K A N T

BARTÓK GYÖRGY : KANT
egész transzcendentalismus elveszíti a maga eredetiségét és lényegét, empirikus és lélektani jelleget öltvén
magára. Fries tanában mindaz, a mi Kantnál logikai vala, lélektanivá leszen s a Kritika helyét anthropologia
foglalja el, a transzcendentális módszer helyére pedig a lélektani módszer lépik. Ebben az irányban
haladnak Medveczky Frigyes különböz Kant-tanulmányai is, amelyeket német nyelven tett közzé
Fr. non Bärenbach név alatt, (v.ö. Kornis Gy.: Medveczky Frigyes emlékezete c. megemlékezését az
Athenaeum 1915. évf. 190 sk. lapjaival).
A Fries és Liebmann lélektani és fiziológiai magyarázatának nyomdokain jár L. Nelson, aki úgy az
ismeretelmélet, mint az ethika terén Fries tanának felújítója a körülötte csoportosuló új-friesianus iskolával.
Nelson is annak a meggy z désnek ad kifejezést, hogy a dedukció által való megokolás, azaz, a metafizikai
alapelveknek felmutatása csak lélektani úton történhetik s a metafizikai ítélelek lehet ségének kérdése is
lélektani probléma. Ezért Kantnak lélektani magyarázatát sürgeti Nelson s úgy fogja fel az ismeret a priori
elveit, mint a melyek a bels tapasztalat által jutnak tudatunkba s a bels tapasztalat által érthet k meg.
A Kant-magyarázat lélektani irányával szemben áll s vele párhuzamosan halad az az irány, amely a Kantmagyarázat
terén ma már uralkodónak mondható s amelyet transzcendentáIis-logikai iránynak nevezhetünk.
Ennek az iránynak tulajdonképpeni megindítója O. Liebmann (1840-1912.) a kit Windelband joggal nevezett
„Kant legh ségesebb tanítványai"-nak. Liebmann „Kant und die Epigonen" c. m vében (Stuttgart 1865;
újabban kiadta a Kantgesellschaft Berlin 1912.) reámutatva arra, hogy Kantnál a Ding-an-sich felvélele
képezi rendszerének alaphibáját s kimutatván, hogy ezt az alaphibát Kant követ i is, kezdve Fichtét l,
magukkal viselik, fejtegetésének minden fejezetében kijelenti: „tehát Kantra kell visszamenni." Nemes
szépség , világos nyelven fejti ki, hogy a Ding-an-sich Kantnál még a dogmatikus metafizikának
maradványa, amely metafizika helyére Liebmann a kritikai metafizikát állítja. Ez a kritikai metafizika a
transzcendentalismus szelleméb l n ki, teljesen az emberi ész határai között mozog, de elismer egy
transzcendens „feltétlent", amely az ismerés határain túl van s megel z minden ismeretet és az ismerés
forrását képez tudatot. Az alany, amelyr l a transzcendentalizmus beszél, nem a lélektani, egyéni Én,
hanem a transzcendentális-logikai Én, amely feltétele minden tapasztalatnak és minden ismeretnek.
A transzcendentális-logikai irány f képvisel je H. Cohen (1842-1918) az u.n. „marburgi iskola"
megalapítója. Cohen a Kant tanáról írott m veiben (Kants Theorie der Erfahrung 1871; Kants Begründung
der Ethik 1877; Kants Begründung der Aesthetik 1889.) visszautasítja úgy a lélektani, mint a metafizikai
Kant-magyarázat álláspontját, kiemelvén és el térben állítván a transzcendentalizmus idealisztikus és
ismeretelméleti-logikai jellegét. Ezért bátran nevezhel felfogása logikai idealizmusnak, amelyben a
kriticizmus súlypontja a tiszta gondolkozás logikájára esik. Ett l a tiszta gondolkozástól különálló lét nincs:
gondolkozás és lét egybeesnek. A tiszta gondolkozás, amely jól megkülönböztetend a lélektani értelemben
vett gondolkozástól, képezi a logika tárgyát és a logika képezi a filozófiának, mint rendszernek alapját. Ez a
logika pedig a mathematika, de f leg a mathematikai természettudományon tájékozódik, magáévá tévén
ezeknek a tudományoknak módszerét. Ez a rmathematikai tájékozódás azután szükségszer en vezet az
egész „marburgi iskola" egyoldalúságára: a természet kozmosza mellett háttérbe szorul a történelem
kozmosza. Ezt az egyoldalúságot, melynek következménye az, hogy Cohen és iskolája nem képes Kant
egész szellemével szemben igazságos lenni, ezt az egyoldalúságot nem csökkenti az sem, még kevésbé
küszöböli ki, hogy Cohen az ethikában a szellemi tudományok logikáját látja. Nem látjuk semmiképpen
indokolva, hogy miért van szükség arra a kétféle logikára s nem látjuk különösen azt, hogy miféle
összefüggés van a fizika logikája és a szellemi tudományok logikája közt. S ha még hozzávesszük ehez azt,
hogy Cohen ethikája a jogtudományon tájékozódik, valóban fel kell tennünk a kérdést: vajjon Kant
szellemében jár-é el a Cohen transzcendentális-logikai Kant-magyarázata? A Cohen és a „marburgi iskola"
Kant interpretációjában megnyilvánuló kétségtelenül naturalisztikus tendencia semmiképpen sem fakad Kant
kriticismusának szelleméb l s Kant igazi megértésének útját nem egyengeti.
A logikai idealizmusnak Cohen mellett legkiválóbb s bizonyos tekintetben önálló képvisel je P. Natorp,
kinek „Philosophie. Ihr Problem und ihre Probleme" c. m ve (1911.) a maga világos és elegáns
fejlegetésével sokkal alkalmasabb vezet ennek az iránynak megismerésére, mint Cohennek nehézkes
nyelven megírott spintizálással terhes könyvei. Natorpnál a transzcendentalizmusnak lelke és éltet forrása
a módszer, amely a maga szakadatlan m ködésében az ismeret problémájának megoldására irányul. Ez a
módszer a „tárgy"-ra vonatkozik, amely Natorp szerint az ismeretnek nem egyik problémája, hanem a
problémája, s ebb l világosan következik, hogy a methodus a „filozófiában mindig az els és az utolsó." A
„marburgi iskola" tagjai között említend k: August Stadler (1850-1910), Ernst Cassirer, kinek Kantmonográfiája
egyike a Kant-irodalom legsikerültebb alkotásának, Nicolaus Hartmann stb.
A míg a „marburgi iskola" Kantot az idealizmus irányában magyarázza és próbálja tovább fejteni, addig a
Ritschl kriticismusa a realizmus irányában halad. Ritschl szintén visszautasít minden metafizikai
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2005 - 51 -