K A N T

BARTÓK GYÖRGY : KANT – III. Kant teoretikus filozófiája.
részeire bontom stb. azaz a feltételest l haladok folytonosan a feltétlen felé. A feltételek sorának abszolut
totalitása akkor lenne adva, ha a regresszus az egészen egyszer részekig juthana el. Ámde ez
lehetetlenség, mert a részek teljes és tökéleles dekompozíciója soha sem végrehajtható.
A harmadik antinomiában a természet kauzalitásának és a szabadságból való kauzalitásnak ellenkezése
jut kifejezésre. A szabadság — Kant fogalmazása szerint — képesség arra, hogy egy állapotot önmagától
kezdhessek el. Az ilyen értelemben vett szabadság transzcendentális eszme, amely cselekedeteinket egy
„feltétlen" felé irányozza. Ezen szabadság és a természeti kauzalitás között lev ellentétet Kant úgy akarja
megszüntetni, hogy különbséget tesz az alany empirikus jelleme és intelligibilis jelleme közt. Az intelligibilis
jellem nem áll az id feltételei alatt s következ en a cselekv alany, mint intelligibilis kharakler független a
természeti kauzalitástól, tehát szabadsággal bír. Ámde mint empirikus jellem, a cselekv alany is a
jelenségek világának tagja s a természeti kauzalitás egyetemes törvénye alól kivételt nem képez. Az ember,
mint jelenség, természeti lény s a természeti kauzalitás alatt áll: mint noumenon azonban észlény s mint
ilyen bír szabadsággal, illetve képes arra, hogy az érzéki világban való hatásait önmagától kezdje el. Ily
magyarázat mellett úgy a természet, mint a szabadság a maguk teljes jelentésükhöz jutnak egy és
ugyanabban a cselekedetben a nélkül, hogy a kett között ellenkezés létesülne.
A negyedik antinomiában az állapotok sora vezet ül szolgál arra, hogy egy oly léthez jussunk el, amely
minden változásnak legf bb feltétele, t.i. a szükségszer lényhez. Itt nem a feltétlen kauzalitásról van szó,
mint a 3-ik antinomiában, hanem egy szubstancia feltétlen létezésér l, a thesis és az antithesis ellenkezése
megsz nik itt is azonnal, mihelyt a szükségszer lényt teljesen kivesszük az érzéki világból s teljesen
intelligibilisnek gondoljuk. Az ész regulativ elve itt ez: az érzéki világban minden tapasztalat által feltételezett
dolog léttel bír, ámde ez még nem jelenti azt, hogy az érzéki világ jelenségeinek egész sorozata ne alapulna
valamely inlelligibilis lényben, amely minden empirikus feltételt l szabad, s t egyenesen minden jelenség
lehet ségének alapja. Ámde ez még nem bizonyítása ezen lény szükségszer létezésének: a lény maga,
mint eszme, szükségszer anélkül, hogy szükségszer lenne egyúttal léte is.
Mindezek a fejtegetések, a mikor egyfel l kimutatták a transzcendentális látszat eredetét és forrását,
másfel l meggy zni óhajtottak arról is, hogy az észfogaImak, az u.n. transzcendentális eszmék a
gondolkozásnak szükségszer formái, jóllehet az objektív realitástól még messzebb esnek, mint a
kategoriák, miután nincs jelenség, amelyben ezek az eszmék in concreto megjelenhetnének.
Szükségszer ek az eszmék, mert az ész az empirikus synthesis folytonos el rehaladásában szükségképpen
jut el hozzájuk, mihelyt azt, ami a tapasztalat szabályai szerint mindenkor csak feltételesen állapítható meg,
minden feltételt l megszabadítani s a maga feltétlen totalitásában felfogni akarja. Éppen ezért az eszmék
egy bizonyos teljességet tartalmaznak, amelyhez soha semmiféle lehetséges tapasztalati ismeret el nem
juthat s a melyek által az ész el tt egy „systematikus egység" lebeg. Ehez a szisztematikus egységhez
akarja az ész az eszmék által a lehet tapasztalati ismeretet közelíteni, a nélkül, hogy ez az ismeret a
szisztematikus egységet valaha elérné.
Még messzebb van azonban az objektív realitástól, mint az eszme, az, amit Kant ideálnak nevez s amely
alatt érti az eszmét, ideál nem csupán in concreto, hanem in individus is. Az ideál nem egyéb, mint csak az
idea által meghatározható, s t meghatározott egyes dolog. A transzcendentális ideál, amelyet az ész alkot
magának, sképe minden dolognak, amelyek hozzáviszonyítva csak hiányos és gyenge másolatok. Ez az
ideál, mint abszolut feltétlen, minden jelenség és tapasztalat lehet sége eszméjének hypostasálása, az
slény, mert felette más lény nincsen, a legf bb lény, mert minden alatta áll, a lények lénye. Ennek a
transzcendentális ideálnak tulajdonítunk legf bb realitást s éppen ezért ez nem más, mint isten,
transzcendentális értelemben. A tiszta ész ideálja a transzcendentális theologia tárgya, amely az által jut
ezen tárgyához, hogy az értelem tapasztalatai használatának distributiv egységét dialektikai úton a
tapasztalat egészének kollektiv egységévé változtatja át s gondol magának egy olyan lényt, amely minden
empirikus valóságot magában foglal.
Hogy a szükségszer lény, mint eszme, nélkülözhetetlen, ezzel a racionális theologia nem elégszik meg,
hanem a már ismert logikai subreptioval ennek a szükségszer lénynek létezését is igyekszik bebizonyítani,
ámde sikertelenül, mert az ész „hiában terjeszti ki szárnyait, hogy a spekuláció puszta hatalmával egy érzéki
világ fölé emelkedjék." Mindezeknek az u.n. istenléti bizonylatoknak közös hibájuk, mely a bizonylatokban
megnyilvánuló transzcendentális látszatnak forrása, az, hogy a transzcendentális regulativ elvet constitutiv
elv gyanánt fogják fel s magát az ideált hyposstasissal látják el.
Visszatekintve már most az eszmékr l szóló fejtegetésekre, röviden a következ ket állapíthatjuk meg. A
transzcendentális eszmék használata sohasem konstitutiv, általuk soha sincs bizonyos tárgyak fogalma adva
s ha ket mégis konstitutiv elvek gyanánt alkalmazzuk, fogalomként fogván fel ket, puszta szofisztikációvá
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2005 - 28 -