Diana GabalDon

jobb híján a zsebkendőmbe helyeztem őket, hogy majd Mrs. Baird autójában
betegyem a nehéz prések közé.
A kör legmagasabb köve középen ketté volt hasadva, két masszív darabra.
A két darabját furcsamód valahogy szétfeszítették. Bár látszott,
hogy összeillenek, mégis úgy hetven-nyolcvan centiméter volt köztük.
Valahonnan a közelből mély zümmögést hallottam. Úgy gondoltam,
talán egy méhkas van a szikla egyik gödrében, és a kezemet a kőre
tettem, hogy benézzek a hasítékba.
A kő felsikoltott.
Olyan gyorsan hátráltam el tőle, hogy megbotlottam a gyepen, és a
fenekemre estem. A kőre meredtem, és kivert a veríték.
Még soha nem hallottam ilyesmit egyetlen eleven dologtól sem.
Nem tudnám leírni, legfeljebb úgy, hogy pont olyan hang volt, amilyet
egy kőtől várna az ember. Rettenetes.
A többi szikla is kiáltozni kezdett. Egy csata hangjai hallatszottak,
haldoklók kiáltásai, lovak nyerítése.
Hevesen megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek, de a zaj nem
hallgatott el. Feltápászkodtam, és a kör széle felé botladoztam. A hangok
körbevettek, beléjük sajdult a fogam, és szédülni kezdtem. A látásom
kezdett elhomályosulni.
Nem tudom, hogy vajon szándékosan indultam-e a nagy kő hasadéka
felé, vagy csak véletlenül tévedtem oda, vakon tapogatózva a zsivaj
ködében.
Egyszer, amikor éjszaka utaztam, elaludtam az autó utasülésében, a
hangja és a mozgása békés súlytalanságba ringatott. A sofőr túl gyorsan
száguldott át egy hídon, elveszítette az uralmát a kocsi felett, és a lebegő
álmomból egyenesen a fényszórók tüzére ébredtem, meg a nagy sebességű
zuhanás gyomorforgató élményére. Az a hirtelen váltás állt a legközelebb
ahhoz, amit ekkor éreztem, de sajnálatosan rövid ideig tartott.
Azt tudnám mondani, hogy a látóterem egyetlen sötét foltra szűkült,
majd teljesen eltűnt, és nem sötét maradt utána, hanem egy ragyogó
űr. Vagy talán úgy fogalmazhatnék, hogy azt éreztem, mintha
59