Diana GabalDon

Frank éles pillantást vetett rám, majd megrázta a fejét.
– Ne, Claire. Tényleg szeretnék a kedvedre tenni, de tudod, hogy
érzek az örökbefogadással kapcsolatban. Egyszerűen... nem tudnék
igazán szeretni egy olyan gyereket, aki nem... nos, nem az én vérem.
Tudom, hogy ez nevetséges és önző a részemről, de ez van. Talán idővel
meggondolom magam, de most... – Súlyos csendben sétáltunk tovább.
Frank hirtelen felém fordult, és megragadta a kezem.
– Claire – mondta mély hangon. – Nekem a mi gyermekünk kell.
Te vagy számomra a legfontosabb a világon. Elsősorban azt szeretném,
ha boldog lennél, de azt akarom... Meg akarlak tartani magamnak. Attól
félek, hogy egy külső gyerek, akivel nem volt kapcsolatunk, behatolónak
tűnne, és utálnám. De ha én adhatnék neked egy gyereket, ha
láthatnám, ahogy megnő benned, megszületik... akkor úgy érezném,
hogy több annál... A te kiterjesztésed, talán. És az enyém. Igazi családtag
– nyitotta nagyra, könyörgőre a szemét.
– Igen, persze. Megértem. – Hajlandó voltam ejteni a témát... egyelőre.
Visszafordultam, hogy elinduljak, de Frank odanyúlt és átölelt.
– Claire. Szeretlek. – A hangja ellenállhatatlanul gyengéd volt, és én a
vállára hajtottam a fejem, érezve magam körül a karja melegét és erejét.
– Különben is – folytatta, miközben kisimította az arcomból a szélfútta
hajam –, még nem adtuk fel, igaz?
Visszamosolyogtam rá. – Igaz.
Frank megfogta a kezem, szorosan a könyöke alá dugta, és elindultunk
a szállásunk felé.
– Benne vagy, hogy ismét megpróbáljuk?
– Igen. Miért is ne? – Kéz a kézben vonultunk vissza a Gereside
Road felé. Az útkereszteződésnél álló Baragh Mhor, a pikt kő juttatta
eszembe az ősi dolgokat.
– Elfelejtettem! – kiáltottam fel. – Mutatnom kell neked valami izgalmasat.
– Frank lenézett rám, és közelebb húzott magához. Megszorította
a kezem.
– Én is mutatok – felelte vigyorogva. – Te várhatsz holnapig.
48