K A N T

BARTÓK GYÖRGY : KANT – III. Kant teoretikus filozófiája.
fogalmai, illetve ideái. Mivel pedig csak a „feltétlen" az, ami a feltételek totalitását lehet vé teszi s
megfordítva, a feltélelek totalitása maga mindig feltétlen lévén, ezért a tiszta észfogalom vagy eszme,
amennyiben a „feltételes" synthesisének alapját tartalmazza, magyarázható aként, hogy a „feltétlen”-nek a
fogalma. Ha eként fogjuk fel az eszméket, úgy azok azt a „feladatot" foglalják magukban, hogy az
értelemnek egységét lehet leg a „feltétlen”-ig kell folytatni, ezért az eszmék szükségszer nek s magának az
észnek természetén alapulnak; más hasznuk nincs is csak az, hogy az értelemnek megmutatják az irányt,
amely felé haladva, használata a legvégs kig kib víthet . Az ész ezen eszmék által irányt mutat az
értelemnek egy bizonyos egység felé, amely egységr l az értelemnek nincs fogalma s a melynek célja az,
hogy az értelem tevékenységeit egy „abszolut egész"-be foglalja össze. Ezért az eszmék használata mindig
transzcendens, szemben az értelmi fogalmak, a kategoriák immanens használatával.
Az eszme ezen fejtegetések értelmében nem realitás, hanem csupán „feladat" lévén, szükségszer
észfogalom ugyan, de vele kongruáló tárgy az érzékekben adva nincs. Ezt a tényt fejezi ki Kant és juttatja
logikai természetüket kifejezésre, mikor az észfogalmakat transzcendentális ideáknak nevezi. A
transzcendentális eszmék nem „önkényesen költ ttek”, hanem magának az észnek, természete által
„feladottak" s mint ilyenek szükségképpen vonatkoznak az értelem egész használatára. Mint észfogalmak
egyszersmind transzcendensek is s következésképpen áthágják minden tapasztalat határait: a
tapasztalatban soha sem fogunk olyan tárgyat találni, amelyik a transzcendentális eszmével adaequat lenne.
Ezért mondja Kant „hogyha valamit eszmének mondunk, akkor a tárgyat tekintve (mint a tiszta értelem
tárgyáról) nagyon sokat mondunk" — mert hiszen az idea, az észre nézve, mint „feltétlen" van feladva, —
„az alanyt tekintve azonban (empirikus feltétel alatt álló valóságos tekintetében) éppen ezért nagyon
keveset, mert az eszme, mint egy maximum fogalma in concreto soha congruensen adva nincs," — azaz, az
eszme, mint „feltétlen" és mint „feladat" a tapasztalat tárgyai közt adva nincsen s a tapasztalatok körén kívül
keresend .
A transzcendentális dialektika feladata, megmutatni, hogy melyek ezek a transzcendentális eszmék s
egyszersmind feltárná azt, hogy ezen eszmék helytelen használata által miként keletkezik a
transzcendentális látszat. — A miként a kategoriák eredetét Kant az értelem ítéleteinek négy funkciójában
találta meg, aként találja meg az eszmék eredetét az ész következtetéseinek három funkciójában a
következ képpen: 1., a kategorikus következtetésben kifejezésre jut az alanyra való viszonyulás,
2., a hypothetikus és 3., a disjunktiv következtetésben a tárgyra való viszonyulás éspedig a hypothetikus
következtetésben viszonyulás van a jelenségekben lev tárgy sokféleségére, a disjunktiv következtésben
pedig viszonyulás minden dologhoz általában. Ennek megfelel leg van három osztálya az eszméknek:
1., a gondolkozó alany feltétlen egységének eszméje, — ezzel foglalkozik a racionalis psychologia;
2., a jelenségek feltételei sorának feltétlen egysége, — ezzel foglalkozik a racionalis kozmologia;
3., a gondolkozás tárgyai feltételének absolut egységér l való eszme, — ezzel foglalkozik a racionalis
theologia. Ezen három transzcendentális eszme között bizonyos összefüggés és egység állapíthaló meg.
Általuk a tiszta ész egy rendszerbe hozza minden ismeretét. A magunk ismeretér l haladunk a
világismeretre s ennek közvetítése által az slét ismeretére, ez a haladás egészen természetes és hasonlít
ahoz a logikai haladáshoz, amelyet az ész tesz a praemissáktól a zárótételhez.
Az ideák ezen három osztálya szerint van az észnek három olyan következtetése, a tiszta észnek három
oly „sophisticatioja," amelyt l a legbölcsebb ember sem képes megszabadulni teljesen, mert a
transzcendentális látszat, amely bennök megnyilvánul, szüntelenül fogja ámítani. Ez a transzcendentális
látszat a racionális psychologiában úgy jelentkezik, mint a tiszta ész paralogismusa, azaz, hibás
következtetése. A racionális psychologia u.i. a maga bölcsességét ebb l az egyetlen tételb l fejti ki: „én mint
gondolkozó, lélek vagyok." Van már most a kategoriáknak megfelel en négy paralogismus: 1., a lélek
szubstancia, 2., a lélek, min sége szerint, egyszer , 3., a lélek külömböz id kben egységes, 4., a lélek a
lehet tárgyakkal összeköttetésben van. Az els paralogismus azon a helytelen következtetésen alapul,
hogy ami csak alanyként gondolható, az nem is létezhetik másként, mint alany, azaz, szubstancia, — mivel
pedig egy gondolkozó lény csak, mint szubstancia gondolható, tehát úgy is létezik, mint szubstancia. Itt a
hiba nyilván az, hogy az Ész logikai funkciója helyére egy metafizikai funkció csusztatódik be s ami
tulajdonképpen kategoria, t.i. a szubstancia, alkalmaztatik anélkül, hogy itt a legcsekélyebb szemlélet is
lenne. A 2-ik paralogismusban az a hiba, hogy az egység, amely szintén logikai kategoria, mint reális egység
alkalmaztatik a szubstanciának vélt lélekre. A 3-ik paralogismusban az alany identitása, amelynek minden
képzetemben tudatával bírok, az alany szemléletére vonatkoztatik s a „személynek identitását" jelenti.
A 4-ik paralogismus azon a tényen alapul, hogy én a magam, mint gondolkozó lény létét megkülömböztetem
a rajtam kívül lev más dolgoktól, mert más dolgok azok, amelyeket magamtól különböz knek gondolok.
Ámde ez által én még nem tudom, hogy vajjon ezen magamnak tudata a rajtam kívül lev dolgok nélkül,
egyáltalában lehetséges-é, s én pusztán, mint gondolkozó (anélkül, hogy ember lennék) létezhetem-é? Mind
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2005 - 25 -