Diana GabalDon

de ha van egy kőkör a közelben, akkor az lesz az. – Frank türelmetlenül
összedörzsölte a tenyerét. – Micsoda szerencse!
Egyszer sötétben kelni, hogy kalandra induljunk, az elviselhető. Két
nap alatt másodszor, annak már mazochizmusszaga van.
Ezúttal nem volt kényelmes autó sem, pokróccal és termosszal. Álmosan
battyogtam felfelé a dombon Frank mögött, minden gyökérben
megbotolva, és a kövekbe verve a lábujjaimat. Hideg és ködös idő volt,
úgyhogy mélyebbre dugtam a kezem a kardigánom zsebébe.
Egy utolsó rohammal bevettük a dombtetőt, és feltárult előttünk a
kőkör, ami alig látszott a hajnal előtti komor félhomályban. Frank
döbbenten megállt, és csodálni kezdte őket, én meg leereszkedtem egy
praktikusan elhelyezett kőre, és lihegtem.
– Gyönyörű – dünnyögte Frank. Némán a kör külső ívéhez osont,
és sötét alakja eltűnt a nagyobb kövek árnyékai között. Akármilyen
gyönyörűek is voltak, egyben rettenetesen kísértetiesnek is tűntek.
Megremegtem, és nemcsak a hidegtől. Ha azért állították ezeket, hogy
lenyűgözzék az embert, jó munkát végeztek.
Frank egy pillanat múlva visszaért. – Még senki nincs itt – suttogta
hirtelen mögöttem, mire felugrottam. – Gyere, találtam egy helyet,
ahonnan nézhetjük.
A fény már elkezdett derengeni kelet felől, csak egy árnyalatnyi szürkeség
formájában a látóhatáron, de ez elég volt ahhoz, hogy ne botladozzak
sokat, ahogy Frank keresztülvezetett egy résen, amit az égerbokrok
között talált az ösvény tetejének közelében. A bokrok között egy
apró tisztás volt, éppen csak akkora, hogy egymás mellett elférjünk rajta.
De tisztán látszott onnan az ösvény, és a kőkör közepe is, ami nem
lehetett távolabb tőlünk hat méternél. Már nem először gondolkoztam
el azon, vajon milyen munkát végzett Frank a háború alatt. Határozottan
sokat tudott arról, hogyan kell hangtalanul osonni a sötétben.
Olyan álmos voltam, hogy csak arra vágytam, bár összegömbölyödhetnék
egy kényelmes bokor alatt, és visszaaludhatnék. De erre nem
52