K A N T

BARTÓK GYÖRGY : KANT – III. Kant teoretikus filozófiája.
vezérfonalát”. Ha léteznék transzcendentális szabadság, úgy ennek befolyása a természet törvényeit folyton
változtatná s a jelenségek játékát, amely a puszta természet szerint szabályos és egyenletes lenne,
megzavarná s összefüggéstelenné tenné.
A negyedik antinomia thesisét Kant így önté formába: „a világhoz tartozik valami, ami vagy mint része,
vagy mint oka, egy teljességgel szükségszer lény". Az antithesis e tételt aként tagadja: „Nem létezik sehol
egy teljességgel szükségszer lény, sem a világon, sem a világon kívül, mint annak oka". Az érzéki világ —
bizonyít a thesis mint a jelenségek egésze, egyszersmind a változások sorát is tartalmazza. Minden változás
pedig a maga feltételének van alárendelve, amely id ben a változást megel zi. Most már minden feltételes,
amely adva van, feltételezi a teljességgel feltétlent, amely egyedül absolute szükségszer . Kell hát valami
abszolut szükségszer nek lenni, ha a változást az következményének tekintjük. Ennek a szükségszer nek
az érzéki világban kell lennie, mert különben a világ változásai egy világon kívül fekv okból erednének, ami
pedig, lehetetlenség. Az antithesis ezzel szemben azt bizonyítja, hogy ha a világon lenne egy ilyen
szükségszer lény, akkor a világ változásainak sorában lenne egy ok nélkül - sz kölköd kezdet, vagy pedig
a sorozat lenne kezdet nélkül, ami önmagában ellenmodó. Vagy ha a világon kívül van egy ilyen
szükségszer világ-ok, akkor ennek kellene a világváltozások sorozatában a legfels bb tagnak lennie, de
eként kauzalitása az id ben lenne s maga nem a világon kívül, hanem azon belül léteznék. Tehát nincs
sem a világon belül, sem azon kívül egy teljességgel szükségszer lény.
Ezek azok a „sophisticatiók", amelyek a maga területét a tapasztalat minden határa felé kib vít észnek
termékei. Ezek az elmélkedések éppen azokra a kérdésekre vonatkoznak, amelyeknek megoldásáért — úgy
mond Kant — odaadná a mathematikus minden tudományát: van-é kezdete és határa a világnak? van-é
valahol s talán az én gondolkozó Énemben, egy oszthatlan és elpusztíthatlan Egység, vagy nincs egyéb,
mint osztható és múlandó? szabadok-é cselekedeteim, vagy én is a természet törvényéhez vagyok
láncolva? van-é egy legfels bb világ-ok vagy a világ dolgai s azoknak rendje a mi elmélkedésünk egyetlen
tárgya? E kérdések az észnek elkerülhetetlen problémái, amelyekre a filozófia ha feleletet tudna adni,
méltóság tekintetében minden tudomány fölé emelkednék. E problémák el l az ész ki nem térhet, kénytelen
az érvek és ellenérvek ezen csatájában részt venni; közönyös szemlél nem lehet s nem léphet fel békét
parancsolóan sem. Részt kell hát vennie a harcban és azután kutatnia kell, hol az eredete annak, hogy az
ész magával abban az antithetikában össze nem egyeztethet . Vajjon nem egy puszta félreértés-é az oka
ennek, mely félreértés ha felfedeztetett, a magas ész büszke igényei elt nnek talán mind a két oldalról s
helyettük kezdetét veheti az észnek az értelem és érzékek fölött való nyugodt uralma.
A mi a kozmológiai dialektikát illeti, itt a fönnebb említett ellenkezés a transzcendentális idealizmus szerint
minden lehet tapasztalatnak minden tárgya csak jelenség; a jelenségeknek pedig a mi gondolataink
birodalmán kívül önmagukban alapozott lételük nincs. Azaz: a tapasztalat tárgyai soha sincsenek
önmagukban — „an sich" — adva, hanem csak a tapasztalatban, s ezen kívül nem is léteznek. Hogy már
most ezeknek a jelenségeknek mi lehet a nem-érzéki oka, ezt nem tudjuk s tehát azt az ismeretlen okot
legfennebb transzcendentális tárgynak nevezhetjük. Az antinomiák éppen azért nem lehetnek a lehet
tapasztalat elvei s nem lehetnek alaptételei az értelemnek, mert hiszen a tárgy, amelyre vonatkoznak, nem
létezik a tér és az id szemléletében, hanem mint transzcendentális tárgy, minden tapasztalat el tt. Ha már
most a tiszta ész egész antinomiája ezen a dialektikai érven alapul: ha a feltételes meg van adva, akkor meg
van adva a feltételes feltételeinek egész sora is, — akkor ez az érv világos és kétségtelenül bizonyos lesz
abban a formában: ha a feltételes meg van adva, akkor éppen ez által fel van adva nekünk egy regresszus a
feltételek sorozatában. A kozmologiai alaptétel eként nem axioma, hanem probléma az értelem számára,
azaz egy alany számára, hogy az a regresszust a feltételek sorában lehet ségig tovább folytassa. A
kozmologiai alaptétel csak egy szabály, amely megparancsolja, hogy ezt a regresszust folytassuk, de nem
elve a lehet tapasztalatnak. Vagy más kifejezéssel élve: nem konstitutiv elve az észnek, hogy általa az
érzéki világ fogalmát minden lehet tapasztalat fölé kib vítsük, hanem regulativ elv, amely nem mondhatja
meg, hogy mi a tárgy, de meg azt, hogy milyen legyen az empirikus regresszus, hogy elérjünk a tárgy teljes
fogalmához. Az eszme csak szabályt ad a regressziv synthesisnek, hogy az a feltételek sorozatában a
feltételest l az egymásnak alárendelt feltételek közvetítésével a feltétlenhez haladjon, habár azt soha sem is
érheti el. A teljességgel feltétlen u.i. a tapasztalatban fel nem található.
Ezeknek a megállapításoknak szemmeltarlásával az els antinomia aként oldható fel, hogy a világ nem
lévén a maga nagysága szerint a mi szemléletünk tárgya, arról, t.i. a világ nagyságáról önmagában nem is
mondhatok semmit, hanem csak kénytelen vagyok a regulativ elv értelmében a regresszus által ennek a
nagyságnak fogalmát keresni. Azaz: nem szabad a világnak egy abszolut határát felvennem, hanem minden
jelenséget, egy másiknak, mint feltélelének alárendelnem egy regresszus in indefinitum segítségével.
A második antinomiában is nyílván ilyen regresszussal van dolgunk; az Egészet részeire, ezeket ismét
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2005 - 27 -