K A N T

BARTÓK GYÖRGY : KANT – V. Kant aesthetikája és teleologiája.
segítségére, hogy lehet vé váljék a tapasztalat egy rendszere különös természeti törvények szerint. Ezt az
elvet tehát az ítél er önmagának adja csupán és nem a természetnek.
A tárgynak olyan fogalmát, amely egyszersmind ezen tárgy valóságának alapját is tartalmazza, célnak
nevezzük. Miután pedig az ítél er által a természetet úgy tekintjük, mintha egy értelem tartalmazná az
empirikus természeti törvények egységének alapját, ezért az ítél er nek elve más nem lehet, mint a
célszer ség elve. A természet célszer sége tehát egy a priori fogalom, amelynek eredete a reflektáló
ítél er ben van, s a mely éppen ezért jól megkülönböztetend az u.n. praktikus célszer ségt l. A természet
célszer ségének ez a transzcendentális elve nem azt mondja meg, hogy mi történik és miként ítélünk,
hanem azt, hogy miként kell ítélnünk.
A természet célszer ségének elve eként Kant magyarázata értelmében transzcendentális, nem
tapasztalatból fakadó elv lévén, szükségünk van annak transzcendentális deductiojára, amely által az úgy
ítélésnek alapját az a priori ismeret forrásában felkeressük. Kant ezen deductioban rámutat arra, hogy a
tapasztalat lehet ségének alapjai között ott találjuk az u.n. egyetemes törvényeket, amelyek nélkül a
természet, mint érzékeink tárgya, egyáltalában nem lehetséges, ámde ezen általános, egyetemes törvények
mellett vannak pusztán empirikus törvények is, amelyek a mi belátásunkra nézve mégis esetlegesek, mert a
priori meg nem ismerhet k. Ezen empirikus törvények tekintetében a természetegységet empirikus
törvények szerint ítéljük meg s tehát az empirikus törvények szerint való szisztéma is esetleges. Ámde egy
ilyen egységet és rendszert mégis fel kell tételeznünk és el kell fogadnunk, mert különben nem létesülhetne
empirikus ismereteknek a tapasztalat egészévé való egybefüggése. A természet egyetemes törvényei
létesítenek ilyen összefüggést a dolgok között, de csak, mint a természet dolgai között általában, anélkül,
hogy a dolgokra, mint a természet sajátos, különös tényeire specifice, tekintettel lennének. Ezért van az
ítél er nek szüksége a célszer ség a priori elvére, amely transzcendentális elv egyszersmind szubjektív elv
is. Ennek a szubjektív elvnek használatánál fel kell vennünk azt, hogy az a mi emberi belátásunkra nézve
véletlen ugyan s a természeti empirikus törvényekben nyilatkozik meg, ámde mégis tartalmazza a lehet
tapasztalatnak egy olyan egységét, amelyet mi megokolni nem, de gondolni tudunk. Ezt a természeti,
törvényszer egységet mi tehát önmagában véve véletlennek, de mégis az értelem szükségszer
szándékához mértnek gondoljuk, azaz a természet célszer ségének, amib l következik, hogy az ítél er nek
a célszer ség elvét kell a maga tevékenységében alkalmaznia. A természet célszer ségének ez az elve
nem „természet-fogalom", nem is „szabadság-fogalom", hanem pusztán szubjektív elv, maxima, amely csak
azt mutatja meg, miként kell eljárnunk, ha a természet tárgyait egy teljesen összefügg tapasztalatba akarjuk
egyesíteni. Ha csak szubjektív elv is a célszer ség elve, nekünk — úgy mond Kant — mégis örvendenünk
kell, ha a pusztán empirikus törvények alatt egy ilyen systematikus egységet találunk, örvendenünk kell,
„mintha az egy szerencsés, ami szándékunknak kedvez véletlen lenne," habár ezt az egységet
bebizonyítani nem is tudjuk. Ez az elv, mint a priori, szükségszer elv teszi lehet vé a természetnek egy
megismerhet rendjét; ez az elv teszi lehet vé, hogy a természetben általunk megérthet alárendeltségi
viszony van a nemek és fajok között s azok ismét egy közös elv szerint közlekedhetnek egymáshoz, hogy
átmenet lehetséges közöttük egyikr l a másikra s ez által egy magasabb nemre stb. A természetnek ez a
megegyezése a mi ismer képességünkkel, — egy olyan el feltétel, amelyet az ítél er a priori fölvesz, mert
ezen el feltétel nélkül teljességgel lehetetlen lenne a természet egysége empirikus törvények szerint s nem
lenne kezünkben egy „vezérfonal" a tapasztalás és kutatás részére. Erre való az ítél er nek ez az a priori
elve a lehet tapasztalat számára, de csak szubjektív tekintetben, a mi által az ítél er nem a természetnek
— mint autonomia, — hanem csak önmagának mint heautonomia — ír el törvényt, hogy ennek
segítségével a természet felett reflektálhasson. Ezt a törvényt nevezi Kant a természet specifikációja
törvényének, amelynek értelmében a természet a maga általános törvényeit a célszer ség elve szerint
specifikálja a mi ismeretünk számára.
A célszer ség alapelve értelmében a mi szándékunk, a mely csupán az ismerésre irányul, megegyezik
magával a természettel. Minden szándék elérése pedig élvvel jár; miután a szándék elérésének feltétele egy
a priori képzet, ezért az élvérzés is egy a priori alap által és mindenkire nézve érvényesen van
meghatározva. Ámde jól meg kell jegyeznünk, hogy a cél elérése nyomán keletkezett ezt az élvet az a
viszony határozza meg, amely viszony fennáll a tárgy és az ismer képesség között; tehát itt a célszer ség
fogalmának semmiféle vonatkozása a kívánó tehetséghez nincs. Az ily természet élvezet mindig együtt jár
az ismeret céljának elérésével s ha mi ezt nem is érezzük mindig, ez csak onnan van, hogy az ilyen fajta
élvezet lassanként egybeolvad magával az ismerettel s többé külön észre nem vehet . Ahol tehát a
természet a mi ismer képességünk céljával, szándékával megegyezik, ott élv ált el ; még ellenben, ahol a
természet különös, empirikus törvényeit egy általános törvény alá helyezni képesek nem vagyunk, ott a
természet képe visszatetszik s lelkünkben el áll az élv ellentéte.
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2005 - 40 -