K A N T

BARTÓK GYÖRGY : KANT – III. Kant teoretikus filozófiája.
5. §. A transzcendentális dialektika : az eszmékr l szóló tan.
Kant kriticizmusának — mint láttuk — egyik alappillére az a gondolat, hogy az ismeret tárgya nem lehet
valamely „dolog önmagában" a Ding-an-sich, hanem az ismeret tárgya teljesen függ a mi értelmünkt l. Így a
tapasztalat lehet ségének feltételei és a tapasztalat tárgyai lehet ségének feltételei ugyanazok. A mely
feltételek által lehetséges a tapasztalat, ugyanazon feltételek mellett lehetségesek a tapasztalat tárgyai,
miután maga az ismeret tárgya sem egyéb, mint az ész apriori „Szabályainak", a kategoriáknak rendszere. A
lehet tapasztalat körén belül maradó értelem apriori fogalmaival és alaptételeivel a transzcendentális
dialektika foglalkozott; a transzcendentális dialektika az értelemnek, a tiszta észnek a tapasztalat körén felül
csapongó, illetéktelen használatáról szól. Amikor azonban a transzcendentális dialektika egyfel l a tiszta ész
illetéktelen használata ellen tiltakozik s az elé határokat szab, másfel l a Tiszta Ész Kritikájának pozitív
lehet sége és a teoretikus ismeret végs összefüggésének felderít je. A transzcendentális dialektika tehát
nem csupán negatív feladatot teljesít, hanem pozitív eredményeket is szül akkor, amid n az eszméket a
tapasztalat végs egységesít iül mutatja be: a szemlélet egységét eszközlik a tér és id , az értelem
egységét a kategoriák és az apriori szintétikus alaptételek, az ész egységét, amely nélkül a tapasztalat
egysége, illetve összefüggése nem teljes, eszközlik a tiszta észfogalmak, az eszmék. A transzcendentális
dialektika ezért els sorban az eszmékr l szóló tan.
A transzcendentális dialektika els sorban a „transzcendentális látszat"-ra vonatkozik. A transzcendentális
látszat nem abból származik, hogy kevéssé vagyunk óvatosak a logikai szabályok alkalmazásában; ha ez
volna az eset, akkor a transzcendentális látszat elt nnék azonnal, mihelyt erre az óvatosságra az értelem
szert tenne. A transzcendentális látszat azonban nem t nik el akkor sem, ha már felfedeztük és
haszontalanságát a Kritika által kimutattuk. Ennek oka pedig az, hogy a mi eszünkben, szubjektíve tekintve
ezt, ott vannak a maga szubjektív használatának alapszabályai és maximái, amelyek objektív alaptételeknek
látszanak; ebb l következik, hogy fogalmaink kapcsolásának bizonyos szubjektív szükségszer sége objektív
szükségszer ségként t nik föl. Olyan illúzió ez, amelyet elkerülni nem lehet, éppen úgy, miként nem
kerülhet el, hogy a tengert közepén magasabbnak ne lássuk, mint a partokon, vagy a mint a csillagász meg
nem akadályozhatja, hogy a felkel hold nagyobbnak ne lássék.
A transzcendentális dialektikának meg kell elégednie azzal, hogy ezt a látszatot felmutatja s óv, nehogy
megcsaljon az minket; de hogy ez a látszat — miként a logikai látszat — el is t njék és megsz njék látszat
lenni, ezt már nem eszközölheti. Mert itt egy természetes és elkerülhetetlen illúzióval van dolgunk. Ennek az
illúziónak, amelynek megfelel leg egy-egy természetes és el nem kerülhet dialektika, amely meg nem
sz nik akkor sem ha produktumai káprázatoknak bizonyultak.
„Minden ismeretünk az érzékletekkel indul meg, innen megy az értelemhez és végz dik az észnél, (amely
fölött magasabb képesség nincs) hogy az ész a szemlélet anyagát feldolgozza és a gondolkozó
legmagasabb egységére hozza." Kant ezen összegez megállapításából els sorban a „gondolkozás
legmagasabb egysége" kifejezés érdekel minket. — Láttuk, hogy az értelem „szabályok képessége"; ezzel
szemben az ész, amely arra van hivatva, hogy a gondolkozás legmagasabb egységét létesítse, ez „elvek
képessége". Az elvekb l való ismeret pedig egészen más, mint a pusztán értelmi ismeret, amely önmagában
véve nem alapul a puszta gondolkozáson s nem is tartalmaz — miként az elvekb l való ismeret — egy
általánost fogalmak szerint. Az értelmi ismeret soha lehetséges nem lenne, ha nem el zné meg és nem
állana rendelkezésére a tiszta szemlélet. Az értelem a jelenségek egységének képessége szabályok által,
szabályok közvetítésével létesítvén az egységet; az ész ellenben az értelmi szabályok egységének
képessége elvek alatt és elvek által. Ez okon az ész soha sem irányul közvetetlenül a tapasztalatra vagy a
tapasztalatnak valamely tárgyára, hanem az értelemre, abból a célból, hogy az értelem sokféle és különböz
ismereteinek egységet adjon a priori fogalmak által. Az így létesül egység „észegység" s egészen más
fajtájú mint ez az egység, amelyet ez értelem létesít. Más tehát az „értelem egység", a mely a tapasztalat
sokféleségét foglalja egybe, és más ez „észegység", amely az értelem különböz ismereteit foglalja össze.
Az észnek feladata Kant szerint éppen az, hogy az értelem ismeretének nagy sokféleségét a legkisebb
számú elvek alá rendezze s ez által azokat a legmagasabb egységre hozza. Nem szemléletekre vonatkozik,
hanem fogalmakra és ítéletekre s mikor az értelem különféle ismeretei közt egységet létesít, nem tesz
egyebet, mint hogy az értelem feltételes ismereteihez megtalálja a „feltétlent", amely feltétlen által az értelem
sokféle ismereteinek egysége teljessé válik.
Ezt a feltétlent tartalmazzák a tiszta észfogalmak, az eszmék, a melyeknek tehát feladata az, hogy az
értelem használatát az egész tapasztalat mezején elvek szerint meghatározzák. Ezek az eszmék felül
emelkednek a tapasztalaton s nem egyebek, mint egy megadott feltételeshez a feltételek totalitásának
___________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2005 - 24 -