„A szavak ismét cserben hagynak”. Hieroglifa, nyelvi krízis - Magyar ...

„A szavak ismét cserben hagynak”. Hieroglifa, nyelvi krízis, nyelvjáték – romantikus és
századfordulós elgondolások
Orosz Magdolna
1. Korszakok között – a választott téma értelmezése
A ’hieroglifa’, ’nyelvi krízis’ és ’nyelvjáték’ fogalma – az itt vizsgált német (nyelvű)
irodalomra és kultúrára vonatkoztatva – olyan jelenségekre utal, amelyek összekapcsolják a
romantika és a századforduló korát, és értelmezésükkel elvezethetnek a modernség későbbi
szakaszaiig és a posztmodernig (bár erről a korszakról, tekintettel annak összetettségére és
problémáinak sokfelé ágazására, itt nem lesz szó). Az előadás címének első fele – „A szavak
ismét cserben hagynak” – pedig idézet egy emblematikus szövegből, Hugo von Hofmannsthal
1902-ben megjelent Egy levél című írásából, amelyet a levél fiktív szerzője után Chandoslevélnek
neveznek, s amely – mintegy közvetítőként – a nyelv és a művészi kifejezés
kardinális szerepét tekintve egyszerre utal vissza és előre korábbi és későbbi folyamatokra.
2. Hofmannsthal és a korai romantika
A levél szövege és a benne felvetett problémakör – az érzékelés, a nyelv, a nyelvi (és
művészi) kifejezés lehetősége és lehetetlensége – a 19-20. század fordulóján különösen élesen
vetődik fel, ugyanakkor viszont egy másik századfordulóra, a 18.-19. század fordulójára,
fordulatot hozó időre [=Wendezeit], a német romantika, különösen a német korai romantika
szakaszára is visszautal. Hofmannsthal maga fogalmazza meg ezt a neki a levél megjelenése
után gratuláló, s benne rokonlelket felfedezni vélő Fritz Mauthnernek írott levelében:
Valaha az én gondolataim is hasonló utakat jártak be, a nyelv metaforikusságától hol inkább
elbájolva, hol inkább megfélemlítve. [...] Valójában mindkettő létezik: ezen gondolatok
megegyezése és bizonyosan megerősítése is az Ön könyve által. Novalis figyelemreméltó
„Monológ”-ja, melyet rendszerint a töredékek után nyomtatnak ki, bizonyára ismerős Önnek?
[...] A különös az, hogy egyáltalán nem voltam tudatában annak, hogy a „Levél”-ben
belebonyolódtam ezekbe a régi gondolatmenetekbe – hiszen az más szempontból íródott – és
csak az Ön sorai nyomán figyeltem fel erre. 1
Hofmannsthal itt nemcsak egy bizonyos Novalis-szövegre utal, hanem egyúttal a német
(korai) romantika hagyományára is, amely fordulatot hozott a (német) irodalomban és
esztétikai gondolkodásban, s amely saját kora filozófiai, esztétikai, irodalmi és egyéb
diskurzusainak problémaköreit kiélezve és egymással összefüggésben igyekezett tárgyalni,
aminek következtében mind esztétikai programjában, mind irodalmi gyakorlatában olyan
ellentmondások, feszültségek és utópiák ambivalens együttese jött létre, amely éppen
ambivalens mivoltában, a feloldva fenntartott ellentétek egységében – továbblépést jelent és
utat nyit a modernség felé.
3. A német korai romantika a megismerésről, a nyelvről
A német romantikát, különösképp a kezdeti szakaszában, többek között az észlelés, a
megismerés, a (nyelvi) kifejezés és ezek kölcsönhatásainak, illetve ezek kölcsönös
feltételezettségének tudata és tudatosítása jellemzi. Az észlelés problémája a Goethe-kor
1 Hofmannsthal, Hugo von: Levél Fritz Mauthnernek 1902. november 3-án, in: uő: Sämtliche Werke Kritische
Ausgabe [=SWKA], 31. köt., szerk Ellen Ritter. Frankfurt/M.: Fischer 1991. 285sk.
1

észlelési paradigmáinak megváltozásában nyilvánul meg 2 , valamint a megismerés
problémájában (amint az többek között Kant, Fichte, Schelling filozófiájában és nyomán
megmutatkozik), amely a korai romantikában esztétikai kérdésként artikulálódik, amiben
Manfred Frank „a jénai korai romantika sajátos teljesítmény[ét]” 3 látja.
A korai romantikus esztétikai és irodalmi koncepció középponti elvei és fogalmai az
emberi érzékelés és megismerés apóriáinak belátásából és az áthidalásukra, elkerülésükre tett
kísérletekből fakadnak, és szükségszerűen összefonódnak elkerülhetetlen közvetettségének és
közvetítettségének problémájával, illetve e közvetítettség nyelvi előfeltételezettségének
belátásában jelentkeznek. Végső soron többféle elgondolás születik arról, hogyan lehetne ezt a
közvetítettséget megszüntetni, elkerülni vagy feloldani. A problémáról való gondolkodás
változatait – redukció eredményeként, de ezáltal a legalapvetőbb változatok felvázolásának
lehetőségével élve – következőképpen lehet összefoglalni 4 :
A) Létezik egy (pesszimista) radikális változat, amely abban áll, hogy az egyén belátja az
abszolút megoldás lehetetlenségét, s nemcsak a megoldásról mond le, hanem önmagát mint
egyént is feladja. Ezt példázza Adelbert von Chamisso Faust című drámatöredéke (1803),
amelyben a megismerés sajátosan nyelvi problémaként fogalmazódik meg: az abszolút
megismerésre, a közvetítettség megszüntetésére törekvő Faust besétál a „rossz szellem”
csapdájába, aki ugyan megígéri neki, „[s] mire ember csak képes, ismerhesd meg” 5 , ez viszont
éppen a nyelv alapvető adottsága miatt lehetetlen. A „rossz szellem” végül jelelméleti leckét
ad Faustnak:
Amint a nyelv, a szó hangzása
Gondolatot közvetít s számodra jel,
Érzéki észleleted, a gondolat maga
neked nyelv csupán s hitvány üres jele
az előled örökkön rejtőző valóságnak. (FF, 507). 6
A megoldás lehetetlenségének belátásával a kereső, abszolútumra törő egyén feladja önmagát,
Faust öngyilkos lesz, halálának oka a vázolt ismeret- illetve jelelméleti apória – Chamisso
álláspontja ezáltal „a minden eszközzel a határokat átlépő önmegvalósításra törő ’fausti’ Én
konfliktusának irodalmi megformálásához csatlakozik, annak sajátos korai romantikus
változatát teremtve meg” 7 , s ezáltal ez a szöveg maga is saját kora kultúrájának
szimptomatikus jele lesz, töredékessége szintén igazolja a probléma negatív megoldásának
következményét.
2 Vö. Lehnert, Gertrud: Verlorene Räume. Zum Wandel eines Wahrnehmungsparadigmas in der Romantik. In:
Deutsche Vierteljahrsschrift für Literaturwissenschaft und Geistesgeschichte 69 (1995). 722-734.
3 Frank, Manfred: Einführung in die frühromantische Ästhetik. Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1989. 233.
4 Eltekintek itt attól, hogy az egyes változatok a német (korai) romantika mely szakaszában merülnek fel,
egyrészt részbeni egymásmelletiségük és az egyes szerzők nézeteinek módosulásai miatt, valamint azért, mert itt
elsődlegesen tipológiai besorolásukra törekszem.
5 Chamisso, Adelbert von: Faust. Ein Versuch [=FF]. In: uő: Sämtliche Werke. Nach dem Text der Ausgaben
letzter Hand und den Handschriften. Szerk. Jost Perfahl. Band 1. München: Winkler, 1975. 500-509, itt 502.
6 Ezzel metaforikusan a 18. században és a Goethe-korban gyakorta felbukkanó „elfátyolozott istennő” és a
rejtett igazság toposza is felsejlik (vö. többek között Schiller: Das verschleierte Bild zu Sais [Az elfátyolozott
saisi kép] című versét vagy Novalis: Hyazinth und Rosenblütchen című, Die Lehrlinge zu Sais [A szaiszi
tanítványok] című regény részét képező meséjét), amellyel Chamisso nemcsak saját kora problematikájához, de
retorikai-nyelvi megfogalmazásához is kapcsolódik.
7 Schlitt, Christine: Chamissos Frühwerk. Von den französischsprachigen Rokokodichtungen bis zum „Peter
Schlemihl” (1793-1813). Würzburg: Königshausen & Neumann, 2008. 77. A romantikus Faust-feldolgozásokról
vö. Riedl, Peter Philipp: Die „wahrhafte Tragödie der neuen Zeit”. Romantische Faust-Lektüren. In: Aurora 65
(2005), 107–125.
2

B) A Chamisso képviselte változattal szemben léteznek kevésbé radikális kísérletek is,
amelyek egyensúlyt keresnek a cél lehetetlenségének belátása és a megvalósítására törekvés
között, mégpedig másfajta megismerési módok keresése révén, amikor már nem (csak)
filozófiai/ episztemológiai, hanem elsősorban esztétikai megismerésről, valamint különféle
megismerési területek egyesítéséről lesz szó. Jól példázza ezt Friedrich Schlegel szintetizáló
gondolkodása, amelyet a „progresszív egyetemes poézis” fogalmában foglal össze, amely a
különféle érzékelési, megismerési, kifejezési módok közötti egyensúlyt, egységet, szintézist
hivatott megteremteni, egyúttal – mivel az soha véget nem érő folyamat eredménye lehet
csupán – a teljes megvalósulás utópikusságát is érzékelve. 8 A szintézis jellegű poézis
[r]endeltetése nem csupán az, hogy a költészet valamennyi, egymástól különválasztott műfaját
újraegyesítse, és a poézist a filozófiával és retorikával kapcsolatba hozza. E költészet szándéka
és feladata poézist és prózát, zsenialitást és kritikát, műköltészetet és természeti költészetet hol
összevegyíteni, hol eggyéolvasztani, a költészetet elevenné és társassá, az életet és a
társadalmat költőivé tenni, a szellemességet poétizálni, a művészet formáit a műveltség
legkülönfélébb témáival megtölteni-telíteni, és a humor rezdüléseivel átlelkesíteni. 9
A poézist Schlegel mint „jelet”, mint a világ „közvetített képét” érti, amely biztosíthatja a
közvetített és a közvetítő, ábrázolt és ábrázoló közötti egyensúlyt, mert az
a leginkább képes arra, hogy az ábrázolt és az ábrázoló között, minden reális és ideális értéktől
mentesen, a poétai reflexió szárnyain középütt lebegjen, ezt a reflexiót újra és újra
hatványozza, s akárha tükrök végtelen során, megsokszorozza. 10
Schlegel ezzel zseniális kompromisszumot köt, amikor a közvetítettséget szükségszerű
előfeltételként tételezi, hiszen „a totalitás ábrázolhatósága (vagy reflexív megközelíthetősége)
kétséges” 11 marad, de a középütt lebegéssel törékeny egyensúly jön létre 12 , mivel a
(szintetizált) művészi kifejezés képes a jelszerű világ határait a leginkább megközelíteni
azzal, hogy az ábrázolhatatlanságot teszi meg témájául, így mégiscsak ábrázolja azt. 13
Novalisnak a megismerés és kifejezhetőség dilemmájának feloldására irányuló
elgondolásaiban a hangsúly inkább az egységen van, amikor a „mágikus idealizmus” fogalmát
körvonalazza, s felvázolja nemcsak a racionális fogalmi ábrázolásnak, hanem a tárgy intuitív
megragadásának a lehetőségét illetve e kettő egyesítését, törékeny, ambivalens egyensúlyukat
is:
Ha a gondolatokat nem tudjátok közvetetten (és véletlenül) érzékelhetővé tenni, akkor hát
fordítva, tegyétek a külső dolgokat közvetlenül (és önkényesen) érzékelhetővé – ami
éppenséggel azt jelenti, hogy ha a gondolatokat nem tudjátok külső dolgokká tenni, akkor a
8 Friedrich Schlegel korai romantikus esztétikájában a költői művészet „a legmagasabb művészeti forma,
amelyben a leginkább meg lehetett pillantani a jövő művészetét”.” (Scholtz, Gunter: Der Weg zum Kunstsystem
des Deutschen Idealismus. In: Jaeschke, Walter (szerk.): Der Streit um die Grundlagen der Ästhetik (1795-
1805), mit Texten von Humboldt, Jacobi, Novalis, Schelling, Schlegel u.a. und Kommentar. Hamburg: Meiner
1999. 12-29, itt 25.
9 Schlegel, Friedrich: Athenäum töredékek. Ford. Tandori Dezső. In:Schlegel, August Wilhelm/ Schlegel,
Friedrich: Válogatott esztétikai írások. Budapest: Gondolat 1980. 280.
10 Uo., 281.
11 Frank: Einführung, 237.
12 Ez egyúttal az irónia-felfogás alapja is, hiszen az irónia „[a] teljes közlés „feltétlensége és feltételessége,
lehetetlensége és szükségszerűsége közti feloldhatatlan harc érzését kelti” (Friedrich Schlegel: Kritikai
töredékek. Ford. Tandori Dezső. In: Schlegel, August Wilhelm/ Schlegel, Friedrich: Válogatott esztétikai írások.
Budapest: Gondolat 1980. 231).
13 A korai romantika ezáltal előrevetíti „a művészeti és filozófiai avantgárd valódi kezdetét” (Frank: Einführung,
233.
3

külső dolgokat változtassátok gondolatokká. Amennyiben nem vagytok képesek egy gondolatot
önálló, rólatok leváló – s ezzel egyszerre idegenné váló – azaz külsőként megjelenő lélekké
tenni, járjatok el hát fordítva, a külső dolgokkal így – és őket változtassátok át gondolatokká.
Mindkét művelet idealista. Aki mindkettőt teljes mértékben birtokolja, az a mágikus idealista. A
két operáció tökéletességének nem szabadna a másiktól függenie. (NS 3, 301) 14
A folyamat eredménye egy nem-jelszerű jel, illetve nyelv lehet, amely „[e]gyszerre
közvetíthető és közvetíthetetlen – reprezentáló és nem reprezentáló, tökéletes és tökéletlen –
sajátos és nem sajátos” (NS 2, 551), és a művészetben/ költői kifejezésben szintén
összekapcsolja a megismerés különböző területeit:
A transzcendentális költészet filozófiából és költészetből vegyül össze. Alapjában véve
minden transzcendentális funkciót egybefog, és valójában a transzcendentálist magát
tartalmazza. A transzcendentális költő maga a transzcendentális ember. (NS 2, 536)
A mágikus idealizmus elsőrendű terepe ezáltal a (más területeket magába olvasztó) költői
nyelv mint a világ mágikus egységének valamifajta megragadására képes kifejezési forma,
hiszen „[a] költők igéinek mágikus ereje van; a köznapi szavak is bűbájosan csengenek, és a
megbűvölt hallgatókat elmámorítják”. 15
A korai romantika korán meghalt alkotóinak egyike, Wackenroder is nagy figyelmet
szentel a művészi kifejezésnek és a nyelvnek. Különféle műfajú szövegekből összeálló
(posztumusz megjelent) művében, az Egy kolostori barát szívbéli vallomásaiban a művészi
kifejezés és nyelv mint a transzcendencia közvetítője jelenik meg. Wackenroder szerint a
köznapi nyelv, a „szavak nyelve” deficites, mert nem képes a transzcendencia közvetítésére,
ezzel szemben létezik két csodálatos nyelv, egyrészt a természet nyelve, másrészt a művészi
nyelv, amely képes arra, hogy a minden nyelvi kifejezésben benne rejlő közvetítettséget a
maga mitikus-isteni intuivitása révén megszüntesse:
A művészet egy teljesen másfajta nyelv, mint a természet; de hasonló, titkos és sötét útjain ez
is csodálatos erővel képes hatni az emberi szívre. Képekben szól hozzánk, tehát hieroglifákat
vesz igénybe, melynek betűit szokott formáik alapján ismerjük fel és értjük meg. De olyan
csodálatra méltó és lenyűgöző módon olvasztja egybe e látható alakokkal a szellemit, a nem
érzékit, hogy egész lényünket és mindent, ami csak bennünket alkot, alapjaiban rázza fel és
hatja át. 16
A nyelv titokzatos-misztikus jellege Wackenroder felfogásában a „hieroglifa-írás”-ban
összpontosul 17 , amely fogalom Novalis: A szaiszi tanítványok című regényének első
mondatában is felbukkan, s – mivel „Az első művészet hieroglifa-tan” (NS 1, 79) – ebben a
művészi nyelvben megvalósulhat az ősi egység, a jelölt és jelölő, tárgy és kép, gondolat és
kifejezés egysége, mivel a jel jelszerűsége látszólag megszűnt, azonosság jön létre jelölt és
jelölő között:
14 Novalis (Friedrich von Hardenberg): Schriften [= NS]. Die Werke Friedrich von Hardenbergs. Bd. 1-4. Szerk.
Paul Kluckhohn és Richard Samuel. 2. kieg., bőv., jav. Kiad. Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft
1960skk. Az „idealista” megjelölést kiegészítő „mágikus” jelző tulajdonképpen Novalisnak mind Kant, mind
Fichte filozófiájától való eltávolodását jelzi.
15 Novalis: Heinrich von Ofterdingen. Ford. Márton László. Budapest: Helikon 1985. 23.
16 Wackenroder, Wilhelm Heinrich: Egy művészetrajongó szerzetes vallomásai. Ford. Kelemen Pál. In: Lk.k.t. 7-
8. (2001), 85-96, itt 94.
17 A gondolat maga tulajdonképpen nem új (például már Hamann-nál, Kantnál, de Schillernél is megtalálható,
vö. Kemper, Dirk: Sprache der Dichtung. Wilhelm Heinrich Wackenroder im Kontext der Spätaufklärung.
Stuttgart/Weimar: Metzler 1993. 187skk.), a korai romantikában azonban különleges jelentőségre tesz szert.
4

Akkor jő el az aranykor, amikor minden szó – szóalakzat – mítosszá válik – és minden alakzat
– nyelvi alakzat – hieroglifa lesz, amikor megtanuljuk – kimondani és leírni az alakzatokat –
plasztikussá és zeneivé tenni a szavakat.
Mindkét művészet összetartozik, szétválaszthatatlanul összefonódtak és egyszerre válnak
tökéletessé. (NS 3, 123sk.) 18
A szinte lehetetlen feladat megvalósítása a korai vagy akár későbbi romantikus szerzőknél a
művészre hárul, s az egyes szerzők művei illetve a művek fiktív (művész)alakjai jól példázzák
a különféle utakat és tévutakat. 19
C) A pesszimista radikális és az egyensúlyra törekvő korai romantikus elgondolások mellett
létezik egy játékosan radikális változat is, amely a közvetítettséget a jelek játékában, egyfajta
nyelvjátékban oldja fel. Ez a variáns ily módon a jel alkotóelemeinek misztikus egységével a
szétválasztásukat helyezi szembe. Friedrich Schlegelnek az Athenäum című folyóirat záró
számában megjelent esszéje, amely Az érthetetlenségről címet viseli, ironikusan és önreflexív
módon annak lehetőségét mérlegeli, hogy a nyelv kommunikációs potenciálja korlátozódhat,
a nyelv használója és a pragmatikus, értelemközlő nyelvhasználat háttérbe szorulhat, a nyelv
„működése” a nyelvi jelek egymás közötti összekapcsolódására koncentrálódhat, ha „a szavak
gyakorta jobban megértik önmagukat, mint azok, akik használják őket”. 20 A nyelv önmagáért
valósága abban is megmutatkozik, hogy Schlegel a saját korábbi kijelentéseit, állításait,
provokatív töredékeit, paradoxonjait kommentálva állandó mozgásban tartja az érthetőségértelmezhetőség
és érthetetlenség-értelmezhetetlenség határait, a kifejezés és önkifejezés,
komoly beszéd és szójáték oppozicionális mozgásait. 21
Novalisnál is felbukkan a nyelv önkényessége és játékos mivolta. Monológ című rövid, de
igen összetett szövegében rámutat a nyelv és tárgya közötti kapcsolat nem szükségszerű,
önkényes voltára:
A beszéd meg az írás voltaképp bolondság; az igazi beszélgetés puszta szójáték. Csak ámulni
lehet azon a nevetséges tévedésen, hogy az emberek hitük szerint a dolgok kedvéért beszélnek.
Éppen a nyelv sajátlagosságát, hogy pusztán önmagával törődik, téveszti szem elől
mindenki. 22
A Monológban tételezett nyelv elvont, matematikai, melyben a jelölők egymással
kommunikálnak:
Ha legalább értésükre lehetne adni az embereknek, hogy úgy vagyunk a nyelvvel, mint a
matematikai formulákkal – melyek saját, külön világot alkotnak – csupán önmagukkal
játszódnak, semmi mást nem fejeznek ki, mint önnön csodálatos természetüket, és éppen ezért
18 A „hieroglifa” kérdéséhez vö. Keiner, Astrid: Hieroglyphenromantik. Zur Genese und Destruktion eines
Bilderschriftmodells und zu seiner Überforderung in Friedrich Schlegels Spätphilosophie. Würzburg:
Königshausen & Neumann 2003. 112skk..
19 Ebben a vonatkozásban különösen fontos Ludwig Tieck: Franz Sternbald vándorlásai, Novalis: Heinrich von
Ofterdingen, Clemens Brentano: Godwi című regénye, de a probléma többféle, a tragikustól az ironikusig vagy
akár paródiáig menő változatát mutatják fel a későbbi romantikus szerzők közül elsősorban E.T.A. Hoffmann
elbeszélései.
20 Schlegel, Friedrich: Az érthetetlenségről. Ford. Vámosi Pál. In: Kultusz és áldozat. A német esszé
klasszikusai. Szerk. Salyámosy Miklós. Budapest: Európa 1981. 79-92. A szöveghely összetettségéről, a szöveg
idézet-jellegéről és értelmezéséről vö. Schumacher, Eckhard: Die Ironie der Unverständlichkeit. Frankfurt/M.:
Suhrkamp 2000. 186sk.
21 A fogalmakkal való lezáratlan játék jellemzi az egész szöveget, „[a] probléma felvetése eltolódik, a rejtvény és
a megoldás fogalmai átértelmeződnek: a megoldhatatlanság már nem, legalábbis már nem csak rejtélyes titokra
vagy meglelhetetlenül elrejtett üzenetre utal, hanem az érthetetlenség lehetőségének, valamint a tökéletes
érthetőség lehetetlenségének elismerésére” (Schumacher: Die Ironie der Unverständlichkeit, 247).
22 Novalis: Monológ. Ford. Radics Viktória. In: Átváltozások 12-13 (1988), 35.
5

oly kifejezők – éppen ezért tükröződik bennük a dolgok különleges viszonylatjátéka. Csakis
szabadságuk révén részei a természetnek, és csak szabad mozgásukban jelenik meg a
világlélek, és teszi őket a dolgok törékeny mértékévé és metszetévé. 23
Novalis ebben a szövegben a jelölők közötti kapcsolódásokat különösen a művészet és a
poézis számára tartja fontosnak, mert a művész, a költő az, akinek ezt a fajta nyelvet értenie
és használnia kell. Mégsem abszolutizálja a nyelvjáték lehetőségét, mert a művészi
kifejezésről/ nyelvről vallott nézetei mindegyre más-más aspektust nyomatékosítanak és
megnyitják az utat felfogása sokrétű értelmezhetősége előtt – amint azt Hofmannsthal
reakciója is mutatja, éppen a szöveg egyik mozzanatát hangsúlyozva.
4. A századfordulós nyelvi válság mozzanatai
A századforduló – amint az Hofmannsthal reakciójából kitűnik – folytatja és egyúttal kiélezi a
romantikus ellentmondásokat, és ebben különös jelentőségre tesz szert a kor tudományos,
filozófiai, pszichológiai és irodalmi/művészeti diskurzusa – különösképpen az Osztrák-
Magyar Monarchia (a Musil-féle „Kákánia”) sajátos kulturális „terében”, amely koncentrálva
mutatja fel a korszak sajátosságait és problémáit. Ernst Mach empiriokriticista elmélete egy
atomizált világot és egy atomizált egyént implikál, amely egyenesen vezet el a Hermann Bahr
megfogalmazta kijelentéshez: „Az Én menthetetlen!” 24 Friedrich Nietzsche számos művében
kritikusan elemzi és értelmezi át az európai kultúra hagyományos normáit és értékeit,
Sigmund Freud pedig a pszichoanalízis elméletében foglalja elméleti keretbe az emberi lélek
sokrétűségét, és értékeli át a személyiségszerkezetet. 25 Az irodalmi diskurzus a maga sajátos
eszközeivel ragadja meg és artikulálja a problémákat, a nyelviség, a kifejezés, az elbeszélés és
elbeszélhetőség kérdését, az érzékelés atomizálódását 26 , az Én válságát, mivel az egyén mint
az ön- és a világértelmezés szubjektuma különböző területek/részterületek (tudatos, nem
tudatos, tudattalan, természetileg, illetve társadalmilag meghatározott elemek)
konglomerátumaként tételeződik 27 , az Én már nem képes arra, hogy belső vagy külső
összefüggéseket érzékeljen és nevezzen meg, azaz értelmezzen, az ön- és világértelmezés
nyitottá, lezáratlanná illetve lezárhatatlanná válik.
Ebben a környezetben különös hangsúlyt kapnak a nyelvi kifejezés és az ön- és
világtapasztalás összefüggései, amelyben különleges fontosságra tesznek szert Nietzsche,
valamint részben az ő nyomán Mauthner nyelvről vallott nézetei, amelyek a nyelvi kifejezés
megkerülhetetlen közvetítettségének, a nyelv metaforikusságának (már a korai romantikában
is különféle formában megfogalmazott) problémáját járják körül. Nietzsche A nem-morálisan
fölfögott igazságról és hazugságról című (1873-ban keletkezett, de csak 1896-ban ismertté
vált) esszéjében a metaforikusság a nyelv, illetve az emberi megismerés alapvető sajátsága,
23 Uo.
24 Bahr, Hermann: Das unrettbare Ich. In: Wunberg, Gotthart (szerk.): Die Wiener Moderne. Literatur, Kunst und
Musik zwischen 1890 und 1910. Stuttgart: Reclam 1981. 147-148, itt 148.
25 Freud elmélete ugyanakkor a Goethe-kori illetve a romantika korában többféle formában, így az irodalomban
is sokrétűen tételezett felismeréseket, sejtéseket viszi tovább, amelyek a személyiség tudatalatti rétegeinek
meglétére utaltak.
26 Riedel igen határozottan mutat rá, hogy itt olyan változásokról van szó, amelyek révén maga az irodalom is
„újrafogalmazza elsődleges tárgyát”, hiszen „az irodalmi szubjektum-objektum átalakul. Az ’ember’ és
’természete’ 1900-tól kezdődően az irodalmi szövegekben [...] a korábbitól felismerhetően eltérő diszkurzív
kifejezést nyer. [...] Az irodalmi modernség keletkezése az irodalmi antropológia paradigmaváltását implikálja.”
(Riedel, Wolfgang: „Homo natura”. Literarische Anthropologie um 1900. Berlin/New York: de Gruyter 1996.
VIII).
27 A személyiségkoncepcióban a századfordulón végbement változásokról vö. Titzmann, Michael: Das Konzept
der ‘Person’ und ihrer ‘Identität’ in der deutschen Literatur um 1900. In: Pfister, Manfred (szerk.): Die
Modernisierung des Ich. Studien zur Subjektkonstitution in der Vor- und Frühmoderne. Passau:
Wissenschaftsverlag Richard Rothe 1989. 36-52.
6

amely megakadályozza, hogy a világ jelenségeiről igaz kijelentéseket tegyünk 28 , mivel az
igazság pusztán
[m]etaforák, metonímiák, antropomorfizmusok át- meg átrendeződő serege, azaz röviden:
emberi viszonylatok összessége, […]: az igazságok illúziók, metaforák, amelyek megkopván
elveszítették érzéki erejüket, képüket veszített pénzérmék, amelyek immár egyszerű fémek
csupán, s nem csengő pénzdarabok. 29
Nietzsche ebből azt a következtetést vonja le, hogy „a szubjektum és az objektum” között
„mindössze esztétikai viszony lehet” 30 , vagyis a nyelv nem alkalmas megismerési eszköz – a
mindennapi kifejezések nyelvi elemzésével Nietzsche végső soron nyelvkritikai álláspontra
jut, és hozzájárul a „nyelvi probléma” tudatosításához. 31 Nietzsche korai méltatója, Fritz
Mauthner a Beiträge zu einer Kritik der Sprache [Nyelvkritikai adalékok] című, 1901-1902-
ben megjelent három kötetes művében szintén azt hangsúlyozza, hogy az igazság nyelvi
jelenség, hiszen „az igazság fennkölt fogalma is csupán emberi fecsegés” 32 , ennélfogva a
nyelv nem alkalmas a világ megismerésére, a valóság és a nyelv között nem áll fenn
közvetlen kapcsolat vagy megfelelés, de a művészet eszközeként megmarad a nyelv, mert
„pompás művészi eszköz a nyelv, viszont […] csak nyomorúságos eszköze a
megismerésnek”. 33
Hugo von Hofmannsthal Egy levél című szövege a fiktív levélíró maszkjában és mintegy
300 évvel korábbra helyezve (a levél dátuma 1603. aug. 22., a keletkezés tényleges ideje 1902
nyara) folytatja a gondolatmenetet, egyúttal – mivel Philipp Lord Chandos művész – a
mauthneri kiút, a nyelv mint „pompás művészi eszköz” lehetőségeit is mérlegeli.
A korábban sikeres művész Chandos, aki műveiben mintegy az európai irodalom
hagyományait az ókori görög-római formáktól saját koráig végigjárva enciklopédikus
alkotásra törekedett, „egy titkos, kimeríthetetlen bölcsesség hieroglifáiként” megfejtendő „a
régiek által ránk örökített meséket és mitikus elbeszéléseket” 34 , s közben a műfajok széles
skáláját átfogó újabb művek megírását is tervezte 35 , kétéves hallgatását magyarázva felállítja
diagnózisát:
Minden részekre esett szét előttem, és a részek újabb részekre, és már semmit sem sikerült
egyetlen fogalommal megragadnom. A szavak egymástól elszakadva úsztak körülöttem […],
az ürességbe rántják az embert. (L, 259sk.)
28 Az ’igaz’ kijelentés itt ismeretelméleti (azaz „nem morális” értelemben) értendő, a problémakör később
Wittgenstein és a Bécsi Kör elgondolásaiban vetődik fel, és az analitikus filozófia illetve a modern
nyelvtudomány kardinális nézeteit vetíti előre.
29 Nietzsche, Friedrich: A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról. Ford. Tatár Sándor. In: Athenaeum
2. I. köt. (1992): 3. füzet. 3-15, itt 7.
30 Uo., 10.
31 Behler szerint Nietzsche nyelvkritikája „paradigmatikus jelleggel bír a nyelvről való modern gondolkodás
számára” (Behler, Ernst: Ironie und literarische Moderne. Paderborn: Schöningh 1997. 263). Behler itt
összekapcsolja Nieztsche filozófiáját többek között a (korai) romantika nézeteivel.
32 Mauthner, Fritz: Beiträge zu einer Kritik der Sprache. Stuttgart/Berlin 1901/1902. Változatlan utánnyomás:
Frankfurt/M./Berlin/Wien: Ullstein, 1982. 3. köt. 713.
33 Uo., 1. köt. 93.
34 Hofmannsthal, Hugo von: Egy levél [= L]. Ford. Schein Gábor. In: Kerekes Amália/Orosz Magdolna/Teller
Katalin (szerk.): „und die Worte rollen von ihren Fäden fort”. Sprache, Sprachlichkeit, Sprachprobleme in der
österreichischen und ungarischen Kultur und Literatur der Jahrhundertwende. Kétnyelvű reader. Budapest:
ELTE Germanisztikai Intézet 2002. 257-263, itt 258.
35 A fiktív levélíró az európai irodalom fontosabb műfajait és formáit idézi fel korábbi és tervezett műveiként,
egyúttal intertextuális utalásokkal mintegy saját elképzeléseiként említi a levél címzettje, a valódi személy angol
filozófus, Francis Bacon műveit.
7

Mindez egy szinte eufórikus egység-érzés, világtapasztalás után következett be, Lord
Chandos visszatekintve idézi fel az elmúlt állapotot:
[...] akkoriban egyfajta szüntelen megrészegültségben éltem, és a létet egyetlen nagy
egységnek éreztem. A szellemi és a testi világ nem alkotott ellentétet, éppily kevéssé az
emberi és az álltai természet, a művészet és az, ami nem tarthat számot a művészet rangjára, a
magány és a közösség; mindenben a természet megnyilvánulását láttam, az őrület
eltévelyedéseiben ugyanúgy, mint a spanyol ünnepi etikett legkifinomultabb szabályaiban [...];
és a természet teljességében önmagam jelenlétét találtam meg [...]. (L, 258)
A szétesést folyamatként érzékeli, amelyben először az absztrakt fogalmak („szellem”,
„lélek”, „test”), majd a (morális és másfajta) ítéletek lehetetlenülnek el számára, hogy a végén
a köznapi kifejezések sora és a nyelvhasználat is csupán benső ürességét és hallgatását
leplezendő működhet, mert „[m]inden részekre esett szét előttem, és a részek újabb részekre,
és már semmit sem sikerült egyetlen fogalommal megragadnom” (L, 259), s „a magány
rettentő érzése” (L, 260) keríti hatalmába – a „titkos […] hieroglifák” (L, 258) általi
kifejezhetőség lehetősége megszűnt. 36
Chandos ugyanakkor eljut egy másfajta észleléshez – de nem kifejezéshez: a dolgok
(egyes dolgok, átmenetileg) jelentőssé/ jelentésessé válhatnak az őket jelentőségteljesként
észlelő pillantás számára:
Egy locsolókanna, egy szántón felejtett borona, egy kutya a napsütésben, egy szegényes
templomudvar, egy nyomorék, egy kis parasztház, bármi válhat a kinyilatkoztatás edényévé. E
dolgok mindegyike és ezer másik [...] egy bizonyos pillanatban, melynek előidézése
semmiképpen sem áll hatalmamban, olyan bensőséges és megindító hatást gyakorolhat rám,
hogy azt kifejezni minden szó szegénynek látszik. (L, 260)
A Chandos-levélben nemcsak az elhallgatás, a nyelv szétesésének folyamata jelenik meg,
hanem artikulálódik a kiútkeresés is, a menekvésre több megoldás lehetséges: egyrészt a teljes
elhallgatás, hiszen Chandos „két évi hallgatás” (L, 257) után írja meg levelét, és valóban
egyfajta „néma”, csak a külsőségei révén fenntartott életet folytat: „[...] alig hihetően üres
életét élek, és fáradságomba kerül, [...] hogy elrejtsem bensőm merevségét” (L, 261).
Másrészt viszont felbukkan az alternatív jelölési és kifejezési formák keresése is: ilyen lehet a
szimbolikus, jelentéshordozó pillanat, amely a jelölő és a jelölt egységének intuitív,
pillanatnyi helyreállítását teszi lehetővé:
Mintha csupa rejtjelkulcsból állna a testem, melyek mindent megnyitnak számomra. Ilyenkor
úgy érzem, mintha új, sejtelmekkel teli viszonyra léphetnék a lét teljességével, amint a
szívünkkel kezdenénk gondolkozni. (L, 261)
Ez a villanásnyi egység a dolgok „észrevétlen jelenlét[ében], néma lényegiség[ében]” (L, 262)
nyilatkozhat meg, s ennek a világhoz való intuitív-szubjektív, majdhogynem misztikus
kapcsolatnak az eredménye egyfajta ideális, de (még) nem létező nyelv lehetne, amely a jelölő
és jelölt közötti elvesztett egységet helyreállítaná:
[...] a nyelv, amelyen talán nemcsak írnom, hanem gondolkodnom is adatott, nem a latin vagy
az angol, és nem az olasz vagy a spanyol, hanem egy olyan nyelv, amelynek egyetlen szavát
36 A Chandos-levél környékén keletkezett Hofmannsthal-szövegekben is fellelhetők allúziók a hieroglifára mint
olyan jelre, amely megvalósíthatja jelölő és jelölt egységét. A ’hieroglifa’ gondolatát Hofmannsthal egyfajta
őseredet értelmében is használja, amely isten által adott és csak a természetben, ill. a művész számára (azaz a
költészetben) érhető el, így a Gespräch über Gedichte [Beszélgetés versekről] című írásában az „isteni rejtjelek”
kifejezést használja (vö. SWKA 31, 79).
8

sem ismerem, egy olyan nyelv, amelyen a néma dolgok szólnak hozzám, és amelyen talán a
sírba szállva ismeretlen bírám előtt felelni fogok életemért. (L, 263)
A nem létező nyelv egyúttal a kimondhatatlan határán van, individuális, s e minőségében
mintegy azonosítható magával a művészettel, az irodalommal, mely szintén a nyelv határait
feszegeti – egyúttal az elhallgatást felülíró gazdag retorikával és metaforikával. 37
Mindazok a kérdések, amelyeket a Chandos-levél feszeget, különféle formában
felbukkannak a századforduló, a bécsi modernség irodalmában: a nyelv elégtelenségét mutatja
fel többek között Musil Törless-regénye, amelyben szintén a megismerő számára
bizonytalannak és elmosódottnak tűnő világ megismeréséről van szó, amelyben „[a] szavak
csődje az, ami kínozta; a felismerés kezdete, hogy a szó csupán kezdetleges formája az
élménynek” 38 Ez az élmény alapvető fontosságú Törless számára, és hasonlít a kor más
irodalmi műveiben felbukkanó számos fiktív alak alapélményére, mivel „a dolgok
önállósodásának eredménye, ami abból adódik, hogy a szubjektum a fogalommal együtt az
objektumok fölötti uralmat is elveszíti”. 39 Arthur Schnitzler korai elbeszélései (például A zöld
nyakkendő, Blumen [Virágok]; Die Weissagung [A jóslat]) szintén felidézik a nyelv
megismerésben és közlésben betöltött szerepének megkérdőjelezését. 40 Az ön- és
világtapasztalás kifejezhetetlenségéből fakadó hasadást az érzékelő és az érzékelt dolog
között, az egyén (az Én és a másik) tárgyiasulását és atomizálódását, viszonynélküliségét
tematizáló elbeszélések egész sora – többek között Hofmannsthal: Lovastörténet, A 672.
éjszaka meséje, Leopold Andrian: Der Garten der Erkenntnis [A megismerés kertje], Richard
Beer-Hofmann: Der Tod Georgs [Georg halála] – ugyancsak a hallgatás és kifejezés apóriáit
mutatják fel. 41
A megragadhatatlanság és kifejezhetetlenség zsákutcájából való kiútkeresés jelentős
lehetőségeként fogalmazódik meg Hofmannsthalnál is a látás, a vizualitás megváltozott
funkciója, amely egyfajta vizuális poétikában posztulálódik, amely részben jelen van a
Chandos-levél sajátos képi látásmódjában is. 42 A vizualitás új funkciója jelentkezik igen
határozottan A visszatért levelei címet viselő öt fiktív levélben, amelyben van Gogh
festményei váltják ki az újfajta nyelv lehetőségének belátását: a hirtelen, villámcsapásszerűen
felvillanó, látomásszerű megnyilatkozás feloldja a világ jelszerűségét, a jelölt és a jelölő
közvetítettségét. Egy pillatat alatt bukkan fel ez a fajta minőségileg új holisztikus világ- és
öntapasztalás illetve ön- és világkép: emergenciájuk minőségileg más nyelvi formát is
kívánna meg, az új minőség hirtelen megnyilatkozásának szavakba rögzítését, ami egyúttal
37 Erre utal Wellbery is, azt a paradox mozzanatot kiemelve, hogy „Chandos oly ékesszólóan beszél dolgokról,
amelyek lényegüket tekintve kimondhatatlanok”, vö. Wellbery, David E.: Die Opfer-Vorstellung als Quelle der
Faszination. Anmerkungen zum Chandos-Brief und zur frühen Poetik Hofmannsthals. In: Dangel-Pelloquin,
Elsbeth (szerk.): Hugo von Hofmannsthal. Neue Wege der Forschung. Darmstadt: Wissenschaftliche
Buchgesellschaft, 2007. 186-212, itt 209.
38 Musil, Robert: Törless iskolaévei. Ford. Petra Szabó Gizella. In: uő: Próza, dráma. Pozsony: Kalligram, 1995.
66.
39 Paetzke, Iris: Erzählen in der Wiener Moderne. Tübingen: Francke 1992. 113. Paetzke Musil regényét egyúttal
a modern elbeszélés irodalmi hagyományába állítja.
40 A zöld nyakkendő részletes elemzését ld. Orosz Magdolna: Literary Reading(s) of the Bible. Aspects of a
Semiotic Conception of Intertextuality and Intertextual Analysis of Texts. In: Hays, Richard B./ Alkier, Stefan /
Huizenga, Leroy A. (szerk.): Reading the Bible Intertextually. Waco (Texas): Baylor Univ. Press, 2008. 191-
204, 306-312; más Schnitzler-szövegek elemzéséhez vö. Orosz Magdolna: „Worte lassen sich in verschiedener
Weise auslegen”. Arthur Schnitzlers Sprachkritik (megj. előtt).
41 A kapcsolódási pontokra utal Fromm, amikor a Chandos-levelet Andrian elbeszélésével párhuzamba állítva
elemzi (vö. Fromm, Waldemar: An den Grenzen der Sprache. Über das Sagbare und das Unsagbare in Literatur
und Ästhetik der Aufklärung, der Romantik und der Moderne. Freiburg i.Br./Berlin: Rombach 2006. 444skk.).
42 A korai Hofmannsthal-szövegek erős egymásra vonatkoztathatósága világlik ki ebből, amely megelőlegezi a
szerző későbbi alkotó szakaszait is (vö. erről Gretz, Daniela: Die deutsche Bewegung. Der Mythos von der
ästhetischen Erfindung der Nation. München: Wilhelm Fink 2007. 201sk.).
9

mégis lehetetlen vállalkozásnak tűnik: „De hogyan is tudnék ilyen megfoghatatlan dolgot
szavakba önteni, ilyen hirtelen rám törőt, erőset, elemezhetetlent!” 43 Helyette a színek nyelve
sejlik fel a levélíró számára, ami valamiképp visszaadhatná a hirtelen sejtésszerű felismerésta
színek emergenciája minőségileg új nyelvi formát kívánna meg, ez lehetne a színek nyelve:
„De mik is a színek, ha nem a tárgyak legbensőbb élete tör elő bennük!” (VL, 302).
Kiemelendő viszont, hogy ezekben a levelekben, jóllehet az intuitív lényegi pillanat a
Chandos-levélre utal, azzal ellentétben azt mégsem közvetlen világtapasztalás, hanem a
művészet közvetítette látás, „esztétikai gnózis” 44 idézi elő.
Hasonlóképpen erőteljesen hangsúlyozza a látás, az új látás szerepét Rilke is a Malte
Laurids Brigge feljegyzéseiben, ahol azt a művészi kifejezés előfeltételének tekinti:
Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott,
ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig. Most minden odakerül. Hogy
mit történik ott, nem tudom. [...] Látni tanulok. Igen, most kezdem. Elég gyengén megy. De ki
akarom használni az időt. 45
Az elbeszélés és elbeszélhetőség lehetőségeit feszegető regénnyel részben egy időben írt
Briefe über Cézanne [Levelek Cézanne-ról] szintén a „helyes látás”, a „tárgy-élmény”, a
dolgoknak a saját látásélményen alapuló „tárgyiasítása”, tárgyként való megragadása és
ezáltal a lényegük megragadhatósága körül forog, és az irodalmi alkotás számára is újfajta
kifejezés keresését teszi előfeltétellé. 46 Részben Hofmannsthalhoz hasonlóan fogalmazza meg
Rilke is a szavak elégtelenségének élményét, és a képiség szerepét a megoldás keresésében:
[J]obban mint valaha éreztem, hogy a szavak nem alkalmasak, és mégis meg kellene lennie a
lehetőségnek, hogy szolgálatunkba kényszerítsük őket, ha képesek lehetnénk arra, hogy egy
ilyen képet természetként nézzünk: akkor mint létezőt valahogyan ki is lehetne mondani. 47
(631)
Az újfajta képi kifejezés, a tárgyak, dolgok mögé és lényegükbe hatolás, a nyelv sajátos
megközelítése eredményezi egyúttal a nyelv metaforikus kapacitásainak kihasználhatóságát,
az elbeszélés újabb – részben játékos – metaforikus lehetőségeit, amelynek során éppen a
(Nietzsche által problematikusnak talált) metafora válik az elbeszélt történet alapjává (többek
között éppen Rilke Malte-regényében, de Schnitzlernél, Hofmannsthalnál, a magyar
irodalomban pedig például Cholnoky Viktornál), egyes esetekben a fantasztikum sajátos
változatai felé is utat nyitva. 48
43 Hofmannsthal, Hugo von: A visszatért levelei [= VL]. Ford. Orosz Magdolna. In: Kerekes Amália/Orosz
Magdolna/Teller Katalin (szerk.): „Remegő himnusz tudj’ isten mire”. Válogatás Hugo von Hofmannsthal és a
bécsi modernség publicisztikájából. Budapest: Gondolat 2005. 279-308, itt 301sk.
44 Renner, Ursula: „Die Zauberschrift der Bilder”. Bildende Kunst in Hofmannsthals Texten. Freiburg i.Br.:
Rombach 2000. 447. A levelek részletes elemzéséhez vö. Orosz Magdolna: „De mik is a színek, ha nem a
tárgyak legbensőbb élete tör elő bennük!” A színek emergenciája Hugo von Hofmannsthal fiktív leveleiben. In:
Kerekes Amália/ Peter Plener/ Teller Katalin (szerk.): A perem felől. Médiakonfigurációk 1900/2000. Budapest:
Gondolat Kiadó 2006. 83-98.
45 Rilke, Rainer Maria: Malte Laurids Brigge feljegyzései. Ford. Görgey Gábor. In: uő: Malte Laurids Brigge
feljegyzései és más szépprózai írások. Budapest: Fekete Sas Kiadó 2002. 264-425, itt 265.
46 A vizualitás szerepéről a századforduló irodalmi törekvéseiben vö. Schneider, Sabine: Verheißung der Bilder.
Das andere Medium in der Literatur um 1900. Tübingen: Niemeyer 2006.
47 Rilke, Rainer Maria: Briefe über Cézanne. In: ders.: Schriften. Kommentierte Ausgabe in vier Bänden. Bd. 4.
Hg. v. Horst Nalewski. Frankfurt/M.: Insel 1996. 594-636, itt 631.
48 Ezzel kapcsolatban vö. Orosz Magdolna: Erzählung und Metapher. In: Árpád Bernáth/ Géza Horváth/ Miklós
Fenyves (Hg.): Germanistik an der Szegeder Universität 1956-2006. Budapest: Gondolat Kiadó 2008. (Acta
Germanica 12.) 108-130.
10

5. A századforduló romantika és posztmodern között
A századfordulós diagnózisok és kiútkeresések során a nyelv és a nyelviség olyan mozzanatai
kerülnek előtérbe, amelyek a vizualitás és általában a medialitás erőteljes reflexiójához
vezetnek – mindezek a momentumok, a nyelvi reprezentáció kérdései, amint e fejtegetésekből
láthatóvá vált, a hangsúlyeltolódások mellett is előzményükként feltételezik a korai romantika
nyelvről, művészi kifejezésről, de akár a képiségről vallott felfogásait. Ugyanakkor bizonyos
mértékig előre is mutatnak a posztmodern által artikulált és a nyelvjátékban is összpontosuló
nyelv- és irodalomfelfogáshoz (másrészt pedig a posztmodernben fel-felbukkanó igény
valamifajta új transzcendenciára, irracionálisra, mitikusra szintén kapcsolódási pontot
teremthet mind a romantikához, mind a századfordulóhoz. Természetesen nem jelenti mindez
azt, hogy a posztmodern egyértelműen visszatérne a romantikához illetve a romantikus
posztulátumokhoz, de felismerhetők olyan trendek is, amelyek megnehezítik a modern és a
posztmodern szigorú szétválasztását 49 , másrészt viszont rámutatnak arra is, hogy a
posztmodern is vissza-visszatér egyes régebbi tradíciókhoz, a „jelentéstulajdonítás”
lehetőségéhez. 50
49 Vö. ezzel kapcsolatban Zima, Peter V.: Zur Konstruktion von Modernismus und Postmoderne: Ambiguität,
Ambivalenz und Indifferenz. In: Sprachkunst 27 (1996): 1. 127-141, itt 128.
50 Ld. erről Herwig, Henriette: Postmoderne Literatur oder postmoderne Hermeneutik. In: Kodikas/ Code. 13
(1990): 3-4. 225-244, itt 243, valamint Müller-Richter, Klaus: Tendenz zum Verstummen – Rückkehr des
Sagbaren. Zur poetologishe Reflexion der Zeichenkrise in der klassischen Moderne und in der Literatur der
achtziger Jahre des 20. Jahrhunderts. In: Sprachkunst 27 (1996): 1. 67-85, itt 82sk.).
11