K A N T

BARTÓK GYÖRGY : KANT – V. Kant aesthetikája és teleologiája.
érvényesül: a teleologia heurisztikus elve mint egy el készíti a talajt arra, hogy a kauzalitás m ködésben
lépjen s megmutatja azt a pontot, ahol ezen m ködésnek kezdetét kell vennie. Úgy áll tehát a dolog, hogy az
organikus jelenségek magyarázatánál a mechanismus és a teleologia kiegészítik egymást. A természet
mechanismusa még nem elegend arra, hogy valamely organikus lény lehet ségét elgondolhassam, hanem
ismer képességünk természete szorít, hogy már el zetesen egy célszer en m köd ok alá rendeljem az
organikus lényt. Másfel l azonban az organikus lénynek pusztán teleologikus, el zetesen megállapított oka
nem elégséges ahoz, hogy én az organikus lényt, mint a természet produktumát tekintsem és ítéljem meg.
Ez csak úgy lehetséges, ha a mechanismus segítségemre jön, mintha egy szándékosan m köd oknak
lenne eszköze, amely ok céljainak a természet a maga mechanikus törvényeiben alá van rendelve. Eként
mintegy az okságnak két fajtája kapcsolódik itt egybe: a természet a maga egyetemes törvényszer ségében
egy eszmével, amely eszme a természetet egy sajátos formára korlátolja.
Ezt a bels célszer séget, amely a természet magyarázatának elengedhetetlen elve, jól meg kell
azonban különböztetni a dolgok küls célszer ségét l. Küls célszer ség alatt azt érti Kant, hogy valamely
dolog egy másik dolognak eszközéül szolgál. Ebben az értelemben a küls célszer ség nyilván a
hasznosság kifejez je. Kant kora Wolff filozófiájának hatása alatt célszer ségen mindig a küls
célszer séget értette s a célszer ség szempontjából való megítélést a dolgok hasznossági megítélésével
azonosította. Kant ezzel a vulgáris felfogással szemben a bels célszer ség elvét teszi regulatív elvvé,
amely nem azt vizsgálja, hogy a természetben létez dolgok miként helyezhet k el az eszköz és cél szerint
alakuló hasznosság sorában (a növény hasznos az állatnak, az állat hasznos a ragadozónak, a ragadozó
hasznos az embernek stb.), hanem az organikus lényeknek önmagukon belül lev célját tekinti s ezen az
alapon állapítja meg a sokfélének egy új fajtája egységét és fedezi fel azokat a sajátságos törvényeket,
amelyek az egyetemes törvények épségben hagyása mellett, specifikusan vonatkoznak a természetben
létez „dolgokra", mint egyéni alakulatokra.
Ha már most mindezek után az egész természetet, mint egységet a maga teleologiai összefüggésében
tekintjük, akkor mindenek el tt azt állapíthatjuk meg, hogy nincs a természetben egyetlen lény sem, amelyet
a természet „végs céljának" nevezhetnénk. „Végs cél"-nak — Endzweck — nevezi u.i. Kant azt a célt,
amely nincs reászorulva egy más célra, mint lehet ségének feltételére. Még az a cél sem lehetne ilyen
„végs cél", amelyik a természet „utolsó cél"-jának — letzer Zweck — volna tekinthet . Nem lehet „végs
cél" az ember sem, — jóllehet ezzel dicsekedni szokott, — mert ha bizonyos vonatkozásban célul is
tekinthet , más vonatkozásban ismét csak egy eszköz rangjára süllyed alá. Lehet azonban az ember a
teremtésnek „utolsó célja" ezen a földön, mert egyedül az a földi lény, amely célokról magának fogalmat
alkotni képes és célszer en alkotott dolgok aggregátumából esze által a céloknak egy rendszerét létesíti.
Az ember tehát a természet „utolsó cél"-ja, akire vonatkoztatva a többi organikus lények, mint pusztán
„természetcélok" a céloknak egy rendszerét alkotják. Ha már most azt kérdezzük, hogy mi az az emberben,
amit benne a természettel való kapcsolata által el mozdítandó célnak tekintünk, akkor erre a kérdésre csak
két felelet lehetséges. Vagy olyannak kell lennie annak a célnak, hogy az a természet által jótékonyan
kielégíthet , — ez az ember boldogsága, vagy nem egyéb ez a cél, mint alkalmasság és ügyesség, ill ség
mindenféle célra, amire a természetet az ember felhasználni képes, — ez pedig az ember kultúrája. Ámde
ez a cél a boldogság nem lehet, mert hiszen err l még az embernek magának sincs egységes és szilárd
fogalma s ha volna is, az ember nem az a lény, amelyik az élvezetben kielégíthet lenne. Különben is, nem
állíthatjuk azt, hogy a természet az embert különös kedvencéül fogadta volna, s t ellenkez leg, éppen olyan
kevéssé kímélte meg t csapásoktól, veszedelmekt l, szerencsétlenségekt l, mint a többi állatokat, s úgy
alkotta meg, hogy nem egyszer maga munkál a saját boldogtalanságán a háború barbárságai stb. által. Így
az emberen a természet „utolsó cél"-ja más nem lehet, mint a kultúra, az ember ama képességének
megszerzése, a mely alkalmassá teszi t arra, hogy célokat t zzön ki magának s a természetet ezen célok
megvalósítására eszközül használja föl. A kultúra alkalmassá tévén az embert minden tetsz leges célra,
biztosítja az észnek uralmát és felszabadítja az akaratot a vágyak zsarnoksága alól. A m vészet és a
tudományok azon élvezet által, amely egyetemesen közölhet , a szokások finomítása s a modor csiszolása
által ugyan nem teszik erkölcsileg jobbá az embert, de csökkentik az érzékek despotizmusát s el készítik az
embert egy olyan uralomra, amelyben minden hatalom az ész kezében van.
A kultúráról való elmélkedések átvezetik Kantot a praktikus bölcselet területére, a physiko-theologiában,
amely el adja az észnek azon kísérletét, hogy a természet céljairól a természet legf bb okára s annak
tulajdonságaira következtessen, és az ethikotheologiába, amely nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy a
természetben lév eszes lények morális céljából következtessünk a világ legf bb okára s annak
tulajdonságaira.
A mi a physikotheologia törekvését illeti, már a Tiszta Ész Kritikája kimutatta, hogy ezen az alapon isten
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2005 - 46 -