelt ez a válasz. Ô ekkortájt 

lépett fel az egyházi reformok tervével, arra is hivatkozva, 

hogy ha az egyház nem hoz reformokat, sok ország elszakad 

majd Rómától. Kaunitz már ekkor felvetette a szerzetesrendek 

problematikáját: nem túl magas-e a létszámuk, hány 

éves kortól engedhetô meg az állam szempontjából a szerzetesi 

fogadalom letétele. Kaunitz általában a protestáns államok 

példájával érvelt: azok az erôsebbek, a katolikus államok 

hanyatlóban vannak. A szerzetesi fogadalom 

ügyében a cseh–osztrák kancellária 

1770-ben tett javaslatot, ennek értelmében 

a fogadalom csak a nagykorúság 

elérése, vagyis a betöltött 24. év után engedhetô 

meg. Addig ezt már akár 18 évesen 

vagy még korábban le lehetett tenni. A pápa 

tiltakozott a rendelkezés ellen, mert 

elôtte nem kérdezték meg, ettôl függetlenül 

azonban a birodalomban ettôl kezdve 

ehhez tartották magukat. A pápa maga is 

megengedte ezt, ahogy egyéb ügyekben is 

eleget tett Mária Terézia kéréseinek. 

Az elôbb már elôkerült a jezsuiták 

kérdése, a század derekának ez volt az 

egyik sokat tárgyalt problémája. A felvilágosodás 

korifeusai többnyire minden kérdésben 

szembefordultak az egyházzal, de 

ezen belül is a jezsuiták voltak leginkább 

a maró kritika céltáblái. Éppen a katolikus 

Bourbon-államokban, vagyis Franciaországban 

és Spanyolországban, sôt 

Portugáliában is a kormányzat a század 

dereka táján betiltotta a Jézus Társasága 

mûködését. Van Swieten, aki maga is szabadkômûves 

volt (mint Kaunitz is, tehát 

elvben antiklerikális) már 1759-ben így 

írt Mária Teréziának a jezsuitákról: „Abban 

a helyzetben vagyok, hogy a legbiztosabb 

bizonyítékát szolgáltathatom annak, 

hogy a Társaság igazi célja a kezdetektôl 

az volt, hogy meggazdagodjon, és hogy a 

vallás csak ürügy volt Felséged és dicsô 

ôsei kegyességével való visszaélésre.” 

A rend spanyolországi feloszlatása után Mária Terézia 

azt írta III. Károly spanyol királynak: „Azon nagyrabecsülés 

ellenére, amelyet mindig éreztem a Társaság iránt, és amelyet 

az az országaimban tanúsított buzgósága és jó magaviselete 

által ki is érdemelt, a rend feloszlatását nem fogjuk megakadályozni.” 

Rögtön hozzá is tette azonban, hogy a jezsuita vagyon 

felett a pápa nem rendelkezhet. Ezt az államnak kell felhasználnia 

a vallás és az állam javára. Károly, a spanyol felvilágosult 

abszolutizmus kiváló képviselôje, válaszában támogatásáról 

biztosította a császárnét ebben az ügyben. 


67


68 

Amikor azonban XIV. Kelemen 1773-ban bullájával 

csakugyan feloszlatta a rendet, Mária Terézia a következôket 

írta bizalmasának, Enzenberg grófnônek 1773. október 

16-án: „A jezsuiták ügyében vigasztalhatatlan és kétségbeesett 

vagyok. Egész életemben szerettem és becsültem 

ôket, sohasem láttam mást bennük, mint ami épületes. Ezt 

az irányt azonban teljesen elhagytam és a kérdés kivizsgálását 

egy bizottságnak adtam át, ennek élén Krösel [valójában 

Klessl – N. E.] udvari tanácsos áll, és mások is. Csak 

az Ön számára írom meg, féltem ôket, mert sok pénzügyi 

gazemberséget fedeztek fel, ezt Németalföldön és itt 

Csehországban különösen valóban eltüntették. Az a vagyon, 

amely most az övék, nem fedezi ellátásuk költségeinek 

a felét sem, az állam pénzügyei pedig nem vállalhatják. 

Az az elképzelés, hogy kapjon minden egyén, aki valahol 

foglalkoztatva lesz, 350 frankot, a többiek pedig 200 frankot, 

nem tartható fenn. A Szt. Anna-rendház az eszközök 

[remèdes] és bor eladásából havi 3000 frankot vett be a 

vendéglôsök és a csokoládékészítôk kárára, mert ezt is árusította, 

meg a Professhausban készített ruhákat is mind, ha 

mindezt megtéríthetném, nagyon örülnék, de attól félek, 

hogy még egyéb dolgok is elôkerülnek. 40 millióról beszélnek, 

amelyet 1757 óta Angliába, Hollandiába, Lipcsébe 

küldtek.” 

A Klessl-féle bizottság, amelynek egyébként Martini is 

tagja volt, valóban fényt derített rá, hogyan igyekeztek vagyonukat 

menteni. Amit másutt már korábban megtettek 

ennek a megelôzésére, azt most már itt Mária Terézia szerint 

nem lehet megtenni. A gyóntatást mindenképpen el 

kell venni tôlük, a magántanítást meg a külfölddel való levelezést 

is meg kell tiltani nekik. A bizottság véleménye 

szerint, ha az egykori vezetôk, akik most házi ôrizetben 

vannak, tudnak valamit tenni az Angliába, Hollandiába és 

Oroszországba kicsempészett javak visszaszerzése érdekében, 

akkor meg kell emelni a nyugdíjukat, ha nem, akkor 

meg kell szigorítani a felügyeletet felettük. Az uralkodónô 

ne legyen többé jóságos. 

A bizottság jelentésére Mária Terézia azt válaszolta, 

hogy jómaga már néhány éve tartózkodó volt a renddel 

kapcsolatban, de addig tényekrôl nem szerzett tudomást, 

így minden csak feltételezésen alapult. Arra is hivatkozhatott, 

hogy amikor 1767-ben jezsuita gyóntatója megvakult, 

egy ágostonos kanonokot rendelt maga mellé gyóntatónak. 

A feloszlatott rend tagjainak nem volt szabad a lelkipásztorkodásba 

bekapcsolódniuk, amennyiben korábban 

nem vettek benne részt. Migazzi érsek viszont ilyeneket is 

enged mûködni ezen a területen, ami érdemben ellentmond 

a bulla rendelkezéseinek, de a pápa nem lépett fel 

ellene. 

Mária Terézia továbbra is szívén viselte a feloszlatott 

rend tagjainak a sorsát. A rendtagok egy alkalommal 100 

forintot kaptak, azután havi 16 forintot, ami nyomorúságos 

összeg. Az egyetemi oktatókat elbocsátották, a teológiai karokon 

a teológiai tantárgyakat az ágostonosok és a domonkosok 

vették át. A középiskolában oktatók megmaradtak iskolájukban. 

A 16 forint különösen az öregek és elgyengültek 

esetében nyilvánvalóan kevés, tehát nekik 25 forintra 

kell emelni az összeget. Különbözô stallumok, vagyis egyházi 

jövedelmek juttatásánál a már benefíciumokkal rendelkezôk 

elôtt ezekre, ti. a jezsuitákra kell gondolni. A rend 

iratait, kéziratait, amelyeknél „nem volna tanácsos, hogy 

azok idegen kézre kerüljenek”, el kell égetni. 

XIV. Kelemen 1774-ben meghalt, így Mária Terézia 

uralkodása alatt immár a harmadik konklávéra került sor. 

1775 februárjában meg is választották Braschi bíborost, 

aki a VI. Pius nevet vette fel. A bíborosi testületen belül ô 

volt a királyellenes párt vezetôje. Mária Terézia egy udvari 

bálon értesült a választás eredményérôl, örvendetesnek tartotta, 

és rögtön helyben tájékoztatta is a katolikus hatalmak 

képviselôit. 

Az ünnepek számának a csökkentése a birodalomhoz 

tartozó ortodoxokat illetôen is felvetôdött. Ezzel kapcsolatban 

Mária Terézia Kaunitzhoz írt levelében az ortodoxok 

babonás voltát, tudatlanságát, bûneiket is felemlegette. Ez 

teljesen egybevágott az ortodoxokra vonatkozó katolikus 

egyházi felfogással. 

Minden ellentét ellenére Mária Terézia igyekezett a 

mindenkori pápával jó viszonyban maradni. Amikor 

VI. Pius Valenti madridi nunciust, aki osztrák alattvaló 

volt, bíborossá akarta tenni, s ehhez Mária Terézia engedélyét 

kérte, a császárné Kaunitznak ezt írta: „mindenképpen 

meg kell engedni, ilyen apróságokkal tartja fenn az ember 

a barátságot, és most éppen közömbös, kik a bíborosok”. 

1776-ban von Greiner udvari tanácsos Migazzival 

szemben egy munkában kifejtette, hogy a pápa önmagában 

véve nem csalatkozhatatlan, és nem is áll a zsinat felett. 

Mária Terézia így reagált: „Ez a munka végtelenül szívem-

ôl szól, elôvigyázatosan lehet megtárgyalni, hogy minden 

botrányt el lehessen kerülni, nagyon le vagyok kötelezve 

Ön iránt ezért a feljegyzésért.” A papság hibáit mindenképpen 

ki akarta küszöbölni, ezért szorgalmazta a jobb teológiai 

képzést. Amikor egy egykor hibázott, de újabban jó magaviseletû 

pap bécsi letelepedésre kért engedélyt, Mária 

Terézia ekképpen válaszolt: „Nem szívesen, azokat a papokat 

kell alkalmazni, akik hiba nélkül állnak, ha a rosszak 

protekciót találnak, sohasem tisztul meg ez a [ti. papi – N. 

E.] rend.” 

1777-ben Csehországban egyesek vissza akartak térni 

a huszita tanokhoz. Mária Terézia utasítása a következô 

volt: „Semmi üldözési szellem, de még kevésbé közömbösség 

vagy tolerancia.” A törekvést betiltották a helyi hatóságok, 

erre a résztvevôk az evangélikus valláshoz akartak 

csatlakozni. Mária Terézia Erdélybe szándékozta ôket 

számûzni, de József és Kaunitz kérésére elállt ettôl. Azt is 

megtiltotta, hogy az egyház a jövôben nagy adományokat 

kapjon; haldokló mellett a pap nem írhatja meg egymaga a 

végrendeletet. 

Az egyházon belül a felvilágosodás egyik hatása egy 

Hontheim (Febronius) nevû püspök tanításán keresztül érvényesült, 

aki a pápa egyeduralmát bírálta és a zsinat felsôbbsége 

mellett foglalt állást. A könyvet és a febroniánus 

tanítást is elítélte a pápa. Van Swieten azt akarta elérni, 

hogy ne tiltsák be a mûvet a birodalomban. Csak 1769-ben 

engedélyezték a könyv megvásárlását, akkor is csak tudósoknak. 

VI. Pius 1779-ben azt kívánta, hogy Hontheim 

vonja vissza tanait, amit ô formálisan meg is tett. A pápa 

erre gratulációk küldését igényelte ebbôl az alkalomból. 

Kaunitz szerint errôl szó sem lehet, hiszen ezeket a tanokat 

a birodalom egyetemein is hirdetik. Végül is Mária Terézia 

zárta le az ügyet: „Azt kívántam volna, hogy az egész ügy ne 

történt volna meg, de ha már ez bekövetkezett, minél kevesebbet 

foglalkoznak vele, annál inkább elfelejtik majd. 

A herceg [ti. Kaunitz – N. E.] tanácsát a jezsuiták ügyében 

is olyan jónak találtam, hogy ebben az ügyben is azt rendeltem 

el, hogy sem az ügy mellett, sem ellene ne írjanak semmit, 

ne is nyomtassanak és ne engedjenek be ilyen mûvet, 

legfeljebb tudósok kaphatják meg elismervény ellenében, 


69 

GIOVANNI ANDREA LAZZARINI (1701–1801): VI. PIUS PÁPA FOGADJA A KÉSÔBBI I. PÁL CÁRT. RÉZMETSZET.


70 

JOHANN DANIEL HERZ (1693–1754): MIGAZZI KRISTÓF PÜSPÖK. 

XVIII. SZ. KÖZEPE. RÉZMETSZET. 

bécsi levéltár esetében egyértelmû, hogy a 

dinasztia múltjának méltó megörökítése 

volt a fô cél. 

A jezsuita rend feloszlatása után a jezsuita 

könyvtárak anyagából alapította a 

bécsi egyetemi könyvtárat, amelyet 1777- 

ben megnyitott a közönség elôtt. Létrehozására 

már 1774-ben utasította 

Kolowrat gróf kamaraelnököt. 

Az egyetemi tanárokról egyszer azt 

jegyezte meg 1780 januárjában: „Úgy találom, 

a professzorok annyira túl vannak 

halmozva munkával sok egyetemen, ezért 

szeretném, hogy a kancellária készítsen 

nekem feljegyzést, az udvari tanulmányi 

bizottsággal együttmûködve, hogyan lehetne 

ôket csak a lényegesre és a legszükségesebbre 

szorítani.” Valójában persze 

az egyetemi tanárok számának a csökkentését 

akarta elérni, de ez ellen minden 

kar – eredményesen – tiltakozott. 

Az örökös tartományokban a különbözô 

mûvészi ágakban szépmûvészeti 

akadémiák mûködtek. Ezeket késôbb egy 

akadémiában vonta össze, az eddig mûvészeti 

ágak szerint különállók ettôl kezdve 

már csak az akadémia osztályait jelentették. 

Ezt a változást nem a császárné mûvészetszeretete 

indokolta, az egész 

Kaunitz kedvéért történt. 

ezt a választófejedelemnek bizalmasan lehet jelenteni, de 1774-ben elrendelte egy tudományos akadémia elôkészítését. 

De már egy évre rá: „Lehetetlen volt, hogy elren- 

nem szabad tanácsként a kezébe adni, hiszen tudnia kell, mit 

kell tennie az egyház fejével szemben. Febroniust sok elvetendô 

mondata miatt, amelyek megbocsáthatatlanok, itt elvemia] 

megalapítását három volt jezsuitával és egy derék 

deljem egy académie des sciences [ti. tudományos akadétették, 

csak tudósok szerezhetik meg, így hát a visszavonás is kémiaprofeszorral. Nevetségesek lennénk a világ szemében.” 

Az akadémiával járó költségek is visszariasztották. Az 

eljutott ide. Úgy tûnik nekem, a választófejedelem mentegetni 

akarná magát miatta. De éppen ez az, amit el kell kerülni. udvari tanulmányi bizottság vonatkozó javaslatára azt válaszolta: 

„Erre lesz még idô.” Ez az idô majd elég hosszú lesz: 

Nem látom az ügyet olyan fontosnak, ahogy beállítják.” 

Mária Terézia az oktatáson kívül a kultúra egyéb területeire 

kevés figyelmet fordított. Az állami kézben lévô bécsi A zene iránti érdeklôdés teljesen egyéni kérdés volt, 

az osztrák tudományos akadémiát 1847-ben alapítják meg. 

levéltárak anyagából létrehozta a Haus-, Hof- und ott kerül majd elô. Az építészet a maga reprezentációs 

Staatsarchivot (vagyis az Ausztriai Ház, az udvar és az állam funkciói miatt már jobban érdekelte. De sok teendôt mégsem 

talált magának. A bécsi belvárosban lévô Burg átalakí- 

levéltárát – maga a sorrend is tanulságos), Rosenthal báróval 

az élén. Hasonlót hozott létre Prágában is. Különösen a tása is szóba került 1766-ban. Elôírása: „semmi fölösleges

díszítés vagy ami túl nagy költséget okozna”. Legfeljebb 

„egy menedékhelyet egy öregasszony számára vagy egy 

uralkodócsaládból származó princessz részére”. Ennél az 

utasításnál figyelembe kell venni, hogy nem sokkal férje 

halála után íródott, a menedékhely alkalmasint az ô számára 

készült volna. 

A szokványos, bigott Mária Terézia-képbe sok minden 

eddig elmondott mellett az sem nagyon illik bele, hogy 

1754-ben a kalendáriumokból kitiltotta a babonákat terjesztô 

történeteket, ahol boszorkányokról és kísértetekrôl 

esne szó. A rendeletet 1766-ban meg is ismételte. 1775- 

ben pedig betiltotta az alkímiát, az aranycsinálási kísérleteket. 

Mindkét esetben megint a felvilágosodás befolyására 

lehetne következtetni, bár szigorúan vett katolikus szemponttal 

is magyarázható. 

A reformok tárgyalásában most már messze túlmentünk 

az eseménytörténet eddig leírt szakaszán. A folytatás 

majd jóval késôbb következik. Reformokról azonban a továbbiakban 

már nem lesz szó. Ezért talán helyénvaló a reformokat 

ismertetô két fejezet végén valamiféle lezárás. 

A magyar történeti tudatban Mária Terézia elsôsorban 

magyar vonatkozásai révén van jelen, erre még kitérünk. 

Ezen túlmenôen azonban az egész Habsburg Birodalomban 

végrehajtott reformsorozat nemigen szerepel. A pártállami 

történetírás II. Józsefet állította az elôtérbe mint a következetesen 

antiklerikális, radikális újítót, aki lám, még a 

pápával is képes volt összeveszni. Ebben a perspektívában 

pedig a Mária Terézia-féle reformok, az úrbérrendezést és 

a Ratio Educationist leszámítva nem is számítottak, nem 

vertek nagy port. 

Holott ha végiggondoljuk, amirôl eddig szó volt, vagyis 

a központi kormányzás kétszeres reformja, a gazdaságpolitika 

lépései, a társadalompolitika az úrbérrendezésen túlmenôen, 

a hadsereg fejlesztése, az igazságszolgáltatás elkülönítése 

– felsôbb szinten legalábbis –, az általános népoktatás 

elvi megindítása – olyan reformok ezek, amilyeneket 

ebben a korban Európa perifériáin az északnyugati magtól 

elmaradt országokban a felvilágosult abszolutizmus szokott 

végrehajtani. 

A meghatározás maga korabeli, a despotisme éclairé 

már a 18. sz. második felében sokat emlegetett és általában 

dicsért fogalom. A magyarban megszokott elnevezése voltaképpen 

félrevezetô, hiszen abszolutizmust és felvilágosodást 

emleget, két olyan fogalmat, amelyek voltaképpen 

összeegyeztethetetlenek. Pedig az egész európai periférián 

arról volt szó, hogy a csakugyan abszolutisztikus, tehát politikai 

ellensúly által nem korlátozott rendszerek, általában 

csakugyan a felvilágosodás különbözô irányzatainak a hatása 

alatt, de elsôsorban katonai okokból, a hadsereg korszerûsítése 

érdekében olyan reformokat vezettek be, amelyek 

kétségtelenül a meglévô társadalmi rend fenntartása mellett 

az állam erôsítését tûzték ki céljukul, az állami hatóságok 

döntötték el és valósították meg, ezek pedig valóban 

még erôsen feudális jellegûek voltak, a kulcspozíciókban 

arisztokratákkal. A polgári származású fôembereket sorra 

meg kellett nemesíteni. Amit Mária Teréziánál ebben a vonatkozásban 

láttunk, az az európai periférián közkeletû 

volt. Ezek a katonai, politikai és egyéb reformok pedig, valószínûleg 

a döntéshozók tudta nélkül, netán akaratuk ellenére, 

olyan változásokat hoztak, amelyek elôkészítették a 

késôbbi polgári átalakulást. Nem magát az átalakulást jelentették, 

az az európai periférián a következô század dereka 

táján vagy még késôbb valósult meg. De az ilyesfajta elôkészítô 

szakasz nélkül, amely jó néhány évtizedig eltartott, 

erre a polgári átalakulásra még késôbb került volna sor 

(elég, ha a Balkánra gondolunk). 

Az ilyen értelemben használt fogalmat a Habsburg 

Birodalomban ugyancsak II. József nevével szokták összekötni. 

Holott az ô reformjai valójában azoknak a korábbi 

reformoknak a továbbfejlesztését jelentik, amelyek jórészt 

már Mária Terézia uralkodása idején legfelsôbb kormányzati 

szinten felvetôdtek. Néhány radikális lépéstôl a nemesi 

ellenzés hatására a császárné is visszariadt, jó néhány 

reformot mégis megvalósított, és itt ezen van a hangsúly. 

Az uralkodónô szinte vele született érzékkel tudta reformjait 

elfogadtatni, egyiknek a visszavonására sem kellett sort 

keríteni, legfeljebb a továbbfejlesztésére. Ezzel az érzékkel, 

az országanya öntudatával és biztonságával indította el 

egész birodalmát a polgári átalakulás felé vezetô úton. 

Ô maga biztosan nem így gondolta. A történelem menete 

azonban sokszor nem a cselekvôk szubjektív elképzelésein 

múlik. 


71

Felvilágosult abszolutizmus? - Habsburg Történeti Intézet

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?