Diana GabalDon

Mrs. Graham talpra ugrott, hogy megóvja konyhája szentségét, és
ügyesen félretolva a tiszteletest, nekilátott elrendezni a teához való dolgokat
egy dolgozószobába szánt tálcán. A tiszteletes félrevont az útból.
– Nem szeretne bejönni a dolgozószobába, és inni még egy csészével
velem és a férjével, Mrs. Randall? Elképesztő felfedezést tettünk.
Láttam, hogy összeszedett modora ellenére majd’ felrobban a felfedezésük
felett érzett örömtől, mint egy kisfiú, akinek egy béka van a
zsebében. Nyilvánvalónak tűnt, hogy most muszáj lesz odamennem és
elolvasnom a kapitány mosodai számláját, a csizmája megjavításának
elismervényét, vagy valami hasonlóan izgalmas dokumentumot.
Frank annyira belemerült a megviselt dokumentumokba, hogy szinte
fel sem nézett, amikor beléptem. Akkor vonakodva átadta őket a
tiszteletes dundi kezeibe, majd megkerülte, mögé állt, és a válla felett
pislogott keresztül, mintha egy pillanatra sem akarná szem elől téveszteni
az iratokat.
– Igen? – kérdeztem udvariasan, a piszkos papírdarabokat fogdosva.
– Hm, igen, nagyon érdekes. – Valójában annyira elhalványult és olyan
cikornyás volt a kézírás, hogy úgy tűnt, nem éri meg a fáradságot, hogy
megpróbáljam kibetűzni. Az egyik épebben maradt lap tetején valamiféle
címer volt.
– Ez egy hercegi... Sandringhamé, igaz? – kérdeztem a fekvő leopárdos
címerre kukucskálva, és az alatta lévő nyomtatásra, ami kivehetőbb
volt, mint a kézírás.
– Igen, pontosan – mosolygott a tiszteletes, szélesebben, mint valaha.
– Mostanra már kihaltak, tudja.
Nem tudtam, de okosan bólintottam, mert tudom, milyenek a felfedezés
markában vergődő történészek. Nincs szükség velük szemben
többre, mint rendszeres bólogatásra, pár „Ó, tényleg?”-re, vagy megfelelő
időközönként egy-egy „Milyen rendkívül érdekfeszítő!”-re.
Miután a tiszteletes és Frank párszor felváltották egymást, az utóbbié
lett a megtiszteltetés, hogy elmondhatja nekem a történetet. Úgy
tűnt, ebből a sok limlomból az derült ki, hogy Frank őse, a hírhedt
45