Diana GabalDon

Nem hangosan, de elég tisztán ahhoz, hogy mindenki hallja. A köd
elkapta a szavait és visszhangozni kezdte, mintha mindenhonnan jönne,
magukból a kövekből.
Bármit is mondott, a táncosok megismételték. Mert ekkor táncolni
kezdtek. Nem értek egymáshoz, de egymás felé nyújtották a karjukat,
úgy ugráltak és hullámoztak, még mindig körben.
Hirtelen kettévált a kör. Hét táncos az óramutató járása irányában
mozdult, továbbra is körben. A többiek az ellenkező irányba. A két félkör
egyre gyorsabban haladt el egymás mellett, időnként körré alakulva,
máskor dupla sorrá. Középen a vezetőjük mozdulatlanul állt, újból
és újból elkiáltva azt a gyászos, magas sikoltást egy rég halott nyelven.
Nevetségesnek kellett volna tűnniük, és talán azok is voltak. Egy
csapat nő lepedőben, akiknek nagy része köpcös és nem túl kecses, egy
dombtetőn parádézva. De a hátamon égnek állt a szőr a kiáltásuktól.
Egyszerre álltak meg és fordították arcukat a kelő nap felé, két félkörben,
maguk között egy ösvényt hagyva. Miközben a nap a látóhatár
fölé emelkedett, a fénye besütött a keleti kövek között, késként hasított
át a két félkör között, majd megvilágította a hatalmas, kettévágott követ
a túloldalon.
A táncosok egy pillanatra megálltak, belefagyva a fény két oldalán
lévő sötétségbe. Majd Mrs. Graham mondott valamit ugyanazon a furcsa
nyelven, de ezúttal normál hangon. Megpördült, majd egyenes háttal,
a fényben ragyogó vasszürke hajjal végigsétált a napsugár útján. A
táncosok egy szó nélkül követték. Egyesével beléptek a nagy kő hasadékába,
és némán eltűntek.
Mi a bokrok között lapultunk, miközben a nők, immár nevetgélve
és normál hangon beszélgetve visszavették a ruháikat, majd együtt elindultak
lefelé a domboldalon, kávézni a parókiára.
– Te jó ég! – nyújtózkodtam ki, hogy kiálljon a hátamból és a lábamból
a görcs. – Ez nem semmi látvány volt, mi?
– Csodálatos volt! – lelkesedett Frank. – A világért sem hagytam
volna ki. – Ezzel kicsusszant a bokrok közül, mint egy kígyó. Hagyta,
54