Diana GabalDon

A tiszteletes, aki képtelen volt hosszan csendben maradni, közbevágott.
– Így van. Nem mintha a katonatisztekkel akkoriban is úgy bántak
volna, mint manapság; ami az apróságokat illeti, bármit megtehettek.
De ez különös. Nem arról van szó, hogy a panaszokat kivizsgálták
majd ejtették; egyszerűen soha többé nem említik őket. Tudja, mit
gyanítok, Randall? Az ősének biztos volt egy mentora. Valaki, aki megvédte
az elöljáróitól is.
Frank a papírokra kancsítva megvakarta a fejét. – Lehet, hogy igaza
van. De elég nagy hatalmú kellett hogy legyen az illető. Magas rangú
katonatiszt vagy főnemes.
– Igen, vagy talán... – A lelkész fejtegetéseit a házvezetőnője, Mrs.
Graham belépése szakította félbe.
– Hoztam némi frissítőt, uraim – jelentette be, miközben gondosan
elhelyezte a teatálcát az asztal közepén, amiről a lelkész az utolsó pillanatban
mentette meg az okmányokat. Engem éles pillantással mért
végig, felmérve reszkető végtagjaimat és üveges tekintetemet.
– Csak két csészét hoztam, mert úgy gondoltam, Mrs. Randall esetleg
csatlakozna hozzám a konyhában. Van egy kis... – Én nem vártam
ki a meghívás végét, hanem lelkesen talpra ugrottam. Amikor benyitottunk
a konyhába vezető lengőajtón, hallottam, hogy a fejtegetések
ismét teljes erőbedobással törnek ki mögöttünk.
A tea zöld volt, forró és illatos, a csészében apró levéldarabokkal.
– Mmm – tettem le a csészét. – Már nagyon régen nem ittam oolongot.
Mrs. Graham bólintott, és mosolygott örömében, hogy ennyire élvezem
a főztjét. Láthatóan gondosan felkészült a fogadásomra, kézzel
vert csipketerítőt rakott a tojásospoharak alá, és sűrű tejszínhabot vert
fel a teasüteményhez.
– Igen, a háború alatt nem kaptam oolongot, tudja. Pedig jósláshoz
ez a legjobb. Rettenetesen utáltam az Earl Greyt. A levelei olyan gyorsan
szétesnek, hogy nem lehet megállapítani belőlük semmit.
– Ó, maga tud olvasni a teafűben? – kérdeztem enyhe meglepetéssel.
Semmi sem áll olyan távol a cigány jövendőmondók bennünk élő
40