Diana GabalDon

hogy egyedül szabadítsam ki magam, miközben megvizsgálta a kőkör
közepét, az orrát kopóként a földhöz nyomva.
– Mit keresel? – kérdeztem. Kicsit vonakodva léptem be a körbe, de
a nap már teljesen felkelt, és a kövek, noha még mindig lenyűgözőek
voltak, a hajnali fényben elveszítették baljós hangulatukat.
– Nyomokat – válaszolta Frank négykézláb mászva, sasszemmel vizslatva
a rövid gyepet. – Honnan tudták, hol kell elindulni és megállni?
– Jó kérdés. Én semmit sem látok. – De a földet bámulva észrevettem
egy érdekes növényt az egyik nagy kő talapzatánál. Nefelejcs?
Nem, valószínűleg nem; ennek kék virágai középen narancssárgák voltak.
Kíváncsian elindultam felé. Frank, akinek élesebb volt a füle az
enyémnél, talpra ugrott és elkapta a karom, egy pillanattal azelőtt rántva
ki a körből, hogy a reggeli táncosok egyike megjelent a túloldalon.
Mrs. Grant volt az, a köpcös kis nőszemély, aki az alakjához illő módon
az édességboltot vezette a High Streeten. Rövidlátón körbepillantott,
majd kotorászni kezdett a zsebében a szemüvege után. Az orrára
rakva megkerülte a kőkört, és végül felkapta az elveszett hajcsavaróját,
amiért visszajött. Miután visszahelyezte vastag, fényes tincsei közé,
nem sietett a dolgára. Ehelyett leült, és a hátát közvetlen modorban az
egyik kőnek támasztva rágyújtott egy cigarettára.
Frank elengedett mellettem egy fojtott, de csüggedt sóhajt. – Nos
– jelentette ki megadóan –, jobb, ha megyünk. Ez olyannak tűnik,
mint aki délig is elücsörög itt. És egyébként sem láttam észrevehető
nyomokat.
Talán majd később visszajöhetnénk – feleltem, mert még mindig
kíváncsi voltam a kék virágra.
– Jó, rendben. – De Frank láthatóan minden érdeklődését elveszítette
a kőkör iránt, most már csak a szertartás részletein gondolkozott.
Az ösvényen lefelé végig kérdezgetett, biztatott, hogy amilyen pontosan
csak tudom, idézzem fel a szavakat és a táncmozdulatokat.
– Norvég – jelentette ki végül elégedetten. – A szavak ónorvégul voltak,
ebben biztos vagyok. De a tánc... – csóválta a fejét elgondolkozva.
55