K A N T

BARTÓK GYÖRGY : KANT – V. Kant aesthetikája és teleologiája.
legyen: a három kritikai m fejtegetéseinek tárgyát az egy és ugyanazon ész képezi. Mind a három
kritikában ugyanaz a tiszta ész tart szemlét önmaga felett s teszi öntudatossá, maga el tt is világossá azokat
a tevékenységeit, a melyek által önmagát megvalósítja. Mind a három kritikai m ben a szellem önmagára
reflektál, önmagának tevékenységeit teszi kritika tárgyává, az alany és a tárgy is: a Tiszta Ész
Kritikájának tárgya az igazságot létesít tiszta ész vizsgálata, a Praktikus Ész Kritikájának tárgya a jóságot
létesít ész vizsgálata, az Ítél er Kritikájának tárgya a szépséget, a m alkotásokat létesít ész vizsgálata.
Mind a három m ben ugyanaz a tiszta ész teszi saját magát kritikájának tárgyává, tevékenységének más és
más területén szemlélvén önmagát. Ezen vizsgálat közben derül ki, hogy a tiszta ész mindenütt a saját
alkotásaival találkozik a gondolkozás egész birodalmában s a tapasztalat lehet ségének megértése csak
azért sikerül, mert a tapasztalat tárgyainak lehet sége ugyanazon feltételeknek van alá vetve, a melyeknek
alá van vetve a tapasztalat lehet sége általában. Ez az a mély belátás, a melyen alapul az idealizmus egész
bölcselete már a Plato tanában is, de a melyet az öntudat teljes világosságára a transzcendentális módszer
vaskövetkezetességével el ször a königsbergi filozófus hozott, hogy azután közkincsévé váljon
mindazoknak, akik Fichte óta az nyomdokain járva igyekeznek feleletet keresni a bölcselet nagy
kérdéseire. A szellem, az Én, az öntudat — nevezzük bármi névvel is — az a legf bb feltétel, a mely nélkül
nincs sem tapasztalat, sem a tapasztalat tárgya. Az öntudat az a végs pont, amelyre minden ismeretnek és
az ismeretek minden egységének irányulnia kell, mert benne kepcsoltatik össze minden ítéletnek alanya és
tárgya egy szükségszer és egyetemesen érvényes ísmeretegységbe. Ami nem lehet az öntudat tárgya, az
nem lehet ítéletem tárgya s a mi nem lehet ítéletem tárgya, az nem lehet tárgya ismeretemnek sem.
Ismeretem tárgya tehát az öntudat feltételének van alá vetve, annak a transzcendentális, ideális öntudatnak,
amely, mint egyetemes, általános, logikai tudat toto coelo különbözik a tapasztalatban adott lélektani
értelemben vett tudattól s a mely nemcsak Kant filozófiájának, hanem általában véve minden filozófiának
végs pontjául tekintend . Az empirikus lélektani öntudat megvalósíthatja magában ezt a transzcendentális
tudatot, ha igaz ítéletek alkotása által igaz ismereteket szerez magának. Minél nagyobb mértékben telik meg
az egyéni öntudat értékes, igaz tartalommal, annál nagyobb mértékben valósítja meg azt az egyetemes
jelleg , transzcendentális tudatot.
A miként a theoretikus ész kritikája a világtól az Ész felé tereli a figyelmet s az öntudat logikai tényéhez
köti a gondolkodás minden miveletét, ekként a Praktikus Ész Kritikájában is az erkölcsi érték az öntudat
legmélyére belebbeztetik: az ismeretelméleti idealizmussal az erkölcsi idealizmus jár karöltve. Az erkölcsi
öntudat a maga páratlan értékének biztos önérzetével emelkedik felül mindazon, a mi nem , nem hajolván
meg semmiféle t le idegen er vagy hatalmasság törvénye el tt, hanem csupán a maga adta törvénynek
engedelmeskedve. A miként a logikai, transzcendentális öntudat egysége biztosít egységet és
egyetemességet minden ismeretnek, aként biztosít értéket minden cselekedetnek az autonom, szabad
erkölcsi öntudat. Hiában keressük a logikai értéket az öntudattól független létez ben; hiába keressük az
erkölcsi értéket a morális öntudaton kívül valamely t le idegen területen. A logikai, transzcendentális tudat
megvalósulásának mértéke szerint valósul meg a logikai érték, a jóság. Az erkölcsi jóság után tör alanynak
autonomnak, szabadnak kell lennie, azaz, csak az ész, az öntudat törvényének kell engedelmeskednie és
ennek a törvénynek engedelmeskednie kell. A törvényadó, erkölcsi öntudat forrása az erkölcsi törvénynek,
erkölcsi értéknek, erkölcsi szabadságnak. Az a „kell", amely a Tiszta Ész Kritikájában az észnek regulatív
szerepe által jut kifejezésre, itt már a maga teljes erejében és teljes méltóságában mutatkozik el ttünk,
amikor Kant a praktikus észnek a theoretikus ész fölött való els ségét hírdeti. S ha tudjuk, hogy a theoretikus
ész és a praktikus ész egy s ugyanaz az ész, akkor csak Kant gondolatát érvényesítjük, ha azt állítjuk, hogy
ez a feltétlen és kivételt nem ismer , egyetemes és szükségszer „kell" a logikának éppenúgy alapvet
tényez je, amint középponti fogalma a praktikus filozófiának. A mindig tevékeny, a csupa-tevékenység
öntudat, éppen mert tevékenység, szüli a „kell"-t az empirikus, egyéni tudatra nézve s ez a „kell" egyformán
érvényes az ismeret és a cselekvés terén, mert az egy öntudatnak szülötte.
Az öntudat legmélyér l fakadó az a „kell" uralkodik az Ítél er Kritikájában is, amely m ben Kant
filozófiája és világnézlete teljes, befejezett egységbe zárul. Itt a „subjektiv egyetemesség" gondolata lépik a
fejtegetések el terébe és a fejl dés fogalma vezet el a „van"-tól a „kell"-hez. A „subjectiv egyetemesség"
követelménye útját szegi annak, hogy az aesthetikában s a teleologiában felmerül ítéletek csak
„privátvélemény" gyanánt tekintessenek. Az aesthetikai és teleologiai ítéletek, éppen mivel ítéletek, a
természettudományi mathematikai ítéletekhez hasonlóan, az öntudat egységéb l merítik érvényüket s
egyetemességüket az alanyban lev vonások egyetemessége biztosítja. Az ítél er heurisztikus elvei, elvei
egyúttal a világnézletnek is, a melynek általános érvényességet és egyetemességet azoknak a heurisztikus
elveknek általános érvénye és egyetemessége kölcsönöz. Az a kép, amelyet mi err l a világról és életr l
magunknak a filozófia alapján alkotni tudunk, érvényességét s egyetemes értékét az észnek a priori formáitól
nyeri; de egységét is, amely tulajdonképpen képpé teszi, az öntudat egységét l kölcsönzi. Ily módon alakul
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2005 - 48 -