Diana GabalDon

képétől, mint Mrs. Graham, a maga rövid, vasszürke dauerjával és a
háromsoros gyöngysorával. Egy nyeletnyi tea futott végig jól láthatóan
a hosszú, inas torkában, majd tűnt el a fénylő gyöngyök alatt.
– Persze hogy tudok, kedvesem. A nagymamám tanított meg rá, őt
pedig az övé. Igya ki a teáját, és megnézzük, mit kap.
Hosszú ideig nem szólt semmit, időnként megdöntötte a csészét, hogy
fényt kapjon, vagy lassan görgette keskeny tenyerében egy másik szögbe.
Óvatosan tette le a csészét, mintha attól tartana, hogy felrobban.
A szája két oldalán mélyebbé váltak a ráncok, a szemöldöke pedig leginkább
értetlennek nevezhető kifejezésben szaladt össze.
– Nos – mondta végül –, ez az egyik legfurább, amit valaha láttam.
– Ó? – még mindig jól szórakoztam, de kezdett feltámadni a kíváncsiságom
is. – Egy magas, sötét hajú idegennel találkozom, vagy tengeri
utazás vár rám?
– Lehetséges. – Mrs. Graham kihallotta a hangomból az iróniát, és
az övében is az visszhangzott. – De az ellenkezője is. Ez a furcsa a csészéjében,
kedvesem. Minden ellentmond egymásnak benne. Van benne
egy görbe levél, ami utazás, de letakarja egy szakadt, ami maradást
jelent. És idegenek is vannak, az biztos, több is. És az egyik a férje, ha
jól olvastam a leveleket.
A vidámságom egy kicsit megcsappant. Hat év különélés és hat hónap
együttélés után a férjem még mindig idegennek tűnt egy kicsit.
Bár azt nem értettem, honnan tudhat erről egy tealevél.
Mrs. Graham szemöldöke még mindig össze volt borzolva. – Hadd
nézzem a kezét, gyermekem! – mondta.
Az övé csontos volt, de meglepően meleg. Levendulaillat szállt a tenyerem
fölé hajló ősz fej választékából. Mrs. Graham hosszan bámulta
a kezemet, időnként végighúzva az ujját valamelyik vonalon, mintha
egy olyan térképet követne, aminek minden útja homokmederben és
sivatagban végződik.
– Nos, mi a helyzet? – kérdeztem könnyednek szánt hangnemben.
– Vagy túl szörnyű sors vár ahhoz, hogy feltárja előttem?
41