Diana GabalDon

sorakoztak. De a legalsó néven akadt meg a pillantásom: „Roger W.
(MacKenzie) Wakefield”.
– Elnézést – szakítottam félbe a lázas vitát arról, hogy a herceg címerében
lévő leopárdnak liliom van-e a mancsában, vagy krókusz. – Ez a
fia családfája?
– Mi? Ó, igen, az az. – A tiszteletes egy újabb mosollyal odasietett
hozzám. Gyengéden leemelte a papírt a falról, és elém terítette az asztalra.
– Tudja, nem akartam, hogy elfelejtse a saját családját – magyarázta.
– Az nagyon ősi vonal, a tizenhatodik századból ered. – Tömzsi ujjai
szinte áhítattal simították végig a lapot.
– Az én vezetéknevemen van, praktikus okokból, ha már itt él, de
nem akartam, hogy megfeledkezzen a származásáról – grimaszolt bocsánatkérően.
– Attól tartok, az én családommal ilyen szempontból
nem lehet dicsekedni. Lelkészek és káplánok, egy-egy könyvárussal a
változatosság kedvéért, és csak olyan 1762-ig lehet visszavezetni őket.
Nem igazán őrizték meg az okmányokat, tudja – csóválta a fejét szomorúan
az ősei lustasága miatt.
Már későre járt az idő, mire végül elhagytuk a parókiát, és a tiszteletes
megígérte, hogy másnap első dolga lesz lemenni a városba lemásoltatni
az iratokat. Frank a hazaút java része alatt boldogan csacsogott
kémekről és jakobitákról. De végül feltűnt neki a hallgatásom.
– Mi az, szerelmem? – karolt belém aggodalmaskodva. – Nem érzed
jól magad? – kérdezte egyszerre félve és reménykedve.
– De, jól vagyok. Csak arra gondoltam... – habozni kezdtem, mert
erről már beszéltünk korábban. – Roger jutott eszembe.
– Roger?
Türelmetlenül felsóhajtottam. – Jaj már, Frank! Olyan... figyelmetlen
tudsz lenni! Roger, Wakefield tiszteletes fia.
– Ó! Igen, persze – felelte Frank homályosan. – Elbűvölő gyermek.
Mi van vele?
– Nos... csakhogy rengeteg ilyen gyerek van. Tudod, árvák.
47